Robinson Street

A mozi melletti utca.

A nyár gyorsan telt idén is, ahogy az eddigi pár vakációm alatt éreztem. Mindig úgy érzem, hogy amit nem szeretném, hogy megtörténjen, az ólomlassúsággal megy, de amit pedig élvezek, az másodpercek alatt letelik. Néha jó lenne, hogyha megállíthatnám az időt vagy legalább visszaforgathatnám, hogy megint átéljem azokat az élményeket, amiben részem volt. Nem mondom, hogy nem marad emlékezetes ez a vakáció, de szerintem minden ugyanúgy ment, mint eddig. Ugyanazokon a helyenek, rendezvényeken, bulikon jártam, ugyanazokat a hobbikat űztem. Nem tudom, hogy ez alatt az idő alatt fejlődtem volna bármelyikben is, de reméljük, hogy igen. Most már a szüleim is egyre több kérpegényemet nézik meg és mondják el róla a véleményüket. Szerintem kicsit elfogultak, azért mondják mindig azt, hogy milyen jól sikerült. A szülők már csak ilyenek, de én így szeretem őket.Persze az biztos, hogy eddig nem voltam még Meredith-nél, főleg nem modellt állni a képeihez, de egyszer mindent ki kell próbálni, nem? Bár, igazából csak idén találkoztunk először úgy, hogy tényleg több ideig elbeszélgettünk. Lehet, hogy azelőtt csak néhány „szia”-t mondtunk egymásnak vagy olyat, hogy „remekül játszottatok”, „jó volt a szurkolás”. Ilyen kis szavak, de nyáron már jobban megismerhettem a lányt. Egyáltalán nem bánom, habár hazudott nekem, de én ezt már megbocsátottam. Lezártuk ezt, de ő akkor is úgy érezte, hogy biztonságban kell lennem a vámpíroktól. Nem szeretné, hogy bármi bajom lenne, de én mondtam neki, hogy nagyfiú vagyok már, nem kell rám vigyázni. Olyan volt, mintha az anyukámmal beszéltem volna, hogy elmehetek –e este egy bulira? Mindegy, de akkor is adott nekem egy olyan bőrkarkötőt, amiben verbéna van. Én ezt túlzásnak tartom, de legyen. Végül is, még szerencsére nem is találkoztam vérszívókkal, de nem is nagyon tervezem, hogy a közeljövőben történne ilyen. Legalább felkészültem a legrosszabbra is, hiszen Merry azt mondta, hogy nem tudtam…. Mit is mondott? Megigézni? Igen, valami ilyesmi, de a lényeg, hogy nem lesz semmi baj.
Ma kijöttem a moziból és most is rajtam volt az a bizonyos karkötő. Nem tudom, hogy miért veszem fel mindig, de elővigyázatosság esetére ez is jó lesz. Mégis csak a lány egy vámpírvadász, vagy valami ilyesmi, és ő ért az ilyen dolgokhoz. Én nem is szeretnék belefolyni ebbe az ügybe, de már nyakig benne vagyok. Nem, mintha nem lenne jó, hogy elmondta az igazat, de ez a világ eddig számomra ismeretlen volt. Most már nem az.

Éppen a szokásos "látogassunk meg pár kisvárost" túrám legújabb állomásán filóztam, amikor tűzpiros BMW Minimmel elhajtottam egy út menti tábla mellett melyen a következő állt: Mystic Falls 3 mérföld. - Hmm. Érdekes név egy porfészeknek. - gondoltam, majd észleve a sötét és felettébb fülledt nyári éjszaka csendjét bekapcsoltam a rádiót, és próbáltam valami értelmes adót keresni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mire találtam egy olyan csatornát ahol éppen nem csöppnyi életüket élő emberek, felettébb unalmas problémáit boncolgatták, már észleltem a távolban a városból jövő fényeket. A legújabb David Guetta slágert dúdolgatva azon merengtem, hogy vajon így, fél napi vezetés porát magán viselő ruhában induljak el a vadászmezőt meghódítani, vagy jobb lenne valami farmer-topp kombónál fantáziadúsabb ruhát magamra ölteni. Természetesen az utóbbi mellett döntöttem.
Szerencsére még a város szélén találtam egy számomra megfelelő csinos házat, melynek lakói kis előleges ráhatás után előszeretettel invitáltak be lakásukba. Egy gyors fürdő után hajamba egy vörös virágfejet tűzve a jobb oldalra, egy felettébb rövid, fekete színű, hátul csipkés ruhát választottam a késő esti városnézéshez. Miután fölvettem ugyancsak sötét színű tűsarkúmat úgy döntöttem gyalog, persze gyorsított sebességgel indulok a belváros felé. Nem kellett túl sokáig keresgélnem helyes fiúk után, ugyanis a városka mozijához közel, egy igen jóképű egyedet véltem meglátni, aki igencsak felkeltette az érdeklődésemet.
Hello. - köszöntem oda mosolyogva a háta mögül érkezve a barna hajú fiúnak.

