Mystic Grill

Damon és Merry számára

Meredith sóhajtva lépte át a Grill küszöbét. Kissé gondterhelt volt, mert a visszatérése a suliba nem éppen úgy sikerült, ahogyan azt várta. A legtöbb tanárt ugyanis nem érdekelte, hogy az elmúlt hónapokban a lelkét is kidolgozta annyit tanult Franciaországban, mert dolgozatok megírását követelik tőle. Neki viszont semmi kedve most ezzel foglalkoznia. Legszívesebben az egész napot a barátaival együtt töltené, és mindent megszeretne tudni arról, hogy mi történt itt, míg nem volt. Amennyit eddig tud, az ugyanis katasztrofális képet vetít elé. Vámpírok, vérfarkasok, mégpedig itt, Mystic Falls-ban! S mintha ezen lényét létének tudata nem lenne elég, sikerült azt is megtudnia, hogy egyik legjobb barátnője, Elena egy vámpírnak a barátnője. Bár még nem volt szerencséje összefutni az elmondások alapján eszméletlen Stefan Salvatore-val, kialakult benne egy kép róla. Akárcsak az állítólag szintén nagyon jóképű bátyjáról, Damon-ról. Ehhez elég volt annyi, hogy Elena megemlítette, a báty a „rosszfiúk” táborát erősíti. Felelőtlen és meggondolatlan, így jellemezte gondolatban a férfit. Most a Grill-be viszont azért jött, hogy emberek, a régi ismerősei közt lehessen. Sajnos azonban egy ismerős sem látott a jelenleg kis forgalmú vendéglátó helyen, így a bárpulthoz sétált.
- Egy kólát kérnék! – intett a pultosnak, majd türelmetlenül dobolni kezdett a faasztalon, miközben fejét jobbra-balra forgatta annak reményében, hogy megpillantja az épp belépő Care-t vagy Bonnie-t. Végül is mindegy, csak most suli után, szívesen beszélgetne valakivel.

Merry

Stefan és Elena le van sz@rva. Kizárólag erre tudtam gondolni, amikor, bár nem sebesültem meg, fájdalmat éreztem valahogy mindenütt de sehogy. Amióta megismertem Elenát, ez egyre gyakoribb. Eddig az volt a baj, hogy rossz vagyok. Stefan, most hozzám hasonlóan viselkedik. Ha elképzeléseim helyesek, és valóban van közel olyan viselkedése, mint vámpír léte elején volt, rosszabb mint én, egy szadista. De ez a szadista még most is azzal van együtt akit én reménytelenül szeretek. Az érzelmek, furcsán áramolnak be belém. Egyik pillanatban Stefan az öcsém, és ő igazából jó és megérdemli Elenát. A másik pillanatban legszivesebben karót döfnék a szívébe, elégetném, és azt mondanám Elenának hogy megölte Klaus. De most sehogy sem szerepelt a lehetőségek között az hogy eltűrjem amit ez tesz velem. Két lehetőség kavargott bennem, az egyik hogy szabadon eresztem magam, nem törődve a következményekkel. A másik hogy morzsáját is kiirtom magamból az érzelmeknek. Vagy talán, valahogy meg kéne igéznem Elenát? Nem, ez nem lesz jó…
A grill ajtaját tártam föl, a külvilág semmit sem érzékelt a külvilág iránt táplált, negatív gondolataimról. Szokás szerint. Csak a mindig erővel teli, megingathatatlan Damont látták. Ez a legjobb, ha azt hiszik, hogy sérthetetlen vagyok, akkor számukra az is leszek. A pulthoz lépkedtem, és leadtam rendelésem.
-Egy dupla whiskyt. Ír Jameson Gold, klasszikus.
Az első pillanatban, arra gondoltam, hogy egy kis whisky fog segíteni. Viszont, mikor a pultnál lévő másik személyt is megpillantottam, rögtön tisztázódott bennem hogy nem ez fog. Túl könnyű lenne. Ez a lány fog engem szórakoztatni, és az ő vérét iszom ma este. Az a fajta bad boy félmosoly futott végig arcomon, ahogy megszólítottam.
-Damon Salvatore. Új vagy a városban?
Kezemet nyújtottam felé, ahogy a mosoly nem hervadt le arcomról. Egy fajta perverz örömöt okozott ahogy láttam magam előtt hogy mi lesz a sorsa.

