Sulez ház - Sunflower Street 2019

Meredith és családjának otthona

Vasárnap volt. Egy újabb, nyugodt vasárnap és egy újabb hazugság. Most már semmi sem lehet nyugodt vagy átlagos de még csak hétköznapi sem Meredith életében. Pénteken a bál után, ami amúgy elég jól sikerült, azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy Caroline vámpír. Vérszomjas szörnyeteg, olyat amilyenekre elméletileg vadásznia kellene, mert azok vadásznak az emberekre, az olyanokra, mint ő. Ezt mégis hogyan mondhatná el neki? Mármint azt, hogy vámpírvadász, főleg ezek után? Caroline képes lenne azok után bízni benne, hogy ezt tekintve ellenségek? Ki tudna egyáltalán bízni benne azok után, hogy annyi éven keresztül hazudott? Talán csak az, akit nem is ismer igazán évek óta. Sam Williams. A sráccal erre a napra beszéltek meg találkozót, amikor is fotósorozatot készít róla. Meredith már jóval előtte eltervezte, hogyan szeretné csinálni. A hátsó kertben felállította a fotós állványt, és kivitt még néhány kelléket, mert a nyári jó időre való tekintettel úgy gondolta, hogy a kinti felvételek jobban sikerülhetnének, főleg egy ilyen sportos srác esetében. A szülei úgy dél körül elmentek ebédelni a városba, és bevásárolni, mert Meredith megmondta, hogy egy barátja átjönne délután. A szülők anélkül, hogy tudták volna, hogy fiú az illető, leléptek, így üresen hagyva a házat a lányra.
Alig telt el egy óra, és csengettek. Meredith még korainak találta ezt az időpontot, de nem bánta. Az ajtóhoz sietett, és szélesre tárta, de csalódnia kellett, mert a pizza futár állt vele szembe. A lány ismerte őt, eggyel alatta járt a gimibe, és ezek szerint így keres plusz pénzt.
- Roberts-ék a szemközti házban laknak – jegyezte meg a lány sóhajtva, majd magyarázatképp hozzátette, hogy nem ő rendelt pizzát, de a szemben lévő házban élők rendelései furcsa mód mindig náluk kötnek ki, úgy tűnik, nincsenek tisztába a saját címükkel. Mindenestre a megbeszélt időponthoz közelítve újból megszólalt a csengő, és a lány letette a könyvet, amit addig olvasott, és most már egészen biztos volt benne, hogy Sam érkezett, és nem is tévedett.
- Szia! – mosolyodott el, és még szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy a srác be tudjon jönni, majd miután ez megtörtént, becsukta mögötte az ajtót. A lány amúgy egyszerű farmert viselt, és a pólót, amit előző nap vett magának külön erre az alkalomra. Piros-fehér testhez tapadó anyagú ruha volt, kicsit már emiatt is emlékeztette Merry-t az iskolai futballmezre, de amit ő csináltatott rá az a hátulján lévő felirat volt nagy fehér betűkkel: SULEZ. Mint ahogyan a focistáknak is kiírják a mezükre a számukat, a híreseknek pedig már a nevüket is. A lány ezzel jelente, hogy ő felkészült a focizásra, de inkább nem szólt semmit, kíváncsi volt, hogy Sam-nek mikor tűnik fel. – Remélem, könnyen idetaláltál – jegyezte meg, és intett a fiúnak, hogy kövesse az előszobán át. Nem akart ott ácsorogni, így beinvitálta a nappaliba. – Kérsz valamit enni vagy inni? Vagy kezdhetjük máris a fényképezéssel? – érdeklődött a lány mosolyogva amolyan „in medias res” kezdéssel, miszerint azonnal a közepébe vág a dolgoknak átugorva az udvariaskodó „Hogy vagy? Jól. És te? Köszi, én is” formákat.

Merry

Vártam, vártam, és reméltem, hogy nem késtem és nem is jöttem hamarabb, mint amit megbeszéltünk. Nem mondom, hogy mindig pontosan érkezek, de törekszem, hogy sikerüljön időben ott lennem a helyszíneken. Főleg, hogyha ezen múlik az első benyomás, hiszen akkor nem jó, ha rögtön valamilyen rossz tulajdonságunkat ismerik meg. Szóval ezért szeretek pontosan érkezni, de most nem tudtam, hogy hány óra, csak azt, hogy nagyjból ilyenkor kellett ideérnem. Nemsokára nyílt az ajtó, és Meredith alakját véltem felfedezni.
- Szia! – feleltem mosolyogva, majd bementem, és egy jól kiépített, modern házban találtam magam. Barátságos helynek tűnt, és nem lepődtem meg, hogy Merry itt lakik. A családom házában az én szobám teljesen felismerhető, de a ház többi részénél is látszik, hogy itt Williams-ek laknak. Valahogy szerintem jellegzetes a stílusunk, de nem tudom. Minden esetre otthonos helynek tűnt a Sulez ház, így első ránézésre – Könnyen azért nem mondanám, de idetaláltam – tettem hozzá széles mosollyal, mert tényleg kalandosan jutottam el idág. Nem volt nehéz megtalálni a házat, de hosszan kellett keresgélnem, míg a 2019. házszámot megpillantottam. Akkor megkönnyebbültem, pedig általában jól kiismerem magam a Mystic Falls-i helyekben, de száz százalékig nem voltam benne biztos, hogy jó –e az utca? Gondoltam, hogy itt van, de holtbiztosan nem tudtam. Végül is nem ismerhetem a város minden utcáját pontosan.
- Nem kérem semmit, köszönöm. Szerintem kezdhetjük a fotózással – tettem hozzá mosolyogva, majd csak akkor vettem észre, hogy a lányon egy mezhez hasonlító póló van. Nem voltam benne biztos egészen addig a pontig, amíg meg nem láttam a hátán levő feliratot. Akkor már tudtam, hogy így akarja jelezni, hogy felkészült a futball leckékre – Szép mez! Honnan szerezted? – érdeklődtem, mert nem hiszem, hogy nagyon sok ilyen van a városban, ahol lehet feliratot is nyomtatni a pólóra. Hát igen, látszik, hogy még mindig focistának érzem magam.

Sam, akárcsak egy igazi úriember pont időben jött, de nem túl korán vagy későn. Ilyen srác az ő korában kevés akad. Lwgalábbis Meredith nem ismer sokat. Bár nem mintha fiúkkal szokott volna lógni. Inkább Elena, Caroline és Bonnie társaságát keresi, de mostanában - érthető okokból - szétment a klikkjük, amit a lány sajnál, és nem vigasztalódásként, de egyre több időt tölt Sam társaságában. A fiú igaz barát számára, bár hazugság lenne azt mondani, hogy ez viszont is működik. Elvégre is a barátok nem hazudnak egymásnak, ugye? Mer viszont ezt teszi állandóan, ergó nem jó barát.
- Az a lényeg - biccentett felé a lány, mikor megjegyezte Sam, hoyg nem túl könnyen talált ide. Hát igen, ez a helyzet, ha az ember a külvárosban lakik. Merry szeretett ott élni, mert mindent könnyen elér, de közben mégis távol vannak a nyüzsgésből, így ha akarják, akkor nyugodtan ellehetnek, míg valamiylen rendezvény folyik a belvárosban.
- Akkor szerintem kezdjük az udvarban! - ajánlotta Merry, és a nappali kétszárnyú üvegajtaját szélesre tárta, ami így megnyitotta az utat a zödellő gyepű kertbe. Anyja nagyon büszke a kertjére, imád ott tevékenykedni, az lenyugtatja, és állítólag még verbénát meg farkasölőfüvet is termeszt a virágágyásban a nemkívánatos természetfeletti lények ellen. Miközben Meredith kisétált a teraszra, meghallottam, amit Sam mond. Elmosolyodott, és a fiú felé fordult.
- Az maradjon az én titkom - kacsintott a lány, és büszkén kihúzta magát új mezében. - Gondoltam megadom a módját az edzésnek - tette hozzá továbbra is mosolyogva, majd a gyep közepére mutatott - Megtennéd, hogy odaállsz? Próbaképp szeretnék pár állóképet. - mondta a lány, akárcsak egy valódi profi, és megállt a kiészített féynképezőgép mögött.

