Kitty & Patrick ~ Rendez-vous

Még ha nem is randiról van szó, nem éppen a legjobb dolog azzal kezdeni, hogy a bulit lefújták, mert valaki meghalt. De hát mégis mit mondhatott volna Patrick, ha egyszer ez az igazság? Kitty úgyis rákérdezett volna, hogy mi történt, ő pedig nem hazudta volna azt, hogy fogalma sincs. Számára fontos az őszinteség, ezért igyekszik mindig ő maga is őszinte lenni a többi emberhez, főleg azoknak nem hazudik, akik fontosak neki, és Kitty már azzal, hogy az életébe lépett a lista élére ugrott, ugyanis a mostani, kicsit összekuszálódott életében nincsen túl sok fontos ember. A családja szinte kihalt, a barátai a keleti parton buliznak, de nem is olyan nagy barátok, mint azt hosszú ideig hitte. De ez nem az az este, amikor érdemes rágódni a múlton, íme a pont, ahol túl kell lépni, és felépíteni egy új életet, itt, Mytic Falls-ban, Wayland-ék szomszédságában.
- Nem tudom, már özönlöttek ki az emberek a Grillből, mikor elmentem mellette. Megkérdeztem egy srácot, aki azt mondta, hogy a fiú csak úgy összeesett, és az egyik pincér lefújta a partit. Azt mondták, meghalt, de lehet, hogy csak leitta magát, fogalmam sincs - válaszolt részletesen a kérdésre, mert igazán nem akart egy esetlegesen halott vagy nem halott sráccal foglalkozni, inkább gyönyörködött volna Kitty szép szemében és a város látnivalóiban.
- Ennek örülök - mosolygott Rick, majd feltettem az első kérdést, ami ebből adódott: - Akkor sétáljunk vagy inkább kocsikázzunk? Nekem mindegy, végül is szép idő van, viszont nem tudom, mennyire van kedved gyalogolni, így kiöltözve - jegyezte meg a férfi, és kérdőn nézett a lányra, mert nem tudta, hogy valóban mit gondol erről a dologról. Igyekezett vele udvarias lenni, de nem nagyon kellett erőltetnie magát, mert ő amúgy is ilyen típus volt, s ez jött magától. Ám valahogyan mégiscsak "tetszeni" akart a másiknak valamilyen mélyről jövő, megmagyarázhatatlan ok miatt. És ettől lehet, hogy semmi sem tudta volna visszariasztani. Lekísérte a lányt a feljáróról, így most már ott álltak a viaszos fekete Impalája mellett Kitty válaszára várva, hiszen csak rajta múlik, hogy hogyan tovább az este. Legalábbis ebben a kérdésben.

Ami a grillben történt, az elég furcsa lehetett. Én inkább a leivásra tudok gondolni, abban az esetben, ha összeesett. Mivel nem ismertem közelről a srácot, így nem tudom se sajnálni, se igazán érdekelni. Inkább csak azok érdekelnek, akik közel állnak hozzám, mások nem. Persze valamennyire tudom sajnálni mást is, de annyira nem, mint ha egy rokonom lenne. De nem is értsék mások azt, hogy önfejű vagyok vagy mást-nem-érdeklő, mert ez nem így van. Például Patrick nem a rokonom, és mégis számít nekem. Kisgyerekkén nagyon jó barátok voltunk, és már nem számított furcsának az sem, hogy szó nélkül átmentünk a szomszédba, de egy nap megváltozott valami. Patrick elment, és én nagyon sokáig nem tudtam mást elfogadni, hiába volt nagyon sok kedves gyerek az óvodában vagy az iskola első éveiben-. Aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme, és szépen lassan beletörődtem abba, hogy Patrick elment. Így aztán már szereztem barátokat, de nem tartottak ki sokáig. Egyszer csak valami októl fogva, mint ha elraktam volna a fejem legkisebb zugába az ő emlékét. És mint ha egyik napról a másikra történt volna, nem értem.
- Értem – válaszoltam, mikor befejezte mondanivalóját a férfi. Egyszer elment, de most itt van. Talán újrakezdhetjük, vagy talán folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk még régebben, csak már egy kicsit felnőttesebb fejjel. Azért az a kicsi szó kicsit túlzás, mert az a tizenhat év nem kevés, sőt sok. A legtöbb gyerekkel, akivel együtt voltam óvodában, talán még a nevére sem emlékszem, viszont Patrick-re emlékeztem egy kis idő után.
