Boszorkák elégetésének helye

...

Derek-nek

Hétvége van. Tanulás mentes hétvége. A szüleimmel teljesen befejeztük a kipakolást, így most már hivatalosan is itt lakunk, Mystic Falls-ban. Jó sokáig tartott, egy hónap, mire minden a helyére került, mire minden megtalálta a maga helyét. Szép kis ház lett, aminek van egy kis kertje is, így anyukám is eltudja magát foglalni, hiszen imád a ház körül tevékenykedni. A délelőttöm a szokásos formában telet el. Egy kis takarítás, varázslás nélkül, egy kis ez, egy kis az. De viszont a délutánomat valami mással akartam eltölteni. El akartam menni egy olyan helyre amit eddig még nem ismertem meg. Egy olyan helyre, ahol, ha egy kicsit varázsolgatok nem tapad rám rögtön 10 szempár és nem néznek bolondnak.
Az erdő felé indultam el. Bumm bele a közepébe. Nem figyeltem merre megyek, csak mentem amerre láttam. Mindig is szeretem az erdőben bóklászni egyedül, ez volt az a dolog amit se a szüleim, se a barátnőim nem értettek meg sohasem. Végül is ha jobban belegondolok, nem is volt olyan normális dolog amit én csináltam. Egyedül az erdőben, délután...mindig féltettek, hogy valami bajom lesz, de én tudtam, hogy megtudom magam védeni vagy legalábbis ha szembekerülök valami számomra veszélyessel, talán meg tudom magam védeni. Gyakoroltam a varázslást, ami egyre jobban ment, de azért nem mondanám, hogy "profi varázsló" vagyok. Gyakorlatban még nem próbáltam ki minden igét.
Nem tudtam merre megyek, vagy hogy miért pont erre megyek, de mintha valami vonzott volna errefelé. Valami éreztem és ezt az érzést követtem végig. Egyszer egy kicsi tisztásra lyukadtam ki, ahol egy romos ház állt.Ez volt az a ház ami csalogatott engem végig, most már éreztem. Rengeteg energia áramlott felőle és még valami. De azt nem tudtam meg állapítani. De mi ez a nagy energiabomba itt? Nem törtem sokáig a fejem, most nem akartam rejtélyeket megfejteni. leültem egy kidőlt fára és a falevelekkel kezdtem el játszadozni. A varázserőmmel felemelgettem őket, egyre többet majd hirtelen le. Aztán a kövekkel is ugyanezt csináltam, persze csak pár darabbal. nem volt nagy dolog, de szerettem ezzel "szórakozni".
- Van itt valaki?- szólaltam meg, mert zajt halottam az erdőből. Mintha valaki lenne itt. De hisz ki jönne ide?

- Kayline, te sosem alszol?- morogtam bele a mobilba, ami felvert a kábulatból. Álmomban farkasként futottam. Mancsom alatt levelek zizegtek, ágak roppantak ahogy a puha avart értem. Suhantam a fák között, akár egy árnyék. Színek pulzáltak, szagok keltek életre. Azt tehettem amit csak akarok, szabad voltam és gondtalan, és nem voltam egyedül. Éreztem, ahogy éles szemek szegeződnek rám, hallottam a falka ziháló lélegzetét körülöttem. Nem láttam, de tudtam, hogy a családom az. Boldogan vonyítottam az ég felé, hogy magamhoz hívjam az elveszett társaim, de ekkor az álomvilág fakulni kezdett, majd elnyelte sötétség és helyét a rideg, magányos valóság vette át.
- Neked is jó reggelt!- mondta vidáman a lány.- Bocsi, de kidobott a koporsóm és már...
- Ez nem vicces!- húztam el a szám. Kay nem vámpírista, vagy ilyesmi. Csupán egy furcsa ízlésű különc, aki szeret koporsóban aludni.
- Ne nyafogj Farkasfiú.- mondta és lelki szemeim előtt láttam, ahogy elégedetten vigyorog.- Nah, ha figyelnél, elmondanám, hogy míg te a holdat vonyítottad én találtam valamit.- itt tartott egy kis hatásszünetet. Addig én feltápászkodtam a nyirkos talajról. Valami föld alatti kripta izébe lehettem. Áporodott volt és hűvös, de elég messze állt a várostól, hogy itt gond nélkül átadjam magam a hold hívó szavának.
- Van egy hely, egy ház Mystic Falls-tól északra, a húgod utolsó IP címéről arra az ingatlanra kerestek rá. Na, ki a legjobb?
- Ki lenne más mint TE!- villanyozódtam fel a hírtől.- Azt hiszem meg is nézem magamnak.- lendültem mozgásba. Elköszöntem Kay-től, majd a gondosan összehajtogatott cuccaimra összpontosítottam.
Mindenki más már eltévedt volna, de nekem az erdő olyan, mint egy állandóan változó, de mégis ismerős vidék. Nem kell térkép, hogy kiismerjem magam a fák között, az ösztönöm vezet. Menet közben megérintettem az egyik fa kérgét. Szilfa. Nem túl gyakori, így jó irányjelző. Apró trükkök, ha az ember emberi bőrbe kénytelen egy ismeretlen erdőséget járni. A cserjék ritkultak, mikor egy ház sziluettje rajzolódott ki. Nagy léptekkel és bőrdzsekibe dugott kézzel iramodtam meg. Aztán mikor kiléptem a tisztásra megtorpantam. Valaki már volt ott. Egy lány ült a ház előtt és egyenest rám meredt. Nem tudom mire számítottam, de biztos nem erre. Egy kiégett ház és egy fiatal lány az erdő közepén.
- Helló!- köszöntöttem. Nem igazán tudtam hogyan közelítsek anélkül, hogy valami őrült, esetleg kiéhezett pszichopatának nézzen.
- Ez a ház... izé, a tied volt mielőtt..?- biccentettem a kormos, ablaktalan kísértet tanyára.
- Nem akarok tolakodni, csak épp erre jártam.- tettem egy óvatos lépést a lány felé. Nem akartam elijeszteni.- Amúgy Derek-nek hívnak, és ha zavarlak, csak szólj és már itt se vagyok.

