Ruhaüzletek

...

Kitört a tavasz, és már itt a jó idő. Nem sokára a nyár is jön, és azzal együtt a meleg, rekkentő hőség is. Ilyenkor jó beszerezni egy napszemüveget, mielőtt még nem napozhatok kedvemre. Nem szeretem annyira, ha a szemembe süt a nap, de ha kell, akkor elviselem. Viszont ideén kellett egy új, így hát kellett vennem egy jó minőségűt. Igazából a szüleimnek mindegy, hogy mit csinálok, de anyu is beleegyezett ebbe, nehogy az ő pici fia leégjen. Vagy túlságosan is károis legyen rá a napsütés. Hát igen, az én szüleim már csak ilyenek.De én pontosan emiatt szeretem őket. Van még jó pár tulajdonásguk, amik jók és rosszak is. Persze ezek csak amiatt vannak, mivel féltenek engem, de én ezt minden rossz indulat nélkül elfogadom. Emiatt is nem értem az olyan embereket, akik nincsenek jóban a szüleikkel. Egyszerűen számomra ez egy felfoghatatlan tény, ami örök kérdés marad bennem. Nem jó érzés nézni azokat, akiken látszik, hogy mögöttük szülői gondoskodás. Ez egyrészt a szülőknek és nekik is köszönhető. Én szerencsésnek mondhatom magam, mivel én minden támogatást megkapok és mindig mellettem állnak. Sokszor jut az eszembe, hogy milyen jó családban is élek. Vannak, akik ezt nem tudják felfedezni, pedig sok ilyen van a világon.
Ilyen gondolatokba mélyedve mentem a ruhaboltba. Az első számú hely, ahol mindig találok magamnak jó és minőséi szemüveget. Épp nyitottam ki a nagy bejárati ajtót, amikor valakit véletlen elcsaptam vele. És szegény lány hanyatt esett. Rögtön futottam, és végül leguggoltam mellé.
- Jól vagy? - kérdeztem - Bocsánat, ez nem volt szándékos - tettem még hozzá. Tényleg nem akartam, csak így alakult. Meg kell vallani, még hogyha a lány a földön volt, a szépésge még így sem volt mellékes.

Meredith morogva lépett be a ruhaüzletbe. Hát ezt semmiképp sem tudta volna megúszni! Hiába mondta, hogy Párizsban már felfrissítette a ruhásszekrényét ottani, divatos ruhákkal erre a tavaszra, van akit ez sem tud meghatni, ha shopping-olásról van szó. Sue Carson is ilyen. Merry már általános iskola ót ismeri a lányt, és mint mindenkivel vele is jó viszonyt ápolt, bár nem annyira közelit, mint Bonnie-val, Caroline-nal vagy épp Elena-val. Mindenesetre Sue is nagyon örült annak, hogy Merr hazatért hosszú, külföldi útjáról, és lerohanta, hogy hétvégén menjenek el közösen vásárolni. Bár a lánynak nem volt hozzá túl sok kedve, nem akarta lelombozni barátnőjét, így végül beadta a derekét, és megbeszélték, hogy szombaton elmennek az egyik főutcán található ruhaüzletbe, ahol most éppen leárazták a nyári ruhákat. Így is történt, ám a közös vásárlásból végül az sült ki, hogy Sue majdnem minden ruhát felpróbált, és Meredith-nek kellett róla véleményt mondania. A lány kissé már unta a dolgot. Sosem tudták izgatni ezek a csajos dolgok, de most hogy tud a vámpírokról még kevésbé. Úgy gondolta, hogy lenne jobb dolga is, mint itt unatkozni, és mindenféle ruhákat nézegetni, de nem volt olyan bunkó, hogy ilyennel megbántsa Sue-t, ezért türelmesen kivárta a végét. Barátnője végül kéthavi zsebpénzét költötte két valóban csinos ruhára, majd azzal az ötlettel fordult Merry-hez, hogy ugorjanak be egy italra