Mr. Saltzman terme

Hogy Sam és Ő? Meredith emlékezett, mikor még Caroline faggatta arról, hogy mi van vele és „új barátjával”, hiszen az nem sokkal az ajtónekicsapós incidenst követően kezdtek el együtt lógni a fiúval, és a lány barátnője szerint ez nem normális. Persze szerinte is lehet haver egy srác, de akkor tényleg csak annyi és semmi több, viszont ha már besorolod a legjobb barát kategóriába, akkor gondok vannak. Merry viszont nem érezte így, és határozottan nemet intett a fejével, ahányszor csak Care valamilyen kerítőnőhöz méltó megjegyzést tett kettejükre. Idővel azonban a lány ráunt erre, mert egész nyáron át nem volt semmi változás a „kapcsolatukban”, szóval valószínűleg ráébredt, hogy tényleg semmi értelme kitalálni olyasmiket, amiket ő csak beleképzel ebbe a barátságba. Merthogy az… még. S hogy mi lehet belőle az már más lapra tartozik. Meredith sosem tudta meg, hogy vajon Sam is így van-e a barátai körében ezzel, őt is cukkolták-e már miatta, de végül is mivel még mindig barátok ezért ez mindkettejüknek fontos lehet. Hiszen fontos a másik: sok mindent megtennének egymásért, ez kiderült a hétvégén, mikor az Örömtűzön rájuk támadt az a vámpír. Mer azt hitte, hogy meghal, s bár nem látta maga előtt lepörögni életének foszlányait, annyit érzékelt, hogy sajnálná, ha nem tudna bocsánatot kérni a sráctól, ha nem magyarázhatná meg neki a miért-eket, nem beszélhetne vele újra. És egymásban tartották a lelket, míg végül a fiú a maga elszántságával végett vetett annak a vérszívónak az életének. Meredith, ha lehet úgy mondani, büszke volt rá, hiszen ő volt az, aki beavatta ennek a világnak a rejtelmeibe, és elmondta neki, hogy miképpen tud megölni egy vámpírt, és neki pedig sikerült. Mivel a lány maga ájult volt, így nem tudja meg soha, hogy pontosan követte-e a srác az utasításait, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy a bulinak végül jó vége lett: túlélték.
- Ha te mondod… - jegyezte meg elgondolkodva Merry, miután Rebekah kijelentette, hogy pedig igen is összeillenének Sam-mel. Nem akart vele vitatkozni, igazából ellenérveket, ám érveket sem tudott volna felhozni, épp miatt, mihamarabb túl akart lépni a témán, mert kezdett számára kicsit kínos. Bár nem, nem is kínos, inkább zavarttá tette a dolog. Ami furcsa, mert ő akkor sem jön zavarba, ha egy vámpírral kell szembe néznie, ha laposra kell vernie valakit hála a harcművészeti edzéseinek, viszont ez a téma behúzta a csőbe, és érezte, hogy rég eltemetett szégyellősége a felszínre tör. Az érzéseiről, érzelmeiről sosem szeretett beszélni, azokat szerette megtartani magának, mélyen magába temetni őket. Ez volt az, amiben nagyon nem értettek egyet Ed Goff-fal a volt barátjával. A fiú kedvelte őt, és jól ki is jöttek, de a srác hűvösnek írta le őt, mert nem mutatta ki, hogy szereti, pedig ő igazán kedvelte Ed-et. Ám végül mégis szétmentek.
Bementek az órára, és Meredith elfoglalta az előző évben is szokásos helyét, a jobb oldali padsor második padját, majd figyelmét a tanárra fókuszálta. Illedelmesen végighallgatta Rebekah bemutatkozóját bár nagyon sok új dolgot nem tudott meg. Elővette a füzetét és egy tollat jegyzetelésre készen, s várta, hogy Mr. Saltzman belevágjon az idei tantervbe, azonban a következő pillanatban, meghallva Daniel kérdését az íróeszköz majdnem kiesett a kezéből. Ó, tudta ő, hogy jobb lett volna elfeledtetni a sráccal azt, hogy mi történt aznap este! Tudta, hogy még bajt hozhat rájuk ez a nagyszájúsága. Látta a tanáron is, hogy meglepődött, amin nem csodálkozott, hiszen éppen egy olyan embert sikerült kérdezni a fiúnak a vámpírokról, aki maga is vadász, és a volt barátnőjét egy ősvámpír áldozta fel.
- Hát, természetesen tudományos bizonyíték hiányában fikciónak vannak nyilvánítva, de valószínűleg csak egy igen csak erőszakos kor félelmeinek kivetülései – válaszolt Mr. Saltzman, majd összehúzott szemöldökkel megkérdezte a fiút: - Mégis mire véljem a kérdésedet?
Meredith hirtelen nem tudott hova lenni tehetetlenségébe, de mindenképpen meg akarta akadályozni Daniel esetleges „Ó, csak összefutottam eggyel a hétvégén” válaszát, így enyhén gúnyos hangvételben a következő csúszott ki a száján:
- Szerintem, Daniel egyszerűen csak sokáig maradt fent, hogy Alkonyatot nézhessen – szólt közbe félhangosan, ami nem volt egyáltalán a szokása így óra közben, de nem érezte, hogy van más választása, és azt akarta, hogy a srác érezze a hangneméből, hogy nem oké ez a téma.

