Városi park

Egy nagy területet elfoglaló zöldellő rózsabokrokkal díszített park a városközpontban nem messze a középiskolától és óvodától.

Levegőzni senkinek nem árt, még egy vámpírnak sem. Mivel nem rég ittam egy jót, jól esik a parkban a hűvös szellőben sétálgatni.
Végre van egy kis időm mással is foglalkozni. Eddig is a maga ítját jártam de ma mégis sokkal felszabadultabb voltam mint eddig. szabadnak éreztem magam. Boldognak, és mégis olyan volt mintha valami vagy valaki hiányozna még az életemből. De valószínüleg soha nem fogom megtudni, hogy mi is az. Ki tudja mit hoz még a jövő. Talán találok valakit aki termeli nekem a vért és nem kell mindig másból innom.
Igen, ez a baj velem, hogy az embereket csak mászkáló kajának nézem és nem veszem őket többre. De nekem nem is többek a szomjamat csillaptó, mozgó, idagasítő, néha kiállhatatlan lények. Kár, hogy így csak nagyon kevesen gondolkoznak. Mennyivel könnyebb lenne a világ ha nem lennének olyan vámpírok akiknek az a célja, hogy minnél kevesebb ember haljon meg a fajtánk miatt. Én szeretek öldökölni, miért ne szeretnék, ha egyszer ennyira szabad és független vagyok mindentől.
A gondolataim már nagyon messze jártak. Amikor egy halk neszre lettem figyelmes. Elg jó a fülem így lehet, hogy csak egy mókus volt a fán.
Nem, valami van itt. De nem figyelek rá.
Lassan odasátélok a legközelebbi padhoz és leülök. Csak várok, hogy előbukkanjon az ami a neszt hallatta a fülemben.

A hotel fakó barackszín falán az óra halkan ketyegett. Minden olyan csendes volt, mintha mindenki egyszerre fojtotta volna vissza a lélegzetét.
Tikk-takk... múltak a percek, miközben én csak meredtem ki az ablakon.
- Hé, itt vagy még? Sóbálvánnyá váltál?- hallottam Kayline hangját. Nagyon lassan visszafordultam a monitor felé. A lány idegességét levezetve pödörte fekete haját, miközben a válaszomra várt.
- Csak elgondolkoztam.- ültem le a kanapéra. Eltoltam a már jócskán kihűlt pizzaszeletet és magam felé fordítottam a laptopot.
- Mikor jössz már vissza? Hiányzol!- folytatta a lány kissé nyafogós hangon. Bár nem volt túl jókedvem erre mégis elmosolyodtam.
- Mi van, nem bírsz az újonccal?- vigyorodtam el, mire Kay sértődötten felhúzta az orrát, felpattant és eltűnt a képernyőről.- Hééé...- kiáltottam utána de nem jött válasz. Jó öt percig csak az üres szobát néztem és az átszűrődő metált hallottam a háttérből. Már épp kezdtem feladni és úgy gondolni a lány mára már nem fog megbékélni velem mikor megjelent.
- Hiányzol!- csaptam le rá azonnal és az elégedett pillantásából tudtam, hogy ezt várta.
- Akkor?- emelte kérdőn fel a kezét.- Elakadtunk. Vakvágányra futottunk. Nincs meg a húgod szóval nem kell tovább Mystic Falls-ban maradnod. És igen, Barry halálra idegesít!- morogta és persze még csak körbe se nézett, hogy a tanonca hallja-e. De Kay ilyen, szuper intelligens, de egy különc és csak igen kevesekkel kedves, ja és ami a szívén az a száján.
- És tudod, nemsokára...- majd egy kört formált a kezével a holdtöltére utalva.
- Igen, ezzel mind tisztában vagyok.- sóhajtottam.- De kell még egy kis idő. Találtam valakit és...- egy pillanatra elhallgattam. Kay a legjobb barátom, de a vámpírokról nem beszélhetek neki. Kiakadna és tutira azonnal iderobogna.- ...talán ő segíthet.- vontam meg a vállam. Lényegében nem hazudtam, csak pár dolgot elhallgattam, miszerint az illető nő, vámpír és vonzódom hozzá. Szóval, apróságok.
A monitor túloldalán ülő lány a körmét rágta és arcán látszott, hogy a hallottakat emészti. Én próbáltam természetes képet vágni és nem felkelteni a kíváncsiságát. Ismertem. Értem bármit megtett. Falazott nekem, utánajárt a vérfarkasságnak és még csak ki se akadt. Az egyik átalakulásomon szétvertem a pincéjét, ugyanis az utolsó pillanatban oda sikerült csak elbújnom. Szóval épp ezért próbálom őt amennyire lehet nem belerángatni, de Kay persze mindig a sűrűjében van, így most örülök, hogy csak a távolból segít. Az igazság: nem akarom őt is elveszíteni!
- Jól van, nagylány vagyok. Nem kell a segítséged, magam is lerendezem Barry-t.- mondta végül. Ebben biztos voltam, sőt, 99% hogy a srác úgy be van ijedve Kay-től, hogy lábujjhegyen mer csak közlekedni körülötte.- Maradj, de mindenről tudni akarok!- mosolyodott el, majd miután biztos lett benne, hogy senki nem hallja elkezdett jó-tanácsokkal ellátni a telihold idejére.
Már egy órája, hogy kikapcsoltam a számítógépet, de a fejem még mindig zsongott. Ahhoz képest, hogy Kay milyen fiatal, szeleburdi, néha olyan anyáskodó. Persze igaza van, lehetnék óvatosabb, de pont ő szokta nekem mondogatni: "Mit ér a szabadság, ha a csukott ablakon keresztül nézed csak, ahogy lassan tovaszáll az élet?" Igaza volt, mindig túl óvatos vagyok. Az élet rövid, a sors ide sodort és valahogy úgy érezem nem véletlenül kötöttem itt ki.
Valami belső késztetéstől hajtva felkaptam a bőrdzsekim és cél nélkül elindultam. Magam se tudom már mit keresek itt, hisz nincs mi itt tartson. A húgomat nem találtam. A város pedig veszélyes játszótere a természetfelettinek. Egy idegen vérfarkas számára az ismeretek hiánya akár az életébe is kerülhet. És akkor még ott van Ő...
És abban a pillanatban ahogy rá gondoltam egy fuvallat ismerős illatot hozott felém, melytől egyszerre rettegés és izgalom fogott el. Keresésére indultam és egy padon ülve találtam rá. A város fényeitől egy gyönyörű porcelánbabának tűnt. Megborzongtam. A testem ösztönösen felidézte ahogy a lány hófehér, selymes bőre az enyémhez simult. Oly törékenynek tűnt ahogy a karjaimba tartottam, mégis erőt sugárzott. Még sosem éreztem ezt a kettősséget, ahogy egyszerre megvédeném az egész világtól és tőle védeném meg a világot. Tudtam, hogy nem kéne kihívnom magam ellen a sorsot mégis elindultam felé. Menet közben leszakítottam egy rózsát és mikor elé értem felé nyújtva ezt mondtam:
- Az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. De én megtaláltalak.- néztem le rá óvatosan fürkésző tekintettel. Kíváncsi voltam emlékszik-e rám, vagy csak egy voltam-e az aznapi idegenek közül a számára.
- Reméltem, hogy látlak még.- mondtam őszintén, majd leültem mellé. Tudtam vékony jégen táncolok, de aki nem mer az nem is nyer!- Miért tűntél el akkor olyan hirtelen? Még a nevedet se tudom...