Nem mondom, hogy nekem nem fontos a biztonság, de az biztos, hogy nem vagyok ennyire elővigyázatos. Igaz, hogy nem itt születtem, de úgy hiszem, hogyha eddig sem találkoztam vámpírokkal, akkor most sem fogok. Ki tudja? Nem érzem magam ennek a másik világnak a szakértőjének, még hogyha Meredith próbált is nekem elmagyarázni sok mindent. Oda szoktam figyelni az ilyenekre, de hirtelen sok, új információt kaptam, vagyis nem mindenre emlékszem teljesen. Viszont reménykedjünk benne, hogy nem is lesz rá szükségem. Most pedig biztonságban vagyok, hiszen rajtam van az a bőrkarkötő, ami verbénát tartalmaz. Egyelőre szerintem ennyi bőven elég, hiszen nem hiszem, hogy direkt emiatt gyűlnének körém a vámpírok. Eddig is tökéletesen elfértünk egymás mellett a két különböző, de mint kiderült, mégis egy és nagy világban. Most már fel vagyok világosítva, úgyhogy reméljük, hogy semmi meglepetés nem ér, hogyha mégis találkozok vérszívókkal. Miért is találkoznék? Biztos, hogy nem csakúgy egy csapára fognak engem megszállni. Gondolkodjunk csak pozitívan, és akkor bizony semmi gond nem is lehet. Eddig is bevált ez a taktika és szerintem ez után is.
Tovább sétáltam az utcán, amikor valaki megszólított. Nem tudtam, hogy ki az, hiszen nem volt ismerős a hangja. Megfordultam, hiszen azt hiszem, hogy onnan jött a hang. Egy elég kihívó ruhában állt előttem egy lány. Nem mondom, hogy nem volt szép, de nekem jobban tetszenek azok a lányok, akik nem szeretik a figyelemfelkeltést. Talán már régóta bennem van, vagy csak most zavar először, de mosolyogva köszöntem én is.
- Oh, szia – feleltem meglepetten, hiszen szerintem nem ismerjük egymást és idegenek csak úgy nem szoktak nekem köszönni – Ismerhetjük egymást? – kérdeztem kíváncsian, habár erre fogadtam volna, hogy nem lesz a válasz, de azért érdeklődve várom a választ. Számomra nem volt ismerős, de ki tudja? Olyan sok ember van, akik tudják, hogy ki vagyok, de én nem, hogy ők kik. Elég nagy az ilyen ismerettségi táram, ezért nem tudom most megmondani, hogy ő benne van -e? Úgy hiszem, hogy nem, de az is lehet, hogy régebben találkoztunk. Mindegy, majd csak megmondja, hogy találkoztunk -e már.

A kérdés természetesen nem ért váratlanul. hiszen minden egyes ismeretséget, amit kedves üdvözléssel kezdek mindig ilyen, számomra fölösleges udvariassági körök követnek, ám mivel ma elég jó hangulatomban voltam úgy döntöttem van időm egy kis játszadozásra a jól megérdemelt vacsora megkezdése előtt.
- Nem...sajnos még nem. – válaszoltam továbbra is kedves arckifejezéssel a még szócskára téve a hangsúlyt, és igencsak kedvemre valónak találtam azt, hogy a fiú annak ellenére magasabb volt nálam, hogy egy 10 centis magassarkúval megspékelve álltam előtte.
- De miért ne változtathatnánk ezen? – vontam föl kissé hivalkodóan a szemöldököm, és tekintetem a másik szemébe szúrva emeltem a kezem egy kézfogásra.
- Rebekah. – tettem igencsak erős régies akcentust téve a nevem kiejtésébe, és továbbra se volta hajlandó elereszteni a másik pillantását. Úgy voltam vele, hogy a külsőleg fontos pontokat már a távolról felmértem és a részletes feltérképezésre bőven lesz időm az éjszaka további részében. Általában egy ilyen korú fiúval amennyi a velem szembenálló lehetett – körülbelül 17-nek tippelem – elég sokáig lehetőségem akadt játszani, és volt olyan személy is a hosszú vadászidények során, akiknél 1-2 könnyedebb harapás még igézés nélkül is ínyére vált az együtt töltött idő közben. Sosem gondoltam ugyan, hogy az egyszerű, tudatlan emberek valaha is megértik az életformám, de az ilyen pozitív példák reménykedni adtak okot arra, hogy mégsem olyan gyávák a mai emberek, mint amilyennek mi vámpírok gondoljuk őket. Most mindenesetre érdeklődve vártam a másik reakcióját az átlagosnak tűnő bemutatkozásra, és reméltem, hogy különféle ráhatás és erőszakos megnyilvánulás nélkül hamar belemegy a másik a számára már előre eltervezett játékomba.

Természetesen rögtön éreztem a fiú távolságtartó mivoltát, de az ilyenek csak még inkább fölébresztik bennem a ragadozó ösztöneimet. Különben is nem kell sok idő, hogy ő is a tenyeremből egyen, ahogyan többi férfi is aki kezdetben ellenállt a külsőmnek, hiszen egy darabig még az ellenállhatatlant is meg lehet tagadni nemde?
Mikor Sam elfogadta a kézfogásom, amint ujjaim valami bőrszerű dologhoz értek fájdalmas bizsergést éreztem bennük, melynek hatására egy emberek számára érzékelhetetlen pillanattöredékre eltűnt a mosoly az arcomról, ám abban a minutumban vissza is állt az azt megelőző állapotba.
~ Áhh szóval még egy ilyen porfészekben is akadnak vámpírvadászok... Remek. A verbénás karkötő sohase megy ki a divatból? ~ gondoltam magamban, ám egy ilyen undorító emberfajta rögtön kiszúrta volna, hogy nem éppen hozzájuk tartozom, így szinte biztos voltam benne, hogy inkább tartozik egy védelmező barát ehhez a sráchoz, mint hogy ő maga legyen a megállíthatatlan vadász, aki kegyetlenül gyilkolja az erre tévedő vámpírokat. Nem, nem...Ennek a srác az aurája ahhoz túl tiszta volt.
- Csak sétálgatok... -vontam kissé meg a vállam a kérdésre, és úgy gondoltam, hogy a körülményekre való tekintettel ideje a még el sem kezdett A-ról a B tervre váltani. -Ma este érkeztem a városba a nagynénémékhez, és gondoltam szétnézek. Tudod van valami az estében, valami titokzatos és szép egyaránt... - mondtam még mindig kedélyes arccal ám ez inkább volt már angyali, mint csábító.
- Nyugi nem vagyok sorozatgyilkos, vagy bármi más, ami az arcodra ránézve megfordult rólam a fejedben... - utaltam ezzel Sam kissé távolságtartó viselkedésére, és reméltem, hogy ezzel sikerül őt feloldanom. Vagyis, az ő érdekében reméltem...