Nem tűnik úgy, hogy ez az év máshogy kezdődött volna, mint az előző tizenegy. Valahogy senkin sem érzem azt, hogy ez lenne az utolsó évük, pedig velem együtt sokan vannak, akik ugyanúgy érettségizni fognak év végén. Az az idő viszont még olyan távol van, hogy nem érdemes róla beszélni. Szóval ma semmi különösebb dolog nem történt eddig, de mit vártam? Most lesz csak az első órám, úgyhogy ilyenkor amúgy sem szoktak pörögni a dolgok. Mindenki fáradt, álmos, nyűgös, úgyhogy még nem tudnak kieszelni valami olyat, amivel idegesíthetik a tanárt vagy a diákokat. Már megszokott, hogy Daniel a barátnőit mutatja be, de az hogy ilyen későn, hiszen abból a történetből és az egymáshoz való viszonyulásukról úgy tűnik, hogy nem csak egy napja ismerik egymást. Kit tudja viszont? Régóta ismerem a legjobb haverom, de néha még én is képes vagyok meglepődni rajta, hogy miket csinál. Szerintem én egy kicsivel nyugodtabb személyiség vagyok.
Ma mindent ugyanúgy csináltam, mint ahogy szoktam. Felkeltem, megreggeliztem, eljöttem kocsival a suliba, stb. Nem mondom, hogy az Örömtűz óta nem gondolkoztam sokat az eseten, de a viselkedésemen nem látszik meg, hogy összefutottam egy vámpírral a hétvégén. Igaz, hogy akkor most kérdésekkel kéne ostromolnom Meredith-t, mert még számomra nagyon ismeretlen ez a világ, de nem teszem. Elég tudásom van szerintem a vérszívókkal kapcsolatban, de arra is gondoltam, hogy a lány már unja az ehhez hasonló kérdéseket. Ha esetleg lenne kérdésem, ami komolyabb szintű, akkor azt feltenném, de ez csak felesleges lenne. Elvenném az ő szabadidejét, amit nem szeretnék. Mellesleg semmivel sem leszek okosabb és semmi hasznom nem is születik belőle. Dióhéjban: feleslegesnek látom, hogy megkérdezzem róla, hogy még mit nem tudok azzal a „másik” világgal kapcsolatban. Most viszont vissza kéne térnem a való világba, ami igaz, hogy tele van természetfeletti lényekkel, de akkor is az iskola a fontos. Sokan mondják, hogy ilyenkor még biztos, hogy nem feleltetnek, meg amúgy is kijavíthatom, de inkább figyelek órán. Leültem Merry mögé, hiszen megvártam, míg ő helyet foglal, majd én is elhelyezkedtem. Daniel a másik padsorban volt, de éppen mellettem. Nem maradt hely abban a padsorban, úgyhogy erre a helyre esett a választásom. Bejött Mr. Saltzman, majd elkezdődött az óra. Spanom feltette a kezét, amin szerintem mindenki meglepődött, hiszen eddigi évek alatt alig tette fel a kezét. A kérdésére pedig még inkább csend lett. „A vámpír sztorikból?” – visszhangzott fejemben a kérdés, hiszen ez még inkább meglepett, mint a jelentkezése. Valahogy előre sejtettem a szívem legmélyén, hogy nem fogja komolyan venni az esetet, pedig majdnem az ő élete is veszélybe került. Az a szerencséje viszont, hogy csak majdnem.
- Haver! – néztem rá furcsa tekintettel. Nem tudom, hogy mit olvasott le, de elég figyelmeztető volt, hogy ezt inkább hagyni kéne. Meredith is csatlakozott hozzám és egy jó poént bedobott, hogy mindenki másra koncentráljon. Vicces volt, de nem nevettem, hiszen mégis csak a haveromról van szó.
- Mr. Saltzman! Elnézést, hogy beleszólok, de nem értek valamit a tananyagból – próbáltam menteni a menthetőt. Szegény történelem tanár már tényleg nem értette, hogy mi történhetett velünk a nyáron, de szívesen felelt a kérdésemre. Örültem neki, hogy végre visszakanyarodhattunk a tanításhoz és nem azzal kellett törődnöm, hogy mikor derül ki, hogy Daniel-nek volt része egy vámpíros ügyben. Persze a többiek innentől kezdve inkább firkálgattak valamit a füzetükbe, mintsem hogy az órára figyeljenek. Sikerült megoldanunk a problémát és kérdésem után még tovább is mehettünk a tananyagban.

