A vízesés

...

Mystic Falls sosem volt egy nyugis város, de hogy éppen az Örömtűz közepette legyen ekkora felfordulás az már felháborító. Nevezhető a szerencsének, hogy azonban hisztéria nem tört ki. Caroline-t vámpír lévén nem tudta meghatni, hogy ismét felbukkant egy fajtársa, Merry-t sem ez lepte meg, inkább csak az a tény, hogy vacsorázni jött az iskola közelébe. Ez azért elég nagy pofátlanság! Nem is beszélve szegény Sam-ről, aki most találkozik először szemtől szembe vámpírral, és láthatóan ugyanez a helyzet Daniel-lel is, csakhogy a szépfiú még csak nem is tud a természetfeletti lények létezéséről. Így kissé furcsább helyzetben van, mint haverja. Meredith pedig mindkettejüekt sajnálja, mert nem éppen így képzelte első igazi, élesben való találkozását egy vámpírral. És ez még mind semmi! Többször is egy fához vágták, földre dobták, felhorzsolódott a háta, és az egyik karja is zsibbadt. Nem volt a legjobb formájában, de az agya gőzerővel működött, és igyekezett egy épkézláb ötletet kreálni, melyből végül a felvázolt terv lett. Mindenki rábólintott, vagy legalábbis a lány úgy vette a dolgot, majd Sam-mel futni kezdtek.
Meredith most áldotta az edzéseket, melyek során sok időt töltött azzal, hogy kitartó legyen, és ne adja fel. A lába hiába fájt, az oldalába hiába nyilallt be a fájdalom mindezt egy pillanat alatt kizárta és agya leghátsó zugába temetett mindenféle negatív érzést, mert tudta, hogy most tisztában kell maradnia a fejének, nem szabad, hogy bármi is megzavarja. Hiszen most nem csak róla van szó, hanem Sam-ről, és ha nem állítják meg akkor ez az elszabadult, idegbeteg vámpír sokakat bánthat.. Mikor a vámpír eltűnt a látóhatárról, a lány pillanatnyi szünetet engedélyezett kettejüknek, de ezt is félbeszakította a vérszívó. Merry maga sem tudta mi ütött belé, mikor megfogta a fiú kezét, de ahogyan az ujjaik összekulcsolódtak, és ott volt mellette egyik legjobb barátja, legfőbb bizalmasa máris megnőtt az önbizalma. Igenis le tudják győzni ezt a fickót, mert bennük meg van – nem, nem az X, mielőtt valaki félreértené -, mintha ezt a gondolatot látta volna tükröződni Sam tekintetében is, és bólintott, mikor a srác indulásra ösztökélte őket. Újra futásnak eredtek.
A vámpír egyelőre nem követte őket, csak ismét gúnyos megjegyzést tett. Úgy látszott nagyon tetszik neki a helyzet, és úgy játszik velük, mint macska az egérrel, mielőtt megöli. Még nem akarja elkapni őket, rájött, hogy jobban szórakozhat, ha hagyja őket futni. Ilyen egy beteg elme, egy igazi pszichopata, aki a kínt és a szenvedést akarja látni. Meredith elhatározta, hogy ezt az örömöt nem adhatják meg neki. Minden erejét összeszedte futás közben, mely során kéz a kézben haladtak tovább. A lánynak eszébe sem jutott viszolyogni emiatt, egyszerűen hálás volt a fiúnak, amiért az megérti, hogy szüksége van arra, hogy tudja, mellette áll. Sam úgy látszott, hogy elég akciófilmet nézett ahhoz, hogy tudja, miképpen kell egy támadást levezényelni, Merry szótlanul hagyta, hogy egy fa mögé rántsa biztonságban, és mire felfogta, hogy mit mond neki a fiú, már kiszakadt a keze az övéből, és kibújt a rejtekhelyből egyenesen a vámpír elé lépett. Meredith fülében dobolt hangos szívverése, és görcsösen szorította a botot. Előbb megfordult a fejében, hogy nem bírná elviselni, ha miatta sérülnek meg mások, de most egy másik érzés tört rá erősebben: azzal sosem tudna elszámolni, ha Sam-nek esne bántódása miatta. A lány hallotta a vámpír vad támadóvicsorgását, és ezt a pillanatot választotta arra, hogy jobbra kiperdüljön a fa mögül így tökéletes rálátást nyerve a vérszívó hátára.
- Engem keresel? – kérdezte nyersen, miután elhajította az egyik kezében tartott botot, ami szép íves utat követően belefúródott a vámpír hátába, ami felüvöltött, de épp hogy csak fájdalmat okozott neki, mert ez a bot túl vékony volt ahhoz, hogy kárt tegyen a szívében. Pedig így szól a tétel: fakaró a vámpír szívébe. A lány közelebb lépett az elszörnyedt képű fickóhoz, és egy másik fát vágott annak a lábába és a maradékot a nyakába. Érezte, hogy a kezén végigfolyik a másik vére, de nem törődött vele. Azt viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni, mikor a vámpír hasba vágta. Tehetetlen összegörnyedt a fájdalomtól, majd odakúszott Sam-hez. Szerencséjükre a vérszívó le volt foglalva azzal, hogy kitépkedje magából a fadarabokat, és pillanatnyilag nem figyelj rájuk.
- Mocskos kis halandók, ezért még megfizettek! – dörmögte az orra alatt, miközben újabb és újabb üvöltések kíséretében kihúzta a belé maró botokat.
Merry feltápászkodott, miután helyreállította a légzését, és a srác oldalán elbotorkált a vízesésig. Ott a híd tövében lerogyott, és felnézett a fiúra. Tudta, hogy nincs sok idejük, muszáj egy jobb tervet kitalálnia, és azt megosztania a sráccal. Ahogyan belenézett azokba a barna szemekbe, valahogy már nem is félt annyira.