Ő volt az? Aki hiányzott volna? A vérfarkas abból a bizonyos kiesett éjszakából. De ő nem lehet, hisz ellenségek vagyunk. Legalábbis az ellenségeskedés lenne a normális. De én ahogy itt ülök nem úgy gondolok rá. Áll elöttem és nem érzek undort sem támadási vágyat és még meg sem akarom ölni. Inkább ellenkezőleg érzem, nem azért szeretém letámadni mert meg akarom gyilkoni, hanem mert magamhoz akarom kötni. Azt akarom, hogy az enyém legyen örörkre, és senki ne vegye el tőlem.
- Szia. - mosolyogtam a srácra. - Evelyn vagyok, emlékszek rád, - hogy is felejthetném el létem eddigi legjobb estéjét - amit azt illeti elég jól elvoltunk de még nem tudom a nevedet. Láttam, hogy leül mellém, én a biztonság kedvéért kicsit arréb húzódtam. Nem tudhatom, hogy ő mit gondol, nem lehetek abbban bizto, hogy nem akar megölni.
Lassan és a lehető legbiztonságosabban felé fordultam és vártam.

- Úgy nézel, mint aki szellemet lát.- húztam fel a szemöldököm. Persze gondoltam, hogy még ha nem is mutatja ki, meglepődött. Hisz arról a buliról én magam is azzal a keserű szájízzel távoztam, hogy soha többé nem látom, nem láthatom, mert ha megint szembetalálkozunk annak nem lesz jó vége... és most mégis itt ülünk. Mosolyog és én szeretném örökre az emlékeimbe vésni ezt a pillanatot. Talán ez csak figyelem elterelés!?- figyelmeztettem magam. Valamiért egy imádkozósáskáról, meg fekete-özvegyről szóló természetfilm jutott az eszembe. Elcsábít, majd letépi a fejem, behálóz, majd kiszívja az életet adó nedűt az ereimből! Bízhatok benne? Nem, nem hinném!- figyelmeztetett az agyam, de valami mégsem engedte, hogy felálljak a hófehérre mázolt padról és elsétáljak. Talán csak nem akarok én is olyan lenni, mint a Vadászok, akik kérdés, válogatás nélkül irtják a Nap és a Hold gyermekeit. Pedig, vannak jó emberek is köztük, mondjuk mint a családom voltak!- gondolatban megráztam magam.
Nem akarom a rosszat látni benne, mégis... mégis a tanítás, miszerint a vámpírok az ellenségeink, hogy minket azért teremtettek, hogy megállítsuk őket, nem múlik el egyik pillanatról a másikra. De nem akarom megölni. Ez pedig megrémiszt!
Természetellenesnek érzem magam, mintha beengedném a Hiénakutya falkámba az ősi ellenfelet, a Hiénát.- gondoltam, majd az eszmefuttatásom lezárásakép elhatároztam, hogy nem nézem annyit a discovery channel-t.
- Evelyn.- hajoltam meg ültő helyemben, ami ugyan nem volt olyan elegáns, mint állva, de reményeim szerint eléggé kifejezte a hódolatom.- Neved pont olyan kellemes, kedves, tetszetős és jókedvű, mint az a lány, akivel végigtáncoltam az éjszakát.- mosolyogtam. Tudom, hogy manapság nem beszél így senki, de a vámpírnő mellett előtérbe kerül a bennem lakozó gentleman, aki elnyomja a farkast.
- Derek vagyok.- és bár az ősi törvények ellen vall amit most mondok- gondoltam keserűen.- Szolgálatodra!- néztem a lányra nyugodt tekintettel. Ő kissé elhúzódott. Mit is vártam?
- Ezek szerint, tartasz tőlem?- néztem rá kérdőn. Ugyan nincs a homlokomra írva -ahogy neki sem-, hogy mi vagyok, de vannak árulkodó jelek.
- Gondolom az évek során te is a "jobb félni, mint megijedni" elvet részesítetted előnybe... vagy inkább a "támadni mielőtt támadnak"-ot.- mondtam, közben kezem a zsebembe dugtam és kényelembe helyeztem magam. Próbáltam ártalmatlannak tűnni, már amennyire egy 183 cm magas, izmos férfi annak tűnhet. De a pillantásom nem eresztette. Biztosra akartam menni, tudni, hogy ő tényleg vámpír-e és hogy tudja-e, hogy én mi vagyok.
- Mindenesetre úgy hiszem, ha egy ember rád támadna meg tudnád magad védeni. Ami engem illet, én csak meg szeretnélek ismerni.- direkt nem kérdeztem rá, hogy: "Hé kislány, vámpír vagy?" Tudtam, hogy megérti a célzásaim, ha tényleg az ami és ha mégse... hát annál jobb!
- Szóval kezdésnek...- húzódott mosolyra az ajkam.- Mesélj picit magadról. Mindig itt éltél?- dobtam fel a labdát.

Nagyon is jól érzi a dolgokat, nagyon jól tudja, hogy mi vagyok. De valahogy egy cseppet sem zavart. Valahogy a bizonytalanság melett amit iránta éreztem, volt egy kis bizalom is. Nem tudom miért éreztem ezt. Nem kellett volna. Nem vagyok az a "kutya" imádó. De ezt a "kutyát" mégis első látásra megszerettem.
- Hogy tartok e tőled? Nem tudom mi ok folytán, de NEM. Nem mondom, hogy teljesen megbízok benned, de nem félek. Inkább kíváncsi vagyok. Elég régóta élek itt, és szeretnék is itt maradni, békéban a farkasokkal. - tudattam vele, hogy igen én tudom, hogy mi is ő.
-Megismerni én is szeretnélek, de nem tudom mennyit mondhatok el neked. - meg szeretném ismerni de nem tudom mennyire nyilhatok meg.
Ki tudja, hogy mikor használja ki vagy mikor nem. Nem akarok sok hátránnyal indulni egy vérfarkas ellen. Szeretném úgy kezdeni, hogy egy hosszú kapcsolatban megtudok róla valamit.
- Tudom ki vagy, de nem félek, nem akarlak megölni vagy letámadni. - nagy mosoly húzodott a száára, mert engem is meglepett, hogy ennyire őszinte vagyok az ősellenségemhez.
De nem tudtam neki hazudni vagy talán nem is akartam. Annyira jó volt, nem éreztem semmi rosszat vele kapcsolatban. Pedig kellett volna.

