Katherine Pierce

• 1475. november 5, Bulgária • Petrova birtok •

A hideg, novemberi éjszaka csendjét gyermeksírás veri fel. Sietős léptek hangzanak fel a bulgáriai Petrova birtokon magasodó kastélyban, ahol a késői időpont dacára minden cseléd talpon van. Nem úgy az úrnő, aki e pillanatban épp hangosan szuszogva, arcán a fájdalom és a megkönnyebbülés könnyeivel hanyatlik le az izzadság cseppekkel átitatott párnára. Arca csupa öröm, csupa hála.
Hű cselédje, idős Hilda asszony körülötte sürög-forog. A gyér gyertyafény nyurga, táncoló árnyéket rajzol a falakra, s közben minduntalan megcsillan egy véres arcocskán. Az ártatlanság élő hírnökének vörös, ám bűntelen vonásain. Az apró öklök eszeveszetten csapkodnak, keresik az anyai ölelést, melyhez nincs fogható a világon. A szobalány pedig örömkönnyeivel arcán, fáradtsággal ráncai közt, enged neki. Az édesanyja karjába helyezi a kicsit.
- Katarina. Mily gyönyörű vagy… - suttogja az úrnő halkan, megtörten az áhítatos csendben. Az újszülött pedig megnyugszik. Nem sír tovább – miért is sírna? Miért ejtene könnyet, akár egyet is, mikor végre ott van, ahová készült? Ahová az Úr őt küldte?
Hilda asszony kihátrál a szobából, karjában vérrel átitatott használhatatlanná vált lepedőkkel. Arcán üdvözült mosoly. A folyosón kopognak léptei,s hamarosan találkozik azzal a fiatal kis fruskával, akit nem rég fogadott magához mosónőnek a nemes és nagymúltú Petrova család.
- Nos? Beszéljen asszonyom, kérem! Világra jött? – kérdi izgatottan a deresedő asszony felé futva. Amaz rámosolyog, ahogy a tapasztaltabb pillant elnézően a fiatalabbra, s hangja mikor válaszol tele van nyugalommal.
- Épp olyan szemet gyönyörködtető, mint Úrnőm volt egykor. Tudja, Margarette, én már akkor is ezt a padlót súroltam, mikor a ház asszonya még csak… - kezdi nosztalgikus felhanggal, s nem is hagyja abba egészen addig míg újra fel nem hangzik a gyermeksírás.

• • •

• 1480. május 13, Bulgária • Petrova birtok •

Egy hűs fuvallat kap a cseresznyefa virágzó ágai közé, mikor a kislány nevetve beszalad alá. Barna haja finoman csapkodja a hátát, mivel a futás következtében kibomlott. Tincseivel merengve játszik a tavaszi szellő. Kacagása pedig édesebb, mint a méz legalábbis annak, aki figyel rá bizonyosan. A táj hullámzik körülötte, megnyerő illatkavalkádba zárja... ő azonban szemlátomást ura a helyzetnek. Még akkor is, ha nyilvánvalóan rangjához méltatlanul viselkedik.
Incselkedve pislog ki a szirmoktól roskadozó fa törzse mögül. A hatalmas, impozáns kert üres. Tehát játszótársa ma sem jött volna el? Pedig szerette volna... nagyon is... Akkor hát miért nincs itt? Miért nem fut versenyt vele, a játékos szélrohamokkal, az idővel, a térrel, a színpompás tavasszal?
- Katarina!
A hang éles, metsző. Valahonnan az istálló felől érkezik, ő azonban már akkor tudja, ismeri, érzi, mielőtt megláthatná kihez tartozik. Ajkáról lehervad a mosoly, mintha hirtelen ősz költözött volna a világba, majd félősen előbukdácsol a nagy fa árnyékából. Apja magas, rémisztő árnyékként néz le rá, törékeny kis alakjára. Vajon mit akarhat a papa már megint? Vajon miért néz ilyen szigorúan, mily céllal kereste fel a lányát?
- Miért csatangolsz már megint a kertben? - kérdi kicsit sem kedvesebben, mint az imént. Hangja acélos éle vágja a kislány szívét... egyre apróbb darabokra...
Választ pedig nem vár. Miért is várna? Mindig is csak azokat a kérdéseket méltatta figyelemre, melyek megválaszolásához ő maga is elég volt. - Nem tűröm, hogy úrikisasszony létedre nevetséges játékokkal töltsd az idődet. A játékosságod kárt tesz mindenben, amit családunk teremtett.
Felsóhajt. Nyilván megerőltető számára megnevelni ezt a szeleburdi gyereket.
- Most menj - szól végül mély levegőt véve. - S többet meg ne lássalak ilyen gyermeteg elfoglaltságot művelve!
A kislány pedig elindul, nyakát behúzva. Még botladozik kissé a rózsák közt, majd eltűnik a hűvös verandán. Odabent már nem tudja visszafojtani a meg nem értettség, s a tehetetlen düh könnyeit.

