Iskolai tantermek

Ha beltérre vágysz...

„Azt inkább ne akard tudni!” visszhangzottak a fejemben Sam szavai, aki már messze-messze járt Meredith-szel. Hát ez remek! Már a legjobb haverom is ennyivel letudja azt, hogy miért bukkant fel hirtelen egy nagyon nem szimpatikus egyén a bulin és tette azt tönkre azzal, hogy egyből lekevert párunknak egy pofont. Nem csak egyszerűen berúgott, és ki akart provokálni egy verekedést, hanem úgy érzett ki, mint aki felszívta magát adrenalinnal, és ez természetfeletti erőt és gyorsaságot ad neki. Hiszen mi más épeszű magyarázat lenne arra, amik itt történtek? Egyszerűen falhoz csapta bármelyik lányt… Nos, abban még nem lenne semmi meglepő, hogy elbírja őket, az hogy ilyen könnyedén, mintha egy fadarabot tartana a kezében elhajítja őket, az már több volt, mint a sok. Alig bírtam elhinni, sőt valószínűleg nagyon hitetlenül állnék a dolog előtt, amennyiben nem a saját szememmel látom mindezt. Arról nem is szólva, hogy a két csaj kezdett el vele bunyózni elsőssorban én meg miután megláttam a szájából csordogáló vért – nagyon remélem, hogy a sajátja – nem tudtam felfogni, hogy mit is kellene tenni. Azonban úgy tűnt, hogy Meredith és Caroline is megkattantak! Az oké, hogy bosszantja őket, hogy ez a hirtelen feltűnt fickó tönkreteszi a ruhájukat, de nem azzal kell felelni, hogy fadarabokkal rátámadunk meg egyebek. Mondjuk azt is csodáltam, hogy életben vannak, mert elég kemény ütéseket kaptak vissza. Arról még csak nem is beszéltem, hogy Sam mellesleg azzal a csajjal lépett le, aki nemrég még engem csókolt – amit mostanáig sem értek, mert sem előzménye, sem folytatása nem lett, nem mintha bánnám vagy ilyesmi, de mindegy is, lényegtelen – szóval úgy tűnik, hogy az utóbbi időben a legjobb haverom több időt töltött ennek a bűbájos hölgynek a társaságában, mint az enyémben, hiszen már a gesztusaikból úgy tűnt, hogy nagyon összemelegedtek. Meredith aztán meg fogta magát, és elkezdett fönökösködni, és kiosztogatott mindenféle teendőket, amiben nekem annyi volt a szerepem, hogy hagyjam Caroline-nak, hogy biztonságos helyre vigyen. A focicsapat tagjaként megszoktam, hogy megmondják nekem, mit csináljak, de az már sok, hogy egy csaj teszi ezt, és semmi alapja sincs rá. Hiszen mi jogosítaná fel arra, hogy döntsön helyettem, helyettünk?
- Jó – biccentettem kissé dühtől fulladozva Caroline felé, mikor a lány a vállamnál fogva elindított valamerre. Nem is igazán tudtam mást mondani, bár megfordult a fejemben, hogy lecövekelek, és addig nem mozdulok, míg el nem hajlandó magyarázni, mi és miért történik, de úgy döntöttem, hogy az gyerekes lenne, szóval hagyjuk. Laza léptekkel kissé dölyfösen szeltem át az erdők, majd mikor végül kikötöttünk a néptelen iskola egyik üres termében, megfeledkezve saját egyensúlyából kibillentett igazságérzetemről, oldalra pillantottam a lányra, és megállapítottam, hogy csöppet sincs jó állapotban. Hogyan is lenne, amikor neki csapták egy fának? Kérdeztem magamtól, majd megköszörültem a torkomat, és érdeklődően megkérdeztem:
- Figyelj, jól vagy? – néztem rá felvont szemöldökkel. Hú, nem hittem, hogy ez valaha is megtörténik. Mikor érdekelt engem, hogy mi van Miss Én Vagyok A Legjobb kisasszony hogyléte? Soha, de most mégis valamiért kicsúszott belőlem ez, majd hogy mégse tűnjek olyan önzetlennek, mert hát valóban nem is vagyok az, hozzátettem: - Hajlandó vagy elárulni, hogy mi folyik itt? – megtorpantam, és felültem az egyik padra, onnan letekintve a szurkolólányra, akinek mindig tökéletesen rendezett szőke haja most szörnyen állt – Ki volt az a fickó? Valami őrült, félresikerült Superman? – próbáltam elviccelni a dolgot, bár közben a kérdésemet félig meddig komolynak szántam, és a hangnemem is erről árulkodott. Mi a csuda folyik itt? Kérdeztem közben magamtól sokadszorra.