Derek-nek

A fák felé meredtem és egy férfit láttam kijönni az erdőből. Nem pont erre számítottam. Tudtam, hogy valami vagy valaki itt van, de inkább valami állatra tippeltem volna. De mit keres itt egy ember? - tettem fel magamban a kérdést és gondolom az idegen férfi is ugyanezt a kérdést tehette fel magában. Nem pont a megszokott látvány az, ha az erdő közepén egy 17 éves lány egy leégett ház mellett ücsörög.
De mi van ha látott valamit? Az nem lehet, mert elég hamar meghallottam a zajt. Nem láthatott semmit. De ha mégis akkor sem tudná, hogy mi vagyok. Az emberek előbb néznek bolondnak, mint boszorkánynak és ez nem is annyi rossz. Nem lenne valami jó, ha tudnák a kegyetlen igazságot az éj leple alatt bujkáló természetfeletti világról. A tudatlanság egyfajta biztonságot nyújt az embereknek. Ahogy szokták mondani: "Amiről nem tudsz, az nem fáj." Vagy lehet, hogy csak ártunk nekik azzal, hogy nem avatjuk bele őket. Így nem tudják, hogy mire számíthatnak és tudatlanul belesétálnak a vámpírok vagy akár más természetfeletti lények csapdájába. Attól, hogy boszorkány vagyok, még én is simán meghalhatok, főleg egy ilyen városban. Mint múltkor a folyosón, az iskolában. És nekem is akkor van nagy szám mikor egy vámpír áll előttem, aki még morcos hangulatában is volt.
Miközben így gondolkodtam eszembe jutott, hogy mi van ha ez a férfi is természetfeletti lény. Elvégre épp eszű, normális ember ilyenkor nem kószál az erdő mélyén. És ha ő egy vámpír?- megborzongtam. Nem az nem lehet, vagy ha igen, akkor jobban kell lepleznem magam mint a múltkor. Semmi hirtelen mozdulat, semmi beszólást.
Szépen felálltam a fatörzsről és egy lépéssel közelebb mentem a férfihoz. Hirtelen " megcsapott" az az erőhalmaz ami ide is vezetett és éreztem, hogy aki előttem áll, az nem egy vámpír, hanem egy vérfarkas. Fura volt. Hogy felismerjem őket általában meg kell őket érintenem és csak utána jövök rá, de most...Mi ez a hely?
- Ez a ház?- mutattam rá. - Jaj nem én csak...sétáltam az erdőben.-mondtam kis habozással, de hát nem mondhattam, hogy jöttem varázsolgatni, kellet valami kifogás.
- Jenny Marin.- mutatkoztam be én is illedelmesen. - Nem, dehogy maradj csak nyugodtan én csak ... ücsörögtem itt.- válaszoltam. Nem voltam túl jó hazudó, így tudtam előre, hogy hamar le fogok bukni.
- És te csak így erre jártál vagy, ez egy népszerű hely?- tette fel ártatlan kérdésemet. Kíváncsi voltam, hogy egy vérfarkas mit kereshet itt. De egy másik kérdés jobban piszkálta a fantáziámat. De mi ez a hely?

Idegen város, idegen erdő, idegen ház, idegen lány. A várost kezdem kiismerni, az erdőt kezdem befogadni, a házat kezdem felmérni és a lányt? Őt talán először is nem kéne halálra rémisztenem, majd talán lenne esélyem arra is, hogy megismerjem.
- Minden oké?- tettem felé még egy lépést, de aztán megtorpantam, mivel lerohanni sem akartam. Bár az arca rezzenéstelen volt, a tekintetében némi félelmet véltem felfedezni.
Tényleg ennyire félelmetes lennék?- tűnődtem. Végül is egy keménykötésű zsaru vagyok, szóval nem tűnhetek "anyámasszony katonájának", nem igaz?
Vagy csak egyszerűen nem számolt erre kóricálókkal, akik meglephetik itt miközben...- körbenéztem- mit csinálhat itt egyedül a rengeteg közepén?
- Aha... vagy legalábbis az ami maradt belőle.- vizslattam a házat, amit a lány is nézett. Láthatólag az ódon kúria váza még egyben van, de az ablakok sötét szemein keresztül csak romokat, egykori élet elhamvadt emlékeit látni.
- Sétáltál?- emeltem meg kérdőn a szemöldököm.- Bocs, ez hülyén jött ki. Tudod zsaru vagyok és ez az egész, kissé drogtanyás. Mármint nem tűnsz valami "elszállt" csajnak, mert azt azonnal kiszúrnám, aki füvezni jár ki ide, csak... szóval... ah, mindegy. Sétáltál.- fújtam ki egy nagy levegőt miután össze-vissza magyarázkodtam. Néha kissé túl rendőrösen gondolkozok. Nem elég, hogy farkasként mindenkiben vámpírt látok, a munkám is a gonosz elleni hajszából áll. Remek, ha így folytatom kész elmebajos leszek!
Végül a lány bemutatkozott. Talán még sincs minden veszve.
- Szóval Jenny. Örvendek.- mosolyogtam rá a leg-bizalomgerjesztőbben ami csak tőlem telt. Nem tudom bevált-e, mert nem szoktam begyakorolni a tükör előtt a "hé, ne aggódj, nem vagyok futóbolond, de tényleg!" arcot.
- Akkor maradok és ha nem bánod, ücsöröghetünk együtt.- vigyorodtam el. Jó lett volna többet megtudni erről a házról. Vajon miért keresett rá a testvérem?
- Népszerű... hm... nem tudom.- vontam egy aprót a vállamon.- Új vagyok a városban és tulajdonképpen most fedezem fel az erdő ezen részét.- mondtam. Végül is igaz volt.
- Érdekel ez a kúria. Kíváncsi lennék mi történt itt. Te nem tudod véletlenül..?- próbáltam nem túl rámenősen kihúzni belőle, hogy mit tud.

"Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség."