Nem, nem. Rebekah egy ideig bírja a fölösleges tiszteletköröket, de ezúttal elég volt.
- Őszintén? - kérdeztem angyali hangon, ám immár természetesnek egyáltalán nem mondható mosollyal az arcomon, majd választ nem várva belevágtam a mondanivalómba.
- Utálom az ilyen koszos kisvárosokat, ahol a legbugyutább, pár éves tapasztalattal rendelkező vadászok is megingathatatlan önbizalmat éreznek magukban arra, hogy kicsesszenek valaki olyannal mint én.
Hát igen. eddig tartott a B terv, amit csak úgy hívok, hogy viselkedj 19 éves átlagos kamaszlányként. Egyszerűen nem megy..mondjuk most még a szokásosnál is tovább bírtam. Ki tudja? Egyszer túl lépem az 5 percet is!
- Na szépfiú... - ragadtam meg a másik nyakát igen erős, szorító jelleggel, és azzal együtt pillanatok alatt az utcáról nyíló egyik sikátorban folytattam az immár bájosnak nem éppen mondható monológomat, miközben a fiút a földtől kissé elemelve, a falnak szorítva tartottam.
- A karkötőd csípős jellegéből következtetve gondolom, hogy átugorhatjuk a "Jézusom, mi vagy te?" újabb felesleges kérdéssort, és rátérhetünk a lényegre. Nemde? - mondtam immár fenyegető, és egyben mérges arccal, majd azzal a hévvel letéptem a másik igézéstől védelmező karperecét, és immár úgy néztem bele a barna szempárba.
- Mivel én egyébként felettébb kedves lány vagyok kapsz egy csöppnyi esélyt arra, hogy a továbbiakban erőszakmentesen tudjunk együttműködni. - közöltem Sam-el ismét mosolyogva, ám tekintetét nem elengedve, és ezzel együtt kicsit enyhítettem a szorításon, majd leengedtem a fiút a földre, de emellett ügyeltem arra, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni a fogásomból.

Nem értettem Rebekah-t, hiszen én sem itt születtem, de nekem tetszik Mystic Falls. Okai vannak, de a legfőbb, hogy jól érzem magam a városban, hiszen erre minden okom meg is van. Minden olyan szórakozóhellyel, rendezvénnyel, emberekkel rendelkezik, ami miatt boldog vagyok, hogy ideköltöztünk. New York utána persze furcsa egy kisebb, nem annyira mozgalmasabb város, de meg lehet szokni. Sőt, még előnyei is vannak ennek. Számmomra mindenképp jó, hogy itt lakom, de lehet ő még nem jött erre rá. Az első napokban még én is kívülállóként éreztem magam, hiszen nem tudtam, hogy mit várnak el tőlem, mi a helyes és egyéb ilyen alapvető kérdések. Utána minden simább lett, amikor suliba jártam, hiszen sok emberrel ismerkedtem meg, akik segítettek nekem. Ott van például a legjobb haverom is, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Egyszóval nem olyan nehéz beilleszkedni, csak nem negatívan kell nézni a dolgokat, hanem úgy, hogy mindenki el fog fogadni. Legalábbis nekem sikerült ez.
- Szerintem majd meg fogod kedvelni a várost - feleltem mosolyogva, majd rájöttem, hogy éppen belevágtam a szavába. Folytatta a városról képzett elképzelésének elmesélését, ami elég furcsán ért véget. Eleinte nem is tudtam kigobozni, hogy mit akar mondani, de aztán nagy nehezen eljutottam a történet végére. Nos, egy biztos, hogy ő azt hiszi, hogy vadász vagyok, ami elég érdekes. Mindenki vadász, aki verbénás karkötővel jár, csak én nem? Elég érdekes lenne, hogyha így lenne, de nem tudhatom. Nem mondom, hogy tetszett, hogy megszorította a nyakam a földtől elemelve engem és egy sikátorba vitt, de tudtam, hogy ő az erősebb. Viszont azt a karkötőt szerettem! Meredith-től kaptam és igazán kedves tárgy volt a számomra.
- Figyelj, tudom, hogy mi vagy, de attól még nem ártanék neked - mondtam, majd folytattam - Nem intézhetnénk el ezt valahogy máshogy? - kérdeztem reménykedve, hiszen nem akarom, hogy tovább fajuljon ez az egész. Egyszeráen amúgy sem értettem, hogy miért támad rám, amikor nem is bántanám, de ez a vámpírgondolkodás. Fogalmam sincsen, hogy mire számíthatom, csak azt tudom, hogy szeretném, hogy minél előbb vége legyen ennek a napnak. Egyszerűen éreztem rajta, hogy valami furcsa benne, de erre sosem gondoltam volna. Képtelenség!