Szerencsére most Daniel szót fogadott nekem. Nem, mint ha egy kutya lenne, akinek azt kéne mondani, hogy ’ül!’ és a többi parancsoló szó. De azért kinéztem volna azt is belőle, hogy még talán az erős rángatásom ellenére is megáll, és elkezdi a szokásosnál még egy kicsit idegesítőbb mondókáját. Talán az ő helyébe én is hasonlót tennék - mert fogalma sincs a vámpírokról, az biztos -, de azért mégsem kéne ennyire túlzásba esni. Egy dolog az, hogy fogalma sincs, mi folyik itt, de attól még nem kéne így viselkedni. De mint ha még így is próbálná a helyzetet – a komolyságától eltekintve – humorossá tenni. Pedig nem tudja, mert fogalma sincs, hogy léteznek a vámpírok. Márpedig ha tudná, hogy léteznek, akkor nem hiszem, hogy így viselkedne. Főleg ha én mondanám el neki, hogy hogyan viselkedjen. Csakhogy már nem emlékszem igazán arra, hogy tartottam-e beszédet egy embernek – vagy bármilyen lénynek -, hogy léteznek vámpírok. Csak, mert nem hiszem, hogy Matt-nek szemtől-szemben megmondtam volna, hogy „Hé, tudtad, hogy vámpír vagyok?”. Hát, igen… én nem vagyok egy olyan fajta, mint aki komoly dolgot komolyan meg tudja fogalmazni. Talán lehet, hogy komolyan mondtam, de az, hogy komoly beszéd lett volna, az nem biztos. Daniel-nek meg nem hiszem, hogy meg kéne mondani, de míg rá nem kérdez, addig nincs gond.
Aztán a következő pillanatban megkérdezte: hogy vagyok. Hát lehet azt mondani, hogy ez egy őrült kérdés volt. Hisz úgy látszik, mint aki jól van? Az, hogy Sam-mel és Meredith-szel most mi történik. Talán az zavar a legjobban, vagy mondhatom úgy is, hogy ez nyugtalanít a legjobban. De Meredith kiadta a parancsot, másrészt, pedig nem engedhetem szem elől veszteni Daniel. Ebben a pillanatban most igen is érdekel, hogy mi történik Daniel-lel, mert mondhatom azt, hogy ettől talán mindenkit megvédenék. Persze azért, aki a rossz oldalon van, azt nem védeném meg. Kivéve, persze ha én is a rossz oldalon állok. Mert van mikor egyszer valaki, eldönti, hogy őt meg kell ölni, és hát akkor nem mi éppen vagyunk a legjobb oldalon. De azért az is furcsa volt, hogy Daniel ilyet kérdezett tőlem. Ilyenre nem számítottam, főleg nem tőle, de ez csak nézőpont kérdése. Én csak ma láttam igazán először, mert eddig mindig csak abba a focis mezbe meg mibe láttam inkább. Abból meg nem igazán sok látszódik ki.
- Volt ennél már rosszabb is – igazán nem emlékszem mit jelent a rosszabb szó. Hisz most nem rémlik egyetlen olyan dolog sem, hogy mi lett volna rosszabb? Talán mikor Klaus majdnem felhasznált a rituáléjára, vagy mikor Katherine ellen szövetkeztünk. Vagy lehet, hogy ez. Igazából, hogy ha most belegondolok mindig a mostot számítjuk a legrosszabbnak, legboldogtalanabbnak és a többi. Hogy: Jaj, de szép életem volt. A volt-nak a szerepe életünkben sokat jelent, csak néha túlozzuk, és azt hisszük mindig, hogy a most legrosszabb. Márpedig nem mindig a most a legrosszabb, csak csupán minden évben többet kapunk a világtól. Mindig többet kapunk, mint amire várunk. És talán ettől érezzük azt, hogy sok ez nekünk. Hogy visszamennék a múltba. Talán a nyár ezért volt jó, mert nem volt suli és nem voltak azzal is gondok. Viszont a rosszabb az a benne, hogy a suliba a barátaimat látom biztosan, viszont a nyáron nem – hacsak Klaus nem szervez valamit.
