Meredith & Sam :: Your love is my light

Az évek gyorsan eltelnek. Mindig van egy pont, melyen át kell esnünk, hiszen nem ragadhatunk ott örökre. Volt egy ilyen pont, amikor kissrácból tinédzser, tinédzserből pedig éretten gondolkozó fiú, majd felnőtt lettem. Talán először én sem akartam elhinni, hogy már túlléptem a 20-at és teljes mértékben élem az életemet: dolgozom és közben barátnőm, Meredith vár otthon. Igen, az évek teltek, de mi megmaradtunk. Most már munkába is járok a hét öt napján, s ha kell, akkor hétvégén is. Riporter vagyok az egyik helyi médiánál és interjúkat készítek. Van, mikor átlagos vársolakókat kérdezek meg esetekről, láttak -e valamit vagy felmérést készítek velük, de van, amikor valamilyen híresebbnek mondható embert kérdezhetek ki. Szeretem a munkámat, mert mindig találkozok érdekes emberekkel, akik különféle gondolkodással vannak az adott témákkal illetőleg. Olyan furcsa látni, hogy ennyi más ember van, de így sincs sokszor béke. Igen, én nemcsak az ünnepléseknél, hanem a baleseteknél is ott vagyok. Fájdalmas látni, amikor a rokonok beszélnek velem, de nem tehetek mást. Ez is hozzátartozik a munkámhoz, s érzem, hogy kell ezeken az embereken segíteni. Ez tett engem felnőtté. A sok megrázkódtatás, a bús pillantások, melyeket nap, mint nap látok. Én viszont tudom, hogy egyszer lehet szebb a holnap és ezért kampányokat is szoktunk indítani. Segítünk ezeken a bajbajutottakon, hogy jobb életük legyen. Nem is erre gondoltam, hogy majd ez lesz a munkám, de ennél nemesebb célok miatt nem is lehetne dolgozni. Az az érzés, amikor látod rajtuk a mosolyt, mely őszinte, mikor hazamész és azt mondod magadnak, hogy ma elégedett vagy, akkor tudod, hogy ennek így kell lennie. Nem így tervezte, nem így képzeltem el a felnőtt életet, de sokkal többet tanultam, mint hittem volna. És ez nem olyan tanulmány, melyeket könyvekből és füzetekből magolsz be, nem, hanem olyanok, melyekre a valódi életre készítenek fel. Abba, amelyben élsz és lélegzel. A valódi élet nem habos torta, de vannak finom részei is. Tudom, hogy én voltam az az optimista srác, aki mindennek a jó oldalát nézte, és próbálok is az maradni, de nem minden szempontból. Viszont úgy érzem, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék.
Nagy nap van. Az ötödik év, amikor együtt vagyunk. Hosszú, öt év áll mögöttünk, de ma mikor felkeltem, rádöbbentem, hogy hamar eltelt, de megérte. Az elején talán döcögősebben indult, mint másoknak, de már régóta kitartunk egymás mellett jóban-rosszban. Néha igaz, hogy nem könnyű, de együtt, kéz a kézben, ezeken is túlléptünk. Ez a nap pedig csak arra emlékeztet, hogy mennyi ilyen próblémát vészeltünk már át. Ma a munkában talán boldogabbnak tűntem, mint eddig, de úgy tűnt, hogy ez senkit sem zavar. Miután végeztem a riporterkedéssel, beugrottam a virágboltba. Nem vagyok az a típus, aki ért ezekhez, de az eladó azt mondta, hogy az orchidea nagyon nyerő választás, főleg, ha lakásunk van. Úgyhogy vettem is egyet, majd hazakocsikáztam. Előhalásztam a kulcsomat, majd beléptem közös lakásunkba.
- Szia! - köszöntem én is mosolyogva Merry-nek, és a gyors csókot boldogan tűrtem - Jól telt, köszi. Csak a szokásos jövés-menés volt. És veled mi a helyzet? - kérdeztem kíváncsian, miközben elővettem a hátam mögül a virágot, mely egy cserépben állt és átnyújtottam a lánynak - Boldog 5. évfordulót! Tudod, a virágos azt mondta, hogy ez nagyon szép ajándék, én pedig ahogy megláttam ezt a gyönyörű és bájos virágot, rögtön rád gondoltam - mosolyodtam a lányra. Ekkor megcsapta az orromat a mennyei vacsora illata. Édesebbnél édesebb illatok keveredtek egymással, melyeke mélyen magamba szippantottam.