Csak meredt és meredt Daniel-re, s gondolattal ölni lehetne, a srác már régen kileehtlete volna a lelkét, de próbálta féken tartani azon kívül az indulatait, és fegyelmezni az arcvonását, mígnem sikerült magára erőltetnie egy nemtörődöm arckifejezést, mint aki unná a Herondale gyerek poénkodásait. Talán nincs ezzel egyedül, de többen vannak, akik a középiskolában egyfajta istenként tekintettek a szőke srácra. Nem az, hogy nem néz ki jól, de ami sok, az már sok, és pont. Tipikusan az a fajta ember, aki el van azzal, ha önmagát fényezheti, és az ilyenek nem éppen segítik elő a haladást, aminek a támogatójának tartja magát Merry is. Miután elintéződött a dolog, melyet Sam is elősegített, és akarva-akaratlanul Rebekah is, lenyugodott a lány is, és megcsóválta a fejét, miközben megpróbálta kitalálni, hogy mit mondjon a nagyszájú fiúnak, amitől befogja a száját, és nem hozza fel ezt a dolgot többé. Lehet, hogy nem kellene, de sokat aggodalmaskodik amiatt, hogy frászt hozna mindenkire, ha kiderülne milyen is a világ. Másfelől viszont mozgolódik benne egy érzés, hogy mindenkinek joga van ilyesmit tudni, de nagyobb benne az a gondolat, a védőösztön, hogy addig jó nekik, míg nem tudnak semmiről, mert lehet, hogy olyan paranoiások lesznek, mint ő maga, azt pedig senkinek sem kívánná. Ezért nem beszélt Sam-nek azelőtt a nap előtt ezekről a dolgokról, és ezért nem mondta el mindmáig a barátnőinek, hogy ő vadász. Ki tudja, mit szólnának? És mégis mire lenne ez jó?
Az órán automatikusan jegyzetelt anélkül, hogy különösebben figyelt volna a tanárra, mert ezek a gondolatok lekötötték a figyelmét, de azért nem akart rögtön az első órán lemaradni, így kikényszerített magából valamennyi erőfeszítést, és minimálisan, de igyekezett arra koncenrtálni, hogy mi is történt az 1900-as évek Mystic Falls-jában. Természetesen lettek volna tippjei, mindenféle álltatámadások meg egyebek, mint általában, de nem tett megjegyzsét. Csendes, jó diák módjára ült a helyén, és serényen forgatta a tollát, mígnem megszólalt a csengő. Igyekezett gyorsan összeszedni a dolgait, de mire felállt vállán a táskájával már csak Daniel intését sikerült elkapnia, és azt amint kisétál a tanteremből. Nem, ő aztán nem fog utánarohanni, még azért sem hogy kioktassa meg ilyenek. Inkább csak sóhajtott, majd Sam-hez lépett.
- Istenemre mondom, ha nem legjobb haverod lenne, most kapna tőlem – mondta keserűen, de azért egy kedves mosollyal jutalmazta meg a srácot, aki nem tehet erről. Rá egyáltalán nem haragudott, és persze Daniel-re sem jogosan, de tombolt benne az, hogy kiadja magából a felesleges enegiákat, és ez egy hozzá hasonló lánynál, aki véeken keresztül rendszeresen vett harcművészeti órákat, azt jelentette, hogy laposra kell vernie valakit, ha már nem, otthon kipüföli a bokszzsákját. Sokat jelent neki Sammy, és épp ezért nem fogja a haverján levezetni a haragját.
- Ó, majd’ elfelejtettem! – kapott hirtelen észbe, és a táskája egyik cipzárját elrántotta, majd egy fehér borítékot vett elő, és Sam felé nyújtotta. – A fényképek – magyarázta, majd hozzátette: - A hétvégén találtam meg az anyagot, és gondoltam így egy nyár elteltével ideje már előhivatnom – nevetett fel a lány önfeledten, és rántott egyet a vállán. Nem feledkezett meg fotósorozatról, hiszen sokat jelentett neki.
- Olyan érzésem van, hogy ez az év teljesen más lesz, mint a korábbiak – jegyezte meg Meredith halkan és elgondolkozva. Emlékezett, hogy tavaly is pont ezeket a szavakat mondta, de akkor éppen Caroline-nak, akitől búcsúzkodott, mielőtt elutazott volna Franciaországba. És tényleg más lett az éve, de valószínűleg ez csak annak a ténynek köszönhető, hogy egy teljesen más kultúra része volt egy évig, és távol volt minden barátjától. Persze az is részt vett ebben, hogy mikor visszajött mennyire megváltozott az élete: olyan sok mindent tudott meg a világról, a családjáról és a saját múltjától, hogy már talán sosem lesz biztos semmiben. És ne felejtsük el azt sem, hogy az előző év végén esett meg, hogy megismerkedett Sam-mel. Ezt semmiképpen sem csinálná vissza. Nem tud a világ olyat kínálni, ami erre rávenné, mert ki fosztaná meg magát önszántából a napfénytől?
Kérdőn felnézett a fiúra, mert a kiürült osztályterem eszébe jutatta, hogy nekik is órára kellene menniük.