- Jó lesz a séta – az autóban üléssel nem igazán tudok sok mindent megmutatni neki a helyről, hisz egyrészt gyorsan kell menni, másrészt meg nehéz lenne mindig megállni a legközelebbi parkolóban. Mindig is szerettem sétálni, megnyugtató volt mindig.
- Akkor gyere! Kezdjük erre – mutattam enyhén az egyik irányba, amely a belváros felé mutatott. Elég sok hely van, így nem tudom mindet megmutatni, de legalább több mindent megmutathatok neki az előző lakhelyéről, mint amennyit tud.

Patrick csak bólintott arra, mikor Kitty a sétát választotta, és elindult a lány nyomában a belváros felé. Csak az elmúlt egy napon jó párszor járt erre felé, de igazából még semmit sem ismert a Grillen kívül, másra pedig nem emlékezett nagyon a gyermekkori emlékeiből, mint az óvodára. Márpedig most egyértelműen nem oda akar menni. Egyszer majd, előreláthatólag soká, de elfog jönni az a pillanat, amikor újra az óvodába jár ezúttal a fiát – vagy lányát – fogja odavinni. De hát még csak 22 éves! Előtte áll az élet, kár gyermekekről gondolkodnia, mikor nem is olyan régen volt, hogy ő maga is az volt.
- Van kedvenc helyed? – kíváncsiskodott a férfi, és sanda pillantást vetett oldalra Kitty-re. Olyan furcsa érzés volt. Itt sétáltak egy más mellett, nem értek egymáshoz, pedig olyan közel voltak, hogy akár megfoghatták volna egymás kezét, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból Rick késztetést érzett erre, ám mégsem tette. Tudta, hogy nincs itt az ideje, és abban sem volt biztos, hogy hogyan tekintene utána a lány. Egyelőre nem akarta elrontani mindazt, ami köztük van: a barátságot. Lassú léptekkel haladtak a járdán, minden csendes volt a környéken, mikor Patrick zajra kapta fel a fejét. Az egyik mellékutcából, talán sikátorból szűrődött ki, mintha kukákat hajigáltak volna. Felvonta a szemöldökét, és kérdőn Kitty–re nézett. Talán csak egy hajléktalan, gondolta, és ment volna tovább, ha nem hallja meg a sikítást… Egy nő kétségbeesetten felsikított a sikátorból. Patrick nem volt hős, de nem tudta, mi mást tehetne.
- Maradj itt! – kérte a mellette álló lányt, valószínűleg halálra rémült, de most nem volt ezzel ideje foglalkozni. Maga sem tudta, miért, de rohanni kezdett a nő irányába, és mikor befordult a kis utcába elállt a szava. Nem tudta, mire számítson, de arra egyáltalán nem, mint ait látott. Egy szőke hajú fiatal nő ernyedt testét szorította magához egy férfi, aki véres nyakára hajolt. Micsoda beteg állat tesz ilyet, kérdezte magától Rick, majd felvett a földről egy fegyvernek tűnő vasrudat.
- Engedje el! – acélozta meg a pillantását, ahogy keményen kiejtette a szavakat, ám minden a torkára forrt, mikor meglátta a felpillantó férfi szemfogait. Ez nem lehet igaz, kerekedett el a szeme, de mire pislantott az előtte álló… lény felszívódott, és nem hagyott mást maga után, mint a nő ájult testét.
- Mi a fene… - csúszott ki Patrick száján, ahogy kiejtette a kezéből a vasat. Hátrafordult, és tekintete találkozott Kitty-ével. Ő vajon mennyit látott?

- Hát… kimondottan kedvenc nincs, de a főtér az egyik jó hely a sok közül – úgy kimondottan nem szeretem a főteret sem, de néha csak ott vagyok, és megyek körbe-körbe a főtéren. Pedig tudom, hogy mi hol van, mert egyből leesne, ha valami nem ott van, vagy éppen új padot tettek oda. Sokat jártam már ott, főleg mikor még iskolás voltam. Akkor aztán szerintem mindennap sétáltam ott legalább 10 percet, míg már meg nem untam. Hiába nem változik ott semmi, mégis történik mindig valami, mert mindig másnak látom. Attól is függ, hogy éppen esik a hó, vagy éppen süt a nap; ha szomorúak mennek el mellettem, vagy pedig boldogok. Mindig más.