- Elárulni? Lehet… - és utána el is feledtettem, hogy ha azt látom, ami nem komolyságot tükröz. Ha esetleg komolyabbnak látom, mikor elmondom, és komolyabban is veszi, akkor nem feledtetem el vele. Viszont ha továbbra is azt a Daniel-t látom benne, akkor kénytelen vagyok megigézni. Mert hát még se hagyhatom, hogy őrültnek vagy bárminek nézzen ezek után. Nem hagyhatom, hogy ne vegye ezeket komolynak, mert ez igen is komoly. Márpedig Daniel nem mindig az. Igazán nem jutott gondolkodási időm, mert már Daniel tette is föl a következő kérdését. Ez, hogy is mondjam: nem volt komoly. De elmondom neki, hogy mi folyik itt, mert joga van tudni. És úgy gondolom, hogy ez nem lehet gond, hisz legrosszabb esetbe elfeledtetem vele.
- Léteznek igen is vámpírok. Még olyan is, akiről nem is hinnéd, hogy vámpír – nem akartam megmondani neki, hogy vámpír vagyok. Lehet, hogy még a végén sikoltozva futna ki a teremből. Bár én akkor is megállítanám, de Daniel még erről sem tud semmit. Á, szegény. És most belecsöppen-e ebbe a világba, avagy sem, az már csak a komolyságától függ….

Ez egy elég béna bulivá retardálódott este. Arról nem is beszélve, hogyha valaha elképzeltem ezt a jelenetet, akkor az csakis valamenyik beteg alkoholmámorom alatt lehetett, mert ép ésszel kívánni se merném, hogy egy légtérbe legyen kettesben Caroline Forbes-szal. És félreértés ne essék, nem azért nem merném, mert félek – még az a Tlyer Lockwood gyerek sem tud megijeszteni – vagy épp mert annyira kívánom, hanem mert egyszerűen ostobának tartom azt, akinek megfordul ilyen a fejében. Caroline Forbes-syal? Most komolyan? Egy, a sheriff lánya, márpedig ez sosem jó pont, mert egyéjszakás kalandként zűrt csinálhat, többre meg úgysincs szükséged. Kettő, minden-lében-kanál kisasszony, aki mindig tudja, hogy mit kell tenned, és a hátralévő életedben ő fog öltöztetni, mert pontosan tudja, hogy mi illik a bőrtónusodhoz. Három, a csinos kis szőke buksi alatt nem hiszem, hogy sokminden megbújik a vízen kívül.
Ám amit ma tett rendkívül meglepett. Sosem hittem volna, hogy az a bunyó fajta, és mégis. Viszont nem értettem, hogy miért tette azt, ami tett. Azért így nekitámadni egy részeg fickónak, nem semmi. Aztán vegyük azt figyelembe, hogy ő rendezte a bulit, szóval lehet, hogy besértődött… nos, ez esetben jobb őt nem felhúzni, mert a végén képes mindenkit péppé verni. Csodálom, hogy eddig erre nem derült fény. A szurkolólányok közül nem éppen ezzel tűnt ki, és az hogy jól tudja riszálni a hátsóját nem jelenti azt, hogy a pofonokat is gyorsan tudja osztani. Úgy láttam amúgy rajta, hogy őt is épp annyira meglepte érdeklődő kérdésem, mint engemet. Fogalmam sincs, mi szállt meg, hogy rávegyem magamat erre, de minekután nekem csak kicsit sajgott a fejem, de ő több ütést kapott, gondoltam, hogy nem lehet jól. Ami viszont furcsa volt, hogy ennek ellenére egyetlen karcolást sem láttam rajta. A haja igaz, hogy kócos volt és a ruhái koszosak, de amúgy teljesen épnek és egészségesnek tűnt. És ő maga is azt mondta, hogy volt már rosszabbul is. Aha, el tudom képzelni, mint például mikor kilencedik osztály előtt a gólytáborban leöntötték a kedvenc fölsőjét málnaszörppel.
Caroline elgondolkozott a válaszon, mintha azt mérlegelné, hogy jobban jár-e azzal, ha válaszol vagy azzal inkább ha nem, de végül úgy döntött, hogy “megérdemlem”, de amint belevágott… nos, hogy úgy fogalmazzak, röhögött a vakbelem, de az arcom komor maradt, hátha kisül belőle valami értelmes dolog is, ám csalódnom kellett.