Az ütemes dobolás közepette Meredith-ben egyre több kérdés vetődött fel, gondolat fejeződött ki. Egy egész sornyi véletlennek köszönheti, hogy mindeddig nem tudott a vérszívókról, és megúszta azt is, hogy egy kisvárosban kelljen élnie velük. De ha már itt tartunk, honnan tudhatná, hogy ki az, ki nem az? Sehonnan, így akár az is megtörténhetett, hogy Párizsban már összefutott párral… vagy akár itt Mystic Falls-ban mielőtt elment. Valószínűleg már sohasem fogja megtudni, hogy mi is az igazság, csak annyit tehet, hogy ezentúl óvatos lesz, és vigyáz magára. Viszont miért nem szóltak neki eddig? Felkészíthették volna, fel tudta volna fogni, és nem, ez az egész mit sem változtatott volna azon, hogy visszajön-e a városba vagy sem. Végül is egy-két vérszívó mit jelent már az ő kis viharvert négyesüknek? Elena szerint sokat, Merry látta rajta, hogy ki van, és aggasztja ez az egész helyzet, meg a barátjának titokzatos eltűnése, ami felől udvariasságból nem kérdezett. Nem akart kutakodni barátnőjének magánéletében. De miért nem tudott erről mindeddig? Az más téma, hogy nem is hitte volna el!
A dobolásnak végeszakadt, mikor a lány meghallott egy férfihangot maga mellett. Először nem is foglalkozott vele, és tovább futatta magában a “miért”-re vonatkozó kérdéseket, azonban elmélkedéséből egy felé intézett kérdés ébresztette fel. Lassan felpillantott, és végigmérte a pultnál mellette álló férfit. Sötét haj, markáns arcvonások, elbűvölő kék szemek és veszélyt sejtető mosoly… Hazugság lett volna, ha Merry letagadja, hogy igazán jóképű. De őt ennyivel nem lehet ledönteni a lábáról. És a név nagyon ismerős volt neki: Damon Salvatore... Hát hogyis ne? Ehhez aztán szerencsésnek kell lennie, hogy ilyen hamar összefusson a már emlegetett “rosszfiúval”! Aki ha már itt tartunk, nem mellesleg vámpír.
- Szóval Damon… már csiripeltek rólad ezt-azt a madarak – jegyezte meg a lány egy kedves mosoly kíséretében, majd elfogadta a felé nyújtott kezet, és ő is bemutatkozott: - Meredith Sulez, visszatérő. Pár hónapra eltűntem a városból – jegyezte meg Merry, majd elhúzta a kezét, és oldalra billentett fejjel figyelte Damon-t. Mitől olyan jó ezt a férfi, hogy csak úgy bomlanak utána a nők…Legalábbis a híre ilyen.
Meredith egy kis félelmet is észlelt magában, hiszen végül is most először találkozott vámíprral! De megfogadta, hogy ezt nem mutatja, és felvette a “jókislány Meredith” jelmezt.

Merry

Le sem lehetett tagadni, ábrázatomon ott ült az a veszélyes mosoly, amit a vadász villant, elégedettségében, hogy megpillantotta a vadat, amire hamarosan tüzelni fog. Megközelíti, beméri, és lő. Ez a gondolat tudta csak elnyomni a bennem tomboló fájdalmat, de még ez se igazán. A fájdalom lángja ott lobogott bennem, ez csupán egyetlen apró tápláló szikráját tudta elnyomni, de nekem bőven elég volt. Nem akartam megszabadulni érzelmeimtől. Élvezni akartam ami nekem maradt. De nekem csak a vér maradt, na meg minden nő azt leszámítva akit szeretek. Ez a gondolat sajnos, rögtön föl akarta szabadítani azt a tényt, hogy kicsit talán lett volna lehetőségem most jól érezni magam. Az italom kikerült végül elém, ám nem hajtottam le rögtön, inkább ízlelgettem egy kicsit. Közben, mosolyom nem lankadt, nem hagytam, hogy a külvilág abszolút de bármit is érzékeljen abból ami bennem dúl. Az álarc mögé, nincs joga senkinek sem hogy belessen. Talán még Elenának sem igazán.
-Igazán? Gondolom csupa jót, ha mást is, akkor az hazugság. Te vagy akkor ugye Elena egyik legjobb barátnője?
Vajon mennyire esne neki rosszul hogyha fájdalmat okoznák egy barátnőjének? Mit szólna ehhez Elena? Most valami olyat érzek, mint amikor elutasított engem és én megtámadtam Jeremyt. Pontosan, hasonló érzelmek kavarognak bennem, még ha sosem bántanám őt. Mégis, most ez a szorítás belülről, ez a fájdalom, nem akar megszűnni. Én pedig, meg akarom szüntetni.

