A ház többi része

...

Damon

Végre vége lett ennek a napnak is. Őszintén szólva az utolsó matekórán nem hittem, hogy ez is eljön egyszer. Akkor még azon gondolkodtam melyik a leggyorsabb halálnem, mert már komolyan úgy éreztem még egy szó és ott halok meg. Bármennyire is próbáltam a tanulásra koncentrálni nem ment. Hiába kezdtem el a táblára írtakat megérteni folyamatosan ugyan ott kötöttem ki. Nem bírtam kiverni a fejemből, hogy Stefan Klausnál van, Katherine segít ugyan kiszabadítani, de cserébe még fogalmam sincs mit akar kérni tőlem...és ott van Damon. Katherine szerint neki is segítenie kell, ami reális, mert kettőnknek nagy valószínűséggel nem sikerülne megmenteni, de azt sem akartam, hogy neki baja essen. Addig addig gondolkodtam ezen, míg végül kicsengettek. A ritmusos, harsány hang most megváltásként hatott. Az osztály nagy része hamar felpattant és már rohant is ki. Én már lassabb voltam. Összepakoltam a cuccaim, belesüllyesztettem a válltáskámba, fekete bőrkabátom a kezembe fogtam és indultam is. Vagyis indultam volna, ha a matektanár nem állít meg azzal, hogy nem tetszik neki a tény, miszerint rontottam a jegyeimen. Mindig figyeltem az átlagomra, hiszen egyetemre akartam menni, mostanában viszont annyi minden történt, hogy a matek az utolsó dolog volt, amire volt időm. Persze a tanár úr elmondta, hogy megérti, mert hogy nemrég vesztettem el Jenna-t, de össze kell szednem magam, ha valamit majd szeretnék. Így az érettségi sem fog majd menni, ha arra kerül a sor. Mivel mostanában általában a Salvatore panzióban tartózkodtam most is oda vezetett az utam. Már nem húzhattam a dolgokat, matekot kellett tanulnom. De mivel Jeremy-hez átment Bonnie és John is otthon volt, így ez tűnt a legnyugodtabb helynek, annak ellenére is, hogy jó eséllyel van itthon Katherine vagy Damon. Ennek ellenére, mikor bementem nem láttam senkit. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, bementem a konyhába, letettem a cuccaim és miután töltöttem magamnak egy pohár vizet leültem az asztalhoz. Egyik lábam a másikra helyeztem, elővettem a matekfüzetem, a könyvem és egy tollat, majd szorgosan törni kezdtem a fejem az egyik feladat megoldásán.

Elena

A szobámban, kellemesen elnyulva az ágyamon töltöttem időmet, olvasgatás közben. Nem épp Sheakspert, vagy valami szépirodalmi regényt olvastam, hanem az én drága jó öcsém naplóját. Nem olyan régóta épültem föl, de nem igazán jött azóta haza Stefan, elég idegesítő tény hogy miattam raboskodik Klausnál. De valamit, biztosan ki fogok találni.
Egy ajtó csapodás ütötte meg fülemet, amint, valaki belépett a házba. Fölültem az ágyon, aztán kilépkedtem a szobámból, ahogy Stefan naplóját hanyagul ledobtam valahová, ahogy megpilantottam Elenát. Először kritikusan néztem végig, Kathrine szórakozásának ez is nagyon is betelne. Tekintve hogy könyvet láttam kezében, fölhagytam azzal hogy kiderítsem melyikőjük is az, így közelebb lépkedve, mosollyal szólaltam meg.
-Te sosem szórakozol? Ugyan már, lazíts egy kicsit.
Nem a legjobb élethelyzet ugyan, Stefan a lovagja Klaus karmai között van, de valószínűleg még él, és annyi a lényeg. Egyenlőre annyi is elég, aztán majd jobban is ráfeküdhetek a témára, egy kis idő múlva. Tekintetem kis idő múlva ismét kritikussá vállik ahogy megint megszólaltam.
-Remélem hogy nem tervezel önfeláldozó akcióba fogni hogy megmentsd Stefant, épp elég ha nyugton ülsz. Épp elég őt megmentenem, a hülye akciója miadt, nem hiányzik hogy téged is meg kelljen.
Ez a lány, valahogy mindig a dolgok közepébe kerül. Ez most Stefan, Klaus, és az én ügyem. Ezután, nemes egyszerűen ledobtam magam mellé, mintha csak egy figyelmeztetésnek szántam volna azt amit mondtam, nem akartam különösebben hosszabb beszélgetést elindítani a megszólalásomból.
-Jártál te egyáltalán mostanában Mystic Falls-on kívűl? Rádd férne egy kis lazítás, a mostanában történtek után, amikor kiverheted ezeket a fejedből.
Kritikusan kezdtem mondani a szövegemet, aztán oldottaban folytattam a beszédet. Utóbbi időben eléggé fölhalmozódtak a dolgok, és őszintén, most szivesen kihasználom hogy nincs itt Stefan...