Csend volt, de engem az nem zavart. Inkább az zavart, hogy furcsa hangok jöttek valahonnan. Aztán még sikítást is lehetett hallani, mire Patrick elindult a hang irányába. Azt kérte, hogy én maradjak ott, de valahogyan mégis azt hittem, hogy én tudom, hogy mi folyik ott. Legalább is sejtem.
- Dehogy maradok itt! – morogtam szinte magamban, mert Patrick már jó pár lépéssel előrébb járt. Hát… egyből mentem utána, és nem érdekelt, hogy pont az ellenkezőjét kérte tőlem. Talán éppen valami vámpír van ott… és mi van, ha tényleg az van ott? Patrick nem hiszem, hogy tud ezekről a dolgokról, én nálam még védekező eszköz is van. Nem tudom, mi történik ott, de nem állhatok csak ott tétlenül. Patrick valami vasrudat fogott a kezében, mire odaértem. Egy férfi volt ott, és egy nő. De a nő már nem hiszem, hogy magánál volt. A férfi pedig vámpír volt… Nem tudtam hirtelen, hogy mit tegyek, de a következő pillanatban a vámpír elfutott. Látta, ahogyan sebesen elment. Talán elfutott, talán még visszajön. Nem tudni, de valahogy az volt az érzésem, hogy nem menne csak el így. Ráadásul most sok vér van a szervezetében, így nehezebb is lenne ellene védekezni.
Nem is gondolkozva odamentem a női testhez, és odaguggoltam mellé. Ahol éppen nem volt véres a nyaka, és van ott ér, megnéztem, hogy él-e még. Egy ideig azt hittem hallott, de rájöttem, hogy él. Csak nagyon kevés a pulzusa, és kevés esélye van, hogy túlélje, mire a mentők ideérnének. A legrosszabb esetet vetettem föl, ami túllépett egy-két határt, de nem tehettem mást. Kivettem a telefonomat a táskámból, és a testvéremnek a számát tárcsáztam.
- Szia! Légy szíves gyere most rögtön a… tudod hova… abba az utcába, ahol a pasidnak a nővérének a családja lakik… most – mondtam mind a két esetben a most szót erőltetetten. Nem volt kedvem neki részletezni, de biztos vagyok abban, hogy a hangom sem volt az épp legmeghatározóbb, így tudja, hogy valami nincs rendben. Nem tudom, hogy most Patrick mit gondol, vagy mit gondol arról, hogy mit fogok tenni…

Mikor Kitty megjegyezte, hogy a főtér az egyik legjobb hely ebben a kisvárosban, Patrick nem lepődött meg. Mindig is tudta, hogy az a rendezvények központja, így a társasági élet eléggé ott mozog vagyis csak jó hely lehet.
- Akkor menjünk arra! – ajánlotta a férfi, mert úgy tűnt, hogy egyelőre leginkább csak céltalanul bolyongnak. Várta, hogy a lány vezesse a megfelelő irányba, de éppen akkor hasított a levegőbe a sikoly, ami mindent összezavart.
Amit Patrick ott talált azt álmában sem hitte volna, hogy valaha ilyesmiben része lesz. Mintha egy rossz horror-filmbe csöppent volna. Kannibalizmus... ez pörgött a fejében, egyre csak zakatolt a gondolat, hogy milyen borzalmas dolog ez. A másik viszont, hogy az idegen férfi olyan sebességgel tűnt el a szeme elől, amire ember nem képes, így Rick nem is tudta mire vélni a dolgot. Mi a csuda történik itt? Fogalma sem volt, de ha mindez nem lett volna elég, akkor Kitty még tovább bonyolította az egészet. Egyrészt azzal, hogy Patrick nem látta a lány szemében a magán érzett zavardottságot, és amiért olyan profihoz mérten kezelte ezt a kissé sem megszokott helyzetet. Ellenőrizte, hogy az ájult nő él-e még, és a megkönnyebbültség az arcán arról árulkodott, hogy igen. Patrick-et ez azonban csak részben nyugtatta meg. Ő is közelebb lépett, de mielőtt bármit kérdezhetett volna, Kitty máris előkapta a telefonját, és felhívott valakit. Valami ismerőst, ahogyan kicsengett a hangjából. Ám érezhető volt benne a bizonytalanság. Vajon miről lehet szó? Valaki jönni fog, és segít nekük, de a férfi úgy érezte egyre jobban összezavarodik. Ezer kérdés durrogott az agyában, de mindet túl gyerekesnek érezte. Most kérdezze meg azt, hogy „Hé, az ilyesmi mindennapos itt, Mystic Falls-ban?” Erre mégis miféle válaszok léteznek .Akarja-e hallani azokat?