• • •

• 1490. december 22, Bulgária • Petrova birtok •

Hangos sikoltás, majd még egy és még egy és még egy...
Nincs sem élő, sem holt a Petrova birtokon ki ne tudná, honnan származik a hang, mégsem törődnek vele. Legalábbis nem többen, mint azt az orvos ajánlotta. Az orvos, aki titoktartást fogadott egy egyszerű vizsgálat eredményét illetően, másnapra mégis tudta mindenki a környéken. A hír nem hagyott ki senkit, s megdöbbentő gyorsasággal terjedt, akár a kígyóméreg az emberi szervezetben. Életet adott pletykának, hazugságnak... és egy kislánynak is. Azonban ez utóbbiért abban a pillanatban valaki más küzdött, könnyezve, kiáltozva. Máskor tökéletes, hamvas bőrén ezúttal izzadságcseppek peregnek, ajka fakó lihegésből fájdalmas sikolyokba torzul.
Gyér gyertyafény táncol a kis, díszes szoba falain.
- Gyerünk, Katarina! Lélegezz!
Mintha az olyan könnyű lenne, anyám. Ezt akarja mondani, de a szavak letapadnak a mellkasában, s csupán egy újabb kétségbeesett jajszó tör föl a fiatal lányból. Mellette egy középkorú nő épp egy kis vízzel foglalatoskodik, olykor pedig panaszosan felnyög. Miért nyögdécsel ez a senkiházi fehérnép mikor itt nem őt vonják kínpadra? Hogy merészeli?
- Nyomj még egyet! - az anyja hangja ezúttal aggodalmasabb, mint az imént. Ám ennek ellenére kérdés nélkül eleget tesz a kérésnek, egy fáradt, de el nem csituló fájdalomhullám kíséretében!
S ekkor felhangzik a gyermeksírás... ismét. Az alig tizenöt éves Katarina Jolicia Petrova pedig tekintetét a plafonra fordítva rá sem néz a gyermekre. Kislány. Nem bírja. Nem bír ránézni... mert tudja, hogy akkor az egész világa aköré a tündéri arcocska köré csoportosulna, virágba borulna minden télvíz idején.
Bizony, nem mer kötődni hozzá. Talán már érzi is legbelül, milyen árat fog fizetni érte...

• • •

• 1491. szeptember 1, Anglia • Egy erdő... valahol... •

A levelek halkan zörögnek, miközben jótékonyan elnyelik a cipősarkak zaját. Hangos zihálás veri fel az erdő csendjét, miközben egy ág a tündéri arcba csapódik. Éles fájdalom. Vágás. Apró vércseppek jelennek meg a seb felszínén, de a lányt ez nem érdekli. Szoknyája susogva követi, minden akadálynak áldozatul esve. Ágak, gallyak, gödrök. Bizony, az erdő nem alkalmas menekülésre... főleg nem akkor, ha az életedért futsz!
A lány kirántja uszályát egy csipkebokorfogságából, majd levegő után kapkodva rohan tovább. Selymes fényű, barna hajába különböző növények elszáradt részei ragadnak, a tagjai fáradnak, ő viszont nem állhat meg! Nem! Akkor feladna mindent! Azt pedig nem teheti...
Feladta a gyermekét, feladta a múltját, az egész életét... most nem adhatja fel! Bármennyire is fáj, tovább kell küzdenie. Muszáj. Különben hiába vesztette el azt a Katarina Petrovát, aki e percben Katherine Pierce nevével és sorsának terhével a hátán rohan az ismeretlenbe, miközben a távolból jól kivehető léptek követik.
Elijah. Trevor.
Érzi, hogy a levegője lassan elfogy, miközben lábai is felmondják a szolgálatot. Az életösztön hajtja már csupán, ami oly sokszor segítette a múltban is. De elmenekülhet-e minden elől? Klaus elől? A szertartás elől? Képes lehet-e erre mind a maga fáradt fizikai valójával?
Zihálva egy fa széles törzse mögé bújik, ott keres menedéket. Nem biztos, hogy képes lesz mindarra, amit elhatározott. De meg kell próbálnia! Tartozik ennyivel ha másnak nem is, hát önmagának...