Damon

Számok számok és számok...milyen kár, hogy a sok sok képlet nem akart belemenni a fejembe és akárhányszor elolvastam a feladatot ugyan arra jutottam, vagyis : "mi a franc?" Az asztalon dobolgattam a tollammal hátha az egyenletes ritmus arra készteti az agytekervényeim, hogy erősebben dolgozzanak. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha a gondolataim eközben nem kószálnak el összevissza. Minden megfordult már a fejemben, de egyik gondolatmenetemnek sem volt köze a matematikához, márpedig rá kellett feküdnöm, ha nem akartam azt, hogy nagyon rosszul járjak az év végén. Leírtam pár kiszámolási módot, aztán áthúztam, majd egy apró kis virágot rajzoltam a füzetem szélére.
-Ajj...-morogtam már magamban. Nincs más lehetőségem, majd megkérem Mer-t, hogy korrepetáljon egy kicsit. Ő jobban ért ehhez, nekem pedig szükségem van arra, hogy ne csak mechanikusan próbáljam megoldani a dolgot, hanem meg is értsem nagyjából. Ezen gondolataimból egy jól ismert hang rángatott ki. Nem tudtam, hogy most örüljek e vagy sem.
-Neked is szia Damon! -néztem rá, aztán "visszabújtam" a füzetembe. Szem forgatva néztem fel ismét.
-Tanulnom kell. Ezer éve még csak a kezembe sem vettem ezt. -mutattam itt a matekcuccomra.
-A tanárom ma elkapott, hogy sokat rontottam, javítanom kell. -közöltem vele tényszerűen a dolgot. Lehet, hogy szörny dolgok történtek mostanában, de ennek ellenére nekem tanulnom is kellett, nem hanyagolhattam el ennyire.
-Megmentett, ez nem hülye akció. -néztem rá enyhe szemrehányással. Igazán beszélhetne róla egy ici picit hálásabban, mégis csak az életét köszönheti most az öccsének.
-Nem várhatod el, hogy csak itt üljek tétlenül. Ki tudja mit csinál Vele Klaus? Csak engedd, hogy segítsek valamiben. -néztem rá kérlelőn. Nem akartam hátráltatni, mert féltem azzal még nagyobb gondot okozhatok, viszont azt sem tudtam volna elviselni, hogy csak üljek a babérjaimon. Elgondolkodtam a kérdésén. Magam is meglepődtem, de talán igaza lehet.
-Már egy ideje nem. Nem volt rá időm, sem kedvem, sem lehetőségem. -vontam meg a vállam és megittam az asztalon lévő pohár vizemet.

Elena

Lemondóan sóhajtottam egyet, látván hogy Elena számára igen is fontos a matematika házi. Majd, egy mosoly kíséretében, olyant ajánlottam fel, amit teljesen biztosra vettem, hogy már pedig el fog utasítani, de egy próbát megér, ha kiráncigálhatom a matematika könyvéből.
-Néhány szavamba kerülne lerendezni az igazgatóval hogy kítűnőt kapj akár csak egy üres papírra is amit leadsz. Talán akkor valóban élhetnél egy kicsit.
Valószínűleg, túl erkölcsös lesz ahhoz hogy ebbe belemenjen, na igen, ha Bonnie nem találja azt a varázslatot hogy Elena emberként térhessen vissza, akkor valószínűleg vér kortyolgatás közepette még csak iskolába járni sem lenne kedve.
-Az igen is hülye akció hogy odaadta saját magát csak hogy ne öljenek meg engem, most meg ahelyett hogy az örök vadász mezőkön tengetném napjaimat, őt kel megmentenem.
Noha, ez így elég hálátlannak hangzik, igazából rendkívűl hálás voltam Stefannak, és ezért könnyű szerrel tennék fel hatalmas téteket hogy visszahozzam, de erre nincs meg a jó recept. Bonnie-t szóba se hoztam, ha őt fogom használni, Elena semmit se fog róla tudni. Már pedig az öcsémért gondolkodás nélkül föláldoznám Bonniet.
-Elena, ne legyél gyerekes. Nem vagy vámpír, csak egy egyszerű ember. Mit tudnál te segíteni? Föláldoztak, te föltámadtál, Klaus elérte amit akart, rád már semmi szüksége, maximum arra hogy engem és Stefant bosszantson azzal hogy téged kínoz. Én nem kértelek.
Úgy beszéltem hozzá, mint egy kisgyerekhez szokás, hiszen, valóban úgy viselkedett, bele sem gondolt hogy semmit se tudna tenni annak érdekében hogy megmentse Stefant. Aztán, a komoly témákat latba vetve mosolyodtam el.
-Hollywood vagy New York?