- Vámpírok? – kérdeztem hitetlenkedve, de az arcom komoly maradt, mintha elhinném. De mégis hogyan lehetne egy ilyen ostobaságban hinni? Vannak dolgok, amik nem léteznek, és pont. Ilyen dolgok a vámpírok is meg a többi mitológiai lény. Humbug az egész. Rossz bizonyítás? Dehogyis, már a felvilágosodás korábban is ezt vallották: empirizmus, mikor csak azt hiszünk el, amit tapasztalunk. Még sosem találkoztam egyetlen egy vámpírral sem – persze ha leszámítjuk a képernyőről szinte lefolyó Edward Cullen-t -, szóval egyetlen igazi vámpírral sem, szóval miért is hinném el? – És most jön az, hogy a koboldok meg az egyszarvú is létezik vagy azt állítod hogy csak Frankeinstein meg a többi farkasemberes cucc az igazi? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, majd megmagyarázatlan módon felugrottam, és lelkesen hozzá fordultam a következő kérdéssel: - Ó, és Sookie Stackhouse melyik szekrényben bújt el? – érdeklődtem, mint “rajongó”, majd gúnyos vigyorrá torzult a mosoly az arcomon. Megcsóváltam a fejem, majd visszarogytam a padra.
- Most komolyan, Caroline… Nincs jobb magyarázatod? – kérdeztem sóhajtva. Ez egyszerűen nem lehet igaz. De miért hazudná ezt? Nem, nem és nem. Ezt nem hihetem el! Mert ilyesmik csak a mesékben léteznek, és bár a világ nincs tele jóval, a vámpírokból már sok lenne. Hiszen nincsen bizonyíték. Hát akkor mit láttam?

Azt reméltem, hogy komoly marad, de ezek szerint nem eléggé kielégítő a válaszom. De hát mit mondjak? Nem igazán van kedvem az egész történeted elmondani. És nem léteznek semmiféle kobold meg egyszarvú. Vagyis nem rémlik, hogy találkoztam-e már valami hasonlóval. Végül is, ha már vámpírok léteznek, akkor létezhetnének koboldok is. De szerintem nem olyan az anyatermészet, hogy még ilyeneket is megteremt. Megértem azért azt is, hogy eddig nem tudott a vámpírokról és azért kérdez ilyen hülyeségeket. De azért magában tarthatná az ilyen megszólalásokat. Most nekem nem esik jól még ezekkel is foglalkozni. Legalább most lehetne komoly.
- Nincs semmiféle Frankeinstein és kobold – emeltem fel egy kicsit a hangomat, de azért próbáltam nyugtatni is magam valahogy. Hisz nem tud semmiféle természetfeletti lényről, így teljesen igaza van néhán dologba. Csak nem tudom némelyik filmbe vagy sorozatba miért csúnyítják el a vámpírokat meg a vérfarkasokat. Persze valaki csak azt hiszi, hogy legenda, de mi van ha találkozik egy igazi vámpírral? Fokhagymát rak a szájába? Ez tényleg csak legenda! Hát, előre is sajnálom, hogy ha valaki egy pszichopata vámpírral találkozik. Bár mi az előbb megéltük, de a többségünk már tud az effélékről, nem úgy, mint Daniel. A következő pillanatban már kénytelen voltam megpofozni. Hisz már elegem volt a sok rizsázásából. Miért hozta föl Sookie Stackhouse-t? Előbb még elviselhető volt, de mostanra már megtelt nálam a pohár. Ez még csak a kezdet, ki tudja mivé fog alakulni?
- Egy pofon, amiért fölhoztad föl Sookie Stackhouse-t, és a másik pofont azért, mert azt hitted, hogy nem kapsz – és ismét megpofoztam. Bár talán lány vagyok, és ez szokatlan tőlem, de nem hagyhatom, hogy egy fiú megőrítsen. Másrészt pedig már a tűznél is kapott volna a helyembe pofont. Most nem arra voltam kíváncsi, hogy milyen képet fog vágni, hanem arra, hogy tud-e most már normális lenni. Reméálem igen, vagy különben kénytelen leszek mást kitalálni. Talán elfeledtetni az egészet.
Jobb magyarázat? Most nem tudok mit mesélni, hisz akkor lényegében az én életemet mesélném el. A legjobb lenne az, hogy ha tényleg elfeledtetném vele. De láttam benne némi komolyságot így nem tettem. Amit tettem az, hogy bezártam az ajtót, hogy véletlen se szökjön ki, mint egy sikoltozó rajongó a kedvence után.