• • •

• 1492. június 12, Bulgária • Petrova birtok •

Barna haját erősen cibálja a szél, ahogy kiélesedett érzékeivel a menekülőutat keresi. Tekintete vad, űzött, akár az őz mikor vadászok futnak a nyomában... nem, eddig volt csupán őz. Mostantól párduc. Az éjszaka titokzatos hódítója, aki többet nem fog az érzelmek léha csapdájába esni... nem, soha többet! Az ingoványos terület, léha csábító szavából ő többet nem kér.
Hitte, hogy szeretik! Mindhiába. Léptei pedig fájdalmasan visszhangzanak amerre jár. Ajkába harap, fél kézzel hosszú hajába túr. Nem bármi történjék is nem fogj kimutatni, mennyire fáj neki ami történt...
A családja. Az apja, az anyja... és a testvére. Nem érdemelték azt, amit Klaus tett velük! Amit Klaus véghez vitt úgy, mintha az egész csak játék volna. Pedig nem volt az, nem hazárd kaland, hanem emberek élete. És az övé...
Katherine Pierce csak futott, futott és maga mögött hagyta Katarina Jolicia Petrovát.

• • •

• 1864. március 2, Mystic Falls • Salvatore birtok •

Az ajtó halkan csukódik a háta mögött, s ő nem fordul meg. Tudja, ki az már csupán hevesen verdeső szívéből, finom mozdulataiból, halk légzéséből is... micsoda áldás az öröklét, ha mindaközben olyan játékokat engedhetsz meg magadnak, melyekre közönséges halandóként nem tehettél szert!
Ujjai szórakozottan simítanak végig a fésülködőasztal szélén, s mikor emberi füllel is hallható zajokat produkál az ifjú, megfordul. Arcán értetlenség tükröződik, ezzel kitűnően leplezi elégedett mosolyát.
- Segíthetek Önnek valamiben, Stefan? - kérdi csilingelő hangon, mintha ugyan nem tudná, miért jött a fiatalember. Mióta először megérintették egymást tudta, mire vágyik az ifjabb Salvatore mindennél jobban... őrá. S ez elégedettséggel, várakozással és tettvággyal öntötte el minden tagját.
Ha ugyan nem tudja volna uralni az érzelmeit minden bizonnyal csilingelve kacagna Stefan Salvatore kölyökkutya szemein, és tisztelettudó bátortalanságán, ahogyan ott áll, megilletődve. Tanácstalanul.
Tekintete végig simogatja a fiatal férfi arcát. Milyen jóképű, milyen erős, milyen megnyerő. Katherine elméje lázasan kattogott, vajon mivel is vehetné rá a fiút, hogy áthidalja a szobában köztük tengő távolságot, hozzá lépjen és...
- Nos, ha már itt van, kérem nyújtson nekem segítő kezet. Úgy vélem, valami gond van a fűzőmmel, mivel nem bírom eloldani... megkérhetem, hogy...?
Nem is kellett végig mondania. Mikor megfordult, hogy a fűző problémás részére mutasson Stefan már mögötte állt. Csókja finom volt, s édes akár a vér. Katherine egy utolsó, elégedett pillantást vetett a kertben tomboló vörös palástos naplementére, majd készségesen viszonozta a fiú csókjait.
Egész éjszaka.

• • •

• 1864. március 4, Mystic Falls • Salvatore birtok •

A kora hajnali szél finoman a hajába kap, miközben léptei elvesznek a harmatos fűben. A Salvatore birtokot a napkelte keserédes melege lengi be, az éjszakai eső jellegzetes illatát vonva maga után. A fiatal nő tökélete ajkai mosolyra húzódnak, mikor az éjszaka, a sötétség leple alatti lopott órák ötlenek fel benne.
Míg a nedves fű lágyan simogatja a szoknyája szegélyét újra érezni véli a forró érintéseket a bőrén, a csókokat a haján, az ajkán, a nyakán...
Ő egyáltalán nem olyan vonalas és tartózkodó, mint az öccse. Nem. Ő vad, szenvedélyes, megállíthatatlan és igen tehetséges, már ami a lepedő rejtekében zajló ismerkedést illeti. Nem tart attól, hogy úgy bánjon egy nővel, ahogy annak szüksége van rá. Bármit is mond az etikett, a divat.
Katherine Pierce ajkai sokat mondó mosolyra húzódtak, mikor a hajnali félhomály leple alatt megpillantott egy fekete alakot. Messziről érezte már a vérének illatát, vadul dübörgő szívét. Rá várt. Hát valóban eljött... mily meglepő.
Vagy talán nem is az, akinek a távolság csalfa szeme ígéri? Katherine hunyorít, szemöldökeit ráncolva pislog a férfialak felé... vajon Stefan az? S ha Ő, mit mondjon neki? Vajon miért van itt, ha tud mindent?
Aztán csend . A szomorú fűz árnyékában ugyanis nem Stefan támaszkodik a fa markáns kérgének. Katherine mosolya kiszélesedik, miközben a férfi felé nyújtja karját.
- Örülök, hogy újra látom, Damon.
A megszólított ajkára bűvös mosoly kúszik, majd kezet csókol a hölgynek és a finom női kart a magáéba fonja.
- Részemről az öröm, Katherine - mondja, s elindul a birtokot borító harmatos, párás levegőben. Oldalán a világ talán legszebb nője gyanútlanul lépdel. Két szívet tudhat magáénak... s Ő talán csak az egyikről tud? Így tervezte?
Esetleg. De nem biztos. Semmi sem biztos.