Merry

Követtem Meredith-t az udvar. Szép, gondozott kert volt, és látszott rajta, hogy az édesanyja ügyel a szépségére. Az én anyukám nem igazán én rá minden nap ezzel foglalkozni, mivel a munkája leköti, de ha van ideje, akkor ő is szépítgeti a növényeit. Nem tudom, hogy ez miért jó vagy miért kellemes időtöltés, de nem is nagyon tudhatom. A kis kertünkben csak akkor járok, hogyha levegőn szeretnék lenni, de nem azért, mert érdekel, hogy hogyan vannak a virágok. Persze, hogy meg szokta kérdezni, de nem sokat járok arrafelé. Valahogy nem érzem úgy, hogy az én világom, annak ellenére, hogy a parkokat pedig szeretem. Érdekes tény, de nem tudom, hogy miért van így. Egyszerűen ilyen az élet. Persze, néha jó dolog gyönyörködni benne, hogy milyen szép az udvarunk, mert láttam már rosszabbat is, de nem sok időt töltök ott. Bár, a virágokat szeretem, mert majdnem mindegyiknek van jelentése, és én szeretem ezeket megtudni, de azért szeretek tájékozódni róla. A fehér rózsáról például tudom, hogy aki kapja, arról azt mondják, hogy méltó ahhoz a személyhez, akitől kapta. Vagy legalábbis valami ilyesmit hallottam, de nem számít. Kiskoromban sosem értettem, hogy miért vannak ilyen jelentéseik, hiszen úgy gondoltam, hogy a virágok csak vannak és kész. Most pedig már teljes mértékben értem, pedig furcsa egy fiútól, hogy ilyeneket tud, de úgy hiszem, hogy nem tartozom az átlagos srácokról. Sokan vannak, akiknek csak az jutott el a tudatukig, hogy focista vagyok és ennyi, nem pedig, hogy amúgy szerintem egy kedves személyiség, akivel jó beszélgetni. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzott, de szerintem így van, de ha nem, akkor sem baj. Majd próbálok rajta javítani.
- Persze – feleltem mosolyogva, majd beálltam ahhoz a ponthoz, amit Meredith mutatott nekem. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy igazi sztár, akinek megmondják, hogy hova álljon. Nem vettem még ilyenben részt, de jó érzés – Itt jó lesz? – kérdeztem, hátha egy kicsit más helyen vagyok, mint amilyet tényleg mutatott nekem. A biztonság kedvéért jó ezekről meggyőződni. Mégis csak én az alany vagyok, nem pedig, aki megálmodta ezt az egészet – Amúgy csináltál már ilyen fotósorozatot valamikor máskor is? – kérdeztem kíváncsian.

Meredith édesanyja, Gabriella szerette rendben tartani a kertet. Hogy ez köszönhető-e spanyol temperamentumának és születésének senki sem tudja, de tény, hogy náluk a fű mindig zöld, a virágok mindig színesek. Amikor ideges mindig kimegy a kertbe, ezt Merry pont látja a szobájából, és a mai napig nem érti, hogy miért éppen a kertbe megy fagyoskodni télen is. Mindenesetre ez nem az ő dolga, és most jobb is lesz, ha a fotózásra koncentrál ahelyett, hogy elgyönyörködik a sokat látott kertben. Ehelyett szemügyre veheti Sam-et egy művész szemével.
- Igen. Pont jó helyen vagy – bólintott a lány, miután a fényképezőgépbe pillantva megállapította, hogy a fiú épp belefér a képbe, és úgy tölti ki, ahogyan azt ő korábban megálmodta. Természetesen, ezt nem kell szó szerint venni. Nem álmodott erről ténylegesen, csak kigondolta, hogy milyen lehetne ez a fotózás.
- Nem. Te vagy a próbaalanyom – mosolyodott el szélesen. Persze nem úgy gondolt a srácra, mint próbára, de neki is nagy megtiszteltetés volt, hogy végre van valaki, akit fotózhat. Még nem csinált ilyet, de lehet, hogy szívesen foglalkozna ezzel a jövőben, hogy eltartsa magát valamiből. Hiszen a vámpírvadászkodásból nem igen lehet megélni, ugye?
Kattintott egyet a fényképezővel, majd nézetet váltott, hogy sötétebb, titokzatosabb legyen a kép. Figyelte, hogy a napsugarak megcsillannak Sam sötét hajtincsein, és focista testalkatát enyhíti a virágos háttér. Ne mintha eddig nem tudta volna elképzelni a srácot egy réten mondjuk, de mindenesetre iskolai környezetben könnyebben.
- Hogy érzed magad? Csak mert ha jól, akkor kérek egy széles mosolyt! – adta ki Meredith az utasításokat maga is mosolyogva, és figyeltem, hogy a fiú követi-e az instrukcióit.

//Bocsi, most csak ennyire futotta //

Ha fényképezésről volt szó, Meredith ragaszkodott hozzá, hogy ő álljon a vaku mögött. Nem akart szerepelni egy képen sem, ha nem volt muszáj. Félt, hogy a múlt magával rántja. De talán nem is igazán ettől félt, hanem attól, hogy mi várja a múltban, ha ott találja magát. Mikor megtudta az igazságot arról az estéről, mikor a nagyanyja meghalt és Christian eltűnt, rádöbbent, hogy halvány foszlányokra emlékszik arról a napról annak ellenére, hogy nagyon kicsi volt. Viszont mindaddig, míg fel nem hívták erre a figyelmét, ha akarta volna sem tudta volna előásni ezeket az emlékeket. Talán ő maga volt az, aki előásta tudatalattijának legmélyére azt a napot, mert túl fájdalmas lett volna emlékezni, talán ő volt az, aki felhúzta a falat, ami most megakadályozza abban, hogy tisztán lásson, talán minden az ő hiába. Meredith így utólag már nem tudott mit tenni azzal kapcsolatban, hogy lássa azt az estét, de ha tudna is, talán félne megtenni, mert a szíve legmélyén nem kíváncsi arra, hogy mit kellett aznap átélnie. Jó oka lehetett rá, hogy elzárja a tudatalattijába, de ő nem szereti a titkokat. Márpedig egy lezárt rész a saját agyában olyan volt, mint egy kulcsra zárt doboz a szobájában. Túl kíváncsi ahhoz, hogy ne nyissa ki. Tudnia kell, hogy mit titkolnak előle, vagyis hát hogy ebben az esetben ő maga mit titkol.
- Természetesen megmutatom, amint előhívtam őket – mondta Merry is mosolyogva, mert a fiú újítása, hogy a „cheese” helyett „Sammy”-t mond, nagyon tetszett neki. Ez is mutatja a srác egyedi, szerethető stílusát, ami fényt hoz minden sötétbe. Meredith sötétségbe burkolt lelkébe is. Ki tudja, hogy melyik srác volt utoljára, aki annyi mindent tudott róla, mint Sam, pedig csak barátok? Talán nem is volt ilyen. Még Ed Goff, a lány előző pasija sem tudta, hogy szeret fényképezni, ez valami olyan, amit igazán csak Sam-nek ismert be. Maga sem érti miért, de ösztönöse megbízik a fiúban, és nagyon reméli, hogy nem fogja megbánni. De vajon Ő megbánja-e valaha, hogy a barátja, hogyha kiderül, mi is a lány? Hogy egy hazug, színészkedő vadász…
Meredith előtt váratlanul egy kép villant be, miközben a vaku kattant, és a kép rögzítette Sam széles mosolyát. Egy elefántcsont fehér arcbőr, katonásan rövidre nyírt szőke haj és kivillanó vámpírszemfogak. Agyarak, melyek aranylóan csillognak a friss vértől, és egy gyermek kiáltása, sírás, ami mintha a távoli múltból szólni… A lány lemerevedett. Ha a fényképezőgépet nem tartotta volna az állvány, bizonyára elejtette volna azt. Így viszont csak szótlanul állt, ujjai megremegtek a gép mellett, és úgy érezte, hogy nem kell sok ahhoz, hogy összeessen. Márpedig Merry erős lány volt .A horror-filmek meg sem rázták, a halál látványa nem tetszett neki, de undorodott tőle, most azonban elborzadt, mert jól tudta, hogy ez a kép a saját múltjából származik.
- Menjünk be! – kérte Meredith fojtott hangon, és úgy érezte, mintha valami fojtogatná. Nehezen vette a levegőt, és szédült. Ez az emlék nagyon felkavarta, és másra sem vágyott csak hogy leülhessen és leöblíthesse a torkát valami hideggel. Talán ez egy jel… Egy jel, hogy itt az ideje, hogy valaki előtt tiszta vizet öntsön a pohárba és a szennyvíz szétfolyjon a padlón…