Nem tudom, hogy milyen lehet egy végzős évfolyam, hiszen képzelheti mindenki, hogy még szerencsére nem volt benne részem. Nem buktam meg, úgyhogy kíváncsian várom, hogy ez az év hogyan fog telni. Sejtésem van, hogy mindenki el lesz foglalva a tanulással, ugyanakkor a bulizással is, hiszen ez az utolsó év, amit együtt tölthetünk a haverokkal. Daniel valószínűleg megkapja a foci ösztöndíjat, de én még nem tudom, hogy mihez kezdjek. Lehet, hogy futball játékos leszek, de lehet, hogy valami más. Olyan messze van még és nagyon sokan mondják, hogy már ideje lenne annak, hogy eldöntsem, de akkor is. Még nem választottam utat, de nem kényszeríthetik rám, hiszen akkor hirtelen döntök, ami nem mindig vezet jóra. Csak szeretném majd élvezni a munkámat és nem mindig panaszkodva hazajönni, hogy a főnököm már megint leszólta a munkámat. A szüleimnek szerencsére nem kell ezzel bajlódniuk, de én még nem tudom, hogy mi szeretnék lenni. Persze vannak olyan állások, amiket szívesen betöltenék, de nem biztos, hogy nekem való lenne. Nem tudom, de addig még szerencsére van időm, úgyhogy elgondolkozhatok még erről. Szerintem velem ellenben Daniel biztos, hogy focista akar lenni, hiszen neki az az élete, Meredith pedig határozottan fog majd dönteni valami mellett. Úgy ismerem, hogy két lábbal áll a földön és meggondoltan cselekszik, ezért gondoltam arra, hogy már tudja is, hogy mivel szeretne foglalkozni.
- Már kapott pár lánytól, úgyhogy egy szerintem már nem számítana neki – mosolyodtam el, hiszen tényleg sok olyan esetet néztem végig, amikor Daniel barátnője, vagyis akkor már az ex-e felpofozta. Igaz, hogy csak olyan lányosan kapott egyet, de akkor is mindenki hallott róla már másnap. A gimi erről szól, hogy egyszer mindenki fülébe eljutna ez effajta hírek, ha szeretnénk, ha nem. Van, aki nem is foglalkozik vele, van, aki viszont tovább adja, még hogyha egy kicsit el is ferdítve. Így keletkeznek a pletykák, amiknek nincsen csöppnyi valóságalapja sem. Vannak olyan helyzetek, amik még a tanárok is tudnak ezekről, főleg, hogy órán egy-két megjegyzés meg azokra a diákokra, akik éppen benne vannak az ügyben. Az élet végtelen körforgása ez. Mindenki ismer mindenkit, minden tulajdonságát, jót, rosszat, de ez csak egy ideig van így. Nekem és társaimnak pedig most lesz vége ennek az időszaknak.
- Óh! Igaz, a fotósorozat – mosolyogtam a lányra. Igen, pontosan emlékszem arra a napra, amikor készítette velem azokat a képet…és megmondta, hogy léteznek természetfeletti lények. Így aztán tényleg sohasem fogom kiverni a fejemből. Elvettem a kezéből a fehér borítékot, majd miközben figyeltem rá, megnéztem a képeket. Még mindig emlékeztem rá, amikor villant a vaku és én azt mondta, hogy „Sammyyy”. Igen, felejthetetlen pillanat volt, de ezt is csak én tudom megcsinálni. Ilyen vagyok, de ezen nem is szeretnék változtatni – Nagyon jók lettek. Nem szeretnél fotós lenni? – kérdeztem kíváncsian, habár nem emlékeztem rá, hogy már megkérdeztem volna. Ha igen, akkor elnézést, de szerintem még nem beszélgettünk el erről. Bár, már annyit beszélgettünk, hogy nem is emlékszem minden témánkra. Nem is baj.
- Igen, máris olyan gyorsnak tűnik, mintha csak tegnap lett volna, hogy elsőnek becsöngettek – néztem Meredith-re. Olyan rég volt, de közben olyan lassúnak és küzdelmesnek tűnt az élet. Minden akkor még csak játék volt, de ma már tétje van a tetteinknek. Nem lehetünk olyanok, mint régen, sajnos – Na, és neked hogyan tovább? – kérdeztem kíváncsian a jövője felől kérdezve.

Sam reagálására Meredith gesztusaival nyilvánvalóvá tette, hogy gondolta ő is, hogy Daniel már kapott pár pofont mind az élettől, mind más lányoktól, ám volt valami a srác megjegyzésében, ami nem tetszett a lánynak. Talán más helyzetben nem hozta volna fel, vagy nem reagálta volna túl a dolgot, de az előzőeket követően, egyszerűen kiszakadt belőle a következő:
- Pont te vagy az, akinek tudnod kellene, hogy nem vagyok olyan, mint a többi lány – talán sértődöttnek hallatszódhatott, amit mondott, de valójában inkább hűvös volt. Nem igazából azzal volt baja, hogy Sam azt hiszi meg akarta ütni a legjobb haverját, hanem mindazok után, amit megtudott róla, hiszi ezt .Természetesen megtévesztő lehet a tudat, hogy Merry éveken keresztül harcművészeteket tanult, de a helyzet az, hogy ezt a tudását csak jó cél ügyében használná, büntetésre nem. Márpedig ami Daniel-t illeti, az büntetést érdemelne nem pedig verést. Igazából a lány arra gondolt, hogy kioktatja, leül vele, és beletömi abban a tyúkszemnyi agyába azt az információt, miszerint ilyesmiről, ebben a városban nem lehet csak úgy beszélni. És Daniel Herondale sajnos abba a közösségbe tartozik, akinek még hallgatósága van, szóval bármiylen őrültséget mondd, akadnak, akik elhiszik neki, és ebből semmi jó nem sülne ki. Nem most, és nem itt, Mystic Falls-ban. Ezt meg kellene értenie! Ezt a dolgot nem veheti csak úgy félvállról, mint a többit, nem lehet lesöpörni a válláról a felelősséget, ami azzal jár, hogy tudja a vámpírok titkát. Ez valami sokkal nagyobb náluk, túlnő mindannyiukon, és nem kellene még több ártatlant belerángatni ebbe.