Hogy is nem gondolta, hogy egy bárban összefuthat Damon Salvatore-ral? Végül is mindent lehet egy ilyen helyen csinálni, ami csak növeli a rosszfiús imidzset: alkoholizálni – amit mint látjuk meg is tesz: whiskey ilyenkor? – csajozni, sőt még verekedni is, bár nem tűnt annak a fajtának, aki a bunyóra hajtana. Nem, inkább olyannak tűnt, aki beéri az első kettővel. Meg ha már itt tartunk, annak a típusú férfinak, aki mindig megkapja, amit akar. Megszerzi vagy így vagy úgy. Ez tette ilyen fölényesen és önelégülten magabiztossá. Az egész megjelenése sugározta, hogy a maga ura, és neki senki sem parancsolhat. Legalábbis Meredith számára a külseje ezt mutatta – persze csak, ha túllépett a szexi-nem szexi témán, amit hamar letudott magában egy “Igen. De kit érdekel?” reaggal.
Damon válaszára Merry megengedte magának, hogy halkan felnevessen. Közben a pultos odaért mellé az italával, amit udvariasan megköszönt, majd visszafordult a férfihoz.
- Elena igazából csak annyit mondott, hogy te vagy a Salvatore fivérek rosszabbik fele – felelt, és felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné, hogy ez igaz-e.
- De a suliban is beszélnek ám rólad, népszerű vagy a kisvárosban ahhoz képest, hogy már egy jó ideje halottnak kellene lenned – a mondat végére elhalkult, mert nem akarta, hogy bármelyik ember is meghallja ezt. Valószínűleg akkor őrültnek hinnék, kivéve persze Damon-t, hiszen ő nem is ember, és jobb tudatni vele, hogy nem érdemes Merry-vel kikezdenie, mert Elena tájékoztatta a vámpírokról, ahogy arról is, hogy a férfi is egy közülük. Talán szükség is volt erre az információra ahhoz, hogy most higgadtan tudta kezelni ezt a helyzetet. De Meredith igazából ilyen is: hidegvérrel kezel mindent.
- Igen, amúgy az lennék – válaszolt a kérdésére is, majd lassan ivott a kólájából. De végül is mit számít az Damon-nak, hogy ki ő? Talán érdekli Elena?
- Nem korai whiskey-zni így kora este? – kérdezte mintegy mellesleg, és lepillantott az aranysárgán fodrozódó alkoholos italra, majd vissza, fel a férfi tengerkék szempárjába.