- De van… - ezzel közel mentem hozzá. Hogy jobban lássa azt,amit látnia kell. Direkt éreztettem a vámpír énemmel, hogy vér van a közelben. Így a szemem vörösödött, és éreztem, hogy a szemem környékén az erek vörösebbek és keményebbek lesznek. Amikor a szép agyaraim nőni kezdenek, akkor lehetetlen becsukni a szájat. Mondhatni azt is, hogy a vére nincs is olyan rossz állapotban, de azt hiszem, hogy ezt el is feledhetem. Miután már éreztem, hogy nem kéne tovább mutatnom ezt az oldalamat, akkor becsuktam a szemem, és mikor kinyitottam, az agyaraim és a vörös szemem már szertefoszlott. Azt nem tudom, hogy helyesen cselekedtem, de az ajtó zárva volt, az ablakhoz meg ha odarohan, én úgy is megelőzöm.
- Kell még valami? Vagy szívjam ki a véredet indokként? – bár nem tettem volna, de valahogyan muszáj volt megmagyaráznom, hogy igen is léteznek vámpírok. És ahogy már mondtam: olyan akiről, nem is hinné! Remélem, hogy rólam nem hitte volna. És azt is remélem, hogy már megértette miért is csináltam ezt. Muszáj volt egy kicsit mosolyognom, hisz élveztem a helyzetet. Ellenem semmi esélye sincsen. Bár lány vagyok, de vámpír. Ő meg férfi, és csak egy ember. Maximum karót döfne a szívembe, de azért mégsem vagyok olyan rossz vámpír.
- Igenis léteznek vámpírok… - mondtam egy kis utóként. Hát, ha ez segít a helyzeten. Vagy talán azon, hogy azért nem viccelődtem el az egészet. Nem akarom, hogy bárki is féljen tőlem. Odamentem, ahol ült. Ha most nem áll föl, vagy hátrál meg, akkor az jó jel. De ez ismét csak tőle függ, az már csak rajtam múlik, hogy elfeledtetem ezt az egészet-e vele vagy sem.

Észrevettem Caroline-on, hogy nem tetszett neki, hogy nem vettem komolyan azokat, amiket mondott. Komolyan azt hiszi, hogy csak mert ő a seriff lánya, rá is mindenki úgy hallgat, mintha valamilyen hivatalos szervnek dolgozna. Pedig nem sőt az is lehet, hogy még a rendőrségnek is ellenállnék, ha azt akarták elhitetni velem, hogy 18 éven keresztül éltem egy világban tudatlan, ami dögig van tele vámpírokkal meg mindenféle szörnnyel… Jaj, bocsánat: Frankeinstein-t és a koboldokat kivéve! Fölemelte a hangját, ami azt jelenti, hogy sikerült kicsit felhúznom. Ó, olyan régóta szerettem volna már Miss Tökélyt egy kicsit bosszantani vagy legalább idegesítenem, és lám, épp egy ilyen helyzetben, mikor a legkevésbé sem számítottam rá, sikerült. Caroline mindig is hisztis volt, mióta csak ismerem, és mi, a focicsapat tagjai rendszerrel kiparodizáltuk a háta mögött. De most ezt megcsináltuk mindenkivel, szóval nem nagy dolog, ám mégis Forbes kisasszonyt, aki észre sem veszi, hogy rajta kívül senkit sem érdekel, hogy milyen népszerű a suliban, sokszor volt beszédtéma a haverok közt. Kicsit túlbuzgó, de szeretettel és lelkesen csinálja végig az elkezdett dolgokat, nem tudom hogyan képes erre, és a többi haverom sem, szóval valószínűleg ezt mind irigyeljük tőle – de pszt! Meg ne tudja!
A következő pillanatban leesett az állam. Caroline Forbes, az a – nyomdafestéket nem tűrő szót használnék felindultságomban, mindenki gondoljon arra, amire akar – minden-lében-kanál kétszer is megütött, és nem is finoman. Miután elvette a kezét az arcomról, éreztem, hogy oda tolul a vér, és enyhe, kellemetlen bizsergés járta át a bőrömet.