De hát pont ő beszél? Hiszen ő is elmondta Sam-nek, de csak mert nem akart titkolózni, nyomta a lelkét, hogy miközben a másik őt őszintének hiszi, valójában egyáltalán nem az. Ezért kellett elmondania, és színt vallania, de nagyon sok időbe telt, míg mindehhez elegendő bátorságot gyűjtött. Sam talán nem is sejti, hogy mennyire hálás neki, amiért megérti, és amirét még mindig mellette áll. Arról nem is beszélve, hogy a tudás, amit a kezébe adott egyszer veszélybe sodorta, másodszorra azonban már megmentette mindannyiójuk életét.
- Köszönöm. Nagyszerű modellem volt! – fogadta a lány a képekre való dícséretet, miután átadta azokat. Az egyik kép különösen a kedvence volt, az melyen látszott a srác szemében a napfény megtörése és optimizmusának csillogása. Árnyéka és a homályba boruló előtér még jobban kihangsúlyozta a srác kiállását, és életvidám személyiségét. Merry-nek szinte most is nevetni támadt kedve, hogy eszébe jutott a srác szokásos „cheese” helyett bevezetett „Sammy” mosolygása. Annyira boldog volt abban a pillanatban! Ám sajnos az ilyen pillanatok csak jönnek, és mennek. Nem régen hallott egy idézetet az életről, amit nagyon igaznak gondolt eddigi tapasztalai után. „Két szóban össze tudom foglalni, hogy mit tanultam az életről: megy tovább.” Igen, az élet nem vár senkire, folytatódik bármi történjen is. Akár rossz, akár jó történik, nem lassul le, és a világért meg nem állna, pedig néha az lenne a jó!
- Hát, nem tudom. Sok mindent fontolgatok még, de tudod, anyuék jogi karra szeretnének küldeni – felelt a lány a kérdésre, hogy fotós szeretne-e lenni. Igazából maga sem tudta, hogy mit tervez, de a nagybetűs Harvard nem tudta annyira lázba hozni őt, mint a szüleit. Ráadásul még mindig itt áll előtte ez az év, hogy eldöntse. Semmit sem akar elsietni. Csak bólogatott Sam szavaira, majd a következő kérdésre tanácsatalanul megrázta a fejét.
- Nem biztos, hogy jó dolog manapság a holnappal foglalkozni. Túl kétes, hogy eljön-e – fejtette ki Meredith a véleményét, hiszen a jövőről beszélgettek, márpedig egyikőjük sem tudhatja, hogy egyáltalán lesz-e jövőjük. Bármi történhet. – De neked van valami terved? - érdeklődött, de aztán eszébe jutott más is: - Vagy esetleg készítettél valamilyen képregényt mostanság? Olyan régen olvastam már egyet! – jegyezte meg a lány, és lopva az órájára nézett megbizonyosodva arról, hogy még van elég idejük a szünetből, és felnézett a fiú mogyoróbarna szemeibe.

Igen, Meredith tényleg nem olyan, mint a többi lány. A lányok nagy százalékára jellemzőek a következők: minden hétvégén új ruhát vásárolnak, kisminkelik magukat, csak a saját gondjaikról beszélnek, mindig nyafognak, folyton csak a divatról beszélnek. Mondjuk azt, hogy a hölgyek felére igaz ez, hiszen valaki ilyen életet él, míg más épp, hogy utálja ezeket a dolgokat. A srácok között is van ilyen szakadék, amit szerintem meg már a másik nem ismert ki. Ebből a szempontból tényleg más, mint mások, sőt nem is tudom elképzelni, hogy valaki lenne olyan kitartó, hogy vámpírvadász legyen. Kemény, megerőltető munka lehet még fiúk számára is, nemhogy neki, de úgy tűnik, hogy boldogul ezzel a feladattal. Nem lehet könnyű mindent tudni ezekről a lényekről és titkolni mások előtt, akik nem hisznek, vagy nem tudják, hogy léteznek természetfeletti lények. Fogalmam sincsen, hogy milyen életet el, hiszen én nem tudnám magam elképzelni ilyen vámpír üldözőként. Furcsa volt nekem is megszokni, hogy az, de így most itt lehetek. Gondoljunk csak bele, hogyha az örömtűzre nem mondott el volna nekem sok mindent arról, hogy a vámpírokat hogyan pusztítsam el, akkor nemcsak ő, hanem én, sőt jó pár ember nem lehetne ma itt. Ezt viszont túléltük és minden ugyanúgy megy, mint azelőtt, mintha semmi sem történt volna. Pedig én megöltem egy vámpírt, úgyhogy ez azért nem semmi. Nem akarok ezzel kérkedni, de jó érzés, hogy már tudom, hogy hogyan irtsam őket ki, sőt meg is tudom védeni magamat. Magamnál még nem tartok karót, de verbénás karkötőm még mindig van. Elvették tőlem az előzőt, úgyhogy szereznem kellett egy másikat, hogy mégis csak legyen valami biztonságérzetemet.