A hold sápadt tekintete egy különös pároson nyugodott. Óvón takarta őket körbe ködpalástjával. A gyermekei voltak. A lánya, akit ébreszt és táplál. Ő a hűvös téli éj, a viharos szél, az örökké nyíló jégvirág a véráztatta mezőn. És a fia, akit harcra hív, akik őrzik az emberek álmát. Ő a meleg nyári éjszaka, a föld nyers ereje, a folyton megújuló tüzes vad. A hold szomorú volt a gyermekei ősi harca miatt. Bár mindkét faj az éjszaka szülötte, mégis tűz és jég voltak. Oly különbözők, akár az árnyék és a fény, mégsem élhetnek egymás nélkül. Belül, a lelkük legmélyén mégis csak egyformák.
A hold fakó fénye most vidáman vibrált. Az éjszaka uralkodónője bizakodott. Csillagapródjai izgatottan villództak, ahogy a park felől egy ősi és örök energia áradt feléjük. Ami egykoron elszakad, most eme két gyermek újra egyé teheti...
Muszáj volt elszakítanom róla a pillantásom, az égre néztem. A majdnem kiteljesedett hold arcán árnyékmosoly húzódott. Ezt jó jelnek vettem, így ismét Evelyn-re emeltem a tekintetem. Ragyogó pillantása fekete kristályként ragyog, amitől én azonnal elvesztem. Úgy éreztem magam, akár egy gyermek a cukorka bolt előtt. Hiába szeretném, nem kaphatom meg amit akarok, vagy mégis?
- Szóval nem tartasz tőlem!?- húzódtam hozzá picit közelebb. A határokat feszegettem. Tudtam, hogy a látszat ellenére ő nem egy védtelen kislány, mégis hazardíroztam.
- Tudod a félelem nem ostobaság.- persze ő lényegébe hallhatatlan, de ezt egy vérfarkas könnyedén megcáfolja.- Ha nem veszed készpénznek a dolgokat sokkal kevesebb kellemetlen meglepetés ér. Például, hogy a táncpartnered egyben az ősi ellenséged.- mondtam egy grimaszos mosoly kíséretében. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy végre van egy lány aki tetszik és nekem az lenne a kötelességem, hogy az első randi végén a csók helyett harapjam el a torkát. Mit ne mondjak, fúl romantikus lenne!
- Nem ismerem az itteni falkát, úgyhogy az ő nevükben nem nyilatkozhatok, de gondolom ha már régóta élsz itt, vagy jól rejtőzöl, vagy nem húztad ki náluk a gyufát.- mondtam, de kérdőn néztem rá. Reméltem, hogy az utóbbi. Holdanya, add, hogy ne egy vérmes kis bestia legyen!- fohászkodtam a halovány, azúrkék égitest felé.
- "Megismerni én is szeretnélek, de nem tudom mennyit mondhatok el neked."- mondja. Tekintetében vívódást látok. Beszélne is meg nem is. Tudom milyen ez, amikor félsz attól ha megnyílsz kiszolgáltatott leszel és sebezhető. Persze nem azt kérem, hogy zúdítsa rám a legmocskosabb titkait, de ha semmit se mond nem jutunk egyről a kettőre.
- Kezdésnek ez se rossz. Bírom az őszinteséget!- bólogatok. Értékelem, hogy valaki kimondja amit gondol és nem akarja magát másnak mutatni mint ami.
- Kíváncsi vagy, hogy mennyire bízhatsz bennem?- húzódott ravaszkás mosolyra az ajkam.- Akkor ne mozdulj!- szólítottam fel, majd még közelebb húzódtam hozzá. Karom a pad támlájára csúsztattam, törzsem felé fordult, térdem a combjához ért. Elektromos szikra pattogott köztünk, ereimben bizsergés áradt szét. Lassan felé hajoltam. Leheletem meleg páraként csiklandozta a lány nyakát, ahogy ajkam alig egy centire került a porcelán bőrfelülethez. Ínyemben nyomó érzés támadt, majd hosszú metszőfogakká kezdek nyúlni a fogaim. Ezután oldalvást billentettem a fejem, hogy még közelebb kerüljek a csupasz felülethez. Aztán óvatosan végighúztam a fogam, ott, ahol az ütőere egykoron lüktetett. Gyengéden csináltam, vigyázva nehogy felsértsem a lány bőrét. Ajkam megremeg, a szívem felgyorsul, érzékeim kiélesedtek. Éreztem a samponjának virág illatát, hallottam ahogy a haját lengeti a szél. Felmordultam, a bennem élő farkas hangot adott az akaratának. Le kellett állnom. Visszaegyenesedtem. A farkas visszavonult, én pedig próbáltam kordában tartani a vágyat, ami ettől az apró érintéstől egyre csak növekedett.
- Nah, mit gondolsz kiérdemeltem egy kis bizalmat?- kérdeztem kissé rekedtes hangon, miközben úgy vigyorogtam mit a tavi-tök.

// Bocsi a késői válaszért nem nagyon tudtam gép közelbe lenni ugyanis nem vagyok napközben itthon és este hullaféradtan nem akartam már nagyon rövid választ írni. //