- Szemből kell egy vastag fakarót belédöfni a szegycsont felől – világosította fel a másikat gyorsan, és tovább elemezte a helyzetet: - De ez nem fog ilyen könnyen menni. Felszívta magát vérrel, mint egy kullancs. Turbó üzemmódban van. Le kell gyengítenünk – gondolkozott el hangosan, majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette: - Hagynunk kell, hogy igyon a véremből – látta a fiú szemében a szörnyülködést és az ódzkodást, így muszáj volt, hogy megmagyarázza: - A szervezetemben lévő vasfű eléggé legyengítené, sőt lehet, hogy elájul! – fejtette ki, majd mély levegőt vett, és tiszta kezével megérintette a fiú arcát. Ahogyan végigsimított a finom arcélen, megremegett, nem akart belegondolni, hogy ezt ne tehetné meg többet. – Figyelj, Sam…
El akarta mondani neki, hogy ami Daniel-lel történt az nem volt komoly, sok mindent akart mondani, de a következő pillanatba szorító kezeket érzett maga körül, és hallotta maga mellett a vámpír rekedten röhögését:
- Na, nagyfiú, mit tennél meg, hogy megmentsd a kislányt? Hm? – kérdezte gúnyosan, és Meredith hiába próbálta kiszabadítani magát a satu egyre erősebb lett, és mire következőleg kinyitotta a szemét, már a híd korlátja mellett állt maga mellett a vámpírral, aki egyre taszította őt a mély víz felé. Nem hallott semmit a víz zuhogásától, de annyit még igen, hogy a pszichopata odakiált a híd lábánál, tőlük sok-sok méterre álló Sam-nek: - Szerinted a vére az élvezetesebb vagy a halálsikolya?
Merry kapart, ide-oda csapkodott, próbált kiszabadulni, nehogy valamit tennie kelljen a fiúnak, de a következő pillanatban elsötétült a világ…

Az események nagyon hirtelenek játszódnak le az orrom előtt és itt nincsen mit tenni, hiszen nem szabad rácsodálkozni, furcsán nézni, mert minden perc számít. Ki tudja, hogy kinek az életébe fog az kerülni, hogyha egyszerűen nem figyelünk arra, hogy mi zajlik körülöttünk. Most kívánom azt, hogy bárcsak mindig is tudtam volna, hogy mit kell tenni a vámpírok ellen, mert bizony most, ebben a pillanatban elég nagy hasznát venném. Nem, mintha az ember nem szülne jó megoldásokat abban a pillanatban, amikor az élete, s egy másik lány élete a tét, de egyedül ez a terv jutott az eszembe. Egyre gyorsabban vert a szívem a torkomban, de vártam, hogy mi történik. Azt hittem, hogy túl késő lesz, amire Meredith a botot átszúrja a vérszívón, de mégis elég idő volt rá. Így sem sikerült viszont a gondolat, ami szerint végezhetnek a vámpírral, hiszen nem esett olyan nagy baja, hogy végleg összeroppanjon és feladja a harcot. Pedig már reménykedtem benne, hogy nem kell tovább küzdenem vele és nem kell elviselnem, hogy Merry-nek esetleg még nagyobb baja esik. Nem tudnám tétlenül nézni. Elképedve néztem, hogy mit mernek tenni ezek a szó szoros értelmében állatok, hogy olyanokat mernek bántani, akik már az életben eleget szenvedtek és nem is érdemelnék meg. Hogy lehet ilyenkor az, hogy egy csöppnyi bűntudatuk sincsen? Mit nem mermen tenni? Szegény lányt hasba vágták, de nagyon csodáltam, hogy még mindig bírja. Olyan nagy életerő van benne, amikor pedig megismertem, nem is hittem volna, hogy ilyen csatákat vív, és lehet, hogy nap mint nap. Én ezt egyszerűen nem tudom ölbetett kézzel nézni, de mit tehetnék? Gyengébb vagyok, és látom, hogy Meredith még így is képes volt felállni. Sokak megirigyelnék a kitartását, ezt biztosra veszem. Gyorsan elbotorkáltunk a vízeséshez, majd felvázolta nekem a tervet. Itt nem lehetett azt mondani, hogy elfáradtam vagy nem tudok figyelni, mert ez életre-halálra megy. Ez nem olyan, mint amikor egyszer órán nem figyelsz, mert azt még vissza tudod hozni, de innen már nincs kiút. Minden egyes szót jól megjegyeztem, de félve néztem a lány szemeibe, amikor megemlítette, hogy innia kell a véréből. Na, azt már nem! – gondoltam, majd felszólaltam.
- De, Merry – kezdtem el a mondanivalómat, de ekkor a vámpír megint megjelent. Miért kell nekik mindig a legjobbkor betoppanniuk? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt kell tennem. Megragadta a lányt és tényleg villámgyorsan el is illantak a vízesés mellett álló hídhoz. Olyan messze voltak tőlem ilyen rövid idő alatt, hogy lehetetlennek éreztem, hogy utolérjem őket. Futottam, futottam… Éreztem, ahogy kiszárad a szám, ahogy gyorsabban ver a szívem, ahogy egyre gyengülök, mert olyan messzinek tűntek. Olyan elérhetetlennek. Futottam, futottam… Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy minél előbb szeretnék azokba a gyönyörű szemekbe nézni és újra mosolyogni látni őt. Újra együtt beszélgetni felhőtlenül, de sajnos ez nem biztos, hogy ezentúl így lesz. Futottam, futottam… Nem mertem belegondolni abba, hogy mi lesz, hogyha Merry-vel valami baj történik, hiszen akkor életem végéig bűntudatban fogok élni. Meg kell tennem mindent, hogy megmentsem, hiszen ő is megtenné ezt a helyemben. Egyre fogyott az erőm, de ekkor felrémlett előttem az a sok jó emlék, amiben részt vettem. A sok embernek nem szeretnék csalódást okozni, akik bíztak bennem. Futottam, futottam… És odaérkeztem, de a lány ájultan a folder zuhant. A vámpír túl erősen ütötte a korláthoz és ő már elveszítette minden erejét. Nem bírtam végignézni, ezért inkább még dühösebben néztem szembe a vérszívóval.
- Szerintem a te véred – feleltem dühösen, majd ő erre megfordult, s én beleszúrtam azt a vastag fadarabot, amit találtam. Láttam, hogy felüvölt a fájdalomtól, s én még egyet beleszúrtam. Nem voltam a vérengzés híve, de mindent megtettem, hogy ennek minél hamarabb vége legyen. Nem tudom, hogy hatott –e, de minden esetre egy időre elvesztette az emlékezetét. Visszafordultam a lányhoz, aki a híd padlózatán feküdt ájultan. Rossz érzés terjengett bennem, amikor ezt a lányt már láttam sokszor mosolyogni, viccelődni is. Most pedig itt fekszik.