Igazából egy vámpírral jóban lenni nem hiszem, hogy olyan jó dolog, hiszen nagy sok hátránya, vagy inkább veszélye van. Bár, azt emg kell vallani, hogy mint az emberek, a vámpírok sem ugyanolyanok. Lehetnek olyanok, akik durvábbak, kegyetlenebbek, de olyanok is akadhatnak, akik kegyesebbek és kedvesebbek. Talán még meg is éri, hogyha nem haragítjuk fel őket. Huh.... úgy beszélek, mintha én nagyon ismerném a fajtájukat, pedig csak nyáron találkoztam először ezzel a világgal. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de azt hiszem, hogy vannak, akik nálam sokkal jobban elcsodálkoztak volna a vámpírok hallatán. Az utóbbi időben sokat is hallottam felőlük, sokak kérdezték meg tőlem, hogy hiszek -e bennük. Nehéz erre felelni, hogyha már én is félig meddig, de részese vagyok annak a világnak. Nem akarok ráijeszteni azzal, hogy hiszek bennük, hizsen léteznek is, de nem is hazudok nekik. Kíváncsiak a válaszomra, akkor elmondom nekik, hogy nem zavar, hogyha léteznének. Eddig is ezt mondtam és ezután is ezt fogom.
- Szerintem is - feleltem mosolyogva arra, hogy úgy gondolja, hogy jól kijövünk egymással. Ki tudja, hogy viszont hogyan gondolja ezt, hogyha már a véremről van szó? Lehet, hogy én gondolom rosszul, de nem vagyok a helyükben, így csak elképzelések vannak a fejemben, hogy hogyan is élhetnek. Biztos, hogy teljesen máshogy, mint mi, de azért van hasonlóság köztünk. Nem tudom, de ránézésre senkiről nem tudnám elmodnani, hogy vérszívó vagy nem. Rebekahról sem tudtam, de miért is gondoltam volna rá? Egyszerűen nem hétköznapi, hogy ilyenekre járjanak a fejemben. Az a természetes, hogyha a sulin, a focin és a hobbijaimon töröm a fejem, nem pedig ilyeneken. Úgy érzem, hogy nem nagyon változtam meg még ilyen téren is, miután megtudtam, hogy tényleg léteznek emberfeletti lények. Minden történet igaz volt, csak ki hitt neki, ki nem. Én éppen a középpontban álltam ebből a szempontból, hiszen egyik mellett sem döntöttem volna. Viszont ezután olyan jött, amire nem is számítottam. Rebekah arca teljesen megváltozott és mondani akartam valamit, de nem sikeült. Szó szerint kiszívta a vérem. Úgy éreztem, hogy az erőm egyre csak fogy, fogy. A földre estem és teljesen furcsán éreztem magam. Nem tudom, mert azt mondják, hogy olyankor, amikor vért vesznek, akkor jó sok vizet kéne innunk. Talán ezért is szédültem és száradt ki a szám ,de nem tudhatom. Elég megrázó élmény volt, az biztos.
- Hát... biztos, hogy vannak más életmóddal rendelkező vámpírok is - feleltem és megint úgy éreztem, hogy teljesen kiszáradt a szám. Viszont nem szabad feladonom, ki kell tartanom. Úgy sem tarthat még sokáig ez a beszélgetés, csak azt nem tudom, hogy hogyan magyarázom el ezt otthon.

Még mindig elég furcsán éreztem magam, és ez persze arra is magyarázatot ad, hogy én még nem éltem át ilyen vagy ehhez hasonló eseményt. Sok, furcsa dologgal találkoztam már életem során, de ilyennel még biztos, hogy nem. Bár, megerősítem, hogy nem is szeretnék. Elég rosszul éreztem magam és pontosan nem tudtam megmondani, hogy mim fáj. Az egész testem sajgott és nagyon erőtlennek éreztem magam. Olyannyira elgyengültem, mint még soha. A foicmérkőzésem alkalmával is le szoktam sérülni, de ennyire nem. Annyit viszont meg kell hagyni, hogy ez testi, de nem lelki rosszullét. Örülök, hogy belül pedig jól vagyok, legalábbis egyelőre így gondolom. Mjad meglátjuk, hogy pár nap múlva hogyan is fogom érezni magam, de ami biztos, hogy nem épp rózsás a helyzetem. Gondolkoztam el ezen, miközben Rebakah-t hallottam. Én is biztos vagyok benne, hogy vannak olyan vámpírok, akik kicsit kegyesebbek lehetnek az olyan 18 éves srácokkal, mint én. Nem tudom, hogy ilyenkor hogy van még lelkiismerete mosolyogni is. Én nem hiszem, hogy képes lennék erre, de valljuk be, hogy teljesen más életet is élünk. Úgy hallgattam, amit mond, mintha az agyamba belevésnék. Ma hazamegyek, rendbe hozom magam, lekezelem a sebem a nyakamon, majd iszok egy pohár vizet. Holnap reggel pedig úgy kelek fel, mintha mi sem történt volna és sosem láttam Rebekah-t - gondoltam magamban és olyan folyamatosan, mintha felolvasnám - Továbbá Meredith-nek azt mondom, hogy azért nem viselem azt a karkötőt, amit tőle kaptam, mert nem érzek iránta semmit és nem szeretném, hogy bármi is hozzá kössön. - folytattam lelkesen a monológomat, majd néztem az eltávolodó lány alakját. Felkeltem a földről, majd hazafelé kezdtem sétálni. Éppen azon gondolkoztam, hogy van -e otthon olyan nyári sálam, amit most tudnék használni. Hazaértem, majd lekezeltem a sebet, s kerestem egy sálat. Éppen egy pohár vizet iszogattam, miközben azon törtem a fejem, hogy milyen természetesek számomra ezek a dolgok. Olyan, mintha egy gép lennék, aki csak teszi a dolgát és teszi...