- Mi a…? Mi bajod van Sookie Stackhouse-zal? – tudakoltam felháborodva, mert ezek nem indokok arra, hogy csak úgy pofozgatni kezdjek valakit. Lehet, hogy a csávó a tűznél is csak egy szerencsétlen volt, akit ilyen „nyomós” okokkal támadt kedve ütlegelni. Úristen, eddig nem tudtam róla, hogy a lányok ennyire durvák… Lehet, hogy nem kellene megismernem a rosszabbik énjüket. Furcsállva összevontam a szemöldökömet, mikor bezárva az ajtót, nem akartam olyan dolgokra gondolni, amik úgysem következnek be, de mivel férfi vagyok mégis csak átfutott az agyamon. Caroline elrángatott a néptelen iskolában, hogy kettesben legyünk, most pedig még be is zár, nehogy elmenjek. Mégis mire gondolnék? Természetesen ott van a másik véglet miszerint egy pszichopata, és itt és most akar kivégezni, de ezt a lehetőséget kizártam. Később döbbentem csak rá, hogy mekkorát tévedtem… Közelebb jött, és már komolyan az előbbi gondolataim kerültek előtérbe. Adja Ég, hogy ne valljon szerelmet és smároljon le, mint egy lány, akivel a nyáron ismerkedtem meg! Más esetben nem lenne kifogásom, de Ő mégiscsak Caroline Forbes. Az Isten szerelmére, gondolnom sem szabadna ilyenekre! És akkor megláttam: a szeme elváltozott, mint valamilyen démoné, és a fogazata elég állatiassá vált az agyarai miatt.
- Úristen! Úr-isten! - nyögtem ki elképedve, és hátrálni akartam, de mivel már eleve fent ültem a padon ennek az lett a következménye, hogy leestem a földre. Amint lekerültem, igyekeztem összeszedni magamat, és hamar felpattantam, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént! Pislogtam párat, és újra a normális Caroline állt előttem viszont a kérdése ezúttal szó szerint véresen komoly volt.
- Kösz, a véremet megtartanám magamnak… vagy az Underworld-ös csajnak – tettem hozzá rövid gondolkodás után, és kissé elszörnyedt arccal a következő padig hátráltam. Nem féltem tőle, félreértés ne essék ,egyszerűen csak tartottam ettől az ő démoni vagyis ahogyan ő mondja vámpíros lényétől, részétől. Ismét előrukkoltam csodálatos vámpíros film ismeretemmel, de reményeim szerint ez nem húzza fel annyira a kis vámpírhölgyet, hogy leharapja a fejem. Hupsz, talán most már nem kellene ilyenekkel viccelődnöm! Egy valami azonban igazán nem fért a fejembe, és kikívánkozott belőlem a kérdés:
- De… hogyan lehetséges ez? Egész életemben ismertelek! - mondtam komolyan, bár nem volt teljesen igaz, hiszen valóban már az oviban is látásból "ismertük" egymást, mert ez elvégre is egy kisváros, mindenki ismer mindenkit bizonyos fokig, de sosem "melegedtünk össze", ám az csak feltűnt volna, hogy megváltozott. Vagyis hát a jelek szerin nem, nem tűnt fel.

Igazából semmi gondom nincs Sookie Stackhouse-zal és más egyebekkel sem. Csak azt nem szeretem bennük, hogy kiparodizálják a vámpírokat. A Twilight? Arról ne is beszéljünk… Mert azt hiszem, hogy a vérfarkasok mások, egy kicsit. A vámpírok pedig azzal a kifényesített bármivel a testükön. Nem tudom végignézni azt a filmet mióta tudok az igazi vámpírok létezéséről. Ráadásul azért nem szeretek a Twilight-ről beszélni, mert tartok attól, hogy ezek a beszólások egyeseknek nem tetszenek. Nem tudom mit lehet benne szeretni, de ez nem az én dolgom. Legyen a kedvencük, nem az én életem. Csak nehogy odajöjjön egy, hogy “Te fénylesz a napon?”. Nyilván csak vicc lenne, de én nem fognám föl.