- Be kellene vinni a nőt a kórházba! Mindjárt elvérzik – mondta inkább kérdések helyett, és próbált olyannak tűnni, mint aki tudja is, hogy mit beszél. Határozottnak igyekezett látszani, de azért egy kérdés mégiscsak kicsúszott a száján, miközben lenézett a lányra, akinek a kezét véresre festette a szőke nő vére: - Kit hívtál? Egy orvost?
Nagyon remélte, hogy igen, mert máskülönben a nőnek nincs esélye. Talán, ha kocsival jöttek volna, akkor be tudná vinni, de az sem biztos, hogy túlélne egy olyan utat. Nem lehetnek biztosak benne, hogy mennyire sérült az artéria és mennyi vért vesztett. Ki a franc tesz ilyet? Ennél azért csúnyább kifejezések is megfordultak a férfi fejében, és ideges volt, mert tehetetlennek érezte magát. Mi van, ha az az elmebeteg visszajön többedmagával? Mi van, ha rátámadnak Kitty-re? És mi lesz, ha ő nem tudja megmenteni?

Nem tudom miért, de néha megfordult az is a fejemben, hogy halványlila gőzöm sincs, hogy mi folyik itt. Pedig tudom, nagyom tudom. Csak néha eszembe jut az, hogy még nem is volt igazán vámpírral dolgom. De a közeljövőben úgy látom, hogy nem is lesz. A nagyon közel jövőben, mert a vámpír még visszajöhet akár. De szerintem erre ne gondoljunk, hanem inkább arra, hogy itt van előttem egy nő, aki éppen haldokol. Nem akarom, hogy az egyetlen ember, akit megmenthetnék, azt ne tudjam, megmenti. Talán nem épp a legjobba teszem, de mire a kórházba érne, és mire a műtőszobába beviszik, addigra már meg is halhat.
- Majd később bevisszük – talán ez eléggé egy értelmetlen válasznak tűnt, de most ez bukott ki belőlem. Talán jobb lett volna, ha csak egyszerűen vállat vonok rá vagy bármi, de azt hiszem, hogy az még rosszabb lenne. Miközben láttam, hogy Patrick közelebb jött, aközben néztem körbe és körbe, mert vártam, hogy jöjjön a várva várt személy.
Féltem egyrészt attól, hogy akit életemben először megpróbálok, először megmenti, életét veszti. Másrészt pedig azért, mert Patrick-nek meg kell tudnia az igazságot. Hisz ha idehívatom a testvéremet, akkor már ki fog minden derülni Patrick-nek. És nem tudom, hogy mondjam el neki, mert nem akarok előtte hazudozni. Viszont el se akarom mondani, de úgy érzem, hogy ezt muszáj lesz.
- Kayla-t – mondtam neki, mikor megláttam a nővéremet velünk szemben. Hogyha nem lenne vámpír, akkor nem tudna segíteni, de mivel az, így igen. Ez az előnye annak, hogy valaki vámpír. A testvéremre nem hasonlítok annyira. Talán csak a hajunk hasonló, de az arcformánk és a testalkatunk is más. Ő egy kicsit vékonyabb, és egy kicsit anorexiásnak is látszik, pedig nem az. Mint mindig, most is elég könnyen vette a dolgokat, még akkor is mikor meglátta a feküdt nőt.