Mily kiszámíthatatlan az élet! Az ember néha olyat tesz, amit alapból sosem. Én pl. sosem kezdenék egy vámpírral... és most mégis lázban égek!
Nem is értem mi ütött belém, hisz csak egy apró harapás és a vérszívó többé senkit sem fenyegethetne. Mégsem teszem meg. Őszintén, nem tudom miért... hisz azt kéne tennem, az ős ellenségem, erre tanítottak. Mégis a lelkem mást súg. És tudom, hogy ezzel Evelyn is így van. Látom a szemében a kétséget, azt, hogy fogalma sincs arról mi lenne most a helyes.
Végül arra lyukadtam ki, hogy majd az idő mindent megold. És míg a lány nem akarja kiszívni a vérem, addig hagyom had történjen minden úgy, ahogy Holdanya elrendelte...
- Hmm... miért is nem lep, hogy szereted a veszélyes játékokat.- mondtam egy féloldalas mosollyal, miután elhúzódtam a lány nyakától. Megmondom őszintén, nem hittem, hogy hagyja ezt a merész húzásom, hisz az életével játszott. Hát, vagy nagyon bátor és bevállalós, vagy tényleg meg akar bízni bennem!- gondoltam.
- A félelem elég relatív dolog. Az emberek pl. félnek a pókoktól, pedig azok többsége jobban fél tőlük és több esély van arra, hogy beléjük csap a villám, mint egy pók bántaná őket.- vontam vállat. Emberek és az ostoba szokásaik. Most pl. az a hóbort jött rájuk, hogy napon csillogó vérszívóról álmodoznak, aki vegetáriánus lesz a kedvükért, pedig az életben van ragadozó és van zsákmány. Az oroszlán pedig megeszi a bárányt!
- Hogy őszinte legyek hazudnék ha azt mondanám nem tartok a vámpíroktól, de félelem az nincs bennem.- mondtam önbizalom teljesen. Nem vagyok félős fajta, inkább csak óvatos.
- Tudod még nem találkoztam olyan vámpírral, aki emberséges maradt volna. Jó, lehet én mozgok rossz körökben.- mosolyodtam el savanyúan.- Mármint téged még nem ismerlek annyira, szóval ne vedd magadra amit mondok, de valamiért nekem úgy tűnt, hogy a vámpírok "születésükkor" elvesztik a lelkük. Valamiért mind a rosszabbik énjükkel ébrednek újjá. Ez miért van?- tettem fel a költői kérdés amire a lány bizonyára nem tud és valószínű nem is akar majd válaszolni. Hisz ki szeretne azon agyalni, hogy vajon eredendően rossz e..?
- Legalább is eddig ezt gondoltam. Persze nem is nagyon cáfoltak rá erre. Akiket eddig a másvilágra küldtem, mind szívtelen, érzéketlen gyilkosok voltak.- mondtam megbánás nélkül.- De most... most nem tudom mit higgyek...- sóhajtottam egy mélyet.
- Gondolom neked sem lehetett különb véleményed a fajtámról..?- néztem rá kérdőn.
Aztán az őszinteségre terelődött a szó. Na igen, ez egy igen csak kényes téma. Hisz mi is az őszinteség? Ha valakinek kegyetlenül a szemébe mondjuk, hogy ocsmány a kedvenc ruhája, vagy ha kegyesen azt hazudjuk, hogy szép..? Sosem voltam jó az ilyen érzelmes dolgokban...
- Azt megértem, ha a léteddel kapcsolatban kell titkolóznod, hisz én is azt teszem. Az emberek nem tudnák kezelni a valóságot, csak addig boldogok, míg az álmaikban létezünk.- néztem Evelyn éjkristály szemébe.- Szerintem egy hazugság, csak akkor hazugság, ha azzal valakit megbántasz.- vontam meg a vállam. Nem akartam ezt tovább firtatni, hisz mindenkinek más erről a véleménye.
- Tudod...- kezdtem elgondolkozva.- Ha szeretnéd, nekem bátran mesélhetsz! Végül is, jól tudok titkot tartani!- vigyorogtam a lányra biztatóan. Persze nem erőszakoskodtam. Úgy gondoltam, ha úgy érzi eljött az ideje, akkor megnyílik majd.
- Hogy kerültem a városba? Kocsival. Jó-jó, csak viccelek.- emelem fel megadóan a kezem.- A testvérem után kutatok és a nyomok ide vezettek.- vallottam meg a lánynak az itt létem valódi okát.
- És te, hogy-hogy pont itt telepedtél le? Mármint egy nagyvárosban könnyebb lenne beolvadni?- kérdeztem. Tudom, hülyeség tippeket adnom, de kíváncsi voltam a valódi okra.

Mikor az ember ránéz valakire és beleszeret még nem ismerheti igzaán ahhoz, hogy tényleg szeresse, de ha megismerni, de már annyira nem szereti mint az elején mert van valami ami nem tetszik benne az soha nem is szerette az ilettőt.
Mikor megláttam Dereket megtetszett és azt mondtam, hogy nekem ő kell, és nem tudom miért éreztem így, hisz nem ismretem, még mindig nem ismerem, de egyre jobban abban a hitben vagyok, hogy emég jobban akarom és nem engedem amíg meg nem kapom.
-Igen, a vámpíroknak valószínüleg nincs lelkük, én legalábbis nem érzem, hogy lenne, de néhe mégis olyan emberi dolgok törnek rám, amiknek lehetetlenség felszínre törniük ebben a testben. Én nagyon jól tudom magamról, hogy rossz vagyok és, hogy soha nem leszek jobb és nem nagyon fogok már változni engem ilyennek teremtettek és ilyen is akarok maradni. Szabad és független mindentől, de az, hogy te itt vagy valahogy ms érzéseket keltett bennem. Most azt akarom, hogy valamivel jobb legyek, csak azért, hogy ne veszítsem el azt akit megkedveltem. - ilyan öszinteségiroham igen ritkán törik rám, de most nagyon belejöttem. - Ha megölnék valakit ezek után valószínüleg nem így néznél rám mint most, hanem egy vérszomjas vadállatra aki nem tudja fékezni az ösztöneit. Pedig én tudom, képes vagyok rá, ha nagyon akarom, ha nem akkor pedig muszáj lesz megállítanod és megölni. - olyan rossz volt belegondolni, hogy egyszer meghalok egy rossz cselekedet miatt mert magamtól aztán nem fogok. esetleg valaki megöl mert vámpír vagyok és minden indoka meglesz rá.
Kicsit elgondolkoztam azon amit az előbb elmondtam és folytattam valami egészen mással.
- Ez a város mostmár az otthonom, eleinte rövid itt létnek indult, ahogy más városokba is letelepedtem már itt is egy-két hónapot szerettem volna tölteni, de több lett annál. Megtetszett itt minden és amikor fényt deírtettem a város múltjára egyre jobban és jobban vonzott a város és nem enged el. - elmondtam válaszknt Derek kérdésére.
- A testvéred is vérfarkas? - kérdeztem, hisz akkor eggyel több ok a félelemre teliholdkor.
- Ja ami a farkasokat illeti nem vagyok én rossz véleményen róluk. elvileg nagy ellenségek vagyunk, de én még nem vettem volna észre, hogy bármi problémát jelentenének a szémomra. Amíg én nem csinálok rosszat addig nekik nem lesz okuk kinyírni, szerintem ez fer megoldás a város számára és úgy gondolom, hogy nem ellenségekként kéne kezelni egymást hanem társént. Jó lehet, hogy öljük egymást, de mégis szimbiózisban élünk. Ők megvédik z emberekt tőlünk és vigyáznak arra, hogy nehiy elfejuljunk és mi meg így nemakarunk annyi embert emgölni és kiírtani a táplálékot magunk elől. - csak ennyit tudtam mondani, hisz nekem ez volt a vélaményem mindarról ami itt a városban folyik. Minden vámpír tart a farkasoktól ahogy én is de nem értem miért kéne őket gyilkolászni.