- Csak nem vacsorát sütsz? - kérdeztem - Csakmert mennyei az illata! - vigyorodtam Meredith-re, majd kíváncsian vártam a válaszát.

Kapcsolatunk Meredith-tel talán nem zökkenőmentesen indult, de azt kell, hogy mondjam, hogy nem ez számít. A szüleim is nagyon megkedvelték a lányt, miután bemutattam nekik valamikor még érettségi előtt. Nem volt bennük ellenszenv és nagyon boldogan mosolyogtak, amikor megismerhették akkori és mostani barátnőmet. Tudták, hogy milyen fontos volt nekem az a találkozó, ezért nem tettek fel semmilyen kellemetlen kérdést a lánynak. Tudom, hogy amúgy sem tennék, de ők talán már akkor is észrevették azt benne, ami segített abban, hogy kapcsolatunk eltartson idáig. Mentünk át nehéz eseteken, de ezekkel megküzdöttünk együtt, jóban-rosszban kiállatunk egymás mellett és nála jobb társat nem is kérhettem volna magam mellé. Belegondolni is furcsa volt, hogy mennyi véletlen folytán találkoztunk egymással azon a napon, amikor a bevásárlóközpontban vettem meg a napszemüvegemet. Volt benne akkor valamilyen érzés, amit azóta sem felejtek el, ahányszor Merry közelébe megyek. S talán sok szerencse van abban, hogy utána annyiszor találkoztunk egymással és barátság alakult ki köztük. A barátság pedig egy idő után szerelemmé nőtte ki magát, ami azóta is ugyanolyan lánggal lobog, mint azon a Grill-es estén, amikor szerelmet vallottam neki. Sosem felejtem el, hogy milyen érzésekkel álltak a nézők elé, akik mindig kíváncsian fürkészték az arcomat, hogy miért is énekelek. Nem tudták, hogy miért, kinek és mit éneklek, de mégis megtettem. És azt nem is bántam meg, máig sem, hiszen ha akkor nem tettem volna meg, akkor talán most nem is lennénk együtt. Ki tudja? Életünket néha mi, néha pedig a véletlen irányítja, de mi is beleszólhatunk. Csak mernünk kell megtenni, mert aki mer, az nyer.
Mosolyogtam a lány minden egyes mozzanatára és igazán szerencsésnek mondhattam magamat, hogy mellé szánt a sors. Talán lehetett volna másképp, talán van nála kedvesebb lány - amit nem nagyon hiszek -, de úgy érzem, hogy ennek így kell lennie. Semmit sem változtatnák azon, ami életemben megtörtént. Nekem ilyen élet kell, ebben érzem jól magam és most már tényleg megtaláltam az utamat. Itt kell, hogy legyek, nem pedig máshol.
- Ó, igen? És miről beszélgettetek Loren-nel? - kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy évfolyamtársam volt, de nagyon nem hiszem, hogy beszélgettem volna vele. Rémlik, hogy hogyan néz ki meg ilyesmik, de azért nem vagyok ebben olyan nagy. Megjegyeztem, hogy okos volt, kedves, de fogalmam sincsen, hogy azóta mi történt vele. Útjaink szétváltak, mint majdnem mindegyik érettségi után álló diáknak, de egy ilyen régebbi ismerőssel én is szívesen összefutok - Igazán nincs mit - feleltem a lánynak, aki hálásan megköszönte, hogy virágot hoztam neki. Ha lehet mondani, akkor mindig is szerettem kényeztetni a barátnőimet, ez alól pedig ő sem lehet kivétel. Talán furcsa egy sráctól, hogy emlékszik ilyen alkalmakra, de lehet, hogy ez az a különlegesség, ami megtetszett a lánynak. Nem tudom, de én tudnék jó pár dolgot felsorolni, ami miatt nagyon megkedveltem őt és lehet azt mondani, hogy tényleg azóta is bírom ezeket a tulajdonságait.