- Szia Patrick! Régen láttalak… Na, de most jön a Szupermen női személyben – guggolt le a nő másik oldalára, mire egyben a csuklóját a szájához tette, miután az agyarak nőni kezdtek belőle. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy Patrick ezt hogyan viseli. Ránéztem, s ezt mondtam neki:
- Kérlek, ezt most had intézze el! – annyira megbíztam Patrick-ben, hogy nem kezd el rögtön rendőrséget vagy a mentőket hívni, legalább is reméltem benne. Fölálltam, és arrébb mentem. Gondoltam, hogy most nem kell azt néznie, hogy mit művel a nővérem, inkább meg kéne beszélnünk ezt a dolgot. Ezt a kicsi kis dolgot…

"Majd később" visszhangzott Patrick fejében, amit a lánytól hallott. Egy ideig komolyan nem akarta ezt elhinni. Hogyan lehetne csak úgy túllépni a tényen, hogy mindjárt elvérzik itt a nő? Minden épeszű ember törné magát, hogy előkapja a mobilját, és hívjon egy mentőt, ami elviheti az egyetlen helyre, ahol talán még meg lehet menteni a szegény nő életét. De hogy később... Ugye Kitty sem gondolja ezt komolyan? A férfi már semmit sem értett, fogalma sem volt arról, hogy ki vagy mi volt az az idegen, aki ezt művelte, de az még felfoghatatlanabb volt számára, hogy miért viselkedik így a lány, akiről azt hitte, hogy ismeri. Ő nem akarja megmenteni az ártatlan. Pedig biztos, hiszen máskülönben nem hívott volna segítséget. De mit tehetne Kayla?
- A nővéred? Mi... Milyen gyorsan ér ide? - tudakolta a férfi, mert oké, arra nem kíváncsi, hogy mit fog majd csinálni a lány, mert biztosan segíteni fog, talán tanult elsősegélynyújtást vagy valamit, de arra soha nem gondolt volna, hogy ennyire gyorsan ideérhet Kayla. Mire kimondta a kérdést a nővé érett testvér máris ott volt. Patrick álla majdhogynem leesett. Nem amiatt, mert a nő felismerte őt annak ellenére, hogy nagyon régóta nem látta... bár ez is elgondolkoztatta. Ezek szerint Kitty elmesélte, hogy vele találkozik, s azt hogy visszajött? Talán vacsoratéma lett belőle. Ez mindenképpen pozitívum, hiszen az emberek kellemetlen személyeket nem szoktak megemlíteni a testvérüknek. Ám Kayla honnan máshonnan tudna róla? Semmit sem bírt kinyögni, főleg mikor meglátta az agyarakat meg a vért. Úgy érezte, hogy forog vele a világ. Mi történik itt?
- Ezt... ezt én nem értem... - jelentette ki a férfi megsemmisülten, ahogyan elfordult a sebesült nővel foglalkozó Kayla-tól, és Kitty-re pillantott helyette. A két lány hasonlított, de annyira nem hogy az ember el kezdjen azon gondolkozni, hogy ikrek. Hiszen nem azok, de testvérekhez képest is eléggé különbözőek. Mivel Kayla-val különösebben nem barátkozott gyermekként, így Patrick nem tudta megállapítani, hogy mennyit változott, de ránézésre kettejük közül Kitty volt az, aki "csinosabb pofit" kapott a Teremtőtől. Nem mintha a nővére nem lett volna szép, egyszerűen csak az a nagyon modell alkat volt, az ilyenek pedig egyszerűen nem a férfi ízlésvilágát képezték. Természetesen más úton módon lehet, hogy tetszene neki, de nehéz összemérni Kitty-vel anélkül, hogy ezt követően elfogult lenne. Jaj, de hát miket gondol! Nem csak ezt nem érti - mármint azt, hogy miért gondolkodik ilyesmin - hanem azt sem mi történt a vérző nővel, és mégis mit művel Kayla.
- Mi a csuda folyik itt? Bekattantam vagy a nővéred tényleg vámpír? - tért a lényegre. Nos, igen, meg van annak az előnye és a hátránya is ha az ember sok horror-filmet látott már ilyesfajta lényekkel. Ám nem volt benne biztos, hogy készen áll arra, hogy ezeket ne csak mesének tudja be ezentúl. S ha mégis igaz, és elfogadja, hogyan fog ezek után Kitty családjára tekinteni, akik közt egy vérszívó él?