Az idő kezdett későre járni, de cseppet sem törődtem vele, ennél jobban foglalkoztatott most az előttem álló rendőr, aki másodállásban vérfarkas volt. Szép párosítás így késő este. Azt hittem, hogy én nem tudom, hogy mit is mondjak, de ő sokkal jobban belekeveredett a saját mondandójába. Nem is nagyon vitatkoztam vele csak beletörődtem abba a feltételezésbe, hogy sétáltam. Nem is volt rossz, így nem is kellett kitalálnom valami történetet arra, hogy mit csináltam. Végül is sétáltam is, pár dolgot leszámítva.
- Nem vagyok drogos, csak szeretek erdőben sétálni, semmi törvénytelen dolgot nem csináltam.- erősítettem meg a feltételezését mi szerint csak egy normális "sétálgató " lány vagyok. Miután túl voltunk a bemutatkozáson és a feltételezgetésen visszaültem a fatörzsre és valami különöset hallottam. Mintha valaki suttogott volna valamit. Hirtelen körülnéztem, de csak mi ketten voltunk itt, senki más. Csak a képzeletem lehetett.
- Nyugodtan ücsöröghetsz velem.- mondtam és közben a tekintetét figyeltem. Volt benne valami kíváncsiság. valamit tudni szeretett volna. És ez be is igazolódott. Nem kellett sokat várnom és máris kérdezősködni kezdett erről a házról. Biztos nem csak úgy errefelé sétált.
- Nem tudok semmit erről a helyről, most járok itt először.- válaszoltam kérdésére. Nem voltam valami túl bőbeszédű, míg nem tudtam mit akar vagy mi a szándéka, nem tudtam megbízni benne. A természetfeletti lények nem mindig megbízhatók, de azért a vérfarkasok jobban mint a vámpírok, kivétel ha telihold van.
A házat kezdtem el figyelgetni a következő percben és ismét hangokat hallottam. Valaki ismét mondott valamit, csak most már érhetőbben. - "Vigyázz magadra, az erdő olykor túl sok veszélyt rejthet." - jött a hang a ház felől. Nem tudtam, hogy ezt csak én hallottam-e vagy Derek is hallotta, így kérdőn néztem rá, hogy mond-e valamit. Nem sok ideig tudtam erre figyelni, mert a következő percben egy kép jelent meg előttem. Úgy az 1800-as vége felé lehetett, az emberek ruhája arra az időre utalt. Itt jártak ezen a tisztáson és a ház is itt volt, épp eredeti állapotában. Az emberek, nőket hurcoltak be akik ez ellen tiltakoztak.....-és ennyit láttam csak. Nem volt valami sok, de elegendő volt, hogy egy kicsit összezavarjon és hogy Derek-nek feltűnjön valami. A normális emberek nem szoktak úgy "elbambulni", túl feltűnő voltam, de próbáltam menteni a menthetőt.
- Jaj bocsánat kicsit elgondolkoztam.- mondtam mosolyogva és próbáltam teljesen normálisan nézni. nem tudtam semmit kiolvasni az arcáról,így fogalmam sem volt, hogy mit gondolhat.

Remek.- sóhajtottam. Utálom, hogy ilyen marha tudok lenni! Persze többnyire kordába tudom tartani a szám, tulajdonképpen nem tartozom a feleslegesen locsogók közé, de néha belőlem is kibuggyan a hülyeség. És a munkám, hát, azon a téren kissé fanatikusnak mondható vagyok. Jó, nem az őrült fajtából, de én szeretem betartatni a rendet és komolyan veszem a szolgálunk és védünk esküt. Ha jobban belegondolok akár vadászkopóvá is alakulhatnák holdtöltekor. Mert ha valamire "ráharapok" azt nem engedem, és ha "szagot fogok" addig követem, amíg rá nem lelek.
Ez jó ha valaki rendőr, csak az a hátránya, hogy mindenkit rendőr szemmel lehetséges bűnözőként kezelek. Mint ezt a lányt is.
- Jó-jó, persze nem...- szabadkoztam. Tényleg nem néztem drogosnak, sőt, rendes lánynak tűnt.- Ne haragudj, szakmai ártalom.- küldtem egy bocsánatkérő mosolyt Jenny-nek.
- Végül is az erdő jó hely. A természet közelsége, az állatok tanulmányozása... csak nem kéne egy fiatal lánynak egyedül sötétedés után...- elhallgattam és szó szerint homlokon csaptam magam.- Megint kezdem. Bocs, befejeztem!...- ezzel láthatatlan cipzárt húztam a számra. Talán elhitte, hogy nem fogok tovább atyáskodni felette, mert megengedte, hogy maradjak.
- Kösz.- mondtam, mikor mellé ültem. Nem túl közel, de azért nem is olyan messze. A házzal kapcsolatos kérdésemre a válasza nem volt túl kielégítő.
- "Nem tudok semmit erről a helyről, most járok itt először."
Csalódottan biggyesztettem le az ajkam. Kár!- gondoltam. Mennyivel szerencsésebb lettem volna, ha kihagyhatom a szokásos kutakodást, de hát abban nincs semmi móka! Lelkesítettem magam. De mikor a házra néztem nem ez jutott az eszembe, hanem a kísérteties. És a beszélgetésünk is megfagyott. Nem tudtam hogyan tovább. Most merre lépjek? Miért érdekelte ez a romhalmaz a húgom?- tűnődtem, majd fél szemmel Jenny-re pillantottam, akinek arcán furcsa kifejezés ült.
A ház felé nézett, de mintha átnézne rajta, mintha máshol járna, mintha révületbe esett volna.
- Hé?- biccentettem oldalra a fejem és csettintettem két aprót a lány előtt. Nem akartam megijeszteni, de attól tartottam talán rohama van, vagy mit tudom én... nem vagyok orvos.
- Ja, akkor ok!- könnyebbültem meg.- Azt hittem transzba estél.- vigyorodtam el, persze nem sejthettem, hogy nem is tévedtem sokat.
- Úgy látom téged is érdekel.- böktem az állammal az erdő közepén álló magányos épületmaradvány felé.- Tudod szeretem a régi házakat. Mindnek története van és ha figyelünk elmesélik azt.- tényleg hittem ebbe, de persze nem szó szerint.
- Esetleg... nem lenne kedved bekukkantani?- igazából ez nem túl okos ötlet. Balesetveszélyes lehet, mégis úgy éreztem nem hagyhatom itt a lányt.- Na? Biztos találunk pár régi tárgyat, ami érdekes lehet.- biztattam. Elég fura, de úgy éreztem nélküle nem mehetek. Szóval vártam.