Eközben az étkezőbe sétáltunk, ahol minden lila volt. A terítő, a pezsgő masnija is, minden. Na, azt már nem tudom, hogy miért ezt válaszotta, gondolom, hogy a ruhája miatt, de tetszett ez az összeállítás. Elhelyezkedtem a székben, majd mosolyogva figyeltem, ahogy háziasszonyhoz méltóan kimeri nekem a levest.
- Köszönöm és jó étvágyat! - mondtam, majd egy kanállal meg is kóstoltam. Nagyon ízletes volt, egyszerűen mennyei és rég ettem már ilyen jót - Ez isteni! - kanalaztam még, de közben figyeltem kérdésére is. Igen, jól tudom, hogy mindig megnézi, hogyha a TV-ben szerepelek, sőt néha még én is kíváncsi vagyok rá. Igazából furcsa arra gondolni, hogy a munkám miatt jó sokan felismernek az utcán és kérdeznek tőlem egyet s mást. Általában viszont én kérdezgetek tőlük, hiszen kellenek a közvélemény-kutatások a médiában, úgyhogy ők csak utna szoktak kérdezni. Persze, az más dolog, hogyha tinilányok mondják, hogy láttak és mennyire bírnak. Mivel barátnőm van, így csak mosolygok, de semmi több. Hűséges vagyok és az is maradok. Nem mondom, hogy ez a srácok fő erénye, de nekem mindenképpen fontos, hogy kitartsak a másik mellett.
- Igen, bent leszek, úgyhogy majd kíváncsi leszek a véleményedre - kacsintottam a lányra játékosan. Igen, lehet, hogy az évek teltek, de szívem mélyén még mindig van bennem egy kissrác, aki néha kitör belőlem. Persze nem túlságosan, de ez úgy tűnik, hogy őt nem zavarja - És, hogy áll a vámpírvadászat? - tettem fel a már átlagosnak tűnő kérdést, de remélem, hogy ez nem túlságosan zavarja Meredith-t. Elfogadtam, hogy vámpírvadász, s bele is egyeztem, de mint minden fiú, azért én is nagyon féltem, amikor esténként eljár. Téynleg féltem.

Furcsa volt hallani, hogy Loreen máris férjhez megy. Nem mintha az zavart volna, hogy csak fél éve ismerte a barátját, de nekem mondjuk ez meg sem fordult a fejemben. Na jó, talán párszor, de remélem, hogy Meredith nem fojtana meg, hogyha azt mondanám, hogy én még nem tervezem a házasságot. Félreértés ne essék, nagyon is szeretem őt, sőt mindennél jobban, de nem érzem még magamat elég késznek rá. Sok mindent kéne még ahhoz tennem, hogy azt mondhassam, hogy jó férj lennék, úgyhogy még várhatunk. Először is beszélnem kéne a lány rokonaival és még a szüleimet is jó lenne, hogyha megkérdezném erről. Ez az öt év bizony már megmutatta, hogy mi jól tudjuk átvészelni a kapcsolatunkban levő problémákat, de még azt hiszem, hogy kicsit elkötelezettebbnek kéne lennem a poszt betöltéséhez. Persze, amikor az ember belegondol abba, hogy „mi lenne, ha”, akkor tud dönteni, de előtte nem. Meg kell, hogy mondjam, hogy én is ilyen helyzetben vagyok, de ezzel még várhatunk. Végül is még csak 23 éves vagyok, nincs mit siettetni. Viszont hagyjuk ezt a témát, úgy érzem, hogy korai még erről beszélni. Egyszóval kicsit érdekesnek tartottam, hogy Loreen élete ennyire megváltozott az elmúlt öt évben. Nem mintha az enyém nem, de hirtelen rádöbbenni, hogy ez már mindennapi, s nem olyan, mint az első munkanapon, az furcsa. Minden olyan gyorsan történt, mintha csak nem is én irányítottam volna azt, hanem az út sodort volna magával. Az idő gyorsan szállt, bármennyire is szerettem volna némelyik pillanatban megállítani, de úgy gondolom, hogy a célomhoz értem. Mindent megtettem, amit kellett és most boldog napokkal a hátam mögött kijelenthetem: hogy igazi felnőtt lettem.