Damon

-Damon, őszintén remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan. Tanulok, ez legalább a gondolataim eltereli. -vettem egy mély levegőt. Mondjuk nem volt nehéz kitalálni, hogy ő ezt teljesen komolyan gondolta. Nem is értem miért ajánl fel ilyeneket, amikor úgy is tudja mi a válaszom. Nem, nem vagyok szent ezt pontosan tudom, egyszerűen csak nem szeret így csalni. Tudom, hogy rontottam a matekjegyeimen és ami azt illeti a többin is, de majd összeszedem magam és ki fogom javítani. Más lehetőségem amúgy sincs túl sok, a csaláson kívül persze, de abba nem akartam belemenni és nem is fogok. A víz most hihetetlenül jól esett, de mivel úgy éreztem egy pohárral közel sem volt elég, a csaphoz sétáltam, hogy töltsek még egyet, aztán visszaültem Damon mellé.
-Most komolyan...kinek lett volna jó, ha meghaltál volna?-vontam fel a szemöldököm. Bármennyire is nehezemre esik bevallani soha nem akartam Damont holtan látni. Na jó, talán amikor még fenyegetett igen, de azóta nagyon nagyon sok minden megváltozott. Ha arról lenne szó valószínűleg érte is megtennék mindent csak, hogy megmenthessem legyen bármennyire is haszontalan dolog az, amit tenni tudok.
-Talán igazad van. Nem vagyok vámpír, csak egy ember. Csak hátráltatnálak. De ígérd meg, hogy szólsz, ha tehetek valamit. -néztem rá komolyan. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok semmit sem tenni. Bármennyire is erőlködöm képtelen lennék csak ülni is figyelni. Valamit csak tehetek. Lehet, hogy már nem kellek Klausnak, de mégis...valamit tennem kell csak még ötletem sincs, hogy mit. Katherine úgy is kitalál valamit és nem hiszem, hogy tiltakozna, ha azt mondanám, hogy ne említsen engem Damon-nek.
-Micsoda? -kérdeztem hitetlenkedve, de látva az arckifejezését nyugodtan biztosra vehettem, hogy komolyan gondolja, hogy menjünk el valahova lazítani. Bár nem biztos, hogy tudni akartam nála pontosan miben is merül ki ennek a szónak a jelentése.
-Egyik sem. Most nem mehetünk el sehová. -ittam meg a vizem maradékát.