- Meredith! Meredith! – szólítottam meg a lányt, hogy hátha felébred. Nem sikerült. Ide-oda futkostak a gondolatok az agyamban – Nem hagyhatsz itt. Fel kell ébredned – mondtam, majd szívmasszázst végeztem, hogy hátha ez segíthet. Néztem rá, s vártam, hogy mikor nyitja ki a szemét.

Meredith látta Sam-en, hogy tiltakozott volna, hogy nem engedte volna. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy miért nem. Elvégre is mindketten tudják, hogy ez nem veszélyes… annyiira. Szóval sokkal veszélytelenebb, mint egész nap darts-ozni egy pszichopata vámpírral és fabotokkal. Nem kellene félnie, hiszen kiképezték. Nem hiába tanították olya sok éven át. Ott van az a sok díj meg érem egy dobozba,n mint hazugságok fájó emlékei. Néhány kép, és berögzött mozdult. Őt felkészítették. Neki nem kellene aggódnia, érte nem kellene, hogy aggódjanak. Tudnia kellene, hogy mit s hogyan kell ilyenkor tennie. Elméletben persze mindent tud is, de így semmi értelme, tetteknek kellene követnie. Neki kell döntéseket hoznia, övé a felelősség. Nem Sam-nek kellene annak lennie, aki kettejük helyett cselekszik, aki mindenkit megment. Nem így kellene lennie…
- Nem lesz baj – tátogta Merry, mikor elragadta a vámpír. Nem tudta, hogy a fiú észrevette, de igyekezett utolsó erejével is erőt sugározni felé, mert ha már ő nem lehet, legalább a másik legyen erős mindkettejük helyett. Ha összeszedi magát, győzhet mindkettejük helyett… értük. Egy gondolat azonban fájdalmasan hasított Meredith-be: mi van, ha nem jár sikerrel? Hiszen őt nem képezték ki… mit tehetne? Hiába minden ütés, rúgás, karmolás, ez a vérszívó túl erősen tartotta, és mintha mégsem kottyant volna neki mindaz, amit Meredith követett el ellene. Aztán a lány érezte az erős taszítás, és nem tudott semmit tenni, érezte, ahogyan a feje keményen ütközik a híd korlátjába, aztán már nem érzett semmit…

Minden olyan különösen fájó volt. Halottak. Mind. S egytől egyig testük szétszórtan hever. A dögkeselyűk felülről lecsapni készülnek, némán csattogtatják a csőrüket. Nem hallok semmit, síri csend van. Vagy velem van a baj? Süket lennék? Gyermeteg kérdés, mikor a némaságot egyetlen hang töri meg: a szívdobogásom. Hallom, amint vadul kalimpál a mellkasomban, de semmi mást. Omladozó épületek, piszkos út. Nem zavar a csatornákból feltörő bűz, sőt mintha a holtak rothadt húsának szagát sem érezném. Tompán érzékelem, hogy túl sötét van nappalhoz, de mégis mindent túl tisztán látok ahhoz, hogy éj legyen… Korom, füst és hamu száll a szélben, mely vinné el messze, nagyon messze sokak halálhírét. De a szél most áll, ő is érti, mi az a csend.
Kezd fájni ez a kongó üresség, és a szemem megakad egy távoli ponton. Egy fiú alakja az. Valahonnan ismerős, magam sem tudom, honnan, bár furcsa lenne, hiszen saját létem kérdésem számomra. A ki vagyok? Túl ostobán hangzana? Pedig nem az. Fogalmam sincs. Viszont a srác tudhatja, hiszen olyan szép szavakkal hív, hogy a lábaim magamtól megindulnak felé…

A víz csobogása fájdalmasan hasított Meredith elméjébe a csönd után, és a szeme egyszerre csak kipattant, és felküzdette magát ülő helyzetbe. Hirtelen nem kapott levegőt, és köhögés tört fel a torkából. Miután légzése helyreállt, fejét oldalra fordította, és tekintete találkozott Sam-ével. A fiú oly aggódóan tekintett rá, hogy Merry-nek kedve lett volna átölelni, és megnyugtatni, hogy nincs semmi baj de racionális énje felülkerekedett, és követelte a tudatot, hogy hol van a vámpír. Ekkor látta meg nem messze tőlük, szívében egy fakaróval, és zöldesen elszíneződve… meghalt.
- Megölted, Sam, te végeztél vele! – fordult a srác felé, majd megkönnyebbülten elmosolyodott – Megmentettél mindnyájunkat! – mondta hálásan, és feltápászkodott. Megvárta, míg a fiú is így tesz, majd végignézett rajta harci sérüléseket keresve, és akkor látta meg, hogy a srác sálja elcsúszott a helyéről felfedve ezzel egy nagy felületet a nyakából és éppen azt a kerek kis sebet, amit Meredith képekről túl jól ismert. Arca fájdalmasan és aggódóan eltorzult, és odanyúlt, hogy jobban megnézze.
- Mi történt? Mikor történt ez? – kérdezte szemrehányóan, de közben az foglalkoztatta, hogy miért nem mondta el neki? Hát nem bízik meg ennyire benne, azok után, hogy ő kiöntötte neki minden titkát? – És a karkötő? – emelte fel a másik karját, és vádlón nézett rá, miközben tehetetlenül megemelte a kezeit – Sam! – mondta a fiú nevét, hátha ezzel kicsikarja a másikból a választ. Közben érezte, hogy erős lány létére szeme viszket a feltörő könnyeknek hála. Mi történhetett?