Merry

Nem tudom, hogy mi az, ami miatt sokan szeretnek fényképezni, de elfogadom, hiszen mindenki más. Lehet, hogy, aki például képeket készít, ő nem tud focizni. Ilyen a világ, hiszen valaki ebben jó, valaki pedig másban. Viszont én különösebben nem szerettem sosem fényképezővel rögzíteni egy-egy pillanatot, de ez annak is betudható, hogy nem is tudom kezelni. Valakinek lehet ez is egy, a természetesnek mondható dolgok közül, de nekem, hogy megtaláljam, hogy melyik gombbal kapcsoljam be, az egy másik világ. Már, hogyha eljutok odáig, akkor tudnom is kéne, hogy melyik az a jelzés, ami mutatja, hogy annak a lenyomásával kell fényképezni. Olyan, mintha nekem kínaiul beszélnének, mert egyáltalán nem az én műfajom. Bár, nincs is nagyon szükségem rá, hiszen általában inkább engem örökítenek meg egy képbe zárva, nem pedig én másokat. Sok minden van, amiben jeleskedhetek, de ebben nem. Bár, mindenkinek van az életében ilyen pont, de furcsa, hogy nekem ez pont a fotózás. Hiszen olyan sok embernek megy, hogy hogyan kell kezelni a gépet. De még fejlődő képes vagyok, és hogyha nem is én lesz a jövő fotósa, akkor legalább megtanulom, hogy hogyan használjuk a gépet. Mindenbe bele lehet tanulni, csak akarni kell, és nekem megvan ez az indíttatás. Fogalmam sincsen, hogy mikor állnék neki, hogy sikerüljön jól egy képet elkészítenem, de most már van rá időm. Ezt sem próbáltam ki, úgyhogy érdemes lenne, és biztos, hogy nagyon hasznos is. Még hogyha ez nem is egy olyan fiús tevékenység, de személy szerint szívesen megtanulnám az alapokat. Hiszen mindent onnan kell kezdeni, és ha már beletanultunk, akkor megy, mint a karikacsapás. Ehhez pedig kell sok kitartás, ami nekem van, és úgy gondolom, hogy pozitív gondolkodás is, amivel szintén rendelkezek. Szóval nem lehet olyan nehéz beletanulni a fényképészet fortélyaiba.
Szélesen elmosolyodtam, amikor Meredith kérte, hogy ezt tegyem. Nem esett nehezemre, hiszen majdnem mindig előveszem tipikus, Sam-es mosolyomat, és mellesleg most jól is érzem magam, úgyhogy ezért is. Sosem voltam fotózáson, de tetszik, habár nem úgy, hogy mindig ezt csinálnám, de egyszer kétszer beleférne. És nem azért, mert így én vagyok a középpontban, hanem mert így valaki rajta keresztül lehet jobb ebbe a hobbiba. Én pedig ebben szívesen segítek, és ha az illető Mer is, akkor még jobban. Nekem is segített sok ember abban, hogy eljussak arra a focista szintre, ahol most vagyok, és tudom, hogy erre milyen sok szükség van. Lehet, hogy másnak ez nem annyira fontos, de nekem igen. Elkészült az első kép, és a lány hozzátette, hogy menjünk be. Először nem értettem, hogy miért, de láttam rajta, hogy valami nincsen rendben. Eddig mindig mosolyogott, és most valami megváltozott. Mintha valami rossz dolgot élt volna át. Fogalmam sincsen, hogy miért erre gondolok, de szerintem ez az oka, hogy be kéne mennünk.
- Rendben, ahogy gondolod – feleltem, és követtem a házba. Menet közben nem tudtam, hogy megkérdezzem –e, hogy van –e valami baj. Hiszen lehet, hogy nem rám tartozik, és nem is szeretné, hogy megtudjam. Viszont mi van akkor, hogyha valakinek szeretne a problémájáról beszélni. Nem tudom, hogy melyiket válasszam, de szerintem jobb lesz, hogyha megkérdezem – Minden rendben? – kérdeztem érdeklődve, hogy megtudjam, hogy jól érzi magát.

