Anne Maxwell

Egy borús, téli napon jöttem a világra, tizennyolc évvel ezelőtt. Bár a szüleim akkor még igencsak szegények voltak, egy kis lakást béreltek Manhattan egy eldugott utcácskájában a családnak, maguknak, nekem és a húgomnak, Joynak, mégis az, és az azt követő 8-10 év volt életem legboldogabb időszaka. Apa akkoriban kapott egy nagyon jó állást egy neves reklámügynökségnél, és a család hamarosan egy sokkal nagyobb lakásba költözhetett. Aztán apa még többet keresett, fokozatosan lépegetett egyre feljebb azon a bizonyos ranglétrán, mígnem a cégének tulajdonosa maga mellé vette őt a vállalatában. Az életünk egyre fényűzőbb lett, szinte bármit megkaphattunk, amit csak akartunk. A szüleink a legjobb iskolákba, óvodákba írattak bennünket. Anyának közben megjelent egy könyve, egy regény. Soha nem lett belőle bestseller, de elég sok példánya elkelt.
Már öt éves koromban balettre és táncra kezdtem járni New York egyik legnevesebb táncstúdiójában. Mindkettőt imádtam, és főleg azért, mert láttam, anyám mennyire büszke rám. Ott ült minden egyes fellépésemen az első sorban. A kötelező nyelvórákat már kevésbé szerettem. Amint beírattak az általános iskola első osztályába, a szüleim gondoskodtak róla, hogy a lehető legjobb oktatást kapjam mindenből, és ami nem ment, abból különórákra kellett járnom.
Kilenc éves voltam, mikor megszületett a kisebbik húgom, Emma. Kezdetben, ahogy ez lenni szokott a „trónfosztott” idősebbekkel, elég féltékeny voltam az új kis kedvencre, de hamarosan őszintén megimádtam a húgomat. Azonban csupán másfél év adatott meg nekünk, hogy szeressük őt… Alig múltam tíz éves, mikor édesanyám és a húgom részesei voltak egy repülőgép-katasztrófának. Lezuhant a gépük, mikor Arizonába utaztak meglátogatni a nagyszüleinket, és a nagynénénket, akinek akkor lett volna az esküvője. Mi apával és Joy-jal másnap akartunk utánuk menni. Apát New York-ban tartotta a munkája, minket pedig a suli.
Nagy érvágás volt ez a családban. Apa teljesen magába fordult, és attól kezdve teljesen a munkájába temetkezett. Azt hittük, soha nem fogja kiheverni a dolgot, de néhány hónappal ezelőtt megismerkedett egy fiatal nővel, és úgy tűnt, újra révbe ért és szerelmes. Mindenesetre teljesen megváltozott, két hónapja pedig bejelentette, hogy megnősül.
A baleset utáni hónapokban én sem voltam különb apámnál. Az életet teljesen szürkének és értelmetlennek láttam. Otthagytam a táncot, és lemondtam a vele kapcsolatos nagy terveimről. Nem érdekelt már semmi. A legtöbb időt magányosan, egyedül töltöttem a szobámban, olvasással, rajzolással, vagy csak ültem az ágyon, magamba roskadva, és csak bámultam ki a fejemből. Néha írtam, verseket, rövid történeteket, de mindent széttéptem, amint elkészült. Ha nincs a húgom, talán még ma is ugyanígy tennék, fuldokolnék az önsajnálatban. De szerencsére ő ott volt nekem, és bár elég sok időbe telt neki, de sikerült visszahoznia az életbe. Segített új célokat, álmokat találni, ha már a táncra nem voltam hajlandó anya miatt. Próbált elcsalni szórakozni, elvitt moziba, vidámparkba, színi előadásokra… múzeumokba. Fényt és színt lopott a szürke hétköznapjaimba, és végre újra magamra találtam. Leginkább a múzeumok keltették fel az érdeklődésemet, és egyre nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a történelmi jellegű irodalmi olvasmányokba. Nagyon megszerettem a történelmet, a múlt tanulmányozását, ezért is döntöttem úgy, hogy a gimi után mindenképpen történelmet akarok tovább tanulni. Ám nem régiben újabb tragédia súlytotta a családunkat, legalábbis ami maradt belőle. Apánk egy szörnyű balesetben meghalt, így más rokonunk nem maradt, csak egy messzi kisvárosban, Mystic Fallsban élő nagybátyánk, aki hajlandó volt befogadni bennünket Joy-jal, így most itt kell új életet kezdenünk.