Sok olyan ember van, akik nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Igaz, hogy egyikük a barátság miatt, míg a másik személy azért, mert olyan felejthetetlen személyisége van, még hogyha nem is vagyunk jóban. Tényleg egy hosszú sor áll a nevekkel és az élményekkel együtt. Azok az események, amiket hozzájuk kötnek, azokat biztos, hogy nem hamar tudom elfelejteni. Ezek alkotják az életemet és nem tudom megmondani, hogy mi lennék ezek nélkül. Mindenkiben van egy kis inspiráció, ami viszi őt a célja felé, s ez lehet bármi. Valakinek sztárok, énekesek, dalok, szövegek, könyvek, színházi darabok, stb. Ezek nélkül csak azt mondanánk, hogy semmi értelme nem volt annak, amit csinálunk, hiszen ezt nem tűztük ki magunknak. Így igaz, hiszen mindig ott kell lobognia a szemünk előtt egy iylen dolognak, ami lehet bármi, de ösztönöz, hogy csináljuk, amit szeretnénk. Az már más kérdés, hogy azt jól meg tudjuk – e tenni vagy nem. Én nem hiszem, hogy enélkül lennék is bármi, hiszen ezek a dolgok nélkül senki nem jutna el sehová. Tételezzük fel, hogy mindenki úgy gondolkodik, hogy csak kényszerből csinálunk és ennek pedig az lenne a következménye, hogy semmit nem csinálnunk jól. Ez pedig totális katasztrófához vezetne, ami nem túl szerencsés. Szóval nekem is van ilyen ösztönző az életemben, de azt már nem árulom el, hogy ki vagy mi. Ezzel azt szeretném elérni, hogy az lenne a legjobb, hogyha mindenkinek lenne ilyen az életében, de én nem szólok bele a magánéletükbe. Egyszerűen szerintem úgy könnyebb elérni a céljainkat, hogyha van előttünk ilyen dolog.
Huh... nem is tudom, hogy hogyan jutottam el idáig, de elég hosszú és szerintem értelmes gondolatmenet volt. Még mindig néztem Meredith-re, hogy felébred, s már kezdtem azt hinni, hogy leállt a szíve, de ekkor kinyitotta a szemét. Hál’ Istennek! Fogalmam sincsen, hogy mi lett volna, hogyha nem így alakulnak a dolgok, de szerencsére felébredt. Megkönnyebbültem és nem tudtam már rosszra gondolni. Egyszerűen, hogyha az ember pozitívan áll hozzá a dolgokhoz, akkor azok nagy százalékban sikerülnek. Igaz, hogy most nem teljesen álltam hozzá, de hogyha egy barátom életéről van szó, akkor mi mást tegyek? Persze, hogy mondogatják, hogy a remény hal meg utoljára, de most már tényleg minden reményt feladtam. Idáig. Most végre kiderült, hogy minden sikrülhet, csak bíznunk kell benne.
- Te pedig felébredtél! – lelkesedtem fel mosolyogva, hiszen láttam, hogy újra a régi Merry. És csak akkor figyelt arrra, hogy a lány azt emlegette, hogy megöltem a vámpírt. Tényleg? Fordultam hátra, és láttam, hogy a vérszívó zöldes színben pompázik. Undorítóan festett. Ilyet én még életemben nem láttam, de többet nem is szeretnék. Utána újra visszafordultam, majd felálltam én is. Mondani akartam valami olyasmit, hogy „jó csapat vagyunk”, de végül nem tudtam hozzászólni a témához. A sál? Hát, először nem is tudtam, hogy mit mondjak, hiszen mégis csak nem emlékszem.
- Elestem – mondtam bizonytalanul, hiszen pontosan tényleg nem volt fogalmam róla, hogy mi is történt velem. Homály fedte az egész helyzetet, ami ide vezetett. A következő kérdésre viszont rögtön tudtam válaszolni – Azért nem hordom a tőled kapott karkötőt, mert semmit sem érzek irántad és nem akarom, hogy bármi is közzön hozzád – feleltem szinte hadarva, hiszen olyan volt, mintha olvastam volna a szöveget. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam ezt, de furcsa volt. Nem tudtam, hogy miért tettem ezt, de most már így alakult. Meglátjuk, hogy Meredith-t nagyon megbántja –e vagy tud esetleg valamit, hogy miért csináltam ezt.

A gondolatcsíra már megszületett Meredith fejében, hogy ezt nem fogja túlélni. Hiába próbálta rábeszélni magát arra, hogy gondolkodjon, ha csak egy kicsit is, de pozitívabban, egyszerűen képtelen volt, mert mindig is földhöz ragadt ember volt, aki racionálisan gondolkozik. Mindig mérlegelte a dolgokat, jól átgondolta a kimondott szavakat, és azt hogy mit és hogyan tesz, ennek ellenére is követette el dolgokat, melyeket megbánt. Apróságokat, melyek nagynak nőtték ki magát, és szorítani kezdték a mellkasát az utolsó pillanatokban, mielőtt elsötétült volna a világ. Azt mondják, hogy a halála előtt az ember előtt lepereg az élete, de Mer esetében ez nem így történt – talán azért is lehet, mert hogy nem halt meg végül – hanem inkább azon agyalt végig, hogy mit tehetne, de úgy tűnt, hogy mindennemű cselekvés felesleges egy ilyen vérrel felszívott vámpírral szemben. Csak az járt a fejében, hogy bár jóvá tudta volna hozni azokat a dolgokat, amelyeket a barátai ellen követett el. Bonnie-val alig találkozott a nyáron, Caroline-nal is nagyon régen beszélgettek egy jót, nem is beszélve Elenáról! Aztán meg itt van Sam. A srác, aki a napfényt behozta az életébe, és mosolyt csalt az arcára, ahányszor csak találkoztak. És pont ma kellett vele szemben ostobán viselkednie, csak azért, mert a fiú bele akart szólni az életébe, Talán csak óvni akarta, hiszen mindenki tudja milyen fajta ember Daniel Herondale. De attól még nem kellett volna… Merry fejében egyre csak a „miért” kérdés dörömbölt, és szúrta a szívét, hogy nem tudja a választ. Egy barát védi a barátját… De meddig?
Mikor pedig felébred alig fogta fel először az őt körülvevő világot, de az akit az elsőnek meglátott az Ő volt. Sam. A fiú mindkettejüket és sokakat másokat is megmentett, de az öröm, amit a másik szemében látott ,a lány számára felért minden kinccsel. Annyira félt, hogy elveszíti ezt az érzést, ezt a tekintetet, ezt a fiút… De most már vége, biztonságban vannak. Legalábbis egy ideig, mert egy ilyen őrült világban senki sem tudhatja, hogy mi és mikor történik, főleg nem ha ilyen szörnyűségről van szó, mint hogy a vérszívók csak vérengzeni akarnak egy csoport ártatlan ember között. Aztán minden a fejére fordult: a sál, a seb, az a bizonytalan villanás Sam arcán…
- A nyakadra? Ne hazudj, Sam! Erről ne! Nekem ne! – kérte a lány már-már kétségbeesetten. Ő kiöntötte a szívét a srácnak, mindent elmondott neki, amit csak tudni akart, mostanáig ő az egyetlen, aki tudja az igazságot róla, és ennyi… Ennyit ér a bizalma? Hogy bizalmat kapj, adnod is kell, mint mondják, de ezek szerint ő hiába ad. Mi történhetett, amitől ennyire tart a srác, hogy nem bírja elviselni? Ha azt mondaná, hogy a barátnője szereti a dolgokat durván még azt is szívesebben fogadná annak ellenére, hogy úgy tudja, nincs is barátnője, mint hogy egy ilyen nyilvánvaló hazugságok, ugyanis a nyakán azok egyértelműen gyógyuló fognyomok. És amit azután mondott a fiú, miután rákérdezett a karkötő, a szavak savként martak a szívébe.