Az árnyak magasra kúsztak a nappaliba, mikor beléptek. Az üvegajtót Meredith bezárta maguk mögött, és hosszan szemlélte a nyugodt kertet. Nem volt képes felfogni, hogy mi és miért pont akkor váltotta ki benne ezt a szörnyű érzést, de kétségtelenül megijedt. Valami belső érzéke azt súgta, hogy veszély közeleg. Pedig nem volt semmi veszélyesnek tűnő odakint vagy legalábbis nem látta. A szél lágyan lengette a növények szárait, megborzolta a fák lombját. Minden nyugodt volt, normális, mintha mi sem történt volna, de Meredith-ben megváltozott valami, rajta megváltozott valami annak ellenére, hogy megtanulta, hogyan rejtse el az érzelmeit. Ha nem tanulta volna meg, akkor nem lenen jó harcos. Mert a jó harcos nem fedi fel idő előtt, hogy mi a következő lépése, hova akar ütni, merre akar támadni. Az ilyen harcos veszít, mert az ellenfele kiismeri, és legyőzi. Merry sosem volt egy vesztes alkat, de most mégis látszott a fájdalom az arcán. A tompa űr tükröződött a tekintetében, ezt ő maga is látta a halványan visszatükröződő ablaküvegben. Sam-et is látta, ahogyan aggódva fordul felé, majd kérdését követően a lány mélyet sóhajtott, és megfordult.
- Nem, nincs – mondta tömören, majd a torkát elviselhetetlenül száraznak érezte, ami megakadályozta a beszédben. Újra Sam-re emelte a pillantását, és szinte látta a fiú belső vívódását, mert nem tudja eldönteni, hogy mit kellene tennie. Nem azok a fajta barátok, akik kisírják egymás vállán a bajukat, az ő kapcsolatuk a vidámságra épül, mindig is arra épült, de most Meredith ezt készült lerombolni annak érdekében, hogy valami igaz, valami barátságnak nevezhető dolog szülessen köztük. Mert ez nem volt az. Bármennyire is szerette a lány ezt állítani, nem tehette, mert hazudott. Neki is, mindenkinek. Itt az ideje, hogy ezt jóvátegye.
- Ülj le! – ajánlott fel egy helyet a kanapé felé intve, miközben ő maga elindult a konyhába, és kinyitotta hűtőt. A frigóból áradó hűvös levegő egy kicsit megnyugtatta, és lehiggadt. Elővett egy kancsó hideg gyümölcslevet és mellé két magas szárú poharat, majd azokat egy tálcára tette, és kivitte a nappaliba, letette az üvegasztalra. A Sulez-ház egyik érdekessége, hogy a nappaliban szinte minden üveg vagy fehér színű, így amolyan színtelennek tűnhet az egész, de Merry szerint egyszerűen csak távolinak, valótlannak. Merry töltött magának egy pohár baracklevet, majd Sam felé billentette a kancsót – Kérsz? – kérdezte kedvesen, majd a fiú válaszától függően cselekedett, vagy öntött neki is a másik pohárba vagy pedig félrerakta a kancsót, és csak kortyolt egyet a sajátjából.
- Nem tudom, hogy pontosan mit gondolsz rólam, de biztos vagyok benne, hogy ha elmondtam, amit most el akarok mondani, akkor mást fogsz. Talán megutálsz, és szóba sem akarsz majd állni velem, de nem akarom, hogy hamis kép éljen rólam benned – mondta a lány minden egyes szót jól meggondolva. Most jönne a magyarázat a Miért? kérdésre, de Merry nem akarta elsütni a sablonos „Mert fontos vagy nekem” választ, így inkább hagyta az egészet a csudába. – Hazudtam. Szinte minden körülöttem élőnek. Nem egyszer, hanem rengetegszer. Az egész életem hazugság. Erre tanítottak, erre születtem. Nem tudtam, miért kellett hazudnom, de ha valaki így nevelkedik, nem is teszi fel ezt a kérdést. Aztán mégis feltettem, és az igazság szörnyűbb, mint valaha képzeltem volna – Meredith magyarázat közben higgadt volt, egyenesen a fiú szemébe nézett, a tekintete sem rezdült, érzelmek nem tükröződtek már az arcán, nem látszott más, csak őszintén beszél. Nem idegeskedett, tördelte a kezét, csavarta a haját, nem, mert elfogadta, hogy elveszíthet egy jó barátot, ha elmondja az igazat, de nem is lesz igazi barátja, ha nem mondja el. – El tudod ezt hinni? Meg tudod bocsátani, hogy azt hazudtam, hogy lovagoltam és sportoltam? Hogy azt hazudtam, hogy őszinte és kedves vagyok? Hogy hazudtam, mikor nem figyelmeztettelek, hogy nem egy átlagos, ártatlan lány vagyok? – kérdezte a lány, és tekintete könyörgőn összeszűkült. Tudta, hogy nincs visszaút, és hogy nem állíthatja meg Sam-et, ha fel akar állni, és elmenni, de el kell mondania. – Vadász vagyok, Sam… olyan amilyet a filmekben látsz… Vámpírokra, vérfarkasokra meg egyéb természetfeletti lényekre vadászom. El tudod ezt hinni? – rázúdította minden kérdését a fiúra, aki az is lehet, hogy őrültnek nézi, de már nincs veszítenivalója. El kellett mondani.

Merry

Gondoltam, hogy valami itt nincsen rendben, hiszen Meredith majdnem mindig mosolyog, de most valamilyen okból kifolyólag nem ezt tette. Valamiféle rémületet láttam az arcán, mintha újra átélt volna egy szörnyű dolgot. Fogalmam sincsen, hogy miért erre gondolok, mert általában pozitív eszmefuttatásaim szoktak lenni, de most úgy éreztem, hogy tényleg nincsen minden rendben. Nem biztos, hogy így áll a dolog, de valamiféle bajt sejtek. Sosem láttam még ilyennek a lányt, hiszen olyan más volt, mintha teljesen kicserélték volna. Más, mint a régi önmaga. Rossz érzés, hogy nem segíthetek és nem tudhatom, hogy mi az, ami az ő szívét nyomja. Ezért is tettem fel a kérdést, amire elég lehangoló választ kaptam. Tudtam, hogy most készül elmondani, hogy miért nincsen minden rendben, és én ezért vártam figyelmesen a választ. Leültem, mert úgy tűnik, hogy elég hosszú beszélgetésnek nézünk elébe.
- Köszönöm, nem – feleltem, amikor megkérdezte, hogy kérek –e inni. Most nem kértem, mert minél előbb feleleltet vártam, hiszen ha nincsen minden rendben, akkor szerintem meg kell tudnom, hogy mi ennek az oka. És meg is kapom a választ, hiszen miközben ezen gondolkoztam, a lány már bele is kezdett elmesélni a történetbe, amit meg akart osztani velem. Figyelmesen hallgattam, és próbáltam értelmezni a mondatokat. Úgy sejtem, hogy valamit el akar mondani, amit eddig nem, és lehet, hogy olyan mértékű, hogy én megutálom. Nem, az nem lehet. Én nagyon senkit nem gyűlöltem még eddig életem alatt, így még őt sem fogom. Azért vagyok ebben olyan biztos, mert jó Merry-vel beszélgetni és már sok rendezvény volt, amin együtt beszéltük meg a dolgainkat. Hogy lennék ezek után képesek utálni őt? Mellesleg mindenkivel kedves, és még engem sem ítélt meg, mert focista vagyok. Pedig annyian ezt tették, és ő nem. Ezért is és még sok minden más is közrejátszik, de nem tudom elképzelni, hogy olyat mondana, ami miatt szóba sem állnék vele. Igen, volt már a életemben olyan személy, akinek tényleg nem tudtam azt mondani, hogy akkor most kezdjük tiszta lappal, de a legtöbbjüknek megbocsátok. Nem vagyok egy haragtartó srác, és ezért nem is hiszem, hogy igaza lesz a lánynak. Legalábbis reménykedjünk benne.
Hazugság... Megtudtam, hogy mi az, ami miatt Merry rosszul érzi magát. Hazudott nekem, és ez tényleg elég fájdalmas, mivel én mindent elmondtam neki, amit gondoltam, hogy tudnia kell. Sőt, talán többet is, sokat tettem érte, mert megbíztam benne. Viszont neki így kellett nevelkednie! Nem tehetett ellene, mert ebbe született bele. Olyan, mintha valakinek megtiltanák, hogy ne lélegezzen. Jó, lehet, hogy túloztam, de hasonló az eset. Érthető, hogy így azt tette, amit tennie kell, még hogyha ez nekem fáj is. Belegondolva, hezitálnék, hogyha nem tudnám, hogy neki ezt muszáj megtennie, hogy tényleg megbocsátsak –e neki. Viszont tényleg ilyen életet él, és nem csak nekem, hanem mindenkinek hazudott. Valamivel ez kicsit enyhít a seben, amit szereztem, de még így sem teljes mértékben.
- Istenem! Neked ez az életed, és mindvégig hazugságban kell élned – töprengtem el hangosan, mert elég nehezen dolgoztam fel a történteket. Srác létemre ez elég kemény küzdelem nekem. Miért tennék ezt a szülők a gyerekükkel? Hogy lennének erre képesek? Erre is megkaptam a választ, melyet jobban sikerült elfogadnom. Már Selina is kérdezte a beszélgetésünk alkalmával, hogy hiszen –e a természetfeletti lényekben, de most kiderült, hogy valójában léteznek ilyenek. És Meredith pedig, hogy úgy mondjam, ezeknek a vadászja.
- Nehezen, de elhiszem. Tudod, nekem nincsen gondom azzal, hogy ilyen lények élnek. Én megtanultam, hogy így jó, és ezért elfogadom. Viszont nem hittem, hogy olyan emberekkel is találkozom, akiknek közük van hozzájuk – mondtam el a véleményemet – Gondolom, hogy nehéz lehet neked, de te tényleg hazudtál nekem. Most, hogyha azt mondanám, hogy emiatt én nem állnék szóba veled, az nem lenne igaz. De mielőtt döntök, válaszolj egy kérdésemre. Miért nem mondtad ezt eddig? – kérdeztem kíváncsian – Hiszen tudtad, hogy nekem elmondhatnád – tettem hozzá, hiszen így volt. Szerintem meg lehet bízni bennem, de fogalmam sincse, hogy most mi lesz. Nem tudok egyelőre határozottan dönteni, de megvárom a választ. A választ, amely sorsdöntő lehet.