- Igazából semmi… csak rossz a kedvem. És itt kell lennem veled, miközben a legjobb barátnőm és az ő barátja egy vámpírt ölnek – de ez azt hiszem, hogy egyértelmű. Legszívesebben most már hazamennék viszont az a gond, hogy még ezt a kis ügyet el kell intéznem. És egyértelmű, hogy rossz a kedvem, mert a hajam szörnyen áll. Ki nem állhatom, hogy így a suliba legyek. Szerencse, hogy nem sokan látnak. Attól még, hogy vámpír vagyok, maradt bennem egy kis “régi Caroline” is, nem lehet teljesen kicserélni. Hisz még mindig ugyanúgy szeretek bulikat és egyéb féléket szervezni; még mindig ugyanúgy szeretek “shoppingolni”, szinte majdnem minden maradt, csak egy kicsit lettem másabb. Nem feltűnő annak, aki nem ismer. Legszívesebben odamennék Meredith-hez és Sam-hez, de már van olyan érzésem, hogy letudták ezt az egész dolgot. Én rám meg csak a piszkos munkát hagyták. Az egy biztos: föl fogom hívni Meredith-t, hogy minden rendben van-e. De azt hiszem, hogy most kéne fölhívni… bár nem, mert lehet, hogy még most is az akció közepén vannak. Mi lenne ha éppen egy karót szúrnának a vámpír szívébe, én meg csak: “Prrr…Prrr”. Csöngne a telefon, az aztán lenne a nagy.
- Én nem az Úristen vagyok, hanem Caroline – ezzel azt akartam kifejezni, nem vagyok másabb vámpírként, mint emebrként… csak egy kicsit. De lehet, hogy egy kis viccnek értette. Az már csak az ő kis agyacskájától függ, hogy hogyan gondolja. De Úristennek sem lehetne rossz, elvégre is ő irányít a biblia meg a vallásos emberek szerint. Csakhogy én nem vagyok az. De az vices volt, ahogyan hátraesett, csak nem volt kedvem rajta röhögni. Mert azért belegondoltam az ő helyébe is. De mivel én tudom, hogy nem ártok neki, így nem is félnék magamtól. Kicsit bonyolult mondat, de azt hiszem ezt elég csak nekem értenem. Az Underworld-ös csaj. Hát ha belegondolok, akkor szerintem még nem láttam. Szerintem még nem jutott arra idő, hogy megnézhessem. De azért már hallottam erről a filmről. Majd egyszer azért mégiscsak megnézem, hogy hogyan is néz ki az Underworld-ös csaj.
- Egyszerűen csak úgy, hogy te eddig nem tudtál erről. Másrészt pedig azért, mert… nem régen változtam át - ha tudott volna erről az egészről, akkor nem lepődött volna meg ezen. A második része a szövegnek is igazságot volt. De ha belegondolunk, akkor már belerázódtam ebbe az életbe. Kezdem már megszokni ezt a Stefan féle diétát. De az is érezhető volt a második mondatnál, hogy eredetileg mást akartam mondani, de kijavítottam még időben magamat. Hagyom a tréfálkozásomat inkább holnapra. Vagy miután megmostam a hajamat. És abban nem volt igaza, hogy egész életében ismertünk egymást, mert igazából még nem is ismer! Csak látásból, ami nem nagy szám. Amire büszke vagyok az az, hogy én tudok küzdeni a vér ellen… egy bizonyos fokig. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy diétázom, és remélem, hogy Stefan-nél tovább fogom bírni. Nem, mint ha ezzel versengni kéne, de akkor is…
- És még gondolkoznom kell azon, hogy elfeledtessem-e veled ezt az egészet – felkészültem arra, hogy esetleg ezzel kapcsolatban is kérdéseket tesz fel. Ami persze nem gond, de már kezd zavarni.A következő pillanatban megindultam, és fölültem az egyik padra, lábamat a székre helyezve. Elvéger jól esett már, hogy ne álljak. Ráadásul most az egyik olyan magasarkúmat vettem fel, ami ezt a nagy akciót nem is biztos, hogy kibírta. Majd meglátjuk este. Egyenlőre arra a döntésre jutottam, hogy elfeledtetem vele. De azt hiszem, hogy ezt még egy kicsit hagyjuk. Hadd tudjon a vámpírokról, meg mindenről. Ha nem tetszene nekem valami, akkor azon nyomban elfeledtetem vele. Ennyi.

Rossz kedve van? Nem sok választott el attól, hogy ne kezdjek el nagy szemeket meresztgetni Caroline felé, és megkérdezni tőle, hogy ez akkor most a nehéz hete-e amiért egy ilyen apróság miatt máris megpofoz. És mégis mióta lett Sam Meredith barátja? Akkor ezek most akkor járnak vagy csak félreértem az egészet? Bár mondjuk azt nehéz lenne félreérteni, hogy a lány egyszerűen csak lesmárolt a tábortűz mellett, és még mindig nem tudom, hogy miért kaptam. Nem mintha bánnám vagy ilyesmi, általában semmi bajom azzal, ha csinos lányok csókolgatnak – inkább, mint pofozgassanak – viszont az, hogy közvetlen utána egy Drakula-hasonmás ránk támadt, na azzal már kisebbfajta bajom akadt. Nem vagyok előítéletes, miért is lennék az, mikor egy vámpírt sem ismerek, de az azért egyáltalán nem normális, hogy fogod magad, és egy csapat végzőst akarsz elfogyasztani vacsoraképp. Ez azért már őrület!