- Ó, hát Loreen úgy tűnik, hogy nem unatkozott az elmúlt években – jegyeztem meg mosolyogva, miközben a levest fogyasztottam el. Igaz, ami igaz, Merry-nek mennyei vacsorát sikerült összehoznia, úgyhogy érdemes volt fáradoznia. Legalábbis remélem, hogy azért nem hajtotta túlságosan magát, de én boldog vagyok mellette. És nem is szeretnék mást választani az oldalamra. Soha. Nem tudnám most már elképzelni nélküle az életem, de nem is kell. Hogyha még ennyi, szép évünk lesz együtt, akkor kijelenhetem, hogy én leszek a világ legboldogabb és legszerencsésebb embere.
- Nem, én sem hallottam semmiről – töprengtem el, majd tovább folytattam – Mostanság semmi természetfeletti lényről nem szereztünk tudomást – mondtam a lánynak egy halvány mosoly kíséretében, hiszen így legalább ő is megnyugodhatott. Ő is, de én mindenképpen nyugodtabb vagyok, hogyha tudom, hogy minden éjszaka egy ilyen vámpírral nem találkozik, aki az életére akar törni. Szörnyű belegondolni is, hogy ilyesmi van, pedig minden este eljár, s megkönnyebbültebb is vagyok, hogyha épségben jön haza. Higgyétek el, hogy annál hálásabb sosem vagyok, hogy hallom a lépteit, amikor valamikor az éjszakai órákban kinyitja az ajtót. Mindig óriási kő gurul le a szívemről.
- És, hogy vannak a családtagjaid? Nem hiányolnak otthon? – kérdeztem kíváncsian és közben végig a lány arcát fürkésztem. Én nagyon örültem neki, hogy összeköltöztünk és szerencsére a szüleimnek sem volt semmi kifogása ez ellen. Azt mondták, hogy legalább megtudom, hogy milyen is a való élet, amikor én is segítek a takarításban, mosásban, főzésben, egyszóval mindenben, amiben egy srác is segíthet a barátnőjének. Azt már nem tudhatom, hogy mit szólnak ehhez Meredith szülei, de ha engedték ezt, akkor szerintem nem nagyon lehetett ellene kifogásuk. Úgy gondolom, hogy zökkenőmentesen megy az együttélés. Nincsen kosz, rendetlenség, minden olyan, mint egy normális lakásban. Igaz, hogy csak ketten lakjuk, de szerintem ahhoz képest nagyon hangulatos kis hely. Itt mindenünk megvan, amire szükségünk van, úgyhogy nem is kell máshová mennünk. Persze néha meglátogatjuk a családtagjainkat, hiszen már nekik is hiányoznak, de éljük életünket együtt. Ketten.

Az én szüleim sosem féltettek attól, hogy majd nem fogok jól boldogulni a nagyvilágban. Mondhatni, hogy mindenre megtanítottak, amire lehetett, s volt olyan, amire én magam jöttem rá. Emlékszem még arra, hogy mi volt akkor, amikor hat évesen először elindítottam a mosógépet! Majdnem úszott utána a fürdőszoba, de szerencsére még időben észrevettük, hogy valamilyen furcsa, ismeretlen hangok jönnek a helyiség felől. Még mindig emlékszem anyukám pillantására! Hát igen, azóta kicsit jobban kiigazodok az ilyen tárgyak körében. Ma már teljes biztonságban főzök-sütök és még eddig nem is égettem oda semmit. Tudok mosni, vasalni, akkor főzni is és természetesen törölgetni is. Igazából a szereléssel sincsen semmi bajom, hiszen ha valami elromlott vagy javításra szorul, akkor én szívesen megszerelem, de eddig erre még nem volt példa. Nemrég költöztünk ide, úgyhogy eddig nagyon semmivel sem volt nagyobb gondunk, amit nem tudtunk volna megoldani. Természetesen itt van Merry is, hogyha valami baj van, de ketten pedig csak meg tudjuk oldani a problémát. Úgy tűnik, hogy a sikeres nevelésnek köszönhetően könnyű az élet közös otthonunkban, de az is jó, hogy számíthatunk a másikra. Hogyha nem lenne Meredith, akkor nem is tudom, hogy most mit csinálnék. Hűséges típus vagyok, de általában nem miattam megy szét a kapcsolatunk azzal a lánnyal, akivel együtt járok. Igaz, hogy volt néhány eset, amikor igen, de akkor is nyomós okom volt rá. Úgy gondolom, hogy rám mindig lehet számítani, legyen szó bármiről! Én ott vagyok bárhol, bármikor, amikor szükség van rám.