- Figyelj, én nem azért adtam a karkötőt, hogy az hozzám kössön! A te védelmedben! És mi lett volna, ha a vámpír megigéz? – düh csengett a hangjának minden rezdülésében, mert haragudott a fiúra, amiért ostoba volt, aztán meg amit mondott az bántotta is őt. Legyintett, mintha ez nem számítana, mert hiszen Sam-nek ezek szerint amúgy sem számít. – Azt hittem, barátok vagyunk – jegyezte meg csüggedten, bár a barát szó nehezen csúszott ki a száján, és elfordult, mert a szemét könnyek szúrták. Vett egy nagy levegőt, és hanyag léptekkel visszafelé indult a parkolóba, a kocsijához, hogy végre hazamehessen, és elfelejthesse ezt az egész szörnyű napot.

Vannak olyan dolgok az ember életében, amiket nem képes megérteni. Lehet ez a meglepettség vagy éppen a döbbenet, bántódás miatt. Ezeken hosszú ideig rágódunk, amíg megértjük, hogy miért így történt. Vagy a másik lehetőség, hogy sosem fogunk rájönni, hogy a sors éppen miért ezt a lépést tette meg. Ez a két út van. Nincsen olyan, hogy félig értem, félig nem. Elfogadjuk vagy életünk végéig ezen fogunk csodálkozni, csalódni. Csak ez a két lehetőség van. Én most pedig nem értem, hogy Meredith miért nem tudja elfogadni, hogy mi történt velem. Persze, érthető, hogy nem nagyon hiszi el, hogy elestem, de most én sem emlékszem pontosan arra, hogy mi történt velem. Ez csak egy kis seb és ennyi. Nem kell annyira csodálkozni rajta, hiszen mindenki szerezhet ilyen kisebb-nagyobb sebeket. Hamar gyógyul szerencsére, még hogyha fogalmam sincsen, hogy hogyan szereztem. Én el tudom fogadni ezt, akkor szerintem neki is el kéne fogadnia. Persze, hogy nem haragszom rá, de mégsem értem, hogy miért reagált így.
- Én nem hazudtam – feleltem, mert tényleg nem ezt tettem, csupán nem tudom, hogy miért erre gondoltam. Olyan, mint hogyha egyszerűen belém építették volna, hogy ezt mondjam. Eddig még nem történt velem ilyen, tehát nem tudom, hogy mitől viselkedek így. Mostanában elég furcsa dolgok történnek velem, főleg a mai. Ez, hogy én megöltem egy vámpírt, ezt tényleg soha életemben nem is gondoltam volna. Főleg azelőtt, mielőtt megtudtam, hogy valóban léteznek természetfeletti lények. Ezen nem csodálkoztam el, de megfordította az életemet. Másrészt megtudtam, hogy Merry a vámpírokat keresi és őket öli meg, vagy valami ehhez hasonló dolga van. Tényleg nem hittem volna, hogy pont velem, az átlagos Sam Williams-sel ilyenek fognak történni, úgyhogy kicsit meglepődtem. Persze ki is borulhattam volna, hogy miért nem mondta el, de elfogadtam, hogy hazudott nekem. Akkor most ő van soron. Miért nem képes elfogadni, hogy velem ez történt. Miért? Megbocsátottam neki az egész dolgot, most pedig itt akar hagyni, amikor azt hiszi, hogy nem mondtam el neki az igazat. Teljesen nem értem. Eddig mindenre olyan normálisan válaszolt.
- Nem tudom, hogy mi lett volna – mondtam tovább. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak arra, hogy azt hitte, hogy barátok vagyunk. Mi tényleg azok vagyunk, de nem az én hibám, hogy most ezt gondolja. Jogos, hogy furcsa, ami történt velem, de én simán mondhattam volna azt neki, hogy hazug és többet nem is állok szóba vele. Pedig én ilyet nem is tettem, akkor ő most miért teszi ezt velem, amikor ez egy jóval kisebb dolog? Cikáznak a fejemben össze-vissza a kérdések, és nem tudom, hogy miért nem kapok ezekre válaszokat – Mert azok is vagyunk. Figyelj, igen, lehet, hogy furcsán hangzik, de én nem is emlékszem rá, hogy mi történt. Érted? – kérdeztem és erre feltétlenül választ akartam kapni. Annyi ideig kiálltam mellette, most meg emiatt akar itt hagyni. Azt már nem. Fogalmam sincsen, hogy mit gondolhat rólam, de én mindig is őszinte voltam, hiszen tudja. A legnehezebb időszakokban is mellette álltam, ő pedig most nem képes ugyanerre. Nem akarom megítélni, de ez szerintem nem igazságos.
- Én akkor is melletted álltam, amikor elmondtad, hogy hazudtál nekem, és hogy vámpírvadász vagy. Én pedig most szeretném, hogyha ezt megértenéd. Megérted? – kérdeztem, de nem bántóan, hanem inkább barátságosan. Nem lehet az, hogy a sok együtt töltött, szép idők kárba vesszenek. Én ezt nem engedem meg és nem hiszem, hogy neki is olyan keveset érnek, hogy egyik másodpercről a másirka eldobja őket. Nem lehet az, hogy eljussunk odáig.