Nem hiszek a "szerelem első látásra" dologban. Annyira banális és nyálas, amit a szerelmes regények és a romantikától csöpögős filmek akarnak elhitetni. Az élet nem ilyen! Amit szerelemnek hiszel, csak testi vágy. Vágy egy másik érintése után, vágy a boldogság után, de legfőképp menekülés a magány elől. Ennyi!
De vajon az szerelem e, ha két ősi ellenfél, két ragadozó találkozik és ahelyett, hogy vérre menő csatát vívnának érdeklődnek egymás iránt..? Nem tudom. Sosem voltam szerelmes, de mindenesetre az már jelent valamit..!
Evelyn arca hűvösen elegáns és féktelen tűz ég a szemében, ami magával ragad és nem enged. Igazából nincs konkrét női ideálom, elcsépelt, de a belső ami igazán számít. Mégis a vámpírlány törékeny alakja, porcelán bőre, aranyló hajzuhatagáról nem bírom levenni a tekintetem. Igen, a testi vonzalom mindenképp meg van, már csak meg kell ismerjem és talán megtörténik az a csoda velem is, amit szerelemnek hívnak..? De ha őszinte akarok lenni, igazából picit tartok ettől. Mégsem tettem semmit, csak ültem mellette és néztem Őt...
Megvallom kicsit meglepett, hogy a vámpírlány ilyen közvetlen velem és ily nyugodtan válaszol, majdhogynem megnyílik nekem.
- Nagyon nyugodtan mondod ezt.- nézem végig a lányt. El sem hiszem, hogy ennyire nem érinti meg, hogy talán örökre elveszett a lelke.
- Tudod nem vagyok hívő, de azért hiszek abban, hogy fontos az a valami amit léleknek hívunk. Elég szörnyű lenne, ha nem hihetnénk abban, hogy van valami, ami vár minket a halál után...- hirtelen elhallgattam. Szerettem volna elharapni a nyelvem végét, de már nem szívhattam vissza amit mondtam.
- Izé, bocs. Neked ez már megvolt.- vágtam egy félresikerült bocsánatkérő mosolyfélét.- De bár egyszer kijátszottad a Halált, egyszer minden véget ér!- a hangom elgondolkozó, mert tudom azt, hogy semmi sem tart örökké, hisz nem egyszer cáfoltam rá a vámpírok halhatatlanságának elméletére.
- Hogy rossz lennél? Mit értesz rossz alatt?- biccentem oldalra a fejem. Talán azért értem meg úgy Őt, mert sok mindent nem úgy látok, mint mások, mint a fajtám.- Szerintem csak félsz. Félsz és a mögé a sztereotípia mögé bújsz, amit a fajtádra aggattak. Könnyebb azt mondani, hogy ilyennek teremtettek, mint tenni ellene.- mondtam semleges hangon. Nem akartam nekiesni, vagy kioktatni. Csupán éltem a véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jogával. Én már csak ilyen vagyok, ha van véleményem megmondom és vagy elfogadja a másik, vagy nem... ez meg az ő szuvenír joga!
- Tudod úgy hangozhat, mintha csak jártatnám a szám... de én is ezt teszem. Próbálok kitörni abból a skatulyából amit a vérfarkasokra húztak. Nem vagyok vadállat. Hiszek abban, hogy nem a hold irányít, nem az őseim tettei és főleg nem ölök azért, mert ezt várják el tőlem.- nézek a lány szemébe őszintén. Remélem érti amit mondani akarok. Nem kell, hogy ő is csak egy vámpír legyen, lehet több mint amire a végzet szánta.
- "...hogy te itt vagy valahogy más érzéseket keltett bennem. Most azt akarom, hogy valamivel jobb legyek, csak azért, hogy ne veszítsem el azt akit megkedveltem."- fejezte be végül, ami igen meglepett. Szöges ellentéte volt azzal, amit alig egy perce mondott.
- Ez a kezdett.- mosolygok vidáman a lányra.- Talán mégsem vagy egy velejéig rossz, lelketlen vérszívó. Talán csak kellett valami vagy épp valaki, aki ismét felébreszti a szunnyadó lelked.- húzom meg játékosan a pólóm, amolyan "hé, itt az embered" módon. Aztán mikor folytatta lehervadt a mosoly az arcomról.
- Láttam már "vadállatot".- hangom érzéketlen maradt, de ahogy lepillantottam a fekete földre, szememben szomorúság csillant.- Láttam, ahogy ember-embert öl, ahogy vámpír-embert öl, ahogy vérfarkas-embert öl, ahogy ember öl vámpírt és farkast és ahogy vérfarkas-vámpírt öl. A gyilkosság csak gyilkosság.- mosolyodtam el savanyúan.
- Ha képes vagy féken tartani az ösztöneid, tedd! Kérlek! Mert nem akarlak megölni!- elfordultam és inkább a sápadt holdra szegeztem a tekintetem.- Nem hinném, hogy képes lennék rá és ha mégis...- megráztam a fejem. Abba bele sem akartam gondolni.
Aztán Evelyn témát váltott, amiért hálás voltam. Nem akartam a halálról beszélgetni. Nem, míg van esély egy kellemesebb létre.
- Értem. Az biztos, hogy van egy titokzatos bája ennek a kis városnak.- értettem egyet a lánnyal.- Múltja? Milyen múltja?- kíváncsiskodtam.
A húgom említésére összeszorult a szívem. Rossz volt, hogy nem tudok róla semmit. De belegondolva a vámpírlány helyzetébe, hogy ő lassan az idő múlásával elvesztett mindenkit, akit ismert és szeretett... nekem még volt reményem, hogy megtalálhatom.
- Tulajdonképpen fogalmam sincs.- vallom be.- Még kisgyermek korunkban elszakadtunk egymástól és nem tudom, hogy benne aktiválódott-e a vérfarkas átok...- vonom meg a vállam. Próbálom erősnek mutatni magam, de belül ürességet érzek. Talán Evelyn is ezt érzi, talán ilyen lehet ha valakinek a lelke üressé válik és ettől olyan, mintha nem is lenne többé.
Aztán a lány és a fajtám közti viszonyokra terelődik a szó. Tulajdonképpen másra számítottam: hogy gyűlöl minket, hogy átkozza a teliholdat és minden vérfarkas halálát kívánja. Ehelyett... amit mondott lényegében teljesen reális. Igen, ez meglep! Főleg, ha tényleg így gondolkozik, miért mondta, hogy csak egy ösztönlény, egy érzéketlen gyilkos, aki gyilkolásnak él. Nő... kiismerhetetlen, csapongó lény!
- Hm...- nézek elgondolkodva a lányra.- Mit értesz "társ" alatt? A szimbiózis értem, de a társat kifejthetnéd.- kértem a lányt, mert nagyon izgatott, hogy vajon mire gondolt. Csak nem valami szövetség félére? Esetleg többre?
- Csak nem arra gondoltál mikor megláttál, hogy: nicsak, egy vérfarkas, pont kapóra jön. Talán lehetnénk társak...- emeltem meg kérdőn a szemöldököm. Talán ez a célja az egész "csavarjuk az ujjunk köré a farkast" hadműveletnek.
- És te, szeretnél a társam lenni?- hajoltam egész közel a lányhoz. Nem féltem, szemernyi félelem sem volt benne, csupán csak kíváncsiság pulzált bennem.
- Megfontolandó, de tudod lenne itt valami...- mosolyogtam csibészesen.- ...ahogy a gengszterfilmekben mondani szokás: mi lenne nekem abban az üzlet, a díj, a fizetség?- vigyorogtam pimaszul, miközben mélyen belélegeztem a lány bódító virág illatát.