- Hát, igen. Az én szüleim is nagyjából ilyen dolgokkal vannak elfoglalva, de még mindig szívesen látnak téged is, ha esetleg egyszer arra gondolnál, hogy átmész hozzájuk – mosolyogtam a lányra, hiszen meg is tudom őket érteni, hogy miért nem kötöttek bele abba, hogy Merry néha hozzájuk is átlátogasson. Ahogy mondták még öt évvel ezelőtt: „ilyen angyali lányt bármikor szívesen látunk”, persze ezt anya mondta, de apa is megjegyezte, hogy tudja, hogy ez egy komoly kapcsolat lesz. Kettejük közül inkább ő az, aki tényleg szeret tanácsokkal ellátni, hogy majd ha megtalálom az igazit, akkor mit tegyek. És szerintem megtaláltam az igazit, úgyhogy nem kell tovább keresgélnem. Én már megtaláltam azt a lányt, aki igazán megdobogtatja a szívemet.
- Persze, hozhatod – mosolyodtam, mikor megkérdezte, hogy hozhatja –e a főételt. Hát igen, miközben elbeszélgettük az időt, már a levest is elfogyasztottuk. Gyorsan szaladnak a percek, látszik. Viszont ezt a napot nem hiszem, hogy bármikor el fogom felejteni, hiszen nem mindennap ünnepel az ember 5. együtt töltött évet. Visszanézve furcsa, hogy ilyen sok mindent megéltünk együtt, de örülök neki, hogy aznap szerencsésen összetalálkoztunk a bevásárlóközpontban. Gondolatomból a csengő hangja rántott ki. Nem hittem, hogy várunk valakit, de úgy tűnt, hogy barátnőm sem így gondolja, különben nem tette volna fel a kérdést.
- Nem, én nem tudok róla – feleltem és kíváncsian tekintettem az ajtó felé, hogy ki lép be rajta. Egy férfi volt, akinek a pillantásától még a szőr is felállt a hátamon. Ki ez? Kérdeztem magamban, hiszen fogalmam sem volt, hogy ki az illető. Csak a legrosszabb rémálmaimban találkozhattam volna ilyen személlyel, de az sem történt még meg. A srác pedig valamilyen idióta ötlettől vezérelve belépett és becsukta maga mögött az ajtót, amit nem tudtam mire vélni. Meredith viszont azt mutatta, hogy jobb lesz, ha nem avatkozom közbe, de hát fogalmunk sem volt, hogy ki lehet az. Mármint nekem nem, mivel ő felismerte a férfit, aki ott állt a házunk előszobájában. Vámpír nem lehet, hiszen a lány azt mondta, hogy őket csak az engedélyünkkel lehet belépni, úgyhogy kicsit megnyugodtam. Az a tény viszont eléggé érdekesnek bizonyult, hogy Christian – mint kiderült – húgának szólította a barátnőmet. Kezdtem kicsit összezavarodni, hiszen arról nem tudta, hogy van testvére.
- Elnézést, hogy beleszólok, de nem világosítanátok fel? – kérdeztem kicsit értetlenül. Mégis milyen kérdést tehettem volna fel, ha éppen akkor derült ki, hogy Merry-nek van egy bátyja, aki úgy tűnt, hogy csak akkor tűnt fel? Kezdtem teljesen összezavarodni.
- Sam Williams vagyok, Meredith barátja – mondtam, majd felvont szemöldökkel vártam a választ.