Elena

-Ugyan Elena! Lazíts!
Kritikusan forgattam meg szemeim, mint ahogy, egy gyerekre nézni szokás, aki nem képes megérteni a lecke lényegét, és a felnőtt kifejezi végső felháborodását hogy már hogy a fenébe nem vagy képes felfogni. Aztán a következő téma, lemondó sóhajt csalt ki belőlem, ugyanis, végtelenül is egy olyan téma, ami ugyan nem hagy hidegen, de az ég világon semmi kedvem ecsetelni hogy én mennyire hálás vagyok hogy megmentettek. Mosolyt erőltettem magamra, és mint aki komolyan sem veszi ezt a témát, próbáltam úgy kiejteni a szavat, mint aki egoistán szólal fel, és egyáltalán nem nézz a téma mögé. Az igazság az volt, hogy nem akartam ilyen dolgokról beszélni.
-Senkinek.
Rövid válaszom után, aminek kifejezetten örültem hogy mennyire hatásosan sikeredett mint akit különösebben valóban nem érdekel ez az egész ügy, ismét csak előkerült egy téma. Kellemesebb lett volna ha rögtön egy okéval le tudja az egészet.
-Ameddig ember vagy, és nincs valami elképesztően nagy szüksége Klausnak rád, az ég világon semmit se tudsz tenni Elena. Azt pedig majd én megítélem hogy megéri e kockáztatni az életed. De nyugodj meg, ha a dolog nem értelmetlen, és esélyes, én meg fogom merni kockáztatni.
Az ígéret alól kibújtam, bár ha az élete függne attól hogy hazudjak neki, nem kérdéses hogy megtenném. Nincs is lényege így annak hogy megígérek valamit hogy nem, a saját értékrendem alapján fogom meghozni minden bizonyára a döntést.
-Ugyan Elena! Megráncosodsz a sok izgalomban, szükséged van egy kis lazításra...

Damon

-Majd lazítok, ha megtanultam. -forgattam meg a szemeim. Hihetetlen, hogy ennyire félvállról veszi. Muszáj volt megtanulnom ezt az anyagot, mert a végén még tényleg megbukom matekból. Sosem voltam annyira jó belőle, mindig sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy megértsem, de mivel még a minimális tanulási időt sem teljesítettem mostanság igencsak megnőtt az esélye a bukásnak.
-Akkor meg ne mondd, hogy tengethetnéd az időt az örök vadászmezőkön. Nem bírnálak holtan látni. -pillantottam rá aztán ismét a matekkönyvemre. Bármennyire is bámultam a lapokat és akárhányszor olvastam is el a feladatot nem ment a fejembe. Inkább néha néha Damon-re pillantottam.
-Ennek örülök, de addig is...amíg nem látod értelmét az életem kockáztatásának had döntsem el én, kiért és mikor akarok meghalni. -jelentettem ki magabiztosan kicsit közelebb hajolva hozzá. Ha másban úgy sem dönthetek ezt a döntést én akartam meghozni. Ha kiderülne, hogy az életemmel megmenthetem Stefant gondolkodás nélkül megtenném, még ha Stefan dühöngene is miatta. Nem mintha sok esélyt láttam volna arra, hogy bármi miatt is kellenék Klausnak. Amiért kellettem volna már megkapta, így tényleg nem nagyon tudtam mit csinálni.
Nem szívesen mondom ezt, de most az egyszer teljes mértékben igazat kellett adnom Damon-nek. Muszáj egy kicsit lazítanom, különben lassan, de biztosan befogok dilizni, az meg senkinek nem lenne jó, talán csak Katherine örülne neki, de neki meg nem adom meg ezt az örömöt.
-Jó, igazad van. De Vegast és New York-ot verd ki a fejedből és akkor megígérem, hogy ma lazítunk. -ajánlottam fel neki egy félmosollyal. Ez szükséges volt, mert ennyire feszülten gondolkodni sem tudok igazán.

Elena

Unott sóhajtással törődtem bele abba a ténybe, hogy ő jelenleg már pedig minden áron a tanulást akarja választani. Mindenesetre, a helyemről nem mozdultam el, és továbbra is türelmesen vártam, hogy végre megunja azt a könyvet és letegye. A következő mondatra, nem cselekedtem álszenten, és azt mondtam amit gondoltam az adott témát illetően.
-Tökéletesen tisztában vagyok vele Elena.
Nem fogom álarc mögé rejteni a gondolataim, talán ezért fordult már elő jó néhányszor hogy érzéketlen tuskónak nevezett. Hát istenem, hogyha azért mert nem viselkedem álszentként, akkor én bizony elvállalom hogy egy érzéketlen tuskó vagyok.
-Elena, a döntés egy olyan luxus, amit jelen körülmények között sokszor nem engedhetünk meg magunknak. Jól tudod hogyha föláldoznád magad, Stefan nagy valószínűséggel utánnad menne, szóval lehetőleg ne csinálj hülyeségeket csak élj.
Szerencsére, a szavak, a komoly témákról sokkalta hamarabb olyasmire terelődtek, amihez már nekem is sokkal inkább lett volna kedvem.
-Ugyan, pedig Vegas remek hely. Akkor, meglepetés lesz.
Mosoly jelent meg arcomon, és mondandóm után néhány másodpercel, eltűntem egy pillanatra, és egy zacskó vérrel, valamint a kocsi kulcsot ujjamon forgatva jelentem meg.