Az idő gyorsan telt, de én nem voltam álmos. Addig nem akartam elmenni innen még rá nem jövök, hogy mi ez a hely. Most már egyre jobban furdalt a kíváncsiság és a tudni akarás. Eleinte nem érdekelt, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most már tudni akarom. És ezzel nem voltam egyedül. Valami oka Derek-nek is volt, hogy idejött. Vagy csak csupán tényleg az erdőt szertette volna megismerni? Kétlem.
- Meg tudom magamat védeni.- mondtam. Nem voltam én olyan elveszett kislány aki fél a sötétben. Szerettem a kalandokat és az izgalmakat, de persze mértékkel. Ezek a dolgok néha, kicsit többször mint néha a bajt is magukkal vonzzák.
Szerencsére nem buktam le, de ha még egy ilyen lesz akkor már tuti rá fog jönni. Valaki azt mondja, hogy minek titkolózni, de az hogy nem tudja az egy fajta védelmet is ad és egy egyszerű normális lány lehetek addig, amíg nem sejt semmit.
- Csak elgondolkoztam, hogy mit kereshet egy ekkora ház a semmi közepén.-mondtam. De most tényleg és hogy lehet ennyi rejtély egy házban és még ki tudja mi más is rejteget. Mennyi emléket őrizhet egy ilyen régi korból fennmaradt épület.
- Hogy mennyünk be egy?- kérdeztem vissza nagy szemekkel. Ez a gondolat már az én agyamon is végigfutott, hogy be kéne menni, de inkább nem.
- Ez nem valami rendőrös megnyilvánulás...- ugrattam egy kicsit. A ház felé nézelődtem és próbáltam lebeszélni magam arról, hogy bemenjek. éreztem, hogy nem kéne, legbelül tudtam, de valami vonzott arrafelé és ennek az erőnem nem bírtam ellenállni.
- Rendben menjünk be.- egyeztem bele. Lassan indultunk el a ház felé, de még így is túl hamar odaértünk. Most valahogy nem tetszett az a szabály, hogy a nőké az elsőbbség, mert így nekem kellett bemenni elsőnek. A ház belülről sötét volt és mindenhol pók és por hevert. A berendezésből nem maradt sok minden csak egy két bútordarab hevert az első szobában ami elénk tárult. A sötétben én rögtön megbotlottam valamibe. - Francba!- mondtam halkan. Nem szerettem sötétben mászkálni. Ahogy ezt a gondolatot kimondtam magamban a ház belülről teljesen világos lett. Mintha felkapcsolták volna a lámpákat, azokat a nem létező lámpákat. Gyertyák. Gyertyák hevertek mindenhol, de eddig én ezeket nem is láttam.
Derekre néztem és vártam, hogy mondjon valamit. Vajon ő mit gondolhat, hogy mi lehet ez? Ez a ház egy különösebb és különösebb lett. Mintha egy boszorkány megszállta volna a házat.

Ha egy idegen látott volna minket a találkozás első másodpercében, bizonyára úgy vélte volna, hogy a lány Piroska, én meg a farkas. Hát, majdnem. Nálam a farkas stimmel, csak nem akarom megenni. Ja, és a lánynak nincs piros köpenye.
Bevallom, nekem is kicsit fura volt ez az egész szituáció. Nem szokásom csak úgy leszólítani valakit, főleg nem az erdő közepén. Viszont ez a lány... először is elhagyatottnak tűnt a romos ház előtt, magányosnak és védtelennek. Persze a látszat gyakran csal. Mert hát, én se vagyok "gonosz farkas" ahogy bizonyára a lány sem egy védtelen kislány.
- "Meg tudom magamat védeni."- jött is a kissé durcás válasz. Vissza kellett fojtanom egy mosolyt. Ez nem a hitetlenség jele, csupán csak a kislányos kirohanásnak szólt, amire a nagyik a "cukorfalat" jelzőt használnák.
- Elhiszem. Nem kell előkapnod a bors-spray-t.- tettem fel megadóan a kezem. Persze, gondolhattam volna. A mai világban egyes szülők kész fegyvertárral engedi csak ki a gyerekeiket. "Annyi szörnyűséget hallani!"- mondják. Biztos neki is van annyi esze, hogy védtelenül nem kóricál. Jó, ez egy kisváros, de aki néz horrorfilmet az tudja, hogy nem minden a mézeskalácsház!
- Hogy mit kereshet a semmi közepén?- nézek rá meglepetten.- Gondolom valaha ez egy jómódú birtok lehetett. Ott. Van egy famentes ösvény. Bizonyára az lehetett a házhoz vezető út. Van akik szerettek és szeretnek távolabb élni az emberek zsivajától. Szerintem békés lehetett itt élni.- gondolkoztam hangosan. Én is egy birtokon nőttem fel, így a városi élet nehéz még nekem is. Néha úgy érzem magam, mint egykori vad, amit ketrecbe zártak. És talán így is van...
- "Ez nem valami rendőrös megnyilvánulás..."- mondta a lány.
- Nem vagyok korrupt!- vágtam durcás képet.- Én nem kifosztani akarom a házat, csak érdekel.- magyaráztam. Aztán megláttam a csibészes mosolyt az ajka szegletén.
- Hé! Nem illik szívatni a rend rendíthetetlen őrzőjét!- vágtam haptákba és elnevettem magam. A célzás iránti sértettségem azonnal elillant és örültem, hogy a lány mer velem poénkodni. Már csak vennem kén a lapot!
- Ok. Menjünk.- álltam fel és megindultam a kormos lépcsőfokokon a félig nyitott faajtó felé. Ahogy egyre közelebb értem olyan érzésem volt, mintha egy hűvös fuvallat áramolna felém. Nem inogtam meg, tovább mentem. Odabent a látvány nem volt meglepő. Évtizedes kosz, por és pókháló mindenütt. Nem látok semmi érdekes dolgot, a nehéz bútorokat molyrágta rongy fedi. Rozsdás gyertyatartók csillannak meg a deszkák közt beszivárgó fényben.
- Kísérteties.- motyogom, miközben óvatos léptekkel beljebb haladok. A látásom könnyedén alkalmazkodik a félhomályhoz, így azt is látom, hogy Jenny épp frontálisan fog ütközni egy alacsony kávéasztal sarkával.
- Vi...
- "Francba!"
- ...gyázz!- elkéstem. Ekkor, mintha csak egy csettintésre történt volna a ház összes gyertyája belobban.
- Mi a...?- néztem hunyorogva körbe. Többre nem futotta, mert egy hatalmas energia löket áthajított a szobán és a falhoz szögezett. Nem bírtam mozdulni. Az ütközés kipréselte az összes szuszt a tüdőmből, így szó szerit szóhoz se jutottam. Csak a tekintetem cikázott ide-oda, keresvén a támadóm.