Azért válaszottuk ezt a környéket, mert csendes, nyugodt, békés és ami a legfontosabb, hogy otthonos. Természetesen a szomszédok is nagy szerepet játszottak benne, ha lehet így mondani, hiszen kedvességük előresegített abban, hogy kiválasszuk ezt a helyet otthonunknak. Minden tökéletes itt, kívánni sem lehetne jobbat, hiszen az embernek az a legfontosabb, hogy jól érezze magát a saját lakásában, s ezt a helyet nekünk sikerült szerencsésen megtalálnunk. Nem mondom, hogy nem kerestük egy ideig, de megérte. Nekem semmi bajom vele, s úgy tűnik, hogy Meredith is ezen a véleményen van, hiszen nem látszik rajta, hogy baja lenne valamivel is. Reménykedjünk benne, hogy nem fognak ellenünk fordulni az elektronikus tárgyak sem, s akkor pedig tényleg minden olyan lesz, ahogy szeretnénk. Igazából nem gondoltam volna rá, amikor tinédszer voltam, hogy ilyen lesz majd, amikor saját lakásban lakom, amit meg is osztok mással, de ilyen az én életem. Sikerült hamar felnőnöm különböző okonak köszönhetően, de nem bánom. Néha persze tudok gyerekes is lenni, de ki nem érti meg? Mindenki volt gyerek, tehát mindenki tudhatja, hogy jó néha ma is annak lenni. Persze én ilyen vagyok, tehát már 17 évesen is tudtam néha komolytalankodni, de jó, hogy most is megtehetem. Nem mintha nem tehetném, de tök jó, amikor te is jól érzed magad, s ezáltal mások is. Szerintem szerencsésnek mondhatja magát valaki, ha tud őszintén is kisgyerekként viselkedni. Ez persze csak személyes vélemény, de úgy hiszem, hogy mindenkinek boldognak kéne lennie és mindenkinek joga van nevetni.
Szóval, amiket az előbb gondoltam, az most egy kicsit megváltozott. Nem mondhatni, hogy most éppen nyugodt és békés a házunkban. Kiderült, hogy Merry-nek van egy bátjya, akit rejtélyes módon úgy tűnik, hogy annyira nem kedvel, s nem is nagyon szimpatikus személy. Mit ne mondjak, azért valamivel szimpatikusabb és kedvesebbnek tűnő srácra gondolnék, hogyha a barátnőm testvéréről lenne szó. Jegyezzük meg, hogy eddig még csak nem is hallottam felőle, úgyhogy képzelhetitek, hogy mennyire jó helyzetben voltam. És most pedig megtudtam, hogy ikertestvérek is, úgyhogy azért valamilyen hasonlóságnak kellett volna lennie köztük. Viszont a szemükön kívül én mást nem nagyon vettem észre. És nem is voltak jó viszonyba, mint a beszélgetések alapján kivettem. Hát, most belecsöppentem egy egész testvérviszályba! Így természetesen örültem neki, amikor kihívott a lány, s én csak követni tudtam őt.
- Klaus…igen, rémlik – feleltem komolyan, miután egy kis ideig elgondolkoztam – Értem, szóval nagyon te sem tudsz többet róla, mint én – térképeztem fel a helyzetet, miközben próbáltam minden egyes mozzanatra odafigyelni. Talán többet kellett volna tudnom arról, hogy a barátnőmnek milyen a családja, de nem kérdeztem rá nála. Hihetetlen, hogy mindennek éppen az ötéves évfordulónkon kell kiderülnie, amikor semmi problémánk nincsen. Persze az sem lenne jobb, hogyha egy hét múlva derülne ki, de ez mégis csak elég rossz időzítés. Oké, fel tudom fogni, meg tudom érteni, de így sem tudom, hogy mit várhatok Christian-tól. Nem nagyon hasonlít Merry-re, úgyhogy nagyon nem várhatok tőle ugyanolyan reakciót, mint barátnőmtől.
- Értem. Én is szeretlek! – feleltem a lánynak komolyan. Láttam, hogy fontos neki ez, s tudtam is, hogy ezt most nem szabad elkomolytalankodnom, így segítettem neki visszavinni az ételt. Leültem a sráccal szembe, de fogalmam sem volt, hogy mit várhatok, ezért kedvesen megkérdeztem.
- Szóval, mi járatban vagy errefelé? – kérdeztem, hátha kapok valami hasznos választ. Ebben nagyon reménykedtem.