- Igaz, tudom is, hogy te sokkal különlegesebb vagy, mint a többi lány – mosolyodtam el, amikor kicsit próbálta bevágni a durcit, mint a kislány, akivel nem foglalkozik sokat az anyukája, vagy éppen jobban szereti a testvérét. Bár, őt nem tudom elképzelni ilyen kislányként, de ez a hasonlat tetszett nekem. Úgy, mint az, hogy én jó modell voltam. Hát, nem hiszem, hogy rajtam múlt, hogy milyenek lesznek a fényképek, de rendben. Nem vesztegettem vele az időmet, úgyhogy nekem mindenképpen megérte – Attól még lehetsz jó fotós, hogyha a szüleid jogi karra szeretnének küldeni. És szerény véleményem szerint te az vagy – feleltem a lánynak. Tényleg tehetségesnek tartottam, de nem úgy ismertem, mint aki ezt beismeri magának, úgyhogy jó, hogyha adom alá a lovat. Annyi mindenben megmutatta már, hogy van érzéke hozzá, és mégsem gondolja, hogy ezek igazak lennének? Daniel ilyenkor már csak azt mondaná, hogy „még jó, hogy ezt mondtam” vagy valami ehhez hasonló. Vannak emberek, akik nem a sikereiket nézik, hanem csak a ballépéseiket. Igaz, hogy utóbbiakra is szükség van, hogy sikeresek legyünk, de az életben a jót is figyelembe kell venni, nem csak a rosszat. Sok értékes dolog van a szemünk előtt, amiket mégsem veszünk észre.
- Nem tudom, még nem döntöttem el, hogy mi leszek. Hát, Superman-nek biztos, hogy nem megyek, de még a foci és a képregény rajzolás is szóba jöhet – feleletem kérdésére egy kis laza viccel megspékelve – De, képregényt készítettem. A mostani éppen egy lányról szól, aki elveszítette a szüleit, és a nagyszüleihez költözik, ott pedig megtalálja a szerelem, stb. Átlagos sztori, de érdemes dolgozni rajta – mosolyodtam el, és észrevettem, hogy kiürült a terem. Nem is baj, legalább csendben tudunk beszélgetni. Jó egy kicsit megállni a folyton rohanó világ mellett és olyanokról beszélgetni, amik fontosak nekem. Nem sokan szokták megkérdezni, hogy éppen milyen képregényt rajzolgatok. Haverom is csak néha hozza fel, de örülök, hogy Merry rákérdezett – Ó, ha már itt tartunk, akkor eljössz a koncertre, amit egy helyi banda ad? – kérdeztem kíváncsian, de gondoltam, hogy tudja, hogy miről beszélek. Remélem, hogy eljön.

Meredith nem igen volt sértődős fajta, ahogyan gyenge és gyáva sem. Erősnek nevelték, annak kell lennie a családi hagyományom miatt. Nem szabad ugyanis, hogy egy vérszívó, akivel végeznie kellene elbizonytalanítsa. Erre szolgál a lelki tartás és erősség, a büszkeség, mely abból a tudatból származik, hogy ő lényegében a saját életét adja fel másokért. Kockáztatja azt, amije van, hogy másoknak ne kelljen szenvedniük. Persze tudta, hogy ez előtt még sokat kell tanulni, bújja is a könyveket, ismét vesz órákat. Nem intézhetik el olyan könnyen, mint ahogyan azt a hétvégén tették. Nem bízhatja mindig az életét Sam-re, mert a fiú nem mindig lesz ott mellette, és amúgy sem szabadna hagynia, hogy belekeveredjen ebbe. Eleve nem szabadott volna, hogy megengedje neki. Bűntudata van, amiért bajba sodorta, pedig a legkevésbé sem akarná éppen Őt bántani. Pedig Isten látja lelkét ő csak meg akarta védeni. Mind azzal, hogy neki adta karkötő, mind azzal, hogy elmondta neki az alapokat erről az őrült világról. De talán csak nagyobb bajt okozott, mint amennyi hasznot hozott ez az egész. Milyen élete lehet ezek után a srácnak, hogy tudja minden sarkon vámpírba futhat? Vagy csak ő reagálja túl a dolgokat, és Sam továbblépett máris. Úgy tűnt, mintha nem is zavarná a tény, ám a hétvégén történtek ráébresztették Meredith-t, hogy nem kellene halogatni a dolgokat, amiket meg akar tenni, mert midnen elveszíthet, bármelyik pillanatban.
- Kösz – mosolyodott el halványan a lány, miután Sam elkezdett magyarázni arról, hogy lehet belőle jó fotós annak ellenére is, hogyha a Harvardra megy. Csakhogy nem ez volt a baj, hanem hogy nem igazán fűlött a foga ahhoz, hogy arra az egyetemre menjen. Az túl messze van, messze a barátoktól és az ismerős környezettől. Nem mintha Merry félne az ismeretlentől, hiszen jól tudja mit rejtőznek a sötétben, ám mégis Mystic Falls az a hely, ahol boldog akar lenni, ahol élni szeretne, de ezt a várost alkalmassá kell tenni rá, vámpír-támadás mentessé. Hogy mi akar lenni? Elindulhatna sok pályán, de egyiket sem érzi olyannak, ami közel is áll a szívéhez és haszna is van. Nem érzi azt, hogy „igen, én ezt akarom csinálni!” Viszont tudja, hogy hamarosan döntenie kell, és valószínűleg inkább fog áldozatot hozni, minthogy önző legyen. Hiszen ez a jó kislányok dolga, nem? Hallgatni a szülőkre, és teljesíteni a kötelezettségeket.