Damon

-Akkor jó. -válaszoltam egy mosoly kíséretében. Megingattam a fejem és szótlanul figyeltem. Bármennyire is tudtam, hogy a két testvér közül ő a rossz fiú, nem tudtam rá haragudni. Egyébként jobb, ha tudja, hogy őt sem bírnám holtan látni. Bármennyire is erőlködöm nem tudom elnyomni magamban azt, hogy mennyire fontos is nekem, szóval mostanában már nem is nagyon próbálom.
Elgondolkodva néztem a vámpírra. Csak éljek...bármennyire is utálom ezt igaza van. Mást nem tehettem, minthogy életben maradok, mert nincs semmi erőm. Nem varázsolhatok még csak vámpír sem vagyok, szóval nagy segítséget nem jelentenék nekik, inkább hátrányt.
-Stefan azt mondta, őt Lexi mentette meg. Ha feláldoznám magam az csak feladás lenne, nem hősies önfeláldozás és ugyan úgy meghalnának azok, akiket szeretek. -gondoltam vissza a tóparti házban töltött napunkra, ami ugyancsak nem sikerült problémamentesre.
-Nem csinálok semmi halálosat. -biztosítottam róla. Vettem egy nagyobb levegőt és elgondolkodtam a lazításon. Tény, hogy már nagyon kellene, szóval arra jutottam, hogy valószínűleg nem most fog olyan történni, ami miatt itt kellene maradnunk.
-Remek hely, de kicsit odébb van. Szóval valami közelebbit keress. -néztem rá egy másodpercig, aztán amíg ő elment a tankönyveimet az asztalra pakoltam és a már sokkal könnyebbé vált táskát dobtam a vállamra, hogy indulhassunk.

Elena

-Viszont, ha nem csak egy egyszerű ember lennél, talán még hasznodat is tudnánk venni Stefan megmentésében.
Félmosoly futot végig arcomon ahogy a mondat lényegére tértem. Nagy valószínűséggel ellent mond, de ha csak egy kis szikráját is el tudnám ültetni a fejében hogy megtagadja a segítségét az ő lovagjától, azzal tökéletesen elégedett lennék. Hogy Stefan mennyire, az egyáltalán nem érdekelne, amúgy sem nagyon bírom hogy most nekem kel lennem a hősnek aki megmenti. Ez nem az én szerepem, ahogy mondani szokás. De ki mondta bármikor is hogy jó hősnek lenni?
-Úgy bizony, Lexi. Ha nem tette volna meg, akkor mostanra vagy megölték volna, vagy a legjobb esetben táplálék lennél a számára. Jó lány volt.
Irónikusan mosolyodtam el, pontosan tudom hogy mennyire, és bizony, a saját kezemmel végeztem vele. Tahóság, de én mai napig nem érzek bűntudatot az iránt hogy ezt tettem. Szükségem volt rá hogy biztos hátteret építsek fel magamnak a városban, és bizony, nagyon is jól sikerült. Na és lássuk, Stefan nem halt bele a fájdalomba, mi még mindig titoknak tudhatjuk hogy kik is vagyunk, mindenki csak jól járt. Kivéve Lexit.
-Ez a beszéd.
Elmosolyodtam, hál isten ezt is le tudhattuk, mai napon, most hogy le lett beszélve, lazításról volt szó, nem is akartam különösebben ezt tovább boncolgatni.
-Elena, a lazítás, a szórakozás lényege épp az hogy kimozduljunk a szokásos környezetünkből. Bár ne hidd azt hogy Vegasnál nem tudok jobbat. Az olyan általános.
Egyáltalán nem biztosítottam róla, hogy nem oda fogunk menni, de még csak azt sem mondtam hogy oda. Igyekeztem, úgy fölvázolni, hogy akárhová is jukadunk ki, tökéletesen meglepje.