Sam tudhatta, hogy valami nincsen rendben, és volt olyan úriember, hogy rákérdezett erre, míg sokan átsiklottak volna ezen, és legyintve továbbléptek volna, mondván, hogy van elég bajuk nekik is, fölösleges, hogy máséval is foglalkozzanak. De hát mire valók a barátok? Hogy támogassák, és segítség egymást, nem? De miféle barátokról beszélünk már sokadszor? Akik látták őket beszélgetni talán annak hitték őket, de Meredith volt az egyetlen, hogy ez nem igaz. Mindenki azt hitte, hogy Merr egy népszerű lány sok baráttal, de ő tudja egyedül, hogy valójában mennyire magányos, hogy mennyire nincs senkije, akivel megoszthatná azt, ami érez. Hogyan is tehetné? Kinek a vállára tehetne ekkora súlyt? És hogyan ne legyen igazságtalan? Nincsen jó döntés vagy helyes választás… mindenki hibázik, és eljön a pillanat, amikor Meredith Sulez is elköveti ezt talán azzal, hogy elmondja valakinek a titkát, talán éppen azzal, hogy nem. De honnan tudja meg, ha meg sem próbálja?
Sam-en látta a lány, hogy megzavarta. Szemében az értetlenség tisztán tükröződött. Úgy fodrozódtak benne a kusza gondolatok, mint tiszta vízben a halak… össze-vissza: nem tudod megmondani melyik honnan jön s hova tart. Meredith mégis félt, talán most életében először igazán félt, de ez nem fizikai félelem volt, hogy meghal vagy fájdalom éri. Ez sokkal inkább pszichés. Tartott attól, hogy mit fog gondolni a fiú, és mit fog tenni. Eltaszítja magától, de megtartja a titkát? Őrültnek hiszi, és szóba sem áll vele? Elvicceli a dolgot? Vagy szétkürtöli az egész városban? Meredtih maga sem tudta, hogy mire számítson, így Sam reakciója egyszerre volt ijesztő, és megnyugtató.
- Igen, ez az életem… vagyis csak volt, mert most már előtted nem kell titkolóznom – mondta a fiú első reakciójára, és halvány mosolyt erőltetett magára. Az első lépések, az első ember, akit beavatott titkába. Miért pont ő és nem Caroline? Ki tudja, ez így jött ki. Az univerzum küldött egy jelet, és Merry nem hagyta figyelmen kívül, mint sokan mások tették volna. Talán nem a legjobbkor mondta el, várhatott volna, vagy hamarabb is megtehette volna. Megtehette volna korábban, és akkor nem rántotta volna be a fiút ebbe a világba, akkor még lenne esélye kilépni, most már nincs sok, ahogyan önmagának sohasem volt. A szülei megpróbálták, de mint kiderült, nem fordíthatsz hátat a létező világnak, ha megunod, vagy ha félsz. Attól még hogy azt állítod, hogy a Föld nem forog, nem lesz igaz.
Hiábavaló volna tagadni, hogy Meredith meglepődött, hogy Sam milyen nyugodtan vette a vámpírok létének valóságos létezését. Merry emlékezett, hogy ő ebben a helyzetben rengeteg kérdéssel állt elő, becsapva érezte magát, és olyannak, mintha ez az egész egy nagy orbitális vicc lenne az univerzum felél, ami nevet mert átsikerült vernie. Ezért is csodálkozott a lány, hogy Sam csak egy kérdést akart feltenni neki, egyetlen egyet, mielőtt dönt, felel…
- Miért? – kérdezett vissza hitetetlenedve Meredith. Nem igaz, hogy nem érti! – Mégis mit csináltam volna? Szemüveg-vásárolgatás közben mosolyogva jegyezzem meg, hogy az az életem célja, hogy minél több vámpírt nyírjak ki? – fogalmazott nyersen a lány, de csak mert tudatni akarta a fiúval a véleményét. Kemény az élet, sosem tudhatod, kiben bízz! – Erre neveltek, hogy titkoljam. Ez olyan, mintha neked azt mondanám, hogy holnapból beszélj japánul! Nem fogsz úgy beszélni, mert tanultad meg, hogyan kell… Ez a helyzet velem is. Arra tanítottak, hogy ne bízzak senkiben. Honnan tudtam volna, hogy te ilyen könnyen kezeled majd a helyzetet? Sokan már a vámpírok megemlítésekor elmegyógyintézetbe akartok volna záratni! De te nem… - mondta Merry elgondolkodva. Sam annyira más. Még sosem találkozott ilyen emberrel, akinek ilyen az életfelfogása, aki ilyen gondtalan és boldog. A lánynak fájt a tudat, hogy hazudott neki, hogy hazudnia kellett, a világért sem akarná megbántani ezt az embert, akitől annyi szépet és jót kapott ilyen rövid idő alatt. – Figyelj, Sam… Én el akartam mondani, de nem voltam elég bátor, és amúgy meg sosem voltunk kettesben ezelőtt. Mikor mondtam volna el? A bálon tánc közben? Kérlek, ne haragudj rám… - suttogta, és ujjaival idegesen dobolt az ölébe ejtett fényképezőgép oldalán.