Az ember azt hihetné, hogy az ötödik évfordulójukon minden tökéletes lesz, probléma majd nem akad, úgy fog történni minden, ahogy azt előre eltervezték. Valószínűleg sok olyan pár él, akiknek ezt a napot sikerült megünnepelniük normálisan, de úgy tűnik, hogy nekünk nem éppen a jó élményektől lesz felejthetetlen alkalom. Mégis ki gondolta volna, hogy majd feltűnik Meredith régen eltűnt bátyja, akit nem mellesleg Klaus rabolt el és most pedig kiderült róla, hogy természetfeletti lény. Ami pedig még inkább megrendítő, hogy vámpír is, hiszen nem kérné meg a lányt, hogy hagyjon fel a vadászattal, ha nem lenne az. Lehet, hogy tényleg túlkomplikálok valamit vagy nem értem, hogy mit is motyognak, de Istenem, valaki fel tudna engem is világosítani a helyzetről? Szerintem elég türelmes lélek vagyok, aki mindennek a napos oldalát próbálja nézni, de ezt még nekem is nehéz felfognom. Pedig éltem már át egyet s mást munkámnak köszönhetően, láttam már különböző gondolkodású embereket, különféle helyzeteket, de erre talán még én sem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy majd ma minden tökéletes lesz, minden úgy alakul, ahogy elképzeltem, de ehelyett egy rakás gondot kell megoldanunk. Viszont tudom, hogy ilyenkor is Meredith mellett a helyem, úgyhogy nem szabad elvesztenem a józan eszemet. Meg kell őriznem a higgadtságomat, amennyire csak lehet.
Azt hittem, hogy csak rosszul hallok, amikor megemlítették az új hasonmást. Szóval azt akarják mondani, hogy Elena Gilbert-nek megint új hasonmása van a városban, még hogyha talán még pár mászkál is itt belőlük. A múlt újra megismételné önmagát, ahogyan pár évvel ezelőtt? Ez nagy valószínűséggel is lehetetlen, s a hírekben is lehetne hallani róla, mármint ezt gondolom. Egyszerűen nem lehet, hogy újra és újra ugyanazok a dolgok történjenek és ugyanazok az emberek bukkanjanak fel, mint néhány éve. Talán belőlem is lesz majd még egy, olyan tíz év múlva? Nem nagyon hiszem, viszont nem is ez az a dolog, ami a legjobban kiborított. Hanem az, hogy itt van egy a Christian, aki éppen most fenyegeti a barátnőmet, hogy valaki itt baja fog esni. Mégis mit gondol arról, hogy ő kicsoda, mégis kinek képzeli magát, hogy a saját húgát itt terrorizálja? Vagy nekem esik bántódásom vagy Merry-nek, legalábbis véleménye szerint, de én meg fogom ebben akadályozni. Nem engedhetem, hogy bármi baja is essen a lánynak, hiszen azt már nem élném túl. Nem tudnám feldolgozni.
Teltek a másodpercek, percek, miközben hallgattam a két testvér beszélgetését vagy inkább vitáját. Már nem sok kellett hozzá, hogy közbe is szólja, amikor végre eltávozott a férfi. Meg kell, hogy mondjam, hogy mindvégig csendben hallgattam, de nagy kő esett le a szívemről. Hirtelen semmit sem tudtam mondani, csak álltam ott és éreztem a vacsora illatát, ami valószínűleg nem is lesz olyan kellemes, mint ahogy azt hittük. Meg kellett nyugodnom, hogy Merry és közülem legalább egy valaki jól legyen lelkiekben is. Néztem a távolodó alakot, s sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor találkozunk. A lány viszont még nálam is ingerültebb volt, hiszen tőle nem szokásos módon eldobott egy kést, ami beleállt a falba. Sírva a földre rogyott, mire én mellé guggoltam.
- Nem lesz semmi baj, ha kitartunk egymás mellett – feleltem. Nem biztos, hogy fel tudjuk venni a harcot egy vámpírral szemben, de egyszer már sikerült. Meg tudtuk tenni, s akkor most miért nem tudnánk megtenni?
- A bátyjád Elena Gilbert új hasonmásáról beszélt, ugye? – kérdeztem meg, miközben rossz volt látni, hogy ott zokog mellett. Nyomtam a fejére egy puszit, hátha jobban lesz, de tudtam, hogy ezt egyhamar egyikőnk sem fogja kiheverni.