Sok a kérdés és részemről sok a válasz is. Nem akartam megválaszolatlan kérdéeket hagyni magam után. Lehet, hogy nem találkozok már vele, ami eddigi életem legrosszabb dolga lenne, nem akarom válasz nélkül hagyni. Olyan elbűvölő szemei voltak, olyan meghatók és szépek. Nem tudom mi van velem, hirtelen olyan más lettem mintha valamit éreznék. De nem tudom mit, sejtem de nem vagyok benn biztos, hisz utoljára fájdalmas volt nekem ez az érzés Megölték a szerelmemet és nem tudnám elviselni ha mégegyszer megtörténne. Akkor is majdnem belepusztultam, de nem hagyhatom hogy mégegyszer megtörténjen. A szerelem is meghalt a srác iránt egy idő után és felejtésbe került. De ha most a szerelem jut eszembe nem rögtön erek jutna eszembe, de nem tudom miért. Lehet, hogy olyan vonzó számomra, hogy már nem tudok ép ésszel gondolkozni vagy esetleg elvette az eszem és mág gondolkozni sem tudok. Ebből is látszik, hogy megörülök.
- Nem tudom miért kéne izgatnom magam, nagyon is megszeretnék bízni benned, és ehhez az kell, hogy tudj rólam valamit. - nem akartam semmit elsietni de hogy bizzak egy olyan valakiben aki nem bizonyított és azt anélkül nem tudja megtenni amíg én rá nem segítek neki.
- Nem kell bocsánatod kérned, saját akaratomra lettem az aki most vagyok. Bolond és szerelmes voltam nem tudtam, hogy a vámpír lét ennyire komoly. Azt hittem, hogy könnyebb lesz így élni. Nem lesz gondom és szabad leszek. A fele be is jöt, de nem gondtalan az életem. - a halált lehet, hogy kikerültem, de bármikor eljöhet egy rosszabb halál, ami még rám vár.
- Tudod én soha nem tudtam, mit kéne csinálnom az új testemben. Nem értettem mi van velem, tudtam mi vagyok, de nem éreztem magam otthon a testemben. Elvadultak az ösztöneim és sok ártatlan gyereket és embert megöltem és így értem, hogy rossz vagyok. Hiába próbálok kibújni a vámpír szerepből, nem megy. Ez vagyok én, embereket bántok azért, hogy én életben maradjak. Jobban érdekel a saját életem, mint mások épsége. Ezért mondtam a vámpír-vérfarkas társ hasonlatot. A farkas megöli azt aki öl és ezzel segít neki, hogy ne tegye meg többet. Nekem sem jó ha megölök valakit. Nem szenvedek, de bánt a dolog és ettől az érzéstől tud megvédeni a végleges halál. - hát igen voltak pillanatok amikor egy gyerek halála utn azt kívántam bárcsak megölne veleki. Mert annyira fájt, hogy meg kellett halnia mert én élni akarok. Nem jó döntés így élni, de nincs más választásom.
- A városnak elég híres a vámpíros múltkja legalábbis én elég sokat olvastam és hallottam róla. - hogy pontosan mi is az még nem tudom, de utna fogok járni mert érdekel.
A komolyságból túl sok volt. Kicsit lazábbra akartam venni magam, nem akartam szorongani.
- Nagyon is szeretnék a társad lenni, de ezzel sok nyűgöt vennél a nyakadba. - egyre közelebb voltunk egymáshoz és vártam, hogy az ösztöneim védekezésbe veszik a programot, de nem történt semmi. Biztonságban voltam Derek közelébe és ezt a taestem érezte. Nem tiltakozott a közeledés ellen. Sőt egyre inkább csökkenteni akarta azt a kicsi különbséget ami köztünk volt. Vonzott ahelyett, hogy taszított volna.
Azt akartam, hogy csak az enyém legyen. De féltem is, hogy eveszíthetem saját magam miatt.
- Önkétes munka, ami persze elég nagy felelőség főleg, hogy nekem akarsz a társamnak lenni. - közel hajoltam hozzá, nagyon közel és megcsókoltam. Nem éreztem, hogy tiltakozik így nem hízodtam el.