Merry

Furcsa, hogy valakinek megmondják, hogy milyen életet kell élnie, és abból sosem szabadulhat ki. Olyan lehet, mint egy útvesztő, amiből nincsen kiút. Legalábbis egykönnyen nem lehet kijutni onnan. Biztos, hogy Meredith szülei csak ezt az utat találták, de ez szerintem mégsem helyes. Megmondják a saját lányuknak, hogy úgy kell élnie és hazudni minden körülötte levőnek. Biztos, hogy máshogy nem tudták megoldani, de ez mégis csak elég kellemetlen helyzet lehet. Sosem lehet önmaga és folyamatosan lelkiismeret furdalása lehet, hogy nem mondja el az igazat. Hova jutott ez a világ? Ilyenek vannak, de persze csak azért, hogy ne fedezzék fel őket és ezt megértem. De ennél kegyesebb módszert is használhattak volna, mert ez kész káosz lehet. Én nem lennék képes arra fiú létemre, hogy mindenkinek hazudjak. A szüleinek próbálok engedelmeskedni, de ez azért elég durva. Hogyan képes ezen végigmenni? Annyira nehéz lehet belegondolni reggel, amikor felébred, hogy az élete egy nagy hazugság. Sosem lehet önmaga és talán ez a legnehezebb a dologban. Mellesleg szerintem olyan dologra kérik, amit nem szívesen tenne meg. Hiszen az más téma, hogyha nekem évek után azt mondanák, hogy fociznom kell, de így. Képzelem, hogy benne mennyi kérdés fogalmazódott meg, nemhogy bennem. Alig bírom ezt elhinni. Bíztam benne, mert miért ne, pedig nem kellett volna. Tanácstalan vagyok, hiszen neki ezt kell tennie, de mégis csak hazudott. Az egyik felem azt mondja, hogy nem kell megbántanom, de ezt nem kellett volna tennie. A másik oldalam viszont azt, hogy elfogadjam, hiszen még így is egy elbűvölő lány. Elég sok belső csata zajlik most bennem, de nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy jó döntés.
- Persze, hogy nem erre gondoltam. Viszont minél előbb mondtad volna el, annál jobb lett volna - tettem hozzá az első gondolatmenetéhez, amikor megkérdezte, hogy szemüveg vásárlás közben mondta volna -e el. Ezt természetesen nem várnám el senkitől, de szerintem nem most volt itt az ideje, hanem előbb - Képes vagyok megérteni a helyzetedet, de én már sok emberben megbíztam és adtam új esélyt. Sok diák csak azért barátkozott velem, mert népszerű vagyok, és még nekik is képes voltam még egy esélyt adni. De már megbántam, hiszen nem kellett volna, és nem tudhatom, hogy neked van - e több titkod, amik miatt ezt nem tehetném meg - magyaráztam el neki az én szemszögemből az ügyet. Talán nem érti meg, talán igen, de akkor is így állunk. Olyanokban is bíztam, akikben egyáltalán nem kellett volna, és ezért sokszor döntöttem rosszul. Most nem tudom, hogy mit tegyek és hogyan. Erre sosem gondoltam volna. Viszont meg kell hoznom a döntésemet, és ha jó lesz, ha rossz, én már megtettem. Fogalmam sincsen, hogy lesz -e annak következménye, hogy így döntöttem, de nem vagyok arra képes, hogy a sok, jó dolog után most ne bocsátsak meg. Igaz, hogy bele kell gondolnom, hogy azok a beszélgetések csak az én részemről voltak őszinték, de most elmondta az igazat. Jobb is így, hiszen előbb vagy utóbb meg kellett tudnom, de tőle jobb volt hallani.
- Meredith! Én nem haragszom rád, és képes vagyok bízni benned, de ezt akkor sem hanyagolhatjuk el. Hogyha bármilyen kérdésem akad, akkor kérlek válaszolj rá. Rendben? - kérdeztem, mert nekem ez tűnt a legjobb megoldásnak. Lehet, hogy valaki túl keménynek vagy túl megbocsátónak tart, de én bízom a lányban. Nem szabad, hogy többször hazudjon nekem, mert akkor már tényleg nem leszek képes hinni neki, de ha mindent elmondott, akkor rendben van. Csak legyünk már túl az egészen.

S hogy Merry hogy bírta ki? Mármint egy gyermek a természetéből adódóan kiváncsi természetű és sokszor akaratlanul is elejt olyan megjegyzést, amit nem szabadna. Tegyük fel, hogy otthon a szülők arról beszélgetnek, hogy Pete anyujáka meg apukája sokat veszekednek, a gyermekben fel sem merül, hogy ezt nem kellene felhoznia Rosie-nak. Kevés kigyermek tud titkot tartani, mert szinte kényszert érez rá, hogy ne egyedül viselj a terhet, hanem megossza mással ennek az adott titoknak a nyomását. Így van ez a meglepetésekkel is. Egy kisgyerek nem tudja tartani a száját, akkor sem a megígértetik vele. Szóval akkor hogy volt képes Meredith ennyi ideig elszólás nélkül élni? A válasz egyszerű: Meredith nem hétköznapi kisgyermek és egyáltalán nem hétköznapi családban nőtt fel. A szülei mindketten vadászok, akárcsak ők, és másképpen nevelték, mint az átlagos amerikai szülők a gyermekeiket. Ezt a kis Merry egyáltalán nem is találta furcsának, mondván az ő szülei spanyolhonból származnak, talán az ottani szokások szerint ez meg az így van. Meredith gyermekkora normális volt, legalábbis ő annak hitte... Elhitette magával. Mégis melyik gyermek akarna emlékezni arra a szörnyűséges napra? Egyik sem, így elnyomta magában, de még az is lehet, hogy hipnotizálták vagy megigézték minmáig ő maga sem tudja, csak homályos foltokra emlékszik a múltjából. Így szinte azt sem tudja ki ő. Néha arra ébred rá, hogy fogalma sincs arról, ki és mit akar, máskor viszont határozottan, körvonalazottan látja a dolgokat, mondhatni élesen. Eldöntötte, hogy harcolni fog, nem fordít hátat ennek a világnak és annak ami neki adatott. Minden hazugságot fel fog használni, ha kell. Bebizonyítja, hogy nem volt fölösleges a kiképzése.
- Nem is tudom... - csóválta a lány a fejét csalódottan, és felhúzta az ölébe a lábát a fotelban. Nem várhatta el Sam-től, hogy megértse vagy hogy elhiggyen bármit is amit mond, maga sem tudta mire számított, de ilyen gyors felfogásra és nyílt véleményre biztos nem. Azonban kénytelen volt magának elismerni azt is, hogy fájtak neki a fiú szavai, hogy lehetnek még nagyobb hazugságai, hogy a bizalom lehet téves is, hogy elmodnhatta volna előbb. De hát nem ezt magyarázta? Nem tudja megérteni, hogy mennyire nehéz volt neki bárki előtt is megnyílnia? Dehogy érti. Hogyan is érthetné ő vagy bárki més? Hiszen ez nem az ő életük, meg van nekik a maguk baja.
- A bizalom érdem, Sam... Ha azt állítod, hogy bízol bennem, de közben feltételeket állítasz, az nem valódi bizalom... nem igazi barátság. Én már csak tudom. Az egész eddigi életemet hazugságban töltöttem, nincs olyan aki ismerne. A szüleimen kívül te vagy az egyetlen, aki tudja a titkom. Te vagy az egyetlen, akit a barátomnak nevezhetek... És ezek után szerinted elhallgatnék előled bármit is? - kérdezte a lány szinte dühösen, mert értette Sam reakcióját. Felállt a fotelból, és a fényképezőgépet az asztalra tette, majd hátat fordított a fiúnak, mélyeket lélegzett, majd az egyik szekrényhez sétált, egy zsebéből előhalászott kulccsal kinyitott egy zárat, és elővett onnan egy fényképalbumot, majd visszaült a helyére.
- Tessék, kérdezz! De gondolj bele, tényleg tudni akarod az igazat? - kérdezte, és visszavette határozott Meredith-álcáját, akinek hűvös volt a hangja és a szeme metsző. Az igazság fáj, de nem öl, ez a kín pedig sokakat megőrjített már...