- Várj csak, azt mondtad, hogy vámpírt ölnek? – kérdeztem vissza, és elgondolkoztam a hallottakon. Mégis mióta tud az én legjobb haverom ezeknek a lényeknek a létezéséről, és mégis mikro végezte el a „Hogyan nyírjunk ki gyorsan és egyszerűen egy vérszívót 12 lépésben?” tanfolyamot? És a legfontosabb kérdés: én miért nem tudok erről? Arról nem is beszélve, hogy a kis barátnője ráadásul nagyon is úgy tűnik, hogy tisztában van ezekkel a dolgokkal, és akkor felmerül a kérdés, hogy ki tudta meg kitől ezt a dolgot, és mi ez a nagy bizalmaskodás kettejük közt. Na, de ha egyszer Caroline is vámpír, akkor hoygan nézheti ezt a dolgot tétlenül.
– És… és te ezt hagyod? Úgy értem, nem állsz ki a „fajtársad” mellett? – kérdezte bizonytalanul, és elég ostobának és tudatlannak éreztem mind a kérdést és mind saját magamat, mert nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mit is akarok tudni. Furcsa volt, hogy bár Caroline már nem az emberek közé tartozik, mégis itt van velem, mintha védelmezne engem, ahelyett, hogy ő is lecsapolna pár bulizó embert. Szóval nem tudom, mi ez a dolog benne, és hogy miképpen lehetséges – nem, nem hiszek a Cullen-féle vámpírokban, azok csak a mesében vannak -, de mindenképpen valami emberi. Ez pedig azt jelenti, hogy ő alapvetően ugyanaz a régi Forbes-lányka, csak agyarai nőttek időközben. Nem vészes… annyira.
- Nyugi, istennőnek nem foglak nevezni a közeljövőben – jegyeztem meg, mikor kijavított, hogy ő nem az „Úristen”. Hát azt gondoltam, nem is neki mondtam, inkább nevezhetem ezt fohászkodásnak. Miután kimondtam ezt, kicsit meg is bántam, mert nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagyon jó ötlet feldühíteni egy vámpírt, ezért kedveskedve hozzátettem: - Csak vámpírkisasszonynak – rántottam meg a vállamat, de legyintettem jelezve, hogy ez egyszer komolyan csak poénnak szántam az egészet, és eszemben sincs őt becézgetni, ilyen módon meg semmiképp sem. Marad Rapunzel, ha már kell valami.
Elmondta, hogy csak nem régen változott át, s bár lettek volna kérdéseim, nem akartam tolakodó lenni és sértő sem lenni, ezért inkább magamba fojtottam ad olgot, viszont amit ezután mondott, az nem hagyta, hogy kommentár nélkül elengedjem a fülem mellett. Nem igazán tudtam, hogy mire célozgat ezzel az elfeledtetéssel, de rossz kicsengése volt, és egyszer biztos voltam: Caroline Forbes nem csinál velem semmit sem most, sem máskor.
- Bocs, de bármiféle véres, vámpíros dzsudzsu-trükköt tervezel, nem fog működni, mert nem hagyom… Nem akarom, hogy bármit is „elfeledtess” velem – javítottam magam gyorsan, és a lehető leghatározottabban jelentettem ki mindezt. Haza akartam menni, és átgondolni a dolgot, nem az az álmom, hogy bezárva legyen egy vámpírral, aki csak azért pofozgat, mert rossz a kedve. Ki tudja, mikor találja ki, hogy kitöri a nyakamat? Jobb, ha messzebb kerülök tőle, aztán következő lépésként felhívom a haverom, és kikérdezem a vámpírokról és a barátnőjéről!
- Elmehetek? – kérdeztem fáradtan, és az ajtó felé intve kértem engedélyt távozásra. Reméltem, hogy Caroline hajlandó megszabadulni csodás személyem társaságától, és utamra enged mindenféle vérszívó-trükkje nélkül.