Van pár dolog az életben, amit soha nem fogok megérteni. Ilyen a részvét, a hála, a barátság, a hűség, a szerelem és még sorolhatnám azokat a nyálas és fölösleges dolgokat, amiknek az égvilágon semmi értelmét nem látom. Hosszú évszázadokig próbáltam rájönni miért csinálják az egyszerű halandók, és ami rosszabb, valamikor a vámpírok is ezeket a szánalmas dolgokat, de természetesen sikertelenül. Már fel is adtam, hogy erre a kérdésemre választ találjak. Gondolom úgy gondolják, ezzel előbbre juthatnak, vagy jobb emberek. Nem mintha ennek bármi értelme is lenne. Egy valamire viszont még mindig nem vagyok képes értelmes magyarázatot adni: Mit esznek a halandók a Twilighton?
A Titanicot még megértettem. Nyálas, romantikus, a végén mindenki bőgve jött ki a moziból. De egy olyan filmet, amiben egy agyonsminkelt vámpírnak gúnyolt hapsi érzeleg egy teljesen átlagos csajjal ráadásul mindezt órákon keresztül az már túl sok. Láttam már szánalmas vámpírfilmeket, vagyis eddig mindegyik az volt, de ez már mindennek a teteje. A fajunk gyalázása! Mikor kimegy a napfényre úgy csillog, mint egy diszkó gömb. Ennél irreálisabbat még soha nem tapasztaltam. A vérfarkasokról már ne is beszéljünk. Szánalmas! Sokszor próbáltak már elpusztítani az évek során, de ilyen kínzást, mint ez a másfél órás film még soha nem éltem át. Komolyan mondom felér egy második világháborús haláltáborral az a mozi terem, ami tömve van tizenéves sikítozó kiscsajokkal, akik megőrülnek ezért a minősíthetetlen alkotásért. Nem értem hogy tudják ezt szeretni. Én még akkor se bírnám jobban, ha esetleg valaki megigézne.
Mindenestre az első két rész szenvedése után érdekelt, vajon mit tartogat a harmadik epizód, ezért ismét beültem a vesztőhelyre, ami egy közép tájt lévő sorban volt. Már olyan halálfélelemmel közelítettem meg az ülést, mint aki legalább egy villamosszékbe készül. Ez viszont annál is rosszabb volt. Már az első tíz perc után az órámat néztem, hogy mikor lesz már vége, és legszívesebben elmenekültem volna, de erős maradtam. Folyamatosan próbáltam meggyőzni magam, hogy ki fogom bírni hátha egy idő után el is hiszem. A harminchatodik perc körül viszont már egyszerűen elegem volt a nyáladzásból, ami úgy folyt a filmből, mint a Niagara vízesés. Gyorsan felpattantam, és nem törődve a tömeggel, vámíprsebességgel elhagytam a termet. Valószínűleg úgyse tűnt fel senkinek a távozásom, hiszen mindenki más rajtam kívül nem látott mást csak a kivetítőt.
Mintha fehér tölgy hamujába mártott tőrrel üldöztek volna, hagytam el a mozi területét. Mikor végre nem voltam hallótávolságra a teremtől, lelassítottam. Ránéztem az órámra és örömmel nyugtáztam, hogy ezt tovább bírtam két perccel, mint a második részt. Úgy döntöttem, ezt a rekordot meg kell ünnepelni. Amúgy is kezdtem éhes lenni, szóval keresni akartam egy halandót, akinek megmutathatom milyen is egy igazi vámpír. Elindultam tehát a kihalt Robinson Street-en. Közben még egyszer ránéztem a kezemben levő üdítős dobozra, amin szintén a film szereplői látszottak. Fintorogva összegyűrtem, majd jó messzire el is hajítottam.

Az hogy most túlzottan jó napom lett volna, azt azért nem mondhatom. Viszont nem is volt olyan rossz, mint amire számítottam. Amire számítottam az esetleg az, hogy újabb vámpírok, Klaus, vagy bármi olyan, ami nem a normális ember szintjéhez tartozik. Mert bizony ez már nem egy olyan ember élete, mint aki normális életet élhetne. Hisz én vámpír vagyok, az egyik legjobb barátnőm boszorkány, a másik legjobb barátnőm egy vámpírba szerelmes, a harmadik barátnőmről még nem tudok hasonló sztorit, és végül én meg egy vérfarkasba vagyok szerelmes. Jó ki történet, nem? Más szerintem el sem hinné, ha nem csöppenne bele az én világomba. Csakhogy aki már belemártotta az ujját, az már ne számítson arra, hogy kimarad bármiből. Én bármennyire is szerettem volna, nem igazán lehetett. Talán még az elején sok mindenben részt vettem volna, de mára inkább azok közé tartozok, akik kimaradnának ebből. Csakhogy ez már lehetetlen, mert mindig történik valami. Múltkor például az Örömtűznél volt eléggé nagy meglepetés. Hát az tényleg egy meglepetés volt számomra, főleg Daniel-nek, akinek halványlila gőze sem volt arról, hogy mi történt ott. A részletekre már nem nagyon szeretnék visszagondolni, mivel eléggé fájdalmas volt. Főleg mikor az a vámpír – Daniel szerint a Drakula – szerencsésen a fának dobott. Legjobb lett volna, hogy ha kimaradok ebből az egészből, és mentem a saját irhámat. Csakhogy ott volt Meredith, Sam és Daniel is.
Hazafelé tartottam a kis kiruccanásomból, ami azt jelentette, hogy vettem magamnak egy-két új rucit. Azt hiszem, elég sokszor kell majd vennem új ruhákat, ha állandóan a fának fognak dobni. Az egy dolog, hogy gyorsan gyógyulok, de attól még a ruhám nem fogja összevarrni magát. Jó lenne, csakhogy ilyet még nem találtak föl. És anya fölhívott valami olyan okból, ne lepődjek meg azon, hogy ha esetleg otthon találok vendégeket. Nem sokszor vannak vendégek nálunk, így meg is lepődnék, hogy ha most nem hívott volna föl. Mert azért mégis én lakom abban a házban, hogy tudjam, mi folyik ott. És persze miért zavart volna, ha számomra idegenek vannak a házban? Anya beszélget, velük én meg majd elvonulok a szobámba. Nem nekem kellett szerencsére leraknom a mobilt, mivel anya már előttem lerakta. Így csak a táskámba kellett vissza rakni a mobilt, csakhogy mikor beraktam az általa odavarrott tartójához, valami furcsa hangot hallottam a hátam mögött. Megfordultam és észrevettem, hogy egy összenyomott üdítős doboz landolt ott. Voltam most olyan rendes, hogy kidobtam a következő kukába. Azonban az is feltűnt, hogy azért nehezen tudnának ilyen nagyon dobni. De még az a szerencse, hogy nem találtak el engem. Annak nem nagyon örültem volna. És hát észrevettem az illetőt, aki dobta a „szép” üdítősdobozt. Nem tudom, hogy hogyan lehet az a filmet szeretni, de ezt a filmet már jó párszor letárgyaltam magammal, úgyhogy minek ezen rágódni.
- Szia! Nem szabadna szemetelni – mutattam arrafelé merre dobta az üdítős italt. Csakhogy most tűnt föl igazán, hogy tényleg messze dobta. Ilyet tudna egy ember dobni? Csak mert én még nem próbálkoztam vele - De voltam olyan rendes és kidobtam – szögeztem le a mondanivalómat. Talán nem tűntem a legkedvesebb fajtának, de hát ez vagyok. Bár azt sem mondhatni, hogy én a Természetvédelmi akármiből jöttem…