- Remélem, megmutatod majd, ha befejezted – jegyezte meg Merry, és elgondolkozott azon, hogy vajon hány srác írva, vagyis hát rajzolna egy ilyen történetet. Persze ismerte annyira Sam-et, hogy tudja, nem olyan, mint a többi srác. Hát, ha nem is egy Superman, de azért nagy hős. Legalábbis a lány szemében, és szerette volna, hogyha ezt a fiú is tudja. – Figyelj, még meg sem köszöntem, amit az Örömtűzön tettél! Megmentettél... – nézett fel hálásan a fiúra, majd a komoly témáról lassan átkanyarodtak egy lazábbra, mikor a másik felhozta a koncertet a Grillben. Nem tudta, mire vélni a hangsúlyt a srác szavaiban, de még mielőtt végiggondolhatta volna kicsúszott a száján valami, amit más esetben nem történhetne meg:
- Ez most meghívás akart lenni? – kérdezte bizonytalanul, és a fejében egymást követve pörögtek le a képet: Sam viselkedésmi, mint valamilyen féltékeny pasié, a csók Daniel-lel, az azt követő bűntudat, Rebekah kérdése, majd megjegyzsée arra vonatkozóan, hogy összeillenének. Feltette hát magának a kérdést, hogy igaza lehet-e, és hogy lehet-e valaha közte és Sam közt több, mint barátság. Elvégre is azt mondják, hogy a szerelem egy barátság, mely lángra kapott. De mi kell a szikrához?
- Ki kell próbálnom valamit... – jelentette ki a lány váratlanul, majd tett egy közelítő lépést a fiú felé, és egy hosszú pillanatig felnézett Sam barna szemeibe, mintha várná a visszautasítást. Maga sem tudott mi ütött belé, de tudnia kellett, és nem törődött a következményekkel. Az elmúlt egy hétben már másodszor próbálta meg megoldani a gondokat, s eltörölni a benne felgyülemlett feszültséget valamilyen testi kontaktussal. Ám ezúttal egészen más érzés kerítette a hatalmába, mint előző alkalommal. Most úgy érezte, hogy nem csak a szükség viszi rá erre, hanem a szíve is ezt súgja, bármilyen halkan is.
Meredith határozottan megragadta Sam pólójának nyakszegélyét, és finoman lehúzta magához – a srác mégis csak magasabb nála – és érezte, hogy ajka megremeg a másik szája felett. Szinte hallotta a másik minden szívdobbanását, és úgy érezte, hogy a saját szívének hirtelen ritmustalanra váltott dübörgése elnyom minden külső zajt. Mintha nem is az iskolában lettek volna, nem létezett rajtuk kívül más. Felemelő érzés volt elfeledkezni mindenről, minden gondról és bajról, és csak Sam-re koncenrtálni. Merry nem is habozott tovább: ajkát rányomta a fiúéira. Melegség öntötte el, és keze lejjebb csúszott a srác mellkasára, így érezte annak emelkedését és süllyedését.
Akkor hasított a levegőbe a csengő Meredith-t felébresztve ebben az álomvilágból. Elszakította magát Sam-től, és legalább két lépést hátrált. Hogy tehette ezt? Most csókolta meg az egyik legjobb barátját! Mi a fene ütött belé?
- Bocsáss meg, nem kellett volna... – motyogta határozatlanul, majd fogta a táskáját, és kiviharzott a teremből anélkül, hogy ránézett volna Sam-re. Nem akarta tudni, hogy mit lát benne. Talán most elrontott mindent, ami köztük volt, de ez a csók egy életre belevéste magát az emlékezetébe.

Lehet, hogy valaki olyan iskolát választ, amiben a legjobb, de ettől függetlenül még lehet valami másban is kiemelkedő eredménye. Én is focizni jártam és most már járok is, de emellett mégis képregényeket rajzolgatok. Mellesleg az már más téma, hogy ki-ki eltudja –e ezt gondolni, hogy nappal én játszom a népszerű játékos szerepét, míg délután a csendes művészét. Sok olyan ember van, aki nem olyan munkát választ, ami a hobbija. Talán azért, mert az csak időtöltés, de lehet, hogy az az oka, hogy nem lenne olyan kifizetendő, mint a választott. Nagyon könnyű példa erre az, hogyha valaki jár egy művészeti iskolára, s a tánc szakot választotta, mégis énekelni is nagyon szeret. Nincs az megírva az életünk könyvében, hogy csak egy, csakis egy időtöltés, téma érdekelhet minket. Mindenki járja a maga útját, ahogy szeretné. Én viszont szerintem nem focista leszek. Egyelőre még nem tudom, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretném. Van emellett még nagyon sok lehetőségem, hiszen szerencsére jók a tanulmányi eredményeim. Megteremtettük azt a hátteret, amivel nyugodtan, bárhol el is lehet helyezkedni.