Ez így akkor is sok volt Merry-nek. Az egyik legjobb barátjának tartott fiúra rátámadt egy vámpír, kiharapta a nyaki ütőerét, és nem elég, hogy Sam mindezt eddig nem mondta el neki – annak ellenére, hogy tudja, hogy ő vámpírvadász vagy lehet, hogy épp azért – hanem képes volt arra hivatkozni, hogy csupán elesett. Micsoda egy ostoba és átlátszó hazugság! Sam mégis képes azt állítani, hogy nem, ő nem hazudott. Erre a lány nem volt képes másképp reagálni, csak megingatni a fejét lemondóan. Az imént támadott rájuk egy vámpír, és Meredith elméletben tökéletesen leadta az ismeretanyagot a srácnak, aki ennek hála képes volt végezni a vámpírral, de nem, hiába mindez, a szemébe mondja ajhazugságot. Azt hiszi, hogyha ilyeneket tud – hogy miként lehet végezni egy vérszívóval – akkor arról fogalma sincsen, hogy milyen ha valakit megharap egy? Nem lehet ilyen ostoba!
A lány megfogadta, hogy elengedi a füle mellett a további válaszokat, és nem akar kifogásokat hallani azzal kapcsolatosan, hogy miért nem őszinte vele, egyszerűen csak haza akart érni, és véget vetni ennek a katasztrófának. Fájt mindene, a hátába élesen nyilallt a fájdalom, mikor felült, az egyik karját csak nehezen tudta mozgatni, és tele volt horzsolódásokkal. A feje erősen lüktetett, és kicsit szivárgott is a vér abból a sebből, amit a vámpír okozott azzal, hogy a fejét nekiütötte a híd kemény, fémből készült korlátjának. Haza akart menni, beülni a kádba, és kiereszteni a gőzt, minden fájdalmat levetkőzni és elfelejteni. Könnyű lenne felgyúgyulni, ha csak ennyi baja lenne, ám a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy a szíve fájt. Ó, de még mennyire!
Lomha léptei egy pillanat alatt megtörtek, mikor a fülét megütötte egy aprócska szószerkezet: “nem emlékszem”. A felismerés mint villám csapott belé, és azt hitte, megrészegül ettől. Hogy lehetett ilyen ostoba! Nem vette észre, pedig itt volt a szeme előtt. Ő maga is tudta, hogy Sam nem lehet ennyire ostoba, mert pont ez az: nem is az! Csak kényszerítik rá, a belső tudta más irányítása alatt van, és ezt hívják úgy, hogy megigézés. Minden ragadozónak van valamilyen jól bevált módszere, amivel magához csalogathatja az áldozatait, és a vámpíroknak adott az igézés. Belemásznak bárki fejébe, és kontrollálják, manipulálják őket. Olyan mint egy veszélyes virus: nem lehet védekezni ellene, az egyetlen jó módszer, a megelőzés, a verbéna. Ez megmagyarázza, hogy miért nincs rajta a karkötő, a vámípr biztos észrevette, és letépte róla. Minden vérszívó utálja, hogy egy aprócska növény legyőzi minden természetfeletti erejét.
Meredith cikázó gondolatai elnyomták a fiú hangját, és fel sem fogta, hogy miket mondd neki, egyszer csak megfordult, és megölelte a mögötte menetelő fiút. Ebbe a baráti ölelésbe belevegyítette minden fájdalmát, amit az okozott neki, mikor azt hitte, hogy a fiú nem őszinte vele, mikor azt vágta a fejéhez, hogy nem is akarja, hogy bármi kösse hozzá. El akarta mondani, hogy mennyire ostobának érzi magát, amiért nem jött rá, hogy mi az igazság, de hirtelen nem találta a megfelelő szavakat, így inkább ebben az ölelésben fejezte ki.
- Miért nem azzal kezdted, hogy nem emlékszel? – kérdezte végül, miután kiengedte öleléséből Sam-et. Persze ez nem számonkérő kérdés volt, egyszerűen csak nem értette, hogy miért kellett egy ostoba füllentéssel majdnem elrontania mindent. – Ez fontos, Sam, mert azt jelenti, hogy megigézett egy vámpír. Mégpedig az, amelyik elfeledtette veled azt is, hogy megharapott – mutatott a lány a srác nyakára, és összeszorult a szíve, ahogyan belegondolt, hogy mit is élhetett át a fiú
- Úgy örülök, hogy nincsen semmi bajod – tette hozzá, és keserűen Elmosolyodott, mert az túlzás, hogy nincsen egyáltalán semmi fizikai gondja, elég csak ránézni, de a lényeg, hogy él, és még mindig barátok.

Nem mondatnám, hogy hazudtam, hiszen nem is emlékszem rá, hogy mi történt velem. És ez olyan furcsa, hiszen nem vagyok feledékenyfajta, még hogyha néha valami ki is megy a fejemből, attól még szerintem elég jó a memóriám. Túl zavaros, hogy mi lett velem, mitől kaptam ezt a sebet, és tényleg fogalmam sincsen, hogy ez miért volt. Minden olyan homályos, mint hogyha meg sem történt volna és ilyen még nem fordult elő velem. Majdnem mindig emlékszem arra, sőt gyakran legalább valami kép beugrik, hogy hogyan szereztem harci sebeimet, de most semmi. Leblokkoltam és kész. Olyan furcsa, hogy megfordult velem a világ, mióta tudok a természetfeletti lények létezéséről, de nem tudom, hogy ez összefüggésben is lehet bármivel. Mostanság egyre jobban kezdek odafigyelni olyan dolgokra, amikből kiderül, hogy valójában léteznek vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok. Lehet, hogy valaki más számára ez egy megemészthetetlen dolog lenne, de én nem húzom fel magam. Talán a jellememből adódik, hogy az ilyeneket elfogadom, hiszen közöttük is lehet jó vagy jobb, mint a társaik. Én vagyok rá az élő példa, hogy a látszat néha csal. Futball játékos voltam és mégis mindenkit meglepődik azon, amikor nem azt látják, hogy mindenkit lekezelek, hanem hogy segítek a többieknek, beszélgetek velük. Én nem tudnám elképzelni máshogy a napjaimat, hiszen így legalább nem rettegnek tőlem, nem fordulnak el, amikor a folyosón mászkálok. Persze, ezért furcsa nekik, hogy olyan barátom van, mint Daniel, de ilyen az élet. Jó fej srác, igaz, hogy néha ki tud borítani másokat a megjegyzéseivel, de alapjában véve elviselhető. Talán azért gondolom így, mert nem vagyok lány, aki újra és újra bedől az ő trükkjeinek, de mindenkit el kell fogadni úgy, ahogy van.
