A sokat koptatott tornác

✦✧Matt✦✧

Egy átlagosan kezdődő napom volt, aminek örültem is. Kevésszer van olyan, hogy nem történne valami természetfeletti, vagy nem kell eszembe juttatnom a természetfeletti dolgokat. Úgy érzem, hogy míg Klaus békén nem hagy, és mi fel nem adjuk addig ebben az egész történetben mindig, minden csak fokozódni fog. A félelem? Jobb félni Klaus-tól, mert amit mond, azt általában komolyan is gondolja. A gyűlölte? Azt hiszem, hogy azzal nem mennék semmire. Szerintem attól csak rosszabb lesz a helyzet.. És a legrosszabb az egészben, hogy sokszor kockázatni kell. Az ember mindig kockáztat, minden nap. Még úgy is, hogy nem tud róla. Csak egy kicsi dolgot nem biztos, hogy észre vesz, pedig sok kicsiből lesz egy nagy. Ezekre a dolgokra minden áldott nap gondolok, hiába nem akarok, vagy akarok, gondolok erre. Mindennapos dolgot nem lehet elfeledni. Nem lehet azt elfeledni, hogy vámpír vagyok… az képtelenség.
De valahogy ma mégis jól kezdtem a napomat. Mint ha vettük volna a vámpír előtti énemet. Felkelés aztán iskolába menni, és egyéb „fontos” dolgoz elrendezni. És ami régen fontos volt az ma már nem az. Régen talán fontosnak vettem egy cipő vásárlását, ma meg azt veszek komolynak, hogy kinyírnak-e vagy nem. Talán kicsit olyan napom volt, mint aki elgondolkozik az élet dolgain. Pedig én nem szoktam. Én csak azon gondolkoztam el, hogy 12 vagy 11 centiméter magas sarkút vegyek. Ilyen voltam régebben: hisztis és nagymenő. Ma már remélem, hogy azért változtam valamennyit.
Egyszer csak a nagy elmélkedésem alatt csörögni kezdett a telefonom. Majdnem fel is vettem, mikor észrevettem, hogy aki hív az Matt Donovan. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy miért hív. Mert miért is hívna? Nem tudok arról, hogy esetleg valakinek szülinapja vagy valamije lesz. Nem hiszem, hogy csak úgy hív. Felvettem. És meglepetten hallgattam el az egész történetet. Ha ezt tudtam volna talán oda is, megyek helyhez. Hisz egy ember nem jut olyan sokra, mint egy vámpír. Hiába sértés vagy nem. Ami igazán zavart, hogy kezdtem összezavarodni. Vámpírok letámadták az egyik munkást… Na, és? Nekem mi közöm van ehhez? Per pillanat nem tudom, de ha fontos ez neki, akkor jöjjön. Az exem talán, de attól még segíthetek neki, ha bajban van. A tornácon vártam őt, hisz ha jól tudom, akkor egy fickó is jönni fog, de mondtam, hogy összezavarodtam. És a tornácon járkáltam jobbra-balra idegességemet nyugtatva. Hiába „csak” az exem, akkor is az! Ekkor észrevettem Matt-et, és persze a fickót mellette.
- Hello! – köszöntem neki, miközben a kezeimet dörzsölgettem. Ezek a jelek arra mutattak, hogy ideges vagyok. Régen láttam már őt. És zavart, hogy csak segítségre kellek neki. Nem, mint ha azt akarnám, hogy jöjjünk újra össze, mert elvégre is Tyler-rel járok. Úgyhogy nem gondolunk ilyenre.
- Öhm… Azt hiszem egy kicsit összezavarodtam mikor hívtál – most azt hiszem, nem kell semmiféle „Hogy vagy?” és a többi kérdést feltennem. Most azt hiszem tisztáznom, kéne, hogy mi is itt a történet, mert per pillanat nem áll össze a kép – El kell feledtetnem vele?

Mivel Caroline elég sokáig a barátnőm volt pontosan tudtam, hogy melyik a lehető legrövidebb út a Forbes ház felé, akár a Grill, a suli, vagy a saját lakásom a kiindulópont. Míg az úti cél felé tartottam két fő probléma köré épültek a gondolataim. Egyrészt aggasztott az, hogy Tyler mégis mily módon kívánja elintézni az egyéb dolgokat, bár félő volt, hogy pontosan tudom rá a választ. Sajnos be kellett ismernem magamnak, hogy a már az eljövetelemkor legyengült vámpírnő mostanra bizonyára halott, és arra a felismerésre jutottam, hogy egy pillanatra sem ítélhettem el amiatt Tylert mert feltehetően megölte, hiszen én életemben először én is kioltottam egy életet az este folyamán. Gondolkodás nélkül megfogtam a karót és a vámpír szívébe döftem azt, és hiába, hogy tudom ezzel megmentettem az egyik legjobb barátom életét, és tulajdonképpen egy már halott lénynek ontottam a vérét, mégis furdalt a lelkiismeret a tettem miatt.
A másik problémám meg... Nos, ennél sokkal bonyolultabb volt. Egész nyáron 2 szót ha váltottam Caroline-al, és lövésem sem volt, hogy mit kéne neki mondanom mindezek után, hiszen ha úgy vesszük én vagyok az aki dobtam őt, és az is én lennék aki ebben a minutumban visszacsinálná ezt az egészet. Hát úgy tűnik ez a nagy megbeszélések napja lesz.
Miközben már alig pár utcányira voltam a serif házától az aktuális problémáim közül egy még aktuálisabb gond rántott vissza a jelenbe, és kissé félő arccal konstatáltam, hogy Peter kezd ébredezni. Sajnos hiába reméltem, hogy legalább addig eszméletlen marad, amíg odaérek az immár „exem” státuszt viselő lány házához, bár meglepni nem teljesen lepett meg a dolog, hiszen ez miért is menne simán? Mivel nem akartam, hogy első blikkre sikeresen karambolba vezessen minket a srác erőteljesen a gázra léptem, és rali pilótákat megszégyenítő módon vettem az úti célhoz vezető utolsó kanyart, majd hatalmas fékcsikorgás közepette sikerült megállnom a már említett ház előtt, ahol Care már idegesen várt minket. Hogy honnan tudtam azt, hogy ideges? Legyen elég annyi, hogy azon kívül, hogy jártam vele, már gyerekkorunk óra ismerem őt, és ezzel együtt a szokásait, és az aktuális hangulatára utaló egyértelmű jeleket, mint jelen esetben a hevesen dörzsölgetett kezei, bár ez éppen másnál is a nyugtalanságra utal.
- Szia. –köszöntem vissza neki, miközben a már igencsak elemében lévő pincérfiút húztam ki a kocsiból, majd lassan a lány mellé értem vele.
- Mint a mellékelt ábra mutatja, nem ártana kicsit módosítani az emlékein. –válaszoltam a nyilvánvalót, majd a szemeimet kissé kigúvasztva nyomatékosítottam Caroline felé a szavaim komolyságát, hiszen idő közben már eléggé nehezen tudtam visszafogni a már szinte teljesen éber fiút.
- Egyébként biztos vagy benne, hogy ezt a tornácon kéne elintézni? –utaltam ezzel arra, hogy nem éppen hétköznapi látvány a szomszédoknak az, hogy egy másik embert a szemük előtt fosztom meg a szabadságától, és fogom le, mint egy disznót, akit éppen most szándékoznak kivégezni a vágóhídon.