Damon szobája

Hát igen eljött a nap, hogy meglátogassam az én drága vámpíromat, Damont. Már itt vagyok egy pár napja, csak körülnéztem egy kicsit itt Mystic Fallsban. Szép kis város. És hát eléggé nyugodtnak is néz ki, attól eltekintve, hogy van egy két vámpírtámadás. De persze erről az emberek nem vesznek tudomást. Ők csak úgy tudják, hogy ezek állattámadások. Nevetséges! Még a vak is látja, hogy ezek a halott embereket nem egy állat ölte meg. Na de mindegy is az ő dolguk. A Salvatore házhoz értem. Nem volt szándékom bekopogni, ezért egy könnyed mozdulattal kinyitottam az ajtót, és beléptem rajta. Ahogy látom nincs otthon senki, vagy még csak nem vették észre, hogy bejöttem. Lassú léptekkel felmentem a lépcsőn, és körbenéztem. Benyitottam Damon szobájába. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, és szépen lassan végig pásztáztam szememmel az egész szobát. Pár percig nézelődtem, majd leültem Damon ágyára. Majd csak hazajön. Én amolyan meglepetés leszek. Biztos, hogy nem számít rám. Mint ahogy az elmúlt években soha. Nem tudom, mi van vele mostanában. Már nagyon-nagyon rég nem hallottam róla semmit. Már jó pár perce ültem. Sosem voltam híres a türelmemről. Ez úgy mond egy hátrányom. Nem szeretek sokáig várni. Felálltam, és a szoba egyik sarkában megpillantottam egy tükröt. Odalépdeltem és a hajamat kezdtem el igazgatni. Egy kis idő után felsóhajtottam, és visszamentem az ágyhoz. Leültem, és vártam, hátha valaki betoppan a szobába.

A Grill-ből visszaérkezve, ahogy beértem, ledobtam a bőrdzsekimet a kanapéra, tekintve, hogy csak úgy patakozva csorgott róla lefelé a víz. Köszönhetem ezt annak, hogy pont eső közeledtével indultam visszafelé. Ahogy az esőcseppek kopogtak, elindultam a szobám felé, közben, komótosan dobbantásokat hallatva a Salvatore panzió parkettáján. Ahogy föltárult az ajtóm, a pólóm vettem éppenséggel le, hogy keressek egy másikat a szekrényben, viszont, földbe gyökerezett a lábám látván hogy kit találtam ott. Rosie volt az, akikkel, jó néhány éve nem találkoztam már. Először, a helyzetet látván, nem tudtam, rámosolyogni, aztán köszönni neki, de aztán, iszonyatos sebességet vett a helyzet. Tudtam hogy én vagyok az idősebb, így, elviekben az erősebb is, ezt ki akartam használni, hogy megfélemlítsem, számomra, mulatságos helyzetet hozva el.
-Ha szó nélkül belopózol egy vámpír házába, készülj fel a legrosszabbra.
Igyekeztem, a lehető leghidegebben, mondani, mintha, tökéletesen kizártam volna az érzelmeimet, a vágyal együtt, örökre magamból. Meglepett, hogy tökéletesen sikerült végrehajtanom. Előtte teremtem, majd elkaptam a torkát, ezután az ágyhoz szorítottam ahogy fölé kerültem, majd, tettem egy mozdulatot mintha ki akarnám tépni a szívét, de ehelyet, mellkasán állapodott meg kezem, majd lentebb csúszott ahogy átkaroltam derekánál, hogy magamhoz húzhassam.
-Örülök hogy ismét találkozunk Rosie!
Mosoly futot végig arcomon, ahogy megcsókoltam. Biztos voltam benne hogy hozzám jött, majdnem ilyennyire tökéletesen biztos voltam benne, hogy még mindig akar engem. Ez pedig, az önfeledt magabiztosságom, mintha csak megkoronázta volna, ahogy még egyszer utoljára forrón rátapadtam az ajkára, hogy utánna ismét beszélhessek.
-Mi járatban?

Hallottam, hogy odalent becsapódik az ajtó és valaki hangos léptekkel jön felfelé a lépcsőn, talán ezzel is jelezvén, hogy hazaért. Pár pillanatra egy halvány mos jelent meg az arcomon, és vártam ki jön. Habár szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Damon lesz az. Tehát ennél fogva nem is ért meglepetés, hogy ő lépett be a szobába. Amint meglátott mintha földbe gyökerezett volna a lába. Pár pillanatig meg se mozdult. Amint elmondta az ő kis szövegét, hogy talán készüljek fel a legrosszabbra, egy kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcomon. Jó meggyőző volt az alakítása. Jól játssza ezt a hideg, elérhetetlen szerepet. Majd még félni is fogok tőle! A nagy Damon Salvatore-től. Habár lenne rá okom, hisz erősebb nálam, de mégse félek. Mikor ott termett, megfogta a nyakam, és az ágyhoz szorított, egy kicsit rémült arcot vágtam, de amikor a mellkasomra tette kezét, egy halvány mosoly jelent meg arcomon.
-Én is örülök Damon…-
Mondtam, és megcsókolt. A csók után egy elégedett mosoly hagyta el a számat. Nagyjából egy ilyen üdvözlésre számítottam tőle. Ahogy sejtem ezt most eléggé jót tett az önbizalmának, hogy idejöttem. Mit is gondoltam volna. Ezen a gondolatomon elmosolyodtam. Halkan felsóhajtottam, és Damon szemeit figyeltem. Megint megcsókolt, majd megkérdezte mi járatban is vagyok erre.
-Damon, szerintem ez magadtól is ki tudod találni! Vagy ha nem tudok segíteni!-
Bármennyire is részben azért jöttem ide, hogy talán egy kicsit bosszút álljak rajta, mégse tudok ezen gondolkozni. Mondhatom, hogy ügyes vagyok. Damon semmit nem változott az évek során. Még mindig ugyanolyan.