Az összegyűrt doboz egy gyönyörű ívet írt le a levegőben, majd egy lány háta mögött az aszfalton ért véget rövid pályafutása. Furcsa módon csak akkor vettem észre a szőkeséget. Valószínűleg azért nem figyeltem fel rá hamarabb, mert még a sokk hatása alatt álltam, ami pár perce ért. Mindenestre, ha tudtam volna, hogy ott van, valószínűleg rá célzok. Tipikus plázamacskának tűnt. Az a kimondottan buta cicababa típus, akinek az IQ-ja valahol a nulla alatt pár száz emelettel van. Legalábbis első látásra ebbe a kategóriába soroltam. Mondhatja bárki, hogy túl sokat adok a sztereotípiákra, de elég sok halandóval volt már szerencsém találkozni, ezért az első az, hogy besorolom őket bizonyos kategóriába. Pár másodperc múlva viszont, mikor kidobta a szemetet, majd célirányosan felém közeledett, meglepődtem. Valahogy azt gondoltam, hogy a drágát nem érdekeli más a legújabb cipőkön és ruhákon kívül és csak fintorogva elmegy a galacsinná gyúrt doboz mellett. Arra, hogy vegye a fáradtságot és le is hajoljon nem számítottam.
Lépteimet lelassítottam, majd megálltam egy helyben és fél kézzel egy közelebbi kukára támaszkodva kényelmes testhelyzetet felvéve vártam, hogy odaérjen. Igen, talán, ha folytattam volna ugyanolyan tempóban a sétát, akkor hamarabb találkoztunk volna, de nem akartam megkönnyíteni a dolgát. Nehogy már én rohanjak egy nő után. Ez mégis csak a huszonegyedik század, a nők egyenjogúak, szóval élvezzék ki. Megérkezve közölte, hogy mennyire illetlenül jártam el az előbbi dobálózással.
- Egy környezettudatos Barbie. Ilyennel se találkoztam még – Jegyeztem meg vigyorogva, majd közelebbről is végigmértem a kislányt. A céltudatosság sugárzott a szeméből. Csalódnom kellett a megérzéseimben, miszerint ő egy üresfejű plasztiktündér. Ennél is nagyobb meglepetés volt, hogy nem támadt nekem, hanem normális hangnemben közölte a mondanivalóját. Nem csak zöld a kicsike, de még türelmes és udvarias is. Micsoda párosítás!
- Igazán értékelem a gesztust, de tényleg. Örülök, hogy vannak még olyan nők a mai világban, akik tudják hol a helyük.
Mindenesetre olyan ember még nem szülelett a világon, aki büntetlenül megmondhatta volna nekem mit csinálhatok és mit nem. Úgy döntöttem, jobb, ha ezt a tényt ő is tudomásul veszi, így a kukát, aminek támaszkodtam egy laza mozdulattal kitéptem a helyéről, majd fejjel lefelé fordítva kiürítettem a tartalmát a földre, az üres szemetest pedig az utca másik végére hajítottam.
Közben folyamatosan figyeltem a reakcióit. reméltem, hogy hirtelen pánikrohamot kap, vagy esetleg elájul vagy ijedtében megpróbál futni. Mindig is imádtam látni a félelmet a halandók szemében. Olyan szórakoztató dolog, mikor rájönnek, hogy semmi esélyük és bármelyik pillanatban meghalhatnak, mégis valahogy keresik a kiutat. Pontosan ezt a kétségbeesett szempárt akartam látni ettől a példánytól is.
- Milyen ügyetlen vagyok! Véletlenül kiborítottam a szemetet – Mondtam teátrális hangsúllyal - Ezt is feltakaríthatod helyettem – Mutattam az előttünk fekvő hulladékkupacra.
Tudom, egyszerűbben is elintézhetném a dolgot, de egy ilyen unalmas helyen, mint ez a kis város muszáj valami szórakozást keresni. Sajnos ma estére csak egy ilyen céltudatos teremetés őrületbe kergetése volt a program. Eszembe se volt megbűvölni annak érdekében, hogy ne próbáljon menekülni. Az csak még érdekesebbé teszi a helyzetet. A segélykérő sikolyok pedig szintén elmaradhatatlan kellékei a szórakozásnak. Ha valaki meghallaná, és a segítségére sietne, csak még izgalmasabb lenne a dolog.