Merry

Egy pillanatra kiestem a szerepből, hallván hogy néhány szóra méltatott csak Elena. De aztán, magamra erőltettem a félmosolyt, próbálván úgy tenni mintha csak elgondolkodtam volna, és ezzel végeztem volna. Talán nem olyan nagy ügy. De jelenleg, a legapróbb szikrája is boldoggá tudott volna tenni, ha tudtam volna hogy én is érdeklem Elenát. De ezen gondolatot a legszivesebben kiírtottam volna fejemből, mert csak még jobban fájt. Valahogy, sokkal rosszabb volt ez mintha egy városnyi boszorkány kínozna engem. Az egyetlen előnye az volt, hogy gyakorlatom révén ezt el tudtam rejteni. El tudtam hitetni másokkal, hogy nem az vagyok aki, hanem egy megrendíthetetlen, érzelemmentes alak.
-Nos akkor Elena, túlságosan is finoman fogalmazott.
Összegezzük, mi rosszat is tettem? Megöltem Lexit, vámpírrá tettem Vickiet, kis híján megöltem Jeremyt és még megannyi ártatlan emberrel végeztem. Manipulálni próbáltam őt régen, megigézni. A következő mondatára igen csak elkomorodtam, és mosolyom eltűnt néhány pillanatra arcomról.
-Elena beszélt neked a vámpírokról?
Ha igen, egyenlőre életben maradhat. Más különben, fenyegetés, és most rögtön megigézem, kiviszem innen, és megiszom az utolsó csepp vérét is. A lehervadt mosolyom, visszaerőltettem, de most már jóval inkább érdeklődve pásztáztam reakcióit. Beazonosítottam, hogy valóban ő Elena egyik legjobb barátnője. De akkor ezek szerint, ő beszélt neki nagy valószínűséggel. Ahogy megszólaltam hangom, jóval inkább veszélyt sugárzott most már, másképp álltam hozzá a témához.
-Tudod, egy magam fajtának egyáltalán nem korai. Ahogy a vér sem. Sőt.
Lehalkítva hangom, eljátszadozva beszéltem, mintha csak egy bizalmos titkot akarnák megsúgni neki, aztán kacsintottam is rá egyet.

Ha úgy vesszük, Meredith semmi igazán rosszat nem tudott volna Damon Salvatore számlájára írni, hiszen Elena igencsak finoman fogalmazott, ha a Salvatore-testvérek kerültek szóba. Nem mintha jó színben szerette volna feltűntetni őket annak ellenére, hogy mik is, de Mer észrevette, hogy kerüli a témát. A lány első gondolata a miért-re az volt, hogy mert fáj neki, ami Stefan-nel történt. Abból a sztoriból annyit tudott csupán leszűrni, hogy van egy szupererős, szupergonosz pszichopata ősnek nevezett vámpír, aki megmentette Damon-t, cserébe pedig elvitte Stefan-t. Igen, ez bizonyára fájdalmas pont Elena-nak. De Merry megsejtett egy másik lehetőséget is: mi van, ha nem csak Stefan-ről van szó, mi van, ha attól fél, hogy miket mondana Damon-ról, legyen az jó vagy rossz?
- Hát nem is a mesekönyvemből tudok rólatok – felelt a lány szarkasztikusan, és meglepte, de mintha Damon kissé elkomorodott volna arra a gondolatra, hogy tud a vámpírokról. Miért, kit érdekel? Meredith nem vámpír-pszichológus, így túllépett ezen a kérdésen, és ivott még egy keveset az italából. Mikor letette az üvegpoharat a pultra, és ismét felpillantott a férfira, mintha veszélyes csillogást vélt volna látni a szemében. Ahogy pedig beszélt, már nem volt éppen a kedves hangnemek közé sorolható. A lánynak végigfutott a hideg a hátán, mikor a szavak tudatáig hatoltak. Vér… Persze ismerte a folklórt, de mivel sohasem hitt benne, de most, hogy tudta, minden igaz, eléggé undorítónak tartotta a vámpírok létformáját. Emberi véren élnek, mások életerejéből, gyilkoltak… Meredith kiűzte a fejéből az effajta gondolatokat, és egy mosolyt erőltetve magára nézett Damon-ra. Mikor megszólalt, próbált magabiztosan beszélni, és elnyomta magában a félelmet.
- Hú, ez most fenyegetés akart lenni? – vonta fel a szemöldökét – Bocs, de nincs használati útmutatóm a fajtádhoz, és nem ismerem a vámpíros poénokat – jegyezte meg a lány. Minden vámpír azzal viccelődik első találkozáskor, hogy a vérrel rémisztget? Meredith tudta, hogy közös ismerősük, Elena-ra való tekintettel, a férfi nem bántaná… Vagyis csak nagyon remélte…