Meredith sejtette mit gondolnak róla mások. Hogy boldog lány, akinek fontos a tanulás és a barátai, hogy valaki, aki sokat tesz a közösségért és a végletekig képes elmenni olyanokért, akit szeret. Nagyjából igazuk is volt. De hallotta már, ahogyan sokan fogalmaznak: hűvös és higgadt. Egyszer valaki azt mondta, hogy olyan mintha képtelen lenne önmagától a cselekvésre, egyszerűen csak reagál a dolgokra. Ez nem igaz, aki ezt mondta nem ismeri. Nem tudja milyen élete volt. Milyen van és milyen lesz. Meredith mindig is különbözni fog a tömegtől, sosem lesz igazán egy közülük, mert nem olyannak nevelték. Kicsit olyan, mintha ő maga is vámpír lenne… elszigetelt, meg-nem-értett, gyilkos… Az. Mert abban a pillanatból, hogy egy bűnös lélekkel végez, ő maga válik bűnössé. Tolvajtól lopni bűn? Olyan kérdés, ami évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Talán van rá válasza az egyháznak, de valamilyen okból fogva Merry sosem volt vallásos. Mert az, hogy létezik ez a pokol – vámpírok, vérfarkasok, gyilkosok, éhínség és miegymás -, az nem jelenti azt, hogy létezni kell annak is, a Mennynek és Istennek, ami irányítja mindük létét.
- Hogy érted, hogy mindig? – ismételte a fiú szavait Meredith. – Volt már ilyenben részed?
Végül is Sam-enk igaza volt: a káosz így kezdődik. De a káosz nélkül nem lenne semmi. A lány tisztában van vele, hogy az élete maga olyan mintha nem lenne valóságos, de legalább egy emberrel szerette volna megosztani, és vele is éppen azon kellett vitáznia, hogy miféle szörnyűség fog kisülni, minden egyes igaz szó mihez korábban meghazudtolthoz vezet.
- Csak egy? Akkor jobb helyzetben vagy, mint én – jegyezte meg a lány kissé hűvösen, mert ő úgy érezte, hogy sosem kap válaszokat. Hogy nem hallják mega kérdéseit vagy egyszerűen csak nem akarnak válaszolni, nem tudja, de mintha még mindig titkolnának előle valamit. Egy napja kellett megtudnia, hogy mi Caroline. Ezt is idáig képes volt előle titkolni. De hogyan haragudhatna rá, ha ő éppen ugyanezt teszi? Megérti, de mi értelme lenne elmondani a saját történetét? Van Care-nek elég baja, elég annyi tudnia, hogy Merry képes magára vigyázni. Legalábbis megtanították rá.
- Sam, el tudom fogadni. Annyi mindent el kellett fogadnom az évek során, hogy ezt, ezt az apróságot simán el tudom fogadni – vallotta be a lány, és sóhajtott – Mások vagyunk. Senki sem ugyanolyan, de az én családom nagyon más. Te pedig nagyon más vagy, mint bárki akivel valaha őszintén beszélgettem. De talán csak mert te voltál igazán az első, akinek mindezt elmondtam… - fejtette ki halkan tekintetét az üvegasztalra szegezve, és várta, hogy hátha akad más kérdése a fiúnak, mindaddig azonban a fehérséget fixírozta, és átkozta. Mert a fehér sokat takar… épp olyan, mint ő.

Merry

Szerintem Meredith pontosan tudja, hogy milyen érzés, hogyha valakiről azt hisszük, hogy őszinte, de mégsem, hiszenő pom-pom lány volt. Bár, a lánytól úgy hallottam, hogy a hátsó sorban szurkolt, mivel nem volt elég jó, de sejtésem szerint akkor is kellett, hogy ilyennel találkozzon. A futball játékosok mind-mind élnek át ilyet, de a kérdés az, hogy hogyan tudják kezelni. Vagy egyszerűen átsiklanak rajta vagy nagyon kilesznek tőle és többet szóba sem bírnak állni az illetővel. Úgy hiszem, hogy már elég jól kiismertem őket az évek alatt, hogy tudjam, hogy egyes helyzetekben milyen reakciójuk lenne. Viszont mi ezt mind elfogadtuk, amikor vállalkoztunk rá, hogy a csapat tagjai leszünk. Bár, akkor senki nem hitte volna, hogy ennek az lesz a vége, hogy szét is megyünk, de mindegy. Az élet néha hoz váratlan fordulatok és én már csak tudom. Nehéz elhinni, de sok mindenen mentem keresztül, amik segítségével jobban tudom kezelni a problémákat. Ilyen például a mostani eset. Bárki megtehette volna, hogy itt hagyja a lányt, de én nem tettem ezt. Szerintem erre semmi szükség, hiszen akkor ennek mi haszna volt. Másrészt attól, hogy cserbenhagyom őt, attól még nem oldódnak meg a konfliktusok. Fogalmam sincsen, hogy másik miért tennék ezt a helyemben, de ez nem lenne helyes. Semmi sem változna, hogyha egyszerűen csak lelépnénk és nem mondanánk semmi mást. Hihetetlen, hogy vannak olyan személyek, akik készek lennének erre, de nincs utána lelkiismeret-furdalásuk.
- Úgy értem, hogy volt már olyanban részem, hogy valakiről azt hittem, hogy elmondott mindent, de közben mégsem - feleltem a kérdésére, és ezzel megtudhatta, hogy ez nem az első eset. Persze, mindegyiknél más dolog volt, amit addig nem tudtam, de ez lényege akadt: a hazugság. És ezzel kapcsolatban tényleg csak egy kérdésem volt, de végül is csak egyelőre. Ki tudja, hogy a közel jövőben milyen kérdések merülnek fel bennem a témával kapcsolatban. Mindenkinek elhittem, hogy léteznek természetfeletti lények, hiszen elfogadom, hogy vannak és ennyi. Nézzen rám bárki furcsán, de én akkor is ezen a véleményen vagyok és téma lezárva.
- Igen, mindenki más - tettem hozzá én is - Viszont remélem, hogy bennem nem csalódtál, hogy így reagáltam arra, amit mondtál. Gondolom, hogy sokan más feleletet adtak volna- mondtam mosolyogva, hogy tudja, hogy tényleg nem haragszom rá. Viszont maradt még egy esélye, amit nem szabad elszalasztania, mert akkor nem lesz több. Volt már részem sok ilyenben és ezt nem is kell tovább ragoznom, de remélem, hogy most mindent elmondott, amit úgy érzett, hogy tudnom kell. Biztos, hogy rossz dolog, hogy erről beszél, de legalább elmondta. Igaz, hogy eddig titokban tartotta, de meg lehet érteni, hogy miért. Az egész élete egy nagy hazugság, és én el sem tudnám képzelni, hogy milyen lehet az ő helyében. De hálás vagyok Meredith-nek, hogy végül is később, de megosztotta velem. Most már minden rendben lesz és minden mehet úgy, mint régen.

A lány megértően bólogatott. Meg sem fordult a fejében, hogy Sam valamilyen nem természetfeletti dologra célzott, de mégis annyira egyszerű volt, és most hogy bele gondolt, Meredith – ha lehet – még szörnyűbben érezte magát, mint eddig. Hiszen a srácot ezek szerint már többen is becsapták, hazudtak neki. Ilyen egy focista élete, sok lány csak addig mutatja magából a szépet, míg el nem nyeri a bizalmát, aztán jöhet a foga fehérjének kimutatása, és a lelepleződés, mikor kiderül, hogy mennyi mindenben hazudott. Például csak hazudta, hogy szereti a focit, vagy hogy nincs barátja… sok-sok apróság, de mindegy. A lényeg az, hogy mit tett: hazudott. És most Merry-ben is ugyanígy kellett csalódnia. A lány sosem akarta volna megbántani, de képtelen volt korábban rászánni magát arra, hogy megtegye ezt, lelkét marta a bűntudat, és azért egy kis öröm is költözött szívébe, mert Sam hitt neki, és nem taszította el magától, el tudta fogadni, és talán meg is tudott bocsájtani. Persze így már ő is átélte ezt mégpedig a legjobb barátnőivel: Elenával, Caroline-nal, na meg persze korábban is másokkal, de ehhez a becsapott, elárult érzéshez nem lehet hozzászokni. Nincs olyan, aki immúnis erre.
- Dehogy csalódtam. Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy! – mondta a lány, és lágyan Sam-re mosolyodott. Valóban hálás volt neki. De nem csak mert őszinte, hanem azért mer el tudja fogadni őt olyannak, amilyen. Mert nem fog megváltozni, nem is tud, de nem is akar. Vámpírvadász. A vérében van minden, ami ehhez a szakmához kell, és épp olyan nehezen tudna kiszállni ebből a kegyetlen világból, mint ahogyan a maffiából… szóval csak egy mód van rá: a halál. Elfuthatna, menekülhetne, megpróbálhatná tagadni a tagadhatatlant, de attól, hogy lehunyjuk a szemünket, és azt képzeljük, hogy nem léteznek vámpírok, nem tűnnek el, attól semmi sem lesz jobb. Merry viszont tenni szeretne azért, hogy jobb legyen. Ezért ki sem akar lépni, hiszen vadászként sok emberen segíthet, csak még nem szánta rá magát, hogy belelendüljön a munkába, hiszen lehet hogy Klaus éppen erre vár, lehet hogy ezt akarja.
- Na, és ezek után szeretnéd tudni, hogy mi folyik körülötted? Vagy azt, hogy mit jelent az, hogy vadász vagyok? Vagy, hogy miért lettem azzá? Válaszolok, csak kérdezned kell – jelentette ki a lány, és komolyan is gondolta. Most már semmit sem akart eltitkolni Sam elől, de rázúdítani sem akarta, mert meg akarta adni neki a választás lehetőségét, hogy normális életet akar-e vagy sem, s ez utóbbi lehetőség alapján belebonyolódik a természetfölötti létbe. – Persze megértem, ha már ez is sok volt mára – tette hozzá, mert nem akart semmit sem kényszeríteni, és szerette volna, ha ezt a fiú is tudja.