• • •

• 1864. április 30, Mystic Falls • Salvatore birtok •

Érzi, ahogy a vasfű a nyelőcsövébe mar... ahogy a torkát perzseli... hallja a lábak dobogását... Giuseppe az ajtóból kiabál... Stefan... Stefan... Mit tettél?!
Kezei az ajkához kapnak, fájdalom rázza a testét. Tompa. Fantomfájdalom csupán, azonban elég ahhoz, hogy kitépje a szívét, hogy megégesse, hogy végezzen vele mindörökre! Nem!
Stefan, mit tettél?!
Forró, izgatottságtól remegő kezek érnek az arcához. Húzzák, a szoba lassan szűkül. Stefan alakja fakulni látszik, mint a megsárgult vászon felszínnén a tinta.
Stefan, mit tettél?!
Dühtől izzó, parázsló tekintettel mered rá, miközben az ajtó becsukódik mögötte. Őt a földön húzzák. Mintha közönséges rongy lenne ezen a világon... semmirekellő, becstelen halandók! Mindükkel végezhetne egy pillanat alatt, ha ereje teljében volna... de így... az az átkozott vasfű!
Szája széléről vér cseppen a makulátlan tiszta szőnyegre.
Stefan, mit tettél?! Én szerettelek.

• • •

• 2009. október 23, Mystic Falls • Gilbert ház •

A sötétség jótékony leple alatt egy árnyék támaszkodik egy fatörzsnek, az út túl oldalán. Alakja kecses, mozgása légies mikor az ablak felé fordul. A talajszintről csupán vámpírszemmel lehet látnia hasonmás hálószobájában való matatását. A hasonlóság megdöbbentő, Isobelnek igaza volt. Ami pedig a továbbiakat illeti, kész a terve mind Stefan, mind Damon lelkéhez. A kislány pedig meg se kottyan neki. Porszem a gépezetben, semmi egyéb...
Macskamódra a fa ágai közé szökik, s onnan kémlel tovább be a függöny résein át. Elena biztonságban érzi magát. Had érezze, amíg tudja. Amíg nem nyúl ki utána is.
Ajka féloldalas mosolyra húzódik, miközben arra gondol, milyen meglepetést fog okozni az, hogy újra felbukkan. Damon hiába kereste a kriptában, hála George Lockwoodnak, Stefan pedig máshol keresi a boldogságot...
De nem ő lenne Katherine Pierce, ha nem tudná kedvére befolyásolni a dolgokat. Igen, vannak kérdések, amikre jelenleg nincs válasz. De idővel minden feleletnek a tudatában lesz. Idővel.
Hiszen a játékhoz türelem kell...

2010. május 22. Mystic Falls

Elena halott. Csak ez a két szó visszhangzik a fejében, miközben a temető egyik magas tölgyfájának törzséhez dől. Nem is tudják, hogy figyeli őket... a koporsó... a virágok... Stefan és Damon... ő viszont nem érez fájdalmat. Hiszen megmondta! Megmondta, hogy ha a kis Elena tovább folytatja a szerencsétlen próbálkozásait csak ez várhat rá. Egy hideg láda feneke, ahonnan számára nincs visszaút...
Mit érdekel ez bárkit is? A gyászolók idővel lenyugszanak. A sebek behegednek. Az élet megy tovább. De nem neki. El kell tűnnie, mielőtt marasztalnák olyan mondva csinált indokokkal, mint amit Klausért volt kénytelen tenni! Most már szabad. Végre szabad!
Ennek a szabadságnak pedig minden percét kifogja élvezni...

2015. augusztus 3. Virginia

Mennyi mindenen változtathat egy újságcikk. Egy halálhír jelentés. Maxwellék - ezidáig azt sem tudta, hogy léteznek! De mikor visszatért Hawaiiról a kezébe akadt egy napilap. Elhunytak. Oh, hát ez szomorú. Meg se nézte volna, ha a szülők képei mellett nem lát meg két lányarcot - egyet, aki nem érdekli, s egy másikat akitől a zsigerei fullasztóan tekeregni kezdenek! Ez nem lehet. Ez képtelenség! Elena halott! Ez csak valami vaskos tréfa, amit Stefan és Damon terveltek ki, hogy bosszút álljanak!
Nem, Stefan biztosan nem tette volna...
A cikk alján öles betűk. A lányok szüleik halálával kénytelenek voltak elköltözni... hova is? Oh, hát ez annyira sorsszerű...
Nos, innentől nincs más dolga, mint felkavarni az állóvizet. Márpedig ha valamihez, akkor ehhez nagyon ért.