Nikki Campbell

NIKKI EMMA CAMPBELL

Szerepjátékos példa

nem tudom mennyire lehet hozott példa, de ez most az lesz, majd szóltok ha nem jó. Prison of Angels-ről 1010 szó.

Felsóhajtottam, és megdörzsöltem a szemem. Stella felpattant az ágyamra, és dorombolva összekucorodott az ágyamban. A nap kitartóan próbált átjutni a sötételőfüggönyön, de a sötét anyag kitartott. Kora reggel volt, a tegnapi este viselt ruháim szanaszét hevertek a lakásban. Késő este estem haza, fáradtan, mocskosan, és igazán nem vágytam semmi másra, csak bezuhanni az ágyba, és elfelejteni mindent. Majdnem elbuktunk, és majdnem elvesztettem egy társam. Nem kötődünk egymáshoz kicsit sem, de ha ő meghal, vele halok, mert a Nagyúr végez velem. Nem hibázhatok, hiszen nap, mint nap az életemmel játszom, és ebben a játékban nem lehet igazságosnak lenni. Itt minden lépésed figyelik, és a lényeg, hogy minél piszkosabb módszerrel érd el a célt, nem nézve kin gázolsz át, vagy teszed tönkre az életét. Nem mondhatok, hogy belefáradtam, feladom, mert abban a percben eltipornak, és nem tudsz többet felállni, visszacsinálni, mert senkit nem fog érdekelni a könyörgésed. Minden nap egy harc, amit csak az él túl, aki elég erős végezni másokkal a saját javára. Ebben nőttünk fel, és a mieink is ebben fognak felnőni, mert mindenki fél tenni ellene, vagy pedig hűségesen szolgálják, mert azt hiszik, ez a jó. Pedig nem, és mégis… itt vagyok én is, vakon követek mindent, és nincs lelkiismeret-furdalásom… azt hiszem
Kimásztam az ágyból, és magamra kapva a köntösöm a konyhába megyek. Stella nyávogva rohan utánam, biztos nagyon éhes már szegény. Nem szeretem az állatokat, de mikor őt megtaláltam ázottan, koszosan, egy sötét utcában, valahogy azonnal beleszerettem. Ahogy rám nézett azokkal a hatalmas kék szemeivel, olyan mintha csak Lucas nézne rám. Egyesek szerint ős Lucas reinkarnációja, de én ilyenkor mindig körberöhögöm őket, mert nincs második élet. Meghalunk, elporladunk, ennyi. Kiveszem a macskakaját a szekrényből és a tálkájába töltöm, mire boldogan kezdi el csócsázni, békésen lengetve a farkát. Elmosolyodom, és kitöltöm a kávét a csészémbe, majd az ablakhoz lépek. Imádom, a kávéfőzöm, igaz hogy mugli cucc, de meg van bűvölve, minden nap hétre lefőzi a kávét, és melegen tartja egész nap, mintha csak pont akkor főtt volna. És ez fontos mivel a kávé lételemem, és akik hozzám járnak, szintén imádják a kávémat.

Csodás kilátás nyílik az ablakomból London tömött utcáira. Szeretem nézni az embereket, ahogy rohannak. A muglik is érzik, hogy valami nincs rendben, de nem tudják mi az. Addig jó nekünk, míg nem érik, addig biztonságban vagyunk. Kortyolok egyet, majd egy húzásra megiszom az egészet, és a szobámba indulok. Össze kell pakolnom a ruháimat, de legszívesebben elégetném őket, ha nem lennének méregdrágák.