Merry

Furcsa, hogy tegnap még biztos, hogy nem gondoltam volna arra, hogy ilyesmi fog velem történni, de ez így van. Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, ezért szokták mondani, hogy éljünk a mának. Nem tudom, hogy ez lenne -e a jobb megoldás vagy ha mindig a jövőnkkel foglalkoznánk. Mindkettő jó megoldás lenne, hiszen hogyha ma megnézzük, hogy milyen eredményeket érek el, akkor sosem lehetünk elégedetlenek. Az pedig ahhoz vezet, hogy elégedettek leszünk magunkkal, tehát mindig boldogok leszünk, mert sosem ér minket csalódás. Ez egyrészről rendben van, de fenn áll az a lehetőség is, hogy valaki túlságosan elbizakodja magát, ezért beképzelt és nagyképű lesz. Hiszen őt sosem érte rossz dolog, mindig csak ugyanolyan jól teljesít és ezért képes elszállni magától. Vannak ilyen lehetőségek is, de ha csak jók lennének, akkor megérné, hogy a mának éljünk. Viszont tudjuk, hogy van sok olyan ember, akik hajlamosak erre, így azt hiszem, hogy a jövőnek élni is jó. Legalább megtudhatjuk, hogy a tetteink milyen következményekkel járnak, mik lesznek az okaik. Ez végül is jó, de még fel is mérhetjük a lehetőségeket, hogyha holnap nem tudunk megtenni valamit, akkor azt érdemes ma. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy az is jó, hogyha néha csak a mával törődünk, de az is, hogyha nézzünk a jövőnket is.
- Szívesen- feleltem mosolyogva, amikor Merry megköszönte, hogy ilyen őszinte vagyok. Valamiért megszoktam, hogy az igazat kell mondanom valakinek, még hogyha nem is a legkellemesebb személy. Viszont a lánynak természetesen elmondok mindent, hiszen nem akarok neki hazudni, még ha fáj is, amit mondanék. Hiszen most már nagyon jól tudjuk, hogy ennek mi a következménye, és nem áll szándékomban megtenni ezt az én felemről is. Bár, hagyjuk már ezt az ügyet, le van zárva és pont.
- Szerintem ennyi elég volt mára, de ezzel nem szeretnélek megsérteni- mosolyodtam el, mert tényleg úgy gondolom, hogy a mai napon ennyi információt is elég lesz megemésztenem. Majd, hogyha úgy érzem, hogy kérdés merül fel bennem, akkor jó lesz, hogyha kapok rá választ, de addig is örülök, hogy ezt is letisztáztuk.
- De azért a képeket majd megnézhetem? - kérdeztem kíváncsian, mert tényleg érdekelt, hogy hogyan sikerültek a fiatal művésznő fotói rólam. Tényleg kíváncsi vagyok, hiszen hogyha már részt vettem ebben, akkor az eredményét is szeretném látni. Bár, tudtommal csak pár kép készült, de ezekből is lehet látni, hogy jó -e a fotós vagy nem. És én mindenképpen meg szeretném tudni, hogy Meredith jó -e a hobbijában, de ebben nem kételkedem. Szerintem elég tehetséges, de ki tudja? A látszat néha csal, és én már csak tudom.

Meredith nem tervezte előre, hogy ezt a szép vasárnapi napot így elrontja… Vagy ha el nem is rontotta, de biztosan kellemesebben szórakoztak volna, ha szóba sem jönnek a vámpírok. Ó, miért is kell létezniük, miért kell megkeseríteniük egyáltalán a létükkel az emberek életét? Élvezik, hogy tönkretesznek mindent maguk körül, mindent, ami másnak szent? A jó dolgok így válnak rosszá, hiszen elég egy csepp a tengerben, s máris megváltozik az időjárás. Ilyen volt ez a nap is. Mintha a gyönyörű napfényes boldog kikapcsolódásnak indult napjukra hirtelen viharfelhő került volna, és hidegen fordultak egymáshoz. De szerencsére ez is rendbe jött, és a vámpírokat is csak hirtelen felindulásból ítélte el így Merry. Hiszen jól tudta, hogy nem mind akarva lett vámpír. Vegyük csak Caroline, ő senkit sem bántana, ha mégis megtenné, Meredith nem lenne képes eltűrni maga mellett. Persze akkor sem tudná megölni a régi szép időkre való tekintettel, de nem hagyná, hogy másokat bántson… Viszont szerencsére Care nem ilyen, ezért nem kell emiatt aggódnia.
Merry annyira örült, hogy Sam ilyen megértő vele, hiszen nem sokan lennének. Most végtelenül hálás volt a Sorsnak vagy annak a nagyobb hatalomnak, ami barátokká kovácsolta őket. Az a nap, mintha véletlen lett volna, hogy összefutottak a ruhaüzletben. De mint megtanulta, véletlenek nincsenek. Biccentette arra, amit Sam mondott, hogy elég volt ennyi mára. Talán még sok is, tette hozzá ő gondolatban. Örült, hogy legalább ennyit meg tudtak beszélni. Ilyen őszintén sem ült le senkivel tárgyalni már jó ideje, és hiányzott neki ez, a hazugságok nélküli élet. Talán csak Sam mellett lehet ilyen.
- Nem sértődöm meg. De ha kérdéseid vannak, és szeretnél választ kapni, és mindig készséges leszek – mondta a lány, és komolyan is gondolta, hogy ezentúl semmit sem fog eltitkolni a fiú elől. Mégis mi értelme lenne? Nem akarja elveszíteni a barátságát és a bizalmát, aztán meg jó érzéssel tölti el, hogy áll mellette valaki, aki tudja róla az igazat.
- Persze – mosolyodott el szélesen Meredith, és felvette az üvegasztalról a fényképezőgépet, majd futtában készített még pár képet az erre nem számító Sammy-ről. Nevetve állt fel, és most tényleg szívéből nevetett. Maga sem tudta min, de hirtelen elöntötte a jókedv, és tudta, hogy ezt csak Sam-nek köszönheti.
A lány megígérte neki, hogy majd ha előhívja a képeket még aznap este, akkor másnap meg is tudja neki mutatni, úgyhogy megbeszélték, hogy a suliban majd átadja az elkészült „remekműveket”. Hát igen, még volt pár hét a suliból, és aztán következhetett a nyári szünet, amit mint minden diák már ők is vártak. Aztán ez a vasárnap végül jól telt, Meredith készített még jó pár képet Sam-ről, de egyik sem beállítás alapján készült, hanem csak úgy, így ki tudja, hogy mi sül ki belőle. Olyan felhőtlen volt a nap további része, mint a verőfényes nap újra elhidegült lelkük minden zugába besütött volna.