Merry

A Whisky maradékát lehajtva, veszélyes mosollyal arcomon néztem őt. Most hogy tudtam hogy Elena mennyire kedveli, még inkább meg akartam kapni. Már pedig, meg fogom kapni. De nem fogom talán megölni. Egyenlőre. Talán az is elég lenne, hogyha ilyen jó barátja Elenának, hogy belőle táplálkozzak, aztán, talán átváltoztassam? Megmutassam neki, hogy milyen kéjes örömöt okoz megölni valakit néhány röpke kellemes pillanatért? Fölkeltette az érdeklődésem, főleg hogy most már nem az egyszerű embernek hitt vonzó Damonként néztem rá. Most már, egy veszélyes szörnyetegként néztem rá.
-Meglep hogy ennek ellenére még itt ülsz. Mondhatni, ennél gyávábbnak hittelek. Kár hogy Elena nem mesélte el hogy mennyi embert megöltem már itt, csak azért hogy ne legyek éhes. Élveznéd a történeteket.
Szemem csillogott az élvezettől hogy félelmet ébreszthetek benne. De nem feledkeztem meg arról hogy ne mondjak le a titokzatosságról. Terveim voltak vele, és ennek érdekében, fel kellet tartanom a titokzatos rossz fiú szerepét. Azt akartam hogy többet akarjon. Azt akartam hogy engem akarjon. A mosoly nem hervadt le arcomról. Ki akartam tölteni vágaimat, hogy elfeledhessem Elenát. Azonban, beugrott hogy minden gondolatomban ott van ő majdnem. Összeroppantam belülről ismét a fájdalomtól, de igyekeztem minél inkább leplezni a belső tusámat.
-Hogy én fenyegetni? Áhh soha! Csak tudatni akartam hogy egy mondatomba kerülne hogy most elkísérj engem a Salvatore panzióba, és egy romantikus este után, az utolsó cseppig kiszívjam a véred. Egy tipp: ne nézz a szemembe!
Tökéletesen élveztem a játékot. Eléggé megszívta, ebből már nem fogom hagyni hogy kiszálljon.

- Ó! Nem vagyok én olyan ijedős kislány! – húzta el a száját Meredith. Mégis miért kellene, hogy féljen? Természetesen, hacsak a vámpírokra gondolt az első, ami eszébe jutott mindeddig a horror-filmek voltak, melyeknek az adja az értelmét, hogy rettegést ébresszenek az emberekben, akik aztán remegve gondoljanak vissza a mozi-élményre. Ennek ellenére, Merry most nem félt. A rosszfiús sármot leszámítva nem látott még semmi olyat a mellette ülő vámpíron, ami miatt meg kellene ijednie. Persze nem mindenki tudna farkasszemet nézni ilyen égszínkék szempárral, melyek egyszerre ébresztenek benne menekülési vágyat, illetve ösztönzést arra, hogy maradjon. Nem akart továbbra sem gyávának tűnni, annak ellenére, hogy Damon szavainak hatására görcsbe rándult a gyomra, így inkább nem mozdult.
- Ha meg akarnál ölni, valószínűleg már halott lennék, és ostoba lépés lenne ennyi ember előtt! – vont vállat a lány, és körbemutatott a helyiségben. Enyhe túlzás volt azért az „ennyi” ember, ugyanis alig voltak páran. Csak ők ketten, néhány pincér vagy pultos és még 3-4 diák az asztaloknál. Nem ismerte annyira a vámpírok képességeit, hogy tudja, mit és hogyan tudna elérni a férfi, de nem is igazán akarta megtapasztalni. Sőt, hallani sem volt kedve a történeteket arról, hogy mit tett bizonyos emberekkel Damon. Megölte őket, sokakat, mint bevallotta. De mire jó ez neki? Mire jó, ha ő megtudja miket tett? Mi lehet ezzel a célja? Merry-t ezek a kérdések foglalkoztatták, miközben próbált nem hullákat látni maga előtt.
- Romantikus este? Komolyan ilyen terveid lennének? – vonta fel a szemöldökét, miközben akaratlan is próbálta kerülni a szemkontaktust a férfival. Nem igazán tudta, hogy miképp működnek a vámpírok képességei, így arra kereste most a magyarázatot, hogy mit érthetett ez alatt Damon, de mindenesetre megfogadta a tanácsot.
- Amúgy nem hiszem, hogy olyan jó ízem lenne. Mindeddig egy vámpír sem akart megkóstolni annak ellenére, hogy állítólag egy a fajtádtól hemzsegő kisvárosban éltem le az életem! – jegyezte meg halványan elmosolyodva, miközben belülről inkább megrémítette ez a gondolat. Mit akarhat tőle ez a férfi? Mit kellene tennie?