Tegnap este óta még csak nem is zuhanyoztam. Nem tudom, mikor érhettem haza, későn, talán már hajnalban. Sokáig tartott a rajtaütés, a rendtagok sokáig húzták, végül visszavonultak. Belenézek a fürdőszobatükörbe, s végigsimítok az arcomon. A tegnapi átkokból kaptam én is elég rendesen, az egyik nyoma, ím, itt is van. Egy apró vágás az arcomon. Holnapra eltűnik, szinte nem is látszik, de ha Will meglátogat – márpedig a fejem tenném rá, hogy meg fog – úgyis észreveszi, és kérdőre von majd, hogy miért nem vigyáztam. Nem értem, miért aggódik értem, hiszen semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy néha együtt töltünk egy-egy éjszakát, és hogy szinte az egyetlen barátom. Jó, oké van közünk egymáshoz, de na… értitek. Nem tartozom neki magyarázattal. Levettem a fehérneműt, és beálltam a zuhany alá. Imádtam, ahogy a vízsugár az arcomba folyt. Valahogy mindig itt jutnak eszembe a nagy gondolatok, és zuhanyozom vagy harminc percig, és aki esetleg jönne meglátogatni…nos legyen elég, hogy nem sűrűn van vendégem. Hátrahajtom a fejem, és hagyom, hogy a forró víz végigfolyjon rajtam. Sosem volt gondom a testemmel, már az iskolában is kihasználtam, amim volt, sosem a szendeségemről voltam híres. De hát mit várunk egy félvéla anyával rendelkező leányzótól? Végigsimítok a hajamon, és veszek egy mély levegőt. Ilyenkor mindig kikapcsolok, nem érzékelem a külvilágot, ami rossz, mert William általában ezt a pillanatot választja, hogy betoppanjon, és kiszolgálja magát kávéval. Már átkozom a napot, mikor kulcsot adtam neki. Nem mintha amúgy hű de sokszor használná, van hogy húsz perc ajtóácsorgás előtt jut eszébe, hogy simán be tudna jönni, de nem baj, neki elnézem. Ő az egyetlen, akinek rajtam kívül kulcsa van, de ez nem is baj, még sok is.

Ez a nap más. Teljesen más, valahogy olyan fura érzésem van. Úgy érzem, megváltoztam, vagy legalábbis változáson megyek keresztül. Az ajtó kattan, én pedig felkapom a fejem, és elzárom a csapot. Magamra tekerem a törölközőm, egy bűbájjal megszárítom a hajam, és kilépek. A pára kiáramlik mögülem, és megállva az ajtóban a jövevényre pillantok.

- Igen, szolgáld csak ki magad, de ha már ott vagy, nem csinálnál egy pirítóst, míg felöltözök? - Vigyorodom el, és nem várva a válaszát a szobámba lépek. Gyorsan magamra kapok valamit, nem is figyelem mit, nem áll szándékomban kilépni ma a lakásból, összefogom a hajam a fejem búbjára – igen, roppant vicces vagyok így – és visszamegyek a konyhába. - Köszi, majd akkor megcsinálom én. És mi járatban erre? – kérdezem, miközben beteszem a kenyeret a pirítóba, majd rászegezem a tekintetem, és leülök vele szemben. Az újabb csésze kávé már előttem van, mondtam, hogy megszállott vagyok, és a tenyerembe támasztom az állam, ujjaimmal gondosan eltakarva a sebet. Nem hiányzik, hogy meglássa, és kérdőre vonjon. Nem akarok magyarázkodni, hogy miért nem szóltam, mikor kellett volna a segítsége, de nem akartam zavarni. Van nélkülem is elég gondja, épp elég, hogy szinte minden héten jön, sőt van, amikor gyakrabban, csak azért, hogy megbizonyosodjon, nem kötöttem még fel magam, vagy nem vágtam-e fel az ereimet. Volt egy – két apróbb idegösszeroppanásom mostanában, és nagyon hálás vagyok, hogy segített ezekből kilábalni. Időközben kiugrik a pirítós, és a hasam hangosan jelzi, hogy ideje lejuttatnom hozzá a ropogós csodát. Kipakolom őket egy tányérra, és visszaülök, felhúzom a lábaimat, és beleharapok az egyikbe.

- Jut eszembe. Hogy sikerült a tegnap este? Említetted, hogy valami fontos emberkéve találkozol. – tudom, teli szájjal nem beszélünk, de nem haraptam akkorát, hogy hű de nagyon undorító legyen, sőt még aranyos is vagyok vele, legalábbis a szeme ezt mutatja. Kortyolok a kávémból, és kiámulok az ablakon. Szeretem ha itt van, megnyugtat. Hányan húzták már azzal az agyam, hogy beleszerettem, de én nem vagyok képes rá…többé már nem. Szeretem, fontos nekem, de soha nem fogok beleszeretni. Az nem az én műfajom

Na, készen is van azt hiszem... Sam, most már nézheted!