Damon

-Hhmmm...azt hiszed nem gondoltam már erre milliószor? Így is túlságosan hasonlítok Katherine-re, nem akarok még jobban. -sóhajtottam egyet. Beletúrtam a hajamba, mert kényszeresen azt érezték a gesztenyebarna fürtök, hogy az arcomba kell csapódniuk. Nem akartam Katherine-re hasonlítani. Ugyan úgy nézek ki, és ennyi hasonlóság bőven elég volt, nem akartam még vámpír is lenni. Persze nem csak emiatt, hanem úgy egyáltalán nem. Így is féltem, hogy több mindenben hasonlítok ahhoz nőhöz , mint amennyiben szeretnék. Nagyon sokszor végiggondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindenki dolga, ha vámpír lennék. Nem szeretem a folytonosan védtelen, őrizni való lány szerepét, de nem volt más választásom, nem tehettem mást, bármennyire is megakartam védeni Stefant és mindenkit, akit szeretek. Lehet, hogy mártír hajlamaim vannak, de még mindig úgy gondolom, hogy azoknak az élete, akiket szeretek jóval többet ér, mint a sajátom és értük boldogan adnám fel.
-Hát ez az...csak volt. -morogtam kicsit gúnyosabban Damon-t fixírozva. Egy egyszerű mozdulattal kikászálódtam a székből, a kiürített , immár könnyű táskám a vállamra csaptam és indulásra készen álltam.
-Rendben. Ma Te diktálsz oké? De azért ne szokd meg...-tettem hozzá laposan pillázva, aztán el is indultam a kijárat felé, hogy ha már úgy alakult, hogy szórakozunk, akkor ne vesztegessük az időnk felesleges beszéddel.
A kocsiba ülve kezdtem el azon gondolkodni, hogy hova is akar menni. Halovány sejtelmem sem volt, de a kijelentése egyáltalán nem nyugtatott meg.
-Gondolom bármennyire szépen kérem sem árulod el hová megyünk? -kérdeztem felé fordulva, de aztán egyből vissza is szívtam.
-Tudod mit? Tényleg legyen meglepetés. Megérdemeljük, hogy egy kicsit lazítsunk. -szögeztem le magamnak is. Lehet, hogy Strefan bajban van, de az nem segít rajta, ha teljesen összezavarodottan próbálok tenni valamit és ezzel ostobaságokba hajszolom magam.

Elena

-Elena, legyél mártír, vagy pedig ne legyél. A vámpírság egy állapot, nem egy személyiségtipus. Ugyanaz maradsz aki régen. Ismerd be félsz.
Itt közel hajoltam Elenához, és hangsúlyozva mondtam. Rá akartam bírni, azt akartam hogy ő is legyen olyan mint. Hogy miért? Sokkal jobban díjaztam volna az örök létet, ha vele tölthettem volna. Minden áron akartam, hogy vele tölthessem, és el akartam ültetni a bogarat a fülében. Rá akartam venni. Talán, ezért vagyok más mint az öcsém. Nem tartottam olyan fokon tisztában hogy ő még nem ezt akarja. Én, rá próbáltam beszélni az én igazamra. A Lexis téma, nagyon nem tudott meghatni. Nem éreztem bűntudatot és kész, és csak elvigyorodtam, gúnyos hangnemét hallván.
-Ugyan Elena, inkább köszönd meg. Szerintem tutira összemelegedtek volna idővel Stefannal, ha ez még nem történt meg. Segítettem neked.
Tudtam hogy ezzel fölháboríthatom, és tagadni fogja, még ha így is gondolta annak idején. Biztos voltam benne hogy így gondolja. Mivel, volt benne igazság hogy Katherine örökségének töredéke rámaradt Elenára, így, kész volt kihasználni valakit hogyha ezzel megvédhette szeretteit. Talán csak valóban nagyon kevés van benne belőle, vagy csak nem meri szabadon engendni.
-Ohh, köszönöm hogy megengeded.
Ironikus hangnemben beszéltem, és közben, mind a kijárat, és mind a kocsi ajtót föltártam előtte. A kocsiban üllve, lassan fordítottam el a kocsi kulcsot, míg nem, a motor bőgni kezdett, és csak akkor válaszoltam.
-Meg bizony Elena. Fogadunk hogy Stefan még csak nem is mesélt arról a helyről ahová most megyünk.
Ravasz mosoly futot végig arcomon, ahogy rátapostam a gázpedálra, és nem kímélve a "kicsikét" igazán szédítő tempóval kezdtem hajtani.

//Folytatás az országúton!//