Merry

-Az lehet Merry, viszont ha nem csak rejtegetett, és tényleg nem félsz, akkor viszont nagyon buta vagy.
Irónikusan mutattam neki egy baráti mosolyt. Egy kívűlálló számára, ez úgy tűnhetett, mintha csak két barát csevegne, és semmi súlya nem lenne ennek az egésznek. Pedig nagyon is van. Ki akartam most élni magam ezen a lányon, azzal hogy most idejött, lehet hogy más sors fog rá köszönteni ezek után. Ha egyáltalán megéli a holnapot. A következő mondatára, gúnyosan mosolyodtam el, és lesajnálóan kezdtem el beszélni.
-Kapásból 12 módot tudnák minimum mondani hogy hogyan kössünk ki mi ketten egy sötét sikátorban, ahová senki sem látt, és még csak nem is hallanák a sikolyodat.
Mintha egy gyereket szabadítanák meg tudlanságától, úgy néztem most rá, és még meg is csóváltam a fejem hogy erre nem számított. A válasz helyet, megragadtam az állát, és magam felé fordítottam, hogy egy másodpercre találkozzon a pillantásunk.
-Izgasson a gondolat hogy a vérem ihasd.
Ezután elengedtem, és kíváncsi voltam hogy hogyan fog tudni ellenállni. Igazán érdekelt, hogy mennyire tud vágyainak határt szabni, és hogy mennyivel fog ezután másképp viselkedni.
-Ohh, szegénykém, úgy sajnálom. Ígérem megmondom hogyha valóban olyan szörnyű ízű lenne a véred.
Az utolsó szót szinte csak eltátogtam, ahogy mosollyommal veszélyt sugároztam felé, és közben megharaptam egyik ujjam, épphogy csak annyira hogy egy csepp vér lecsorduljon róla.

Buta lenne, túl vakmerő? Ez a kérdés foglalkoztatta Meredith-t, miközben próbálta nyugodtan tudomásul venni a férfi szavait. Hogy is félhetne az, aki tudatlan? A kisgyermek sem óvatos a rózsaágyás közelében, míg egyszer meg nem szúrja egy tüske. Nahát, a lánnyal most pontosan ez a helyzet. Nem tudja, hogy mit higgyen el, és mit nem. Mi igaz a legendákból, mi nem. Meg persze ott olt a tény, hogy Elena képes egy vámpírt szeretni, sőt Damon-nel szemben sem nyílt utálatot mutatott, így nem lehetnek olyan szörnyek, mint amilyennek a férfi most magát próbálja mutatni. Úgy tűnik, hogy a vámpírok kora már leáldozott, Transylvania-ba biztosan jól érezte – vagy érezhette volna – magát Damon. Arról a helyszín szólnak a jó kis szaftos vámpírsztorik, melyek hallatán Merry mindeddig csak cinikusan felnevetett.
- Hagyjuk a tartalom nélküli fenyegetéseidet, kérlek! – sóhajtott a lány hallván, hogy legalább 12 féle módon ki tudná csalni egy sikátorba. Őszintén szólva neki nehezére esett akár egyet is végiggondolnia, és lassan kezdte komolyan venni az ijesztgetéseket, hiába mondta magának, hogy csak próbára teszi a férfi, és látni akarja félni.
Nem akarta megadni neki ezt az örömöt, de a következő váratlan reakciója valóban megrémítette. Hirtelen szembetalálta magát azokkal a kék szemekkel, és miközben tudatáig eljutottak a szavak, pislogott párat. Agyát gejzírszerű gyorsasággal öntötte el egyetlen gondolat: vért inni. Komolyan még sosem gondolt bele, de most először nem borzadt el erre. Mint újfajta kihívás, kaland hívogatta, hogy próbálja ki… csak egyszer, most az egyszer. Meredith érezte, hogy tudatának egy éles eszű része ellenzi ezt, de az ellenkezést jó mélyre taszította a ragályos betegségként lassan agya minden egyes zugát betöltő gondolat. Mintha egy láthatatlan, felsőbb rendű erő buzdította volna erre. Szemét ezentúl képtelen volt levenni Damon-ról, és nem amiatt mert elképesztően nézett, hanem mert valami mélyen benne vámpírvérre vágyott, mégpedig ennek a férfinak a vérére… Úristen, hogy gondolhat ilyenre? Mi történik vele? Mintha kettészakították volna az elméjét, ezek viaskodtak egymás ellen, de ő képtelen volt állást foglalni bármelyik mellett is, közben meg sem hallotta, hogy beszél hozzá Damon, figyelmét sokkal inkább a kis vércsepp kötötte le, mely a férfi ujjbegyén pihent. Akarta, vágyott rá, már-már udvariatlanul bámulta azt a parányi esőcseppre hasonlító vért, de közben reális énje küzdött ellene, és kényszerítette, hogy felpillantson a vámpír szemébe.
- Mit tettél velem? – értetlenkedett, és érezte, hogy a pulzusa egyre magasabb. Elvesztette a kontrollt maga felett, és ez megrémítette. Damon válaszát meg sem várta, felkapta a táskáját, és szó szerint kirohant az épületből. Kénytelen volt megtenni, máskülönben nem bírt volna magával. Azt remélte, hogy a hűs, esti levegő majd lenyugtatja, és kiveri a fejéből ezt az ostobaságot, de az izgalommal teli gondolat tovább burjánzott elméjében. Próbált egyenletesen lélegezni, miközben a néptelen parkolóban a fekete autója felé lépkedett, közben pedig mélyen késztetést érzett arra, hogy visszarohanjon, és bevégezze, amit kellett volna.