Az tény, hogy van ebben a lányban valami. Már csak azért is, mert nem akartam elsőre, zsigerből elpusztítani. Bár igaz, hogy próbálok más lenni, mint a fajtám többsége és nem ítélkezni, de az ösztön, az ösztön!
És meg kell valljam meglep, hogy neki is sikerül elnyomnia a késztetését az iránt, hogy a véremet vegye. Nem panasz kép, mert szeretek élni, de akkor se lehet könnyű megálljt parancsolni a benne élő vérszívónak. Tudom milyen nehéz, és ezt becsülöm!
Kezdett megnyílni. Azt mondta nagyon is megszeretne bízni bennem. És bár hangja nem fedte fel az érzelmeit, de szemében láttam, hogy egy rég eltemetett érzés ébredezik, a remény.
- Ebben igazad van.- biccentettem. De ahogy már mondtam, a bizalmat ki kell érdemelni, de abban is biztos vagyok, hogy a látszat gyakran csal!
A következő válasza igen meglepett:
- "Nem kell bocsánatod kérned, saját akaratomra lettem az aki most vagyok. Bolond és szerelmes voltam nem tudtam, hogy a vámpír lét ennyire komoly. Azt hittem, hogy könnyebb lesz így élni. Nem lesz gondom és szabad leszek. A fele be is jött, de nem gondtalan az életem."- egy végtelennek tűnő pillanatig hallgattam, próbáltam megemészteni a hallottakat. Sosem hittem, hogy valaki önszántából vágyik a Halál csókjára. Talán csak mert a vérfarkasok a génjeikben hordják az átkot, így nekünk mondhatni nincs választásunk.
- Te... te kérted ezt..?- néztem értetlenül a lány szemeibe. Hangom nem volt elítélő -bár nem értettem vele egyet- csupán megdöbbent.
- És most hol van az Alkotód?- kérdeztem. Igazából nagyon is kíváncsi lettem a történetükre. Tudom, hogy nem okos dolog ilyet kérdezni, de hát ő hozta fel a témát...
- Nem tudtad, hogy "a vámpírlét ennyire komoly"?- ráncoltam össze a szemöldököm. Nem akartam megbántani, így inkább magamban tartottam, hogy mégis mire számított, hogy móka és kacagás lesz?
- A vámpírod nem osztotta meg veled a léte sötét titkait mielőtt...- megráztam a fejem. Bár önző módon örültem, mert így megismerhettem, másrészt viszont kijárt volna neki egy boldog és teljes élet.
- Ha visszaforgathatnád az időt, máshogy döntenél?- kérdeztem a lányt. Nem tudom milyen lehet századokat túlélni úgy, hogy mindaz akit szerettél lassan a múlt árnyékába veszik, míg te örökké élsz, egy letűnt kor emlékképeként. Mindenesetre, ha én tehetném inkább mennék kertésznek, csak, hogy véletlenül se aktiválhassam az átkot. De a végzet másképp rendelte el, és a sorsát senki sem kerülheti el!
Aztán mesélt arról, hogy mit értett az alatt, hogy ő "rossz".
- Nah, pont ezért vagyunk mi...- mondtam. Nem akartam fenyegetni, csak szimplán kijelentettem.- Tudod a vérfarkasok közt nagy a hagyomány tisztelet. Miszerint a tudás apáról fiúra száll...- vettem egy mély levegőt, mert ez kicsit képmutatóan hangzik tőlem, ugyanis engem se volt ki oktasson. Ugyan emlékeztem pár dologra, de ezek az emlékeket idővel elhomályosultak.- ...és annyi azért lehetne a vámpírokban is, hogyha már teremtenek egy újoncot, legalább kordába tarthatnák.- persze tudom, hogy ő erről nem tehet, de én se arról, hogy ez felbosszant. Behunytam a szemem és elszámoltam tízig. Felesleges olyanon mérgelődnöm, amin nem változtathatok...
- Tudod nem hiszek ebben a "ez vagyok én, embereket bántok azért, hogy én életben maradjak. Jobban érdekel a saját életem, mint mások épsége"-ben. Látom a szemedben, hogy bár a tested kemény akár a márvány, a szíved még nem kövült meg. Biztos vagyok benne, hogy csak elnyomod a lelked azon darabját, mely az emberi érzelmeidnek emlékeit őrzi.- óvatosan a kezembe vettem a lány hideg kezét.- Tudom, hogy a léted függ az emberi vértől, de nézz a szemembe és úgy mond, hogy élvezed és nem bánt ha fájdalmat okozol.- lehet naiv vagyok és a vér erősebb a szívnél, de mégis reménykedtem, hogy nem így van. Talán csak be akarom bizonyítani, hogy nem minden vámpír szörnyeteg, mert nem akarom örökös háborúban leélni az életem.
- Szóval akkor te azt szeretnéd, hogy megóvjalak attól hogy ölj... azt akarod, hogy megöljelek?- arcomra döbbenet ült ki. Nem, csak félreértettem! Ezt nem kérheti tőlem, már nem!
- "Nagyon is szeretnék a társad lenni, de ezzel sok nyűgöt vennél a nyakadba."- mondta, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ha ölnöm kell ölök, de csak azért nem tenném, mert már belefáradt az örök életbe.
- Igen, és mit?- kérdeztem egy csibészes mosollyal.- Azt hiszem elég jól ismerem a fajtádat... szóval tényleg nagy nyűg lennél.- vigyorodtam el.
- Én egy csupa-szív -pislogtam ártatlanul- farkasfiú vagyok, aki szívesen segít egy bajbajutott hölgynek. Szóval, hogyan tudnék segíteni? Mármint mihez, mibe kell társ?- ujjaimmal cirógattam a tenyerét.
- Önkéntesség..? Hmm... azért mindenkinek jár egy kis jutalom, vagy ösztönzés, ha így jobban hangzik.- mosolyogtam a lányra, mire ő váratlanul megcsókolt. Nem is tudom milyennek képzeltem el egy vámpír csókját, mindenesetre most nem ezzel foglalkoztam csak átadtam magam a pillanatnak. Végül muszáj voltam elhúzódnom, hogy levegőhöz jussak.
- És ezt miért is kaptam? Csak, hogy tudjam mit kell tennem máskor is.- nem tehetek róla, de nem bírtam megállni a vigyorgást. Réveteg pillantással figyeltem a lányt, aki ebben a pillanatban pont olyan volt, mint egy földre szállt angyal, de ez a kép a következő pillanatban a szilánkjaira tört, mikor egy sötét alak ránk vetette magát.
Váratlanul ért a támadás, így a földre zuhantam. Fejem koppant a földön, mitől táncoló csillagokat láttam a csillagos ég alatt. A fejemhez kaptam, meleg, sűrű ragacs borította be a fejem. Vér. De nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy a seb mindjárt beforr. Már össze is szedtem magam és megpróbáltam rá jönni, hogy mi történt.
- Evelyn!- kiáltottam.

Amikor a vámpírrá válás jött szóba felszínre törtek a régi emlékek, amiet rég magamban eltemett jó mélyre, ahol senki nem telálhat rájuk, de Derek kiásta őket és nem akarom, hogy kitörjenek belőlem, mert nem akarom újre átélni az egészet gondolatban sem. Nem bírnám ki.
- Az aki átváltozatott meghalt, megölték. - lehajtottam a fejem és próbáltam kiverni a fejemből Sam arcát, de nagyon nehezen ment.
- Nem volt túl jó életem. Az életnél amit én kaptam jobb a vámípr lét. Nem tudhatod, hogy milyen volt az életem. Szinte már akkor sem kezelt senki emberként, most legalább már okkal teszik akik teszik. - ennyit tudtam mondani, mert a végére elcsuklott a hangom. Nagy levegőt vettem és folytattam. - Az "alkotóm" nem akarta ezt tenni velem, de erőszakos voltam és nem hagytam magam, amíg meg nem teszi azt amit szeretnék, és mivel szeretett nem akart olyat tenni amivel engem megbánt. 1 év is beletelt amíg nagyon nehezen beletörődött választásomba és átváltozatott, de a halála napjáig átkozta azt a napot amikor ez mind megtörtént. Ha azt mondanám, hogy hiányzik az életem akkor hazudnék, mert jó vámpírnak lenni és élni. Imádom a létemet és jobb mint a halandó önmagam. Sokkal szabadabb és bátrabb vagyok minden téren.
Soha nem beszéltem erről, de nem is akartam de kitört, amitől féltem, megtörtént az amit nem akartam elmondtam létem kezdetének lényegét, amit nem akartam, hogy tudja bárki is. Én sem akarom emlékezni rá, nem akarom látni újra és újra.
- Nem jó érzés fájdalmat okozni, ölni sem szeretek, de csak így maradhatok életben, nem mondom, hogy mindig ölök, hogy életben maradjak, de volt amikor csak azt tettem ennek érdekében. Bántott, hogy azoknak okozok fájdalmat akiknek megölöm a szerelmét vagy barátját, néha meg akartam halni, hogy ezeket kiűzzem bentről de nem ment. Szeretem az életemet és féltem is de ha kell meg kell halnom, mert nem lehetek veszélyes az ártatlanokra nézve. Szeretem az embereket és ezt nem kajakánt értem hanem mint lények. Nem tudom, miért, de nem így nézek rájuk először mint a tápláléklác tagjaira akik alattam helyezkednek el, hanem mint kedves lényre, akit esetleg egyszer megimerhetek. - őszinte voltam, és amíg ezek kijöttek a számon Samre gondoltam és arra, hogy hol lehet most, valószínüleg most is lát és nem ért velem egyet de nem érdekelt. Ő meghalt nekem a magam lábára kellett állnom és én így tanultam meg létem fonstos dolgait.
Épp belekezdtenm volna valamibe amikor valami a hátamba szaladt. Szó szerint éles fájdalom nyilalt belém, nem volt halálos fájdalom csak kellemetlen.
Láttam, hogy Derek a földön van, nem foglalkoztam a támadoval csak őt akartam elérni. Fel mozdultam de valami visszarántott, hallottam Dereket amint a nevemet modnja, Megijedtem. Mivan ha bántják nem bocsátom meg. Aban reményekdtem és tudtam is, hogy tud vigyázni magára elvére vérfarkas Még mindig nem láttam a támadómat. csak próbáltam magamra terelni a figyelmet. Most vettem észre, hogy besötétedett és nem voltam olyan jó az arcfelismerében ilyenkor, nem is arra figyeltem.
A torkomból erőteljes morgás jött a felszínre és fogam előtüremkedett. Ölésre kész voltam, de akkor eszembe jutott, hogy embert nem ölök, de miután megbizonyosodtam, hogy az illető nem ember támadásba lendültem. De ő valahogy erősebb volt mint én. Pár métert zuhantam a lökésétől. És amikor eszméletemnél voltam Derekre akartam nézni, de nem láttam eltűnt a szemem elől, de az alak is . De futottam a fák közé és meghalláottam valami hangot a hanag utén mentem és megláttam őket.