Nem hittem volna, hogy ma így fog alakulni az ötödik évfordulónk, de ha ennek így kellett lennie akkor biztos, hogy a sors akarta így. Jobb most őszintén belegondolva, hogy megtudtuk, hogy Christian itt van a városban, különben nehezebb lett volna feldolgoznunk, mint most. Biztos, hogy kellemetlenebb helyzetben futottunk össze volna vele a közel jövőben, s azt nem hiszem, hogy jobban sikerült volna kezelnünk. Elég nagy trauma lehetett Merry-nek, hiszen látszik rajta, de én ezt nem tudhatom. Nincsen testvérem, soha nem is volt, s most már nem is lesz. Igazából én megvoltam egyke gyermekként, ezért nem tudhatom, hogy milyen egy testvéri kapcsolat, de ha nekem is lett volna egy, akit elraboltak és természetfeletti lény lett belőle, s nem mellesleg elég unszimpatikus személy, akivel szerintem más ember sem szívesen futna össze. Hát, elég érdekes helyzet alakult most ki, úgyhogy nem tudom, hogy mikor találkozhatunk vele legközelebb. Biztos, hogy az sem lesz sokkal kellemesebb beszélgetés, mint a mostani, de legalább már túl vagyunk rajta. Igaz, hogy most nem éppen lehet a napos oldalát nézni a dolgoknak, de azért próbáljuk meg. Most már úgy érzem, hogy egy kicsit sikerült megnyugodnunk, s nemcsak nekem, hanem barátnőmnek is. Igazából furcsa azt mondani, hogy engem is megrázott, de így igaz, s nem tudom elképzelni, hogy akkor őt mennyire viselhette meg a dolog. Csak látni rossz, hogy neki is fáj, hiszen mégiscsak a testvéréről van szó. Fogalmam sincsen, hogy most mit gondolhat, de nekem itt kell lennem mellette, amíg csak tudok, hiszen szüksége van rám. S nekem is rá, és így fogunk ketten megküzdeni a problémákkal. Tudom, hogy képesek vagyunk rá és meg tudjuk csinálni, hiszen már több ilyet is megéltünk. Sokszor állt már közénk az a másik világ, amely nyüzsög a természetfeletti lényektől, de most sem fogom engedni, hogy szétrobbantson minket. Hogyha rajtam múlik, akkor jöhet tűzeső, tornádó, vámpírok, boszorkányok, mindenki, aki csak akar, de sosem fogom engedni, hogy kettőnk közé álljanak. Hogyha már kiharcoltuk magunknak ezt az öt évet, akkor még ennyire képesek leszünk, s én ezt tudom. Lehet, hogy most nem éppen a legjobb helyzetben vagyunk, de ezen is túlleszünk. És bármennyire is úgy tűnik, hogy ebből nem tudunk kimászni, mi meg tudjuk tenni, ketten és együtt képesek vagyunk arra, hogy minden akadályt legyőzzünk.
- Rendben, akkor nem hívom így – feleltem komolyan, s láttam rajta, hogy tényleg nem fog soha megbocsátani neki. Meg tudtam érteni, tudtam őt támogatni, de mint mondtam, nem tudtam a helyzetét úgy átélni, ahogy mondjuk kéne. Itt vagyok neki, én vagyok a barátja, de mivel nekem nem volt testvérem, így nem mondhatom azt, hogy rendben, megértelek. Nem, de ennyi tudok tenni, ennyit tudok, hogy itt leszek és akkor fogom a kezét, amikor kell és szüksége van rá. Ez az én dolgom, amíg együtt leszünk, s reménykedjünk benne, hogy ez örökké így lesz. Nem tudom még megmondani, hogy mi lesz a kapcsolatunk jövője, de ha ennyi mindent átéltünk, akkor a többit is sikerül majd. Mégis csak én vagyok Sam Williams, aki számára nincsen akadály, s ha kell, akkor dalban mondja el érzéseit, s mindennek a jó oldalát nézi.
- Rendben – húzódott mosolyra a szám, amikor mondta, hogy felejtsük el. Csak miatta vagyok most boldog, hiszen annak kell lennem, hogyha már öt évet egy ilyen tündéri lány mellett tölthettem el. Nem engedhetem, hogy a problémáink miatt túl sokat kelljen azokkal foglalkoznunk és ne arra figyeljünk, hogy miken mentük eddig keresztül – De akkor jöhet már az a desszert, mert éhes vagyok – feleltem vigyorogva, majd segítettem Meredith-nek hozni a desszertet és azt együtt megettük. Nem gondoltunk arra, hogy mi volt azelőtt pár perccel, próbáltunk mindent elfelejteni és boldogan mosolyogni. És végre olyan lehetett az ötödik évfordulónk, amilyennek szerettük volna.

Játék Vége!