Merry

Ez jutott nekem. Bármelyik nőt megkaphatnám, csak azt nem akit szeretek. Ezek után, ne csodálkozzon a drága kisöcsém hogy gyűlölöm. Én egyértelműen Elenát akarom, de minden egyes nap, akármilyen magabiztos vagyok is, szorongok hogy végleg összeomlaszt. Meg kellet volna tanulnom Katherinnél hogy senkire ne bízzam rá a lelkem. Úgy látszik, hogy én bizony ezt húztam, és ez felettéb kellemetlenül érintet. Mindig csak egy második lehetek, a legfontosabb versenynél. Olyan ez, mint ha egy remek football csapatot, egy totálisan átlagos verne rongyá a döntőben, de azért meghaggya a másiknak hogy ízlelgesse a gólörömöt, hogy aztán rájöjjön hogy sosem kóstolhat igazán bele a győzelem ízébe, és sosem lehet bajnok. Csak egy második, akiket persze szeretnek, de nem fordítanak rájuk különösebb figyelmet. De akkor legalább ne vegyék el belőlem a szörnyet. A szörnyet, amit azt akarom hogy tomboljon, de nem véletlenül. Elenának sikerült megszelidítenie, én pedig már csak eljátszani tudom, nem szabadon engedni. Nehezemre esik a gyilkosnak lenni, most már, mintha csak az menne hogy megjátszam azt.
-Tartalom nélküli? Majd meglássuk.
A komor gondolatoknak hála, a tűz a szenvedély kialudt, és egyszerűen semmit mondóan ejtettem ki ezeket a szavakat. Üresnek éreztem magam, és ki akartam tölteni ezt az űrt. Bármit megtettem volna hogy megszűnjön, és érezhessek. Úgy igazából, hogy legyen jogom valaki felett érezni. De addig is, megmaradt nekem az ital, a vér és a nők. Nekem csak ezek felett volt jogom rendelkezni, szemernyivel sem érdemeltem többet.
A lány csábítása a vér felé is kezdte alább hagyni a figyelmem. Komor és csendes lettem, míg nem, rávettem magam hogy szüntessem ezt az állapotot meg. Ahogy belenéztem szemeibe, kegyetlenséget szikráztak azok, és hagytam őt egyszerűen futni egy kis ideig, amíg úgy nem éreztem hogy már hamarosan nehéz dolgom lenne megtalálni. Kisétáltam a Grillből, és a sötétségben használtam fel a vámpír sebességet. Magamhoz rántottam, és betuszkoltam egy sikátorba, és löktem el magamtól. A bennem tomboló érzelmi viharokat láthatta már rajtam. Ráharaptam csuklómra, hogy csorogjon le róla a vér, és kihívó, erőteljes hangnemen szólaltam meg.
-Ez kel?! Hád gyere vedd el.
Közelebb lépkedtem hozzá, és vággyal pillantottam a nyakára. Felcsendült fejemben a hang közben ám hogy: még nem. Először ő neki kel innia. Aztán jöhet a szórakozás.