A múlt sötét emlékei komor árnyakként borulnak a lány arcára. Tekintete akár a fekete fellegek a viharos égbolton úgy örvénylik, ajkai egy pillanatra megfeszülnek, majd elkomorodva lebiggyeszti őket. Tudtam, hogy ingoványos talajra tévedtem, ahol elég egy rossz lépés és a látszólagos veszélytelen pillanat örökre elillan.
Bár nem akartam feszegetni a témát Evelyn mégis folytatta és én nem hazudtoltam meg önmagam -a Nagy Farkasszellem a tanúm, próbáltam!- kimondtam amit gondoltam:
- Tudod az én klánom úgy tartja, hogy a halál nem a vég, csak egy új kezdet.- nézek a lányra bátorítón. A szavaim nem voltak üresek akár a kagylóhéjak, melyeket könnyedén elsodor az idő szele, hittem amit mondtam, hisz az én családom is halott... hinni akartam!
- Persze, hogy nem tudom milyen volt az életed...- egy halvány, biztató mosollyal ajándékozom meg őt.- Hisz nem ismertelek, de most itt vagy, és csak rajtad múlik mit fogok megismerni. Mindenkinek van múltja, amit nem törölhet el... de a jelen, ahogy most cselekszel, nekem az számít.- reméltem érzi az őszinteséget a szavaim mögött, mert tényleg, próbálok a látszat mögé nézni. Nem könnyű nem előítéletesen gondolni rá és az, hogy ő vámpír én meg vérfarkas, hát, nem könnyíti meg a dolgom... de próbálkozom!
- Az, hogy te választottad ezt az "életet" megint más, mintha valakit belekényszerítenek. Ahogy mondani szokás, mindenki önmaga sorsának kovácsa, és ez így is van jól! Te választottad, szóval...- vállat vonok.- ...de azért azt nem hiszem hogy SEMMI(?) sem hiányzik a halandó életedből..?!- ezt valahogy nehezemre esett elhinni, hisz annyi minden van, ami csodálatossá teszi az életet amit egy vámpír már többé nem élhet meg. Ez talán egy fiatal lány esetében még kérdésesebb, hisz sosem ismerheti meg az anyai örömök gyönyörű pillanatait.
Láttam rajta, hogy az emlékezés felkavarja. Bizonyára a régmúltba veszett szeretteinek kavargó emlékképei felszítják a lelkében mélyre eltemetett keserű múlt tüzét és ezt bárhogy is szeretné nem fojthatja el, ez a láng örökké benne ég és soha ki nem alszik.
Evelyn a kemény, ki mindent megtett az örök életért... ellágyult... ahogy arról beszél hogyan gondol a halandókra, ismét csak az bizonyítja számomra, hogy talán nem minden vámpír enged a vér iránti csillapíthatatlan ösztönének, hanem némelyek még emlékeznek arra, hogy kik és mik voltak. Sok minden kavarog a fejemben, de végül sikerül magamban tartanom a gondolataim, hisz feltételezem nem hiányzik a lánynak, hogy mélyenszántó vitába bonyolódjunk. Vagyis hát két dolog tartotta bennem a szót, az egyik Evelyn csókja, a másik pedig a támadónk.
Hát igen, még a legéberebbeket is meg lehet lepni. És míg a lány csókja a kellemesebb, addig a földre kerülésem a bosszantóbb fajtából volt való.
- Evelyn!- kiáltottam a lány után, miközben próbáltam helyre tenni a dolgokat. Az alak a vámpírlánnyal állt szemtől szemben, aztán a következő pillanatban a lány, akár egy gyenge ember keresztül vágódott a park bokorcsoportján.
- Elég!- üvöltöm el magam. Az alak felém fordul én pedig lefagyok. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak nézem őt, majd ráeszmélek... lépnem kell!
- Elég.- ismétlem magam, de a hangom egy fokkal nyugodtabban hangzik. Az alak megindul felém, mire én futásnak eredek. Na nem a menekülés miatt, hanem, hogy távol kerüljünk a vámpírlánytól.
Berohanok a fák közé, majd visszafordulok és várok. Nem kell sokat. Az alak éles, vészjósló kontúrja kirajzolódik előttem. Ruhája sötét, akár a csillagtalan égbolt és ahogy az arcára vetül a hold, mintha egy kísértettel néznék farkasszemet.
- Miért tetted?- kérdezem, mire az alak félrebillentette a fejét, melytől árnyékba borul az arca, de a szemei továbbra is hidegen csillognak.
- Én is pont ezt akartam kérdezni.- válaszol pengeéles mosollyal az ajkain. Nyelek egy nagyot.
Talán ha telihold lenne, volna esélyem.- mérlegelek.- De így... ha bele is vágnék, megérné?
Tudom ki ő, és tudom mire képes. Vesztes csata volna az enyém.
- Szóval, mr. Hale...- tett felém pár lépést, és mintha csak ügyelt volna arra, hogy ne lépjen ki a holdfényre, hogy az árnyak közt maradjon, mint aki közéjük tartozik.- ...azt hittem megegyeztünk.- ez nem kérdés, inkább fenyegető kérdőre vonás.
- Én még nem, nem tudtam meg.- hangom halkan szólt, de tudtam, hogy ő hallja. És most, hogy megismertem a lányt, aggódtam Evelynért. Viszont volt valamije ami meg nekem kellett, így két malom közt kezdtem el őrlődni.
- A feladat egyszerű volt, de ha nem megy könnyen, majd elveszem erővel!- mondta olyan könnyed hangon, hogy ereimben meghűlt a vér. És nekem kétségem sem volt afelől, hogy megszerzi amit akar.
- Ne, megoldom!- vágom rá azonnal és jóformán végig sem gondolom, hogy mi következik. Mindenesetre én még mindig százszor jobb lehetőség vagyok mint ő.- És amit nekem ígértél?- teszem fel óvatosan a kérdést. Remélem visszalép és akkor én is visszakozhatok.
- A szavam megtartom.- és bár végtelen sötétség örvénylett a tekintetében tudtam, hogy nem hazudik. Bólintottam.
- Megkapod a lányt, Samuel...- mondtam ki végül és ekkor kilépett a kérdéses személy a fák közül.....