Környezettudatos Barbi. Jó kis nevet adott nekem, és nem is olyan rossz. Bevallom, hogy nem vagyok egy Elena típus. Én szeretem élvezni az életet. Szeretem élvezni míg 17 éves vagyok. És ami ebben a legjobb: az, hogy mindig is 17 éves fogok maradni. 17 évesen fogok kinézni mindaddig, míg belém nem szúrnak egy karót. Az márpedig az is lehet, hogy 1000 év múlva, de az is lehet, hogy ma. Bár a mai napot kétlem, de bármikor lehet bármi. És az 1000 év sem jó, mert addigra már a világ sem lesz. Valami 1000 év előtt még biztos fog történni. A sok autó megrongálja az egész Földet. Csakhogy én az egy szem kocsimmal nem segítenék semmin, így minek is érdekeljen engem. Egyszer el fog jönni valami. Nem tudjuk mikor, és nem tudjuk mi, de már nem lesz időnk ezen gondolkodni. És nem is kell ezen gondolkozni, hisz éljünk a mának! Nem kéne azon gondolkozni, hogy mi lesz holnap. Persze ha nem éppen halálközelben vagyok, és azon gondolkodom, hogy mi történik, majd miután meghalok. Volt már ilyen érzésem akkor is, mikor Tyler-rel együtt bezártak a kriptába. Bevallom: nem volt valami rossz érzés. Rossz mikor tudja, hogy nem sokára meg kell halnia. Ráadásul mert Klaus-nak úgí támadt kedve. Nem tudom miért jó ez neki, de engem az nem érdekel. Nem törődöm ilyenekkel. Én inkább azokra fordítok időt – vagy éppen gondolkodást – akiket szeretek. És most azt hiszem, hogy visszatértem Elenára. Elena és én két különböző világ vagyunk. Én imádom a bulikat, ő nem annnyira; én szeretek bevásárolni, ő nem annyira; és ő képes küzdeni a szerelméért, míg én annyira nem. Vegyük például Matt-et, azt hiszem, hogy nem én szakítottam vele, hanem ő. De azt hiszem, hogy nem is gond hisz Tyler-t szerettem, mint utóbb kiderült. Matt egy ember, én meg egy vámoír vagyok, úgyhogy nem sokáig tartott a szerelem közöttünk. Bár a vérfarkas-vámpír sem a legjobb, de még mindig jobb.
A következő mondatához én csak egy mosolyt adtam hozzá, mivelhogy nem tudtam mit is mondhatnék. Egy köszönömöt nem hiszem, mert azért mégis csak… Aztán meg nem is érdemes belekötni, hisz igaza van. Én tudom hol a helyem, azt hiszem. Mystic Falls jó hely. És az iskola is- de csak azért mert én vagyok a központban. Szeretem, hogy ha az emberek nem néznek engem levegőnek. Szeretem, hogy ha sokan ismernek. Szeretem azt az életet. És szeretek bulikat szervezni, mondhatni azt, hogy benne van a vérembe. És nem is lehetek olyan ronda, hogy ha tavaly én lettem ‘Mystic Falls szépe’. De én nem vagyok egy pesszimiznus fajta. Maximum csak akkor, hogy ha berúgtam, és ilyen általábban akkor szokott történni, mikor pasiügyeim vannak, de más is előfordulhat. És emlékszem mikor Matt hazavitt úgy engem, hogy én be voltam egy “kicsit” rúgva. Anya ki is volt akadva, hogy mások szeme láttára az ő kicsi lánya ilyeneket csinál. Mivel a sheriff az anyukám így nem nagyon örült ennek, de mint mindig, megbocsájtott. Nem, mint ha más választás lett volna.
A következő pillanatban csak azt vettem észre, hogy szándékosan kiburítja a kukába. És a következő pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy egy ember erősségű nem tudja ezt megcsinálni. Ráadásul rémlett, hogy az előbb is jó messzire dobta az üditős dobozt. Kezdett rémleni, hogy ő nem lehet ember. Nem lehet. Valami más lénynek kell lennnie. Vámpírnak vagy vérfarkasnak – vagy mind a kettő egyben, hibrid. Nem tudom ezt így megállapítani, de azt hiszem, hogy nem ember. De ha mégis? Inkább nem kérdezem meg, mielőtt őrültnek néz. Azután pedig magyarázhatnám, hogy mi is van. Ezek a gondolatok kavarodtak a fejembe, mert nem tudtam igazán eldönteni. És ami legjobban zavart? Hogy meg hozzáfűzött valami olyat is, ami nem tetszett nekem. Mindenesetre nem akarom felhúzni magam, mi értelme lenne? Másrészt meg nem is vagyok én egy környezettudatos Barbie. A Barbie még lehet, hogy igaz, de hogy környezettudatos? Azt azért nem mondanám.
- Ó! Mért’ is ne? – vetettem rá egy pillantást, majd a következő pillanatban előhalásztam a táskámból a telefonomat. Egyszerűen csak elkezdtem mondani valamit a telefonba - Egy kuka felborult a Robinson Street-en elég sok szeméttel – mondtam a telefonba önelégülten, majd lenyomtam a telefont. Visszaraktam olyan gyorsan a telefonomat, ahogyan azt előhalásztam.
- Nem hívtam föl… és nem is szándékszom föltakarítani – nem hívtam föl, csak eljátszottam ezt az egészet. Talán bevette talán nem, ez már csak az ő dolga. És én föltakarítani? Az lenne az álmom...