Bár túl sok ideje nem jutott rá, Meredith elgondolkodott hallva Damon szavait. Szívesen bebeszélte volna magának, hogy ez is csak egy az üres fenyegetőzések sorában, de érezte, hogy nem. Mert van, aki képes hidegvérrel, kegyetlenül, akár élvezetből gyilkolni, ők meg sem rezzenek ennek gondolatára, márpedig a társaságául akadt férfi most olyan hidegen szólt hozzá, a lányt pedig jeges borzongás járta át. Nem szeret félni. De ki szeret? Ő az a fajta, aki két lábbal áll a földön, és bízik a tudásában, így nem fél a legtöbb dologtól, kivéve talán az ismeretlentől, hiszen azt nem ismeri, nem tudja, miképpen védekezhet ellene. És akkor jött a hipnózis, legalábbis Merr így tudta megfogalmazni magában azt, ami történt. Damon-nak egyszerűen elég volt a szemébe néznie, és elültette benne azt a gondolatot, hogy akarja a vérét. Márpedig „A gondolat ragályos” mint azt az Eredet című filmben kifejtették. Hm… lehet, hogy nem kellene ilyeneket néznie? Hiszen, tudja mi a tanulsága: egy mélyen elültetett gondolat képes valósággá válni vagy ennek létével kecsegtetni, és az őrületbe kergetni.
Azonban Meredith nem akart őrült lenni, viszont érezte, hogy ez a helyzet annak határára sodorta. Így hát nem maradt más választása: elfutott. A parkolóba, a kocsijához érve már-már azt hitte, hogy ha a gondolattól nem is tud megszabadulni, Damon elől el sikerül menekülnie, de a sors nem így rendelkezett. Hirtelen történt minden: vasmarokkal szorító karokat érzett meg maga körül, és segítségért akart kiabálni, de képtelen volt, ahogyan az ellen is tehetetlen volt, hogy az amúgy is néptelen utcákról egy még inkább kihalt sikátorba rángassa a férfi. Végül pedig a földön kötött ki Damon egy erőteljes lökésének hála, de gyorsan feltápászkodott.
Nem értette, hogy miért történik ez vele, nem tudta, hogy mit akar tőle a férfi, és ez megrémítette. Akárcsak a vámpír külleme. Most már egyáltalán nem annak a szexi srácnak látta, mint bent, hanem kegyetlen ragadozónak, aki most zsákmányként tekint rá. Félt, de közben ott volt benne a leküzdhetetlen vágy a férfi vére iránt. Meredith így is alig tudta tartani magát, de az egyre több vér láttán, elvesztette a fejét. Hiszen nincs itt senki, senkinek sem kell megtudnia… Ez őrültség!” Még mindig viaskodott magával, de győzött benne a beteges gondolat, és nem hátrált a közeledő Damon láttám, hanem felbátorodva mellé lépkedett. Megbűvölve nézett a lecsorgó vérre, és tudatosult benne, hogy nagyon-nagyon akarja. Nem küzdött tovább ez ellen, és a szájához emelte a férfi vérző csuklóját, lassan, óvatosan megízlelte a vörös nedűt, majd nyelni kezdett. Hamarosan megérezte a sós ízt a torkában, és pár korty után rosszullét tört rá. Úristen, mit csinál?
- Ez undorító! – akadt ki, és arcára is kiült az undor, miközben egyre messzebb hátrált Damon-től. Valahogy most már, hogy ivott a véréből, a gondolat erre vonatkozóan elült benne, mint a füst eloszlott, újra önmaga volt.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte egyre csak hátrálva, de hiába, hiszen ennek a sikátornak csak egy kijárata van, és az is Damon felé. Nem tud elmenekülni.