Miért nem azzal kezdted, hogy nem emlékszel? – visszhangzott a fejemben a kérdés. Talán erre az lenne a megfelelő és jó indok, hogy mert kicsit furcsállta volna, hogyha azt mondom, hogy az esetet örök homály fedi. Nem mintha nem nézett volna furcsán rám, amikor megjegyeztem, hogy elestem, de tényleg fogalmam sincsen. Nem lehet ezért hibáztatni, hiszen azt sem tudom, hogy mi okozta ezt a hirtelen emlékezet kiesést. Mégpedig most megtudhattam Merry válaszából, hogy ennek egy vámpír az oka, aki állítólag megharapott. Szóval tényleg nem csak rövidzárlat volt és ezért nem emlékeztem nagyon semmire ezzel a sebbel kapcsolatban, hanem van ennek oka is, ami szerintem elfogadható. Igaz, hogy még a gondolat is rossz, hogy egy vérszívó tényleg megtámadott, de legalább túléltem. És az a lényeg, hogy itt vagyok, nem?
- Hát, azért az túlzás, hogy nincsen bajom, hiszen most derült ki, hogy megharapott egy vámpír, de amúgy tényleg jól vagyok és gyorsan gyógyul a sebem – feleltem a lány mondatára, hiszen tényleg így volt. Nem tudtam mit mondani, de azért megpróbáltam valami Sammy-set bedobni. Reméljük, hogy sikerül is – Akkor a közel jövőben jobb lesz, hogyha vigyázok magamra, igaz? – kérdeztem, de erre előre sejtettem a választ. Tényleg jó lenne, hogyha a szüleim sem azt gondolnák rólam, hogy verekedni járok. Mármint nem tudom, hogy mit hisznek, hiszen nekik is csak azt mondtam, hogy egy kis seb, de majd meglátjuk, hogy mi lesz a véleményük. Lehet, hogy szóltak volna, hogyha nagyon rossz előérzetük lenne velem kapcsolatban, de eddig nem mondtak semmit.
- És te pedig tényleg itt akartál hagyni engem? Szegény Sam Williams-t, aki azt sem tudta, hogy mi történt vele? – kérdeztem játékosan mosolyogva, mint aki megsértődött, de persze közel sem voltam haragos, inkább büszke, hogy ilyen barátaim vannak, akik ezen kívül mindig kiállnak mellettem. Most is sikerült mégis csak meggyőznöm Meredith-t, hogy tényleg nem hazudtam és sikerült. Csak akarni kellett!

Hogy milyen mikor kiesik egy nap vagy csak egy apró részlet a fejedből? Meredith-nek fogalma sem volt, mert soha nem esett meg még ilyen vele, mióta tud a vámpírokról szándékosan figyel is erre, és mivel körültekintő lány mindig visszatudja mondani az aznapi eseményeket mindeféle „balladai homály” nélkül, ám persze ez sem biztos módszer a vámpírok próbálkozásainak megakadályozására, mert nagyon ügyesen képesek akár valósághű képeket is beültetni az agyba, mely következtében nincsen üres lyuk a fejedben és az emlékezetedben csupán kapsz egy hamis emléket, amiről sosem tudod meg, hogy valós-e vagy sem. Ezért jó, hogyha valaki figyel arra, hogy napi szinten vegyen be verbénát, mert a C-vitamin gyorsasággal kiürülő növény hatása az is, hogy eltompítja a vámpírok érzéseit és megőrzi annak az embernek a tiszta tudatát, akinek a szervezetébe kerül. Ez nagyon hasznos tud lenni egy ilyen veszélyes kisvárosban, mint Mystic Falls, ahol nap mint nap vámíprba botlik az ember, ha akar, ha nem. Mióta pedig Merry ismeri Caroline-t, sőt tudja, hogy mi is ő, nem bánja. Mert belegondolt abba, hogy milyen szörnyű lett volna, ha elveszíti a lányt, ha arra kell hazaérnie, hogy a barátnője meghalt egy ostoba autóbaleset miatt. Üres és tompa fájdalom járta át testét már csupán a gondolatra is, pedig mindez fikció hiszen a lány bár meghalt, de mégis él és virul élőhalottként. Így mikor visszatért ugyanaz az életvidám, makacs és kicsit – de épp hogy csak – hisztis lány fogadta, mint akitől elbúcsúzott majdnem egy évvel korábban. Meredith-nek mikor eszébe jutott a lány gyorsan azt kívánta, hogy ne legyen komoly baja, és intézze el a dolgot Daniel-lel. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz könnyű dolga, mert a srác nem tűnik annak a fajtának, aki csak úgy hagyja, hogy csajok megmondják neki mit tegyen, de Merry-t nem érdekelte egyetlenegy ilyen marha nagy öntudatú csávó véleménye sem, főleg hogyha mindannyiuk életéről van szó. Természetesen azt azért nem vette volna félvállról, ha valami baja esik miatta Danny-nek, de mivel mégiscsak Sam legjobb haverja, és a minimális pimaszságot legszámítva egész normális volt az este, nos, nem rossz arc, csak kicsit visszavehetne a csajozásból, legalábbis Meredith köszöni, de nem kér belőle. Elég problémás az élete fiúk nélkül is, főleg mióta bejött ez a vámpíros dolog, na meg hogy tudja, hogy vadász. Edzésekre jár, folyamatosan tanul, igyekszik csúcsformában lenni, hogy legyen is valami haszna, ne csak egy legyen a könnyedén megtámadható városi emberkék közül. Nem, ő az élvonalban akart állni, és ha Klaus egyszer visszameri tolni a képét Mystic Falls-ba, akkor szembe akart vele szállni amiatt, amit a családjával tett. Viszont most nem a családjáról volt szó, hanem az egyik legjobb barátjáról, aki vámíprtámadáson esett keresztül a közelmúltban, és szegény még csak nem is emlékszik rá. Talán jobb így, talán nem. Hiszen amit nem tudsz, az nem fáj, ám mégis tudatlannak lenni a világ legnagyobb szivatása.