A meglepetések sorozata pedig még mindig nem ért véget. Ez a reakció egyáltalán nem az volt, amire számítottam. Ez pedig rövid ismeretségünk alatt nem az első alkalom. Két lehetőség merült fel vele kapcsolatban. Vagy annyira szőke, hogy nem tűnik fel neki a szemetes kitörése a helyéről, ami emberi erővel ráadásul fél kézzel nem igazán lehetséges vagy pedig tud a természetfölötti létezéséről és ez egy cseppet se lepi meg. A második lehetőség pedig még több kérdést vet fel vele kapcsoltban. Túl magabiztosnak tűnik ahhoz, hogy ismerje az éjszakai lények titkát és közben mégse látszódjon rajta a félelem egy kis szikrája se. Ez egyáltalán nem emberi, így azt a lehetőséget, hogy közönséges halandó ki lehetett zárni. Kivéve persze, ha vadász, de még annak is túl vakmerő.
- Nem takarító szolgálatot kértem, hanem téged cukorfalat – Lépek közelebb hozzá. Természetesen tisztában voltam vele, hogy nem hívott fel senkit, mivel elég jó a hallásom és eléggé feltűnő, hogy a telefon semmilyen hangot nem adott ki.
- Olyan lánynak tűnsz, aki nem szereti a rendetlenséget maga körül. Mégis, hogy tudnál azzal a tudattal elsétálni, hogy egy szemétben fürdő utcaszakaszt hagytál magad mögött? – Pillantok rá komoly tekintettel. Még mindig vártam azt a pillanatot, mikor végre kiakad, és úgy éreztem egyre közelebb vagyok a várva várt eredményhez.
Nem volt sok kedvem gondolkodni azon milyen lény lehet, hiszen nemsokára úgyis kiderül. Csak idő kérdése, mikor akar végre elhallgattatni, mert abban már biztos voltam, hogy nem egy menekülős fajta. Szeretem ezt a típust. Magabiztos, tisztában van az adottságaival és nem fél senkitől. Pedig kéne. A félelem az, ami életben tarja a bolygó lakóit. Ha nem tartanának semmitől és szembe mennének a veszélyekkel már jóval kevesebben élnének azok, akikből vacsizni lehet az pedig igazán szomorú lenne.
- Fogd fel úgy, hogy én vagyok a lelkiismereted, aki a helyes cselekedetre ösztökél – Bíztattam tovább a takarításra. Persze nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy tényleg megteszi, amit kérek tőle, ezért úgy döntöttem, nem árt egy kicsit ösztönözni.
Egy pillanat alatt eltűntem a szeme elől, és pontosan a háta mögött bukkantam fel, ahol megpróbáltam a lehető legjobban megközelíteni és halkan a fülébe suttogni.
- Hajrá Szöszi! Az utca nem lesz magától tisztább – Mondtam halkan, majd hirtelen ismét helyet változtattam. Ismét a letört szemetes mellé kerültem.
- Vagy fogalmazzak úgy, hogy addig nem mehetsz tovább, amíg ezt az apró szívességet meg nem teszed nekem? – Teszem fel a költői kérdést, ezzel le is leplezve azt az eddig is nyilvánvaló tényt, hogy nem szabadul könnyen. Szegényke rossz helyen volt rossz időben. De így jár, aki az éjszaka közepén védtelenül sétálni indul. Igaz, a helyzeten se a társaság se a napszak nem változtatott volna sokat.

A kinézetéből nem hittem volna el, hogy egy teljesen más alak bújik el benne. A mostani pillanatban még nem tudtam eldönteni, hogy milyen alak. Biztosan nem kedves és aranyos, arra már rájöttem. Nem, mint ha eddig nem ismertem volna embereket, akik hasonlóan viselkedtek. Az élet a sok jó mellett, még rosszal is megáld. El kell ezt fogadni. De azt, hogy még cukorfalatnak is szólít meg? Az már nekem is sok. Persze nem, mint ha ezerszer leszőkéztek, vagy bármi hasonlót mondhattak rám. De az, hogy cukorfalat? Talán teljesen igaza van, én egy cukorfalat vagyok. Ami talán most meglepett az, hogy most találkozok vele elsőnek, és mégis ilyen… bármi. És azt remélem, hogy most találkozom vele utoljára.
És a következőben is igaza volt, hiszen nem szeretem a rendetlenséget. Mindig is ügyeltem a magam és a környezetem tisztaságára. Soha nem szerettem olyan helyre menni, amit tudtam, hogy a WC piszkos. Engem így raktak össze, azt hiszem, hogy ezt nem lehet megváltoztatni, vagy csak idővel. Egy biztos, hogy tényleg nem szeretem a rendetlenséget. De azért ez nem teljesen igaz, mert engem nem úgy neveltek, hogy szedjek föl mindent és dobjak ki a kukába. Az nem az én feladatom, hanem a kukásé… úgy, ahogyan a szemétfeltakarítás is. Hátha „véletlen” kiborult az egész „magától”.
- Nem a természetvédelmi akármiről jöttem – bárminek is nevezik azt a természetvédelmi munkahelyet, nem nekem való. Menjen csak az, aki meg akarja menteni a világot a pusztulástól. Nem vagyok én olyan, hogy ugrálni kezdek, mikor más mond valamit, hogy tegyek meg. Az talán a régi világ. Most már nem idézhetnek meg, kivéve az ősvámpírok. Ami eléggé furcsa lenne, mert Klauson kívül szerintem már mindegyik szívébe karót döftek. Legalább is mikor az Elena haditervét készítettük, akkor még mindegyik a koporsóba volt, és hát hogy azóta mi történt? Nem tudom…
A következő mondatára csak kényszerszerű mosolyt erőltettem. Pont ő? Most úgy hirtelen eszembe jutott, mint ha ő lenne az én angyalom. Hát… akkor már megértettem volna, hogy miért is történt velem ennyi balszerencse. Mert az én őrangyalom lusta. Csakhogy ő nem az én angyalom, mert ő mégiscsak az élők, közé tartozik. Mert tud beszélni, meg mindenféle cukorfalat szövegekkel jönni.
A következő pillanatban eltűnt a szemem elől, és szinte alig tudtam felfogni, hogy ez hogyan is lehetséges? Vámpír. A következő pillanatban rájöttem, Hisz egy ember nem tudta, volna csakúgy kitépni a kukát a helyéről, egy ember nem tudja az üdítős dobozt csak úgy eldobni, és egy ember nem tud csak úgy ilyen gyorsan a hátam mögé kerülni.
- Tudom… - most már szöszi is vagyok. Mi leszek még? Talán hamupipőke… bár azt kétlem. Talán tennem kéne azt, amit ő mond, mert mi van ha erősebb? Annyival talán nem erősebb, mint én. Nem akarom megtenni, mert nem akarok a szolgája lenni. Vámpír ő is, és én is; van egy ember, nem kell azt tennie, amit egy ember mond neki. Egy bizonyos fokig persze igen, de van amit már szabad akaratunktól teszünk.
- Szögezzük le első pontban: ha nem teszem meg, akkor biztos teszel valami olyat, ami ellen én már nem tudok semmit sem tenni. Második pontban: ha megteszem, akkor sem biztos, hogy annyiban hagyod… - ebben azt hiszem, hogy most teljesen igazam volt. És talán még tetszett is, hogy ilyen jutott az eszembe. Addig míg szabad akaratom van, addig hadd döntsek én – Szóval egyenlőre nem teszem meg.