- Persze, megmutatom én nagyon szívesen. Akár bármelyiket elolvashatod, ami a polcomon porosodik, csak mondanod kell – mosolyogtam a lányra. Valaki megkérdezné, hogy mi a jó a képregények rajzolgatásában, akkor nem is tudnám neki rögtön megmondani, hogy mi fogott meg benne. Van egyfajta odafigyelés, kitartás, csend, béke, varázs benne, ami nekem megtetszett. Lehet, hogy más csak egyszerű képkockáknak nézi, de sok munka kell a kigondolásukhoz, felépítésükhöz, megvalósításukhoz. Rengeteg erő kell hozzá és szerencsére ezek a dolgok meg vannak bennem. Nem is tudom, hogy mennyi idős lehettem, amikor el kezdett érdekelni engem ez a fajta világ. Valakik csak azt mondják rá, hogy nem is tudnák megcsinálni, pedig csak el kéne hinniük, hogy lehet. Először nekem is furcsa volt, sok munkámat abbahagytam, mert nem tartottam magamat elég tehetségesnek a feladathoz, de ma már beleszoktam. Kellett hozzá némi idő és a körülöttem levő ember támogatása, de eddig jutottam. Azt azért nem mondtam, hogy ez is lesz a munkám, de ki tudja. Olyan sok minden van, ami érdekel, de egyiket sem tudom, hogy helyes lenne –e, hogyha azon az úton indulnék el. Furcsa, mert mindenki könnyen mondja nekem, hogy akkor sok közül tudok választani, de pont ez a baj. Annyi lehetőség van, amiből kereshetek, de mindegyiket nagyon szeretem. Ez az egy év viszont arra van, hogy megtaláljam az igazi önmagamat.
- Á, én csak ott voltam. Igazán mindent te tanítottál meg – mosolyogtam Meredith-re. Tényleg így volt, hiszen mindent tőle tudtam meg a vámpírokkal kapcsolatban. Annyi minden volt, amire még csak gondolni sem tudtam volna, de ő megosztotta velem, mintha nem is félne attól, hogy rosszul viselem. Miért kéne félnie? Lehet, hogy őrültnek tartanám, de akkor is végighallgatnám. Nem mintha annak tartanám, félreértés ne essék, de ezt csak úgy mondtam. Attól mert valaki más, mint a többiek, attól még nem kell vele máshogyan bánni. Semmit nem tett, ami miatt úgy kéne viselkednünk vele, ahogy manapság szokás. A nagypapám szokta mindig mondani, hogy „a mai fiatalok mindent máshogy csináltak, mint a mi korunkban”. Igen, és ez szerintem teljes mértékben igaz is, hiszen most már nem csak az emberek, de a körülmények is megváltoztak. Az élet más lett, és ezt a nagyszüleim nagyon jól tudják.
- Igen, csak jó lenne, ha ott lennél – rántottam meg vállam és kérdően néztem a lányra, aki úgy tűnt, hogy még gondolkozik a kérdésemen. Jó lenne, hogyha ott lenne, de ha nem ér rá, akkor azt is teljes mértékben megérteném. Bár, szerintem, hogyha eddig minden ilyen rendezvényen részt vett, akkor nem ez lesz az, amikor először nem lesz ott. Valamelyiket ő is szervezi, de most erről egyelőre nem hallottam. Pedig elég tájékozott vagyok ilyen dolgokban. Ezen gondolkoztam, miközben dél füllel hallottam, hogy azt mondja, hogy ki kell próbálnia valamit. Megrántottam a vállam, mert tőlem rendben. Nem hiszem, hogy valami olyat akar csinálni, ami kárt okozna bennem vagy valami hasonló. Közelebb lépett hozzám és már elég közel is volt, ami nem nagyon szokása. Nem az a lány, aki magától hozza meg az ilyen döntéseket, mármint hasonló helyzetekben. Ezután megfogtam a pólóm nyakszegélyét, ami már tényleg nem értettem. Megint meg akar harapni, mint az álarcos bálon? Pedig láttam a szemében, hogy valami mást tervez. Gondoltam is, de nem hittem volna, hogy tényleg az lesz, amire gondoltam. Megcsókolt! Engem! Furcsa, mert nem úgy ismertem, mint aki mindenkit csókolgat. Valljuk be viszont, hogy nem volt rossz. Emellett mégsem értettem, hogy mire véljem. Azt hittem, hogy csak én gondolom úgy, hogy több van köztünk, mint barátság, de ezek szerint nem. Boldog voltam és kicsit meg is könnyebbültem.
- De, várj! – kiáltottam utána, de addig már kiviharzott a teremből. Most már tényleg nem tudtam, hogy mi folyik itt – Én kedvellek… - mondtam most már csak az üres teremnek. Nem volt más ott csak és a most összezavarodott szívem. Kifutottam a folyosóra, de ott sem láttam. Eltűnt. Búsan kullogva elindultam a terembe, hiszen már meg is szólalt a csengő. Ezt a pillanatot biztos, hogy sosem fogom elfelejteni, de Meredith sem?