Kint a tisztáson, a ház előtt teljesen felszabadult volt a hangulat, de ez csak addig tartott még be nem értünk a házba. Ebbe a házba ami rengetek titkot és rejtélyt tartogat számunkra. Ki gondolná, hogy egy egyszerű ház az erdő közepén ilyen sok emléket őriz. Halandó ember el sem tudja képzelni.
Csodára nem sokáig kellett várnunk elég volt belépni a házba, pár lépést tenni, gondolnom valamit és máris mintha egy másik boszorkány lenni itt. Egy nagyon erős boszorkány, vagy akár több is. De ezen nem volt sok időm gondolkozni vagy esetleg azon, hogy mi ez a hely, mert a különös események rögtön folytatódtak. Nem elég hogy a gyertyák égtek körülöttünk, hirtelen Derek-et valami erő a falhoz vágta. Mintha egy láthatatlan ember lett volna az. De olyan nem létezhet. Segíteni akartam neki. Már indultam volna a szemben lévő falhoz, hogy valami varázslattal kiszabadítsam Dereke-et mikor...
Egy újabban látomás. Ismét a réten voltam. Régen. Mintha az előzőnek a folytatása lett volna vagy nem is tudom. A hangulat fagyos volt és hirtelen mindenhonnan nőket hoztak , vagyis inkább hurcoltak. Régi, hosszú ruhájukban a földön a hurcolták őket. Kegyetlenül bántak velük, mintha állatokkal foglalkoztak volna. Hirtelen a tömegből egy nő rohant az erdő felé. Nem kellett sok míg el nem kapták és mert menekülni próbált szörnyű büntetést kapott. A rét szélén ott helyben elkezdték verni. " Ne! Hagyják abba!" - kiáltottam, de mivel valójában nem voltam ott, így ez semmit nem segített. A kiabálásomat csak Derek hallhatta, akinek fogalma se lehetett arról, hogy mi is folyik itt pontosan. Ebben a pillanatban még én sem tudtam teljesen mi is történik itt, de a látomás folytatódott. Szörnyű látvány volt. Az összes nőt elégették. És akkor, hirtelen összeállt a kép. Hiszen ezek boszorkányok voltak. A régi időben a boszorkányokat mind elégették. És ahol egy boszorkány ilyen úton hal meg , ott nagy energia szabadul fel. Akkor ez az a sok energia amit kezdettől fogva éreztem. És Derek-et is ők szorították a falhoz.
Odasiettem a falhoz, ahol Derek még mindig ott volt és moccanni sem tudott.- Nyugalom.- mondtam nem túl sokat mondó mondatomat és közben becsuktam a szememet.magamban elmondtam egy varázsigét és a végére a Derek-et fogó erő már többe nem volt ott, szabad volt.
- Öm..jól vagy? Minden rendben?- kérdeztem tőle. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Amit most tettem azzal biztos elárultam magam, de azzal, hogy ebbe a házba beléptem , ezt is tudhattam, hogy mivoltom nem fog titokban maradni.
A szobában elindultam előre és kicsit tüzetesebben megnéztem a dolgokat. A szobában van ahol több, van ahol kevesebb energiát érezni, de mindenhol volt valamennyi.
- Nem semmi.- csúszott ki a számon. Kevés ilyen hely van. és kész csoda, hogy én pont egy ilyen helyre tévedtem.

Azt a r°hadt!- gondoltam, miközben a málladozó falhoz préselődtem. Éreztem a dohos tapéta és a fa égett illatát. A fakó színek elmosódtak és spirálba csavarodva táncoltak a szemem előtt. A hangok, jobban mondva Jenny hangja oly távolinak tűnt. A metszőfogam megnagyobbodott és felsértette az ínyem. Vér íze töltötte be a szám. Szabadulni próbáltam, de a karmom -mert az adrenalintól a körmöm kissé átalakult- hasztalanul kaparta csak a falat. Mégsem féltem. Csupán egyre dühösebb lettem a tehetetlenség miatt. Ordítani akartam, de egyszerűen nem tudtam és ez kimondottan frusztráló. De a legkétségbeejtőbb, hogy nem tudtam átalakulni. Sarokba szorult kutyaként éreztem magam, aki ki akar törni, de tőle független erők megakadályozzák. És bár tisztában voltam azzal, ha farkasalakot öltök lebukok a lány előtt, de az ösztönöm, hogy megvédjem őt és magam nagyobb volt. Mégsem volt hozzá elég erőm...
- "Ne! Hagyják abba!"- hallottam a Jenny hangját. A fülem sípolt, szédültem, de így is kiéreztem a félelmet a szavaiból. Úgy vergődtem, mint egy partra vetett hal. Meg akartam védeni, hisz mégis csak én rángattam ebbe bele. Az agyam vészesen kattogott. Az egérutat kerestem, bármit, ami csak egy icipici reményt is nyújt a kilátástalan helyzetemben. De nem tudtam mit tehetnék. Aztán a szemem homályában kirajzolódott egy alak. Rávicsorogtam. Nem tudom mennyire lehettem meggyőző, hisz levegőt is alig kaptam, de harc nélkül nem adom meg magam!
- "Nyugalom!"- szólt hozzám az ismerős hang. Nem volt túl könnyű így tennem, de mi más esélyem lett volna? Vettem egy reszelős lélegzetet, majd megmerevedtem. Vártam, hogy mi lesz. Aztán a mellkasomra nehezedő nyomás enyhült, a végtagjaim zsibbadása bizsergéssé tompult és a legjobb, hogy friss, bőséges oxigénmennyiség tódult a tüdőmbe. Felnyögtem, majd egy puffanás kíséretében elnyúltam a padlón.
- "Öm..jól vagy? Minden rendben?"- hallottam a most már jó-vallta tisztábban Jenny hangját.
- Ez elég megalázó volt...- motyogtam rekedt hangon. De persze nem volt időm az egómon ejtett sebek nyaldosására, mert a veszély még mindig jeges pallosként ingott a fejem felett. Feltápászkodtam. Tekintetem valamelyest kitisztult és a fejem sem volt már olyan kótyagos. Kezdtem összerakni a képet, aztán ahogy a mozaikdarabkák a helyükre csusszantak, leesett: Jenny boszorkány!
Miközben én ezen agyaltam a lány elsétált, de én utána iramodtam. Mikor beértem elé léptem.
- Boszorkány vagy!?- morogtam, akár egy farkas.- És ha már itt tartunk, mi a fene volt ez?- néztem rá kissé ingerülten. Semmit sem utálok annál jobba mint mikor nem vagyok ura a dolgoknak.