- Nos, nagyon remélem, hogy ezek után jobban vigyázol magadra, mert ha nem, én magam veszlek kezelésbe – fenyegette meg elmosolyodva a lány, mert örült, hogy Sam ilyen lazán tudja kezelni a helyzetet. Ezt mindig is tisztelte a fiúban, és örült, hogy van egy ilyen barátja. Nem akarta elveszíteni, ezért igenis remélte, hogy az nem fogja ezentúl ilyen könnyen hagyni magát. – Lehet, hogy ezentúl innod kellene mindennap verbénát. Úgy hallottam, a Grillben már csak vasfüves teát szolgálnak fel – jegyezte meg elgodnolkodva a lány, és igyekezett kitalálni olyat, amit al ehető legnagyobb védelmet nyújtaná a fiúnak, de ennél jobb ötlete most nem volt hirtelen.
Mikor a másik elővette a tettetett sértődöttséget, Meredith nem tudott magába fojtani egy még szélesebb vigyort, és úgy érezte, abban a pillanatban, hogy megint minden rendben van.
- Ó, igen, itthagytalak volna és ha legközelebb is ilyen átlátszó füllentésekkel jössz, megint elmegyek. De úgy tűnik, hogy meg kell tanítanom téged hazudni – mondta kicsit sem komolyan, és remélte, hogy a másik sem veszi komolyan szavait. A másik dolog volt, amit annyira szeretett Sam-ben az őszintesége, és ezzel ellenben ő maga volt a hazugságok királynője, de legalább már a srác előtt ő is őszinte lehetett.
- Menjünk haza! Ez a gönc már nem partiszerelés – jegyezte meg a lány lenézve szakadt farmerjára, és piszkos, vérfoltokkal díszített pólójára, majd felpillantott Sam-re, és megkérdezte: - Kocsival jöttél vagy elvigyelek? – tudakolta, mert ő maga a fekete autójával parkolt le a sulinál, és egy ilyen kisvárosban igazán nem lenne nagy kitérő hazavinni a fiút.

Mára úgy hiszem, hogy ennyi bőven elég volt a sok dologból, amit átéltem. Nem baj, hogyha sok esemény történik velem, de mindegyik olyan játék legyen, ami életre-halálra megy. Ez még nekem is sok és eközben én is képes vagyok elveszíteni a pozitív gondolkodásomat, pedig eléggé ilyen ember vagyok. A leghalványabb reménynél is már el kezdek bizakodni, hogy majd minden jóra fordul, de most ezt a képességemet is képes voltam elveszíteni. Az ember ilyen helyzetekben sok mindent nem gondol arról, hogy megtenne –e vagy sem, hiszen ott általában a döntéseket abban a pillanatban hozod meg. Nincs mit tenni, vagy megteszed, vagy nem. Ott bármit képesek vagyunk kitalálni, hogy végre megszabaduljunk az érzéstől, ami ilyenkor bennünk van. Annyira megfordul ilyenkor a gondolkodásunk, hogy a legképtelenebb ötleteket is képesek vagyunk bedobni, hogy mentsük a menthetőt. Ilyen dolgokat én eddig csak filmekben láttam, de nem is szeretnék sokszor részt venni ezekben. Persze, hogyha én játszanám a hős lovag szerepét, akkor talán elvállalnám.
- Jól van, majd a közeljövőben jobban vigyázok magamra – feleltem mosolyogva a lány feleletére és a leglazábban próbáltam venni a dolgokat. Tételezzük fel, hogyha most megtörtént velem ez, akkor legalább majd a jövőben nem fog. Bár, az is lehet, hogy pont az ellenkezője, hiszen most is benne voltunk egy ilyen dologban és ezután pedig kész sor lesz, ahol helyt kell állnunk. Mindegy, én úgy gondolom, hogy fel vagyok készülve ezekre a dolgokra, hogyha kell, akkor akár életeket is tudjak menteni. Nem mondom, hogy nem tetszett ez a szerep, sőt kifejezetten kedvemre való volt, hiszen egyik barátomat újraélesztettem, ami nagy megnyugvást jelent számomra. Örülök, hogy jól van és hogy most már én is, hiszen túl vagyunk az egészen.
- Igenis, hölgyem, akkor majd minden nap verbénát iszok – mosolyodtam megint el, de azért szeretném ezt a dolgot komolyan venni, hiszen ez nem csak játék. Akár meg is halhattam volna ebben a harapásban, de szerencsére nem sok bajom történt azon kívül, hogy sálat kell viselnem. Úristen, mi lehet most Daniel-lel? Szerintem fogalma sincsen, hogy milyen világba csöppent és amilyen komolytalan az ilyen helyzetekben, biztos vagyok benne, hogy valami viccel megpróbálja elintézni az egészet. Nem az a fajta, aki hisz az olyasmikben, amit még nem is bizonyítottak meg és nincs rá ok, hogy ezt megtegyék. Nem tudom, hogy mit gondolhat, de ezek után lehetséges, hogy másképp fog állni ahhoz, hogy ki vagyok, és miért barátkozok olyan emberekkel, akik vonzzák a bajt. Nem mintha ő nem vonzaná a bajokat, hiszen aki ilyen jellemmel rendelkezik, annál ez elkerülhetetlen.
- Miért? A parti csak akkor jó, hogyha van benne valami különleges – viccelődtem, de ez nem mindig igaz. Persze, hogy megjegyezhetném azt, hogyha van benne valaki különleges, akkor is jó, de ezt most nem osztottam meg vele. Nem tudtam, hogy autóval jött, de hogyha nem azzal jött volna, akkor én is szívesen hazafuvaroztam volna a fekete járgányommal - Nem kell, kocsival jöttem. De hogyha mégis csak vigyázni szeretnél rám, akkor megyek veled – mondtam és nem fagyott le az arcomról a mosoly, hiszen most végre laza lehettem és kicsit komolytalanabban vehettem a dolgokat – Csak utánad! – feleltem, és megvártam, hogy jön –e, majd együtt sétáltunk a parkolóhoz. Most sokkal nyugodtabb volt a vízesés, mint amikor jöttünk. Vagy talán csak én voltam akkor zaklatott és hevesebben vert a szívem, mint most. Sétáltunk, sétáltunk, amíg nem értünk a parkolóhoz – Akkor szia! Majd a suliban találkozunk! – feleltem és majdnem beültem, de előtte még megszólaltam – És vigyázz magadra! – mosolyodtam el, majd megvártam míg kitolat és végre hazamentem.