Csőbe húzott volna..?- kérdeztem magamtól. Nem akartam elhinni, hogy besétáltam volna a csapdába, és ha az is lett volna, akkor miért? Mit ártottam neki. És ha ez ellenem szól, akkor Derekként, vagy vérfarkasként?
Csomó kérdés zúgott a fejemben, miközben próbáltam ismét munkára bírni az elgémberedett végtagjaim.
- Ez elég megalázó volt...- motyogtam rekedt hangon. Nem mindennap kennek a falhoz. Emberként sem könnyű velem elbánni, vérfarkasként meg egyenesen az életével játszik az, aki kikezd velem. És most... most meg egy láthatatlan erő könnyedén lebénít és harcképtelenné tesz. Nekem senki ne mondja, hogy ezt bárki könnyedén lenyeli!
- "Megalázó..."- suttogta a lány miközben felegyenesedett és ott hagyott. Felment bennem a pumpa, harag szikrája lobbant a szememben.
Csupán ennyi volt ennek az egésznek a célja, hogy megalázzon? Hogy fitogtassa a hókuszpókusz tudományát!?- villantottam ki a fogaim fehérjét. Nem gondoltam, hogy erre szükség lett volna; és az, hogy sosem bíztam a mágia képviselőiben most még inkább erősödni látszott. Eszem ágában se volt megfutamodni, így azonnal a nyomába eredtem és nekiszögeztem a kérdést. A válasza rezzenéstelen arccal és semmitmondó hangon jött:
- "Igen, az vagyok. Te pedig vérfarkas, most kvittek vagyunk."- mondta számomra közömbös hangon.
- Kvittek?- kérdeztem meghökkenve és össze kellett szorítanom az állkapcsom nehogy rávicsorogjak.- Ez meg mit jelentsen?- kezdett felmenni az a bizonyos pumpa. Utálom a mellébeszélést és a rébuszokat!
- Lehet hogy a boszik képesek olvasni más gondolataiba, de én nem, szóval jó lenne ha ezt kifejtenéd!- trappoltam utána dühösen, mert úgy tűnt, hogy őt a ház jobban érdekli, mint egy összezavarodott vérfarkas. Mondhatni rám se bagózott.
A következő szobába lépve sötétség fogadott minket. Most nem kezdtem el nézelődni, helyette Jenny-t figyeltem, aki lehunyt szemmel mozgó ajkakkal állt. A következő pillanatban gyertyafény lobbant és fény árasztotta el a helyiséget. Egy kicsit összehúztam magam és bevillant, hogy ez lehet egy intő jel, hogy higgadjak le különben sült oldalas-ordas leszek. És a szavai is ezt sugallták:
- "Ha egy kicsit nyugodtabb leszel akkor válaszolok a kérdésedre."
Vettem egy mély levegőt, majd hosszan kifújtam, jelezvén, hogy rendben, lenyugszom. Lényegében tényleg ideje volt. Ha felkapom a vizet -ami egyébként elég ritka dolog nálam- azzal semmit sem oldok meg. Sőt, pont az ellenfelem malmára hajtom a vizet. Kezdtem azt hinni, hogy Jenny vagy nagyon ravasz játékos, vagy mégsem akar nekem ártani.
- "Valószínűleg egy boszorkány csapott téged a falhoz. Nem nagyon szeretik ha idegenek kószálnak itt."- a válasza nem segített eldönteni a dilemmát. Inkább kezdtem arra gyanakodni, hogy valami nincs rendben a fejével. Miért beszél E/3-ban magáról, majd többesszámban? Bevallom nem gondoltam szellemekre, mivel nem hittem bennük! Könnyebb arra gondolni, hogy a lány zűrös "odafent", mint láthatatlan erők ellen küzdeni.
- Jó, tudod mit.- horkantottam fel.- Hagyjuk!- legyintettem. Úgy döntöttem, hogy az elkerülést választom és inkább nem kezdek harcba. Még mindig jobban izgatott, hogy mit keresett itt a húgom -már ha járt itt-, mint hogy értelmetlen küzdelembe keveredjek a lánnyal.
- Csak körbenézek és már itt se vagyok!- mondtam és ezzel sarkon fordultam otthagyván a lányt. Kimentem a folyosóra, majd elindultam felfelé a nyikorgó lépcsőn. A korlát recsegett-ropogott és ingott, de egyenlőre kitartott, az egykori szőnyeg cafatokká mállott. Felhólyagosodott festmények nyújtottak groteszk látványt.
Szaglásztam, valami apró illatfoszlány után kutattam, ami a testvéremre utal, vagy csak valami apró jelet kerestem, amin tovább indulhatok. Mihamarabb túl akartam lenni ezen és eltűnni az ódon kúriából, mikor valami égtelen robaj rázta meg a házat. Felkaptam a fejem és füleltem.
Ez nem jó, nagyon nem az!- indultam meg a földszint felé. Kettesével szedtem a lépcsőket. A ház ismét csendes lett és vékony porfelhő hömpölygött odalent. Leérve alig láttam valamit, de végül kiszúrtam egy lyukat a padlón, ami mikor bejöttünk még nem volt ott.
- JENNY!- indultam meg a padlón lévő hasadék felé. A mérgem és a sértettségem azonnal elszállt és a "morgó medvét" átvette az óvó farkas ösztön.

Úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe. Jenny vagy sumákol, vagy csak szimplán nem köti az orromra, hogy mi ez az egész. Sértve éreztem magam, szerintem nem adtam rá okot, hogy ezt érdemeltem volna.
Tiszta kedves voltam!- duzzogtam. Ezért rühellem a varázstudókat. A legtöbbje arrogáns és istenkomplexusban szenved. Na jó, ez igaz a vámpírokra és némely vérfarkasra is. És bár első pillantásra Jenny nem tűnik ilyennek, hát én se vagyok csalhatatlan.
Néha okosabb, ha az ember visszavonul. Ez sokszor sokkal nagyobb erőt és bátorságot kíván mint az esztelen csatározás. Én is így döntöttem. Habár úgy hiszem a lány nem tudna megölni, de már harcoltam boszorkával, szóval tudom mire képesek, így Jenny-t se becsülöm alá. Nem vagyok ostoba! De lehet hogy érzelgő viszont igen, mert valamiért nem lenne szívem bántani őt. Talán a tekintete miatt. Olyan a szeme, mint az óceán: nyílt, tiszta, hullámain ott csillog a napfény, de a mélyén titokzatos ősi sötétség rejlik.
- "Most akkor elmondjam vagy ne?"
- Hagyjuk!- legyintettem.- Csak körbenézek és már itt se vagyok!- mondtam neki és inkább otthagytam. Nem voltam benne biztos hogy akarom-e én egyáltalán hallani amit mondani akar. Tudom, nem túl szép dolog faképnél hagyni bárkit is, de ez van... Kimentem.
A folyosó se volt szebb, mint a ház többi része. Kopott lambéria, feslett falikárpit, kormos képek, pókháló fedte gyertyatartók.
Nem igazán tudtam merre menjek, de mikor Jenny utánam kiabált csak elindultam, de még így is hallottam amit mond.
- "Vigyázz magadra. Ebben a házban több erő van, mint amennyit el tudnál képzelni!"
- Jó-jó, persze-persze...- morogtam mint egy morcos kisgyerek.- Most meg a házra fogja.- forgattam a szemem, miközben felkaptattam a lépcsőn. Azt hiszem kezd az idegeimre menni ez a ház!- gondoltam, majd benyitottam az első ajtón ami az utamba került.
És ekkor jött a durranás, meg a por, majd találtam meg a földszinten lévő lyukat... és minden ellenérzést, kételyt elsöpört, ahogy arra gondoltam a lány talán belezuhant és én nem voltam mellette, hogy segítsek neki.
Az üreghez csoszogtam, próbálgatva mennyire stabil, közben a lánynak kiabáltam, remélve, hogy nem törte ki a nyakát. És mikor már kezdtem megrémülni a néma csendtől a lány előlépett a porfüggöny mögül és csípőre tett kézzel rosszallóan rázva a fejét ezt mondta:
- "Én jól vagyok, de a padlóról nem lehet ugyanezt elmondani."
Egy pillanatig csak álltam és néztem, aztán kibuggyant belőlem a röhögés, de úgy, hogy még a könnyeim is folytak. Tulajdonképpen nem ez volt a világ legnagyobb poénja, de maga az egész helyzet volt röhejes, hogy néhány perccel ezelőtt még azon gondolkoztam neki menjek e vagy ne, aztán itt akartam hagyni, most meg majd frászt kaptam hogy baja eshetett. Tiszta idióta vagyok!- gondoltam, miközben a hasamat fogtam, hogy szét ne essek, mert rázott a nevetés.
Aztán a lány kijelentette, hogy le akar menni a lyukba. Még kicsit furán vettem a levegőt és hülyén vigyorogtam, de ettől ismét komolyra váltottam.
- He?- volt az értelmes kérdésem. Léptem egyet, hogy belássak, mire a padló megnyikordult.
- Mindjárt összedől a ház, te meg le akarsz menni?- kérdeztem hitetlenkedve, de Jenny tekintetén láttam a kíváncsiság és elszántság keverékét. Remek, ha nem segítek akkor is lemegy.- gondoltam fintorogva, majd határoztam.
- Nah jó, lemegyünk.- bólintottam, majd "odalopakodtam" a lány mellé vigyázva nehogy idő-nap-előtt beleessek.
- Kapaszkodj belém.- kértem. Furcsa, hogy az ember milyen gyorsan vált. Mármint előbb faképnél hagytam, most meg együtt indulunk a sötétségbe. De hát ilyen az élet, nem áll meg... Jenny kissé vonakodva, de belém kapaszkodott. Átfontam a derekát, majd elrugaszkodtam és egy íves ugrással az üregbe léptem. Tompa puffanás kíséretében, puhán értünk földet egy porfelhő kíséretében. Elengedtem a lányt, majd tapogatózni kezdtem. Korom sötét volt.
- Nem akarsz fényt ide hopponálni?- kérdeztem, miközben valami üvegcséket, meg papírokat tapogattam egy poros polcszerűn dolgon.

-Nah a duzzogó vérfarkas. - gondoltam magamban. Hogy felkapta a vizet. Közben nem is mondtam semmi olyat, amin így kilehetett volna akadni. Mi lett volna, ha az egész történetet elmondom.
-Most meg a házra fogja. –hallottam nagyon távolról a dörmögést. Nem szóltam erre semmit, csak magamban mosolyogtam. Hirtelen elbújt belőlem a gonosz énem. Ha ennyire nem hisz abban, amit mondok, lehet, hogy nem ártana, ha egy kicsikét megtréfálnám amolyan boszorkány módra. De ezt sajnos nem tudtam megvalósítani, mert jött ez a nagy szakadék a padlón. De ami késik, nem múlik. - gondoltam magamban.
Amint odaért mellém mintha nem is ő lett volna, vagy nem tudom mi baja lett. Egyik pillanatba duzzogva elrohan a másik pillanatban meg rohan vissza. Farkasok.
-Most meg min nevetsz?- kérdeztem nagy szemekkel. Körbenéztem a szobán, aztán gyorsan elkezdtem magamat nézni, de nem találtam semmi nevetségeset magamon. Akkor meg mi a csuda lehet ilyen vicces, hogy szinte mindjárt szétesik. Ha ezt tovább folytatja bele fog esni oda a lyukba röhögés közben, aztán majd jól összetöri magát. De mondjuk, a vérfarkasuk elég hamar gyógyulnak.
-Dehogy fog összedűlni a ház!- mondtam Derek-nek. Azért több kéne ennek a háznak, hogy összedűljön. Elég masszív, az meg egy dolog, hogy a padló beszakadt. De aztán Derek is belement, hogy lejön. Bár én akkor is lementem volna, ha nem jön, de biztos ő is kíváncsi, hogy mi lehet odalent.
Derek mondta, hogy kapaszkodjak belé, de én először nem akartam. Nem voltam én annyira törékeny, mint amilyennek látszódtam, de végül belé kapaszkodtam. Nem szerettem ilyenekkel húzni az időt, hogy makacskodok, mint egy kislány. Nagyon halkan értünk földet, csak egy nagyon halk puffanást lehetett hallani.
-Nem akarsz fényt ide hopponálni? - kérdezte tőlem Derek, amit én kicsit viccesnek találtam. Eddig azt hittel, hogy nem csípi az ilyen boszorkányos trükköket, de úgy tűnik, lassan ő is belátja, hogy néha jól jönnek.
-Hát, ha nagyon szeretnéd. - mondtam viccelődve. Gondolom nem lát semmi a sötétben. Nem mintha én látnék valamit. Becsuktam a szemem és egy „varázsütésre” fény lett ebben a szobában.
-Megfelel?- kérdeztem tőle és közben elindulta a szobába, hogy felmérhessem mi is van itt. Elég nagy volt a szoba és ugyanolyan pókhálós mint amilyen a többi volt. De ebben a szobában rengetek könyv volt és papír, ilyen régi pergamenek. Kíváncsi voltam, hogy vajon miket tartalmazhatnak ezek a könyvek. Leginkább azt akartam megtudni, hogy van e itt esetleg egy grimoire vagy egy olyan könyv, ami pontosan leírja mi is történt ezen a helyen. A könyvespolc elé álltam és magam elé tartottam a kezem, becsuktam a szemem és egy varázsigét kezdtem el mondani magamban. Nem kellett sokáig várni a könyvespolcról máris leesett három könyv. felvettem őket a földről és leültem velük a szobában lévő régi íróasztalhoz. Közben hírtelen eszembe jutott, hogy teljesen megfeledkeztem Derek-ről.
-Jaj, bocsi, hogy nem figyeltem rád, csak kíváncsi vagyok, mit találok itt. Néz széjjel te is, hátha találsz valami izgalmasat. - mondtam Derek-nek.

Nem gondoltam, hogy jó ötlet lemenni a lyukba. Az előbb szakadt be a padló, és attól tartottam, hogy a fejünkre fog omlani. Persze az én fejem elég kemény, de a lányéban nem vagyok biztos. Tudom, nem kéne úgy tekintenem rá, mint egy átlagos emberre, hisz boszi, de a mágia még nem teszi sérthetetlenné. Végül úgy láttam bármit is mondok lemegy és, hogy őszinte legyek engem is elkezdett furdalni a kíváncsiság. Az egész ház maga volt a titok ami arra várt, hogy valaki felfedezze.
Láttam Jenny-n, hogy összezavarta a hangulat ingadozásom. Hát igen, az emberek már csak ilyenek, de mint a farkasok, én is próbálok a pillanatnak élni.
Szóval mikor az előbb még mérges voltam, de a helyzet úgy hozta azonnal átváltottam védelmezővé vagy barátságossá, amit épp a pillanat kíván. Nem vagyok haragtartó, de félreértés ne essen, nem felejtek!
Most viszont nem tudtam és nem is akartam Jenny-re sokáig duzzogni. Bár volt benne pár furcsa dolog, de végül is aranyos lánynak találtam.
És ahhoz képest, hogy boszi... nem is olyan vészes!- gondoltam, miközben óvatosan odamentem hozzá, átkaroltam karcsú derekát, majd úgy szökkentem le vele a sötétbe, mintha egy virágszálat tartanék a kezemben.
Odalent olyan sötét volt, hogy a farkas-látásom se segített sokat. Csupán fekete árnyak tompa körvonalait bírtam kivenni. A talpam alatt homokszemek ropogtak és doh, penész és valami vegyszer szaga ingerelte az orrom. A zsebem tapogattam -mivel nem dohányzok, így nem meglepő-, nem volt nálam semmi, amivel tüzet csiholhattam volna. Végül kelletlenül, de megkértem a lányt, hogy világosítson fel... mármint a helyet.
- Megfelel!- bólogattam.- Azért jó, hogy valami hasznosra is lehet használni ezt.- mondtam, miközben az "ezt" szónál mint valami karmester hadonásztam imitálva a varázspálcával való varázslást. Jenny tekintetét látva, ami: "mi a bajod, he?" félét sugallt, jobbnak láttam megmagyarázni:
- Nem sértésnek szántam! Csupán én a nyers erőben hiszek. Amit nem látok az... -nem létezik- mondtam volna, de ez nem volt igaz, hisz a tüzet látom. Nem tudtam hogy folytassam. Inkább figyelmem a pince tartalmára összpontosítottam, mivel Jenny is így tett. Nekem ez kicsit uncsi volt. Könyv, könyv, papír, papír. Némely idegen nyelvnek, némely halandzsának tűnt. Tulajdonképpen szeretek olvasni, de ezek közül a többség "kínai" nekem. Aztán találtam egy kis füzetkét, amit olvasgatni kezdtem.
- Halld hold szavam, Őrizz engem és mi enyém, Ahogy sötétet vonzza a fény, Úgy vértezd fel lelkem és elmém.- mormolom a maszatos lap tartalmát. Érdekes kis versikék, de nem igazán látom az értelmük. Mivel nekem nem mond semmit megunom.
- Figyu, van ez a füzet téged lehet érdekel.- lebegtetem a levegőben a kopott papírokat. Jenny elmélyülten nézelődik. Felvonom a szemöldököm.
- Föld hívja Jenny boszit!- csettintek az ujjammal, mire a lány végre rám néz.
- "Jaj, bocsi, hogy nem figyeltem rád, csak kíváncsi vagyok, mit találok itt. Néz széjjel te is, hátha találsz valami izgalmasat."- mondja kissé hadarva. Elvigyorodok és a szemem forgatom.
- Találtam. Bár, nekem ez nem túl izgalmas.- nyújtom a lánynak a füzetet. Mikor elvette én tovább folytatom a nézelődést.
- Igazán, semmi üvegbe zárt koponya, vagy kerékbe tört alak...- morgom, miközben sétálgatok. Nem vagyok olyan, aki a véres, brutális, szadista cuccokra gerjed -bár a farkas énemnek köszönhetően nem vagyok nyápic, akinek némi vértől felfordul a gyomra-, de ez a sok irkafirka elég uncsi.
Aztán valami megcsillan a lány által teremtett tűz fényében. A szemem azonnal a fényre fókuszál, majd odamegyek, hogy jobban szemügyre vegyem. Egy kis doboz pihent könyv és papírkupac alatt valami foszlott anyagba csavarva. Ha nem kopott volna ki a csatnál, bizonyára nem szúrom ki, de így kíváncsian forgattam a dobozt a kezeim közt. Kinyitottam.
Hm...- meredtem a tartalmára, ami egy átlagosnak tűnő gyűrű volt. Nem hordok ékszert, de most valahogy nem bírtam ellenállni. Gondoltam felpróbálom, így felhúztam. Ez elég elhamarkodott volt. Ugyanis nem olvastam el a doboz fedlapja aljára vésett szöveget: "Lázad az ősi nomád, Szokások lánca szakad, Mély, téli álma után Felébred benne a vad." Mentségemre a gyűrű mintha megigézett volna és ahogy az ujjamra került történt is valami. Mintha megharapott volna egy elektromos rája. Aztán elkezdtem átalakulni.
- Mi? Ez meg hogy?- néztem a kezemre. A körmeim karmokká alakultak. Éreztem, hogy a fogaim kihegyesednek. De hát nincs telihold, nem vagyok dühös és nem akarok átalakulni, sőt, próbálom visszafojtani. Akkor..?
- Jen-ny..!- hörögtem. Figyelmeztetni akartam és szólni neki, hogy meneküljön. Ha nem tudom irányítani az átváltozást, nem tudom, hogy mi lesz ha vérfarkassá válok, de a torkomon csak félig emberi, félig állati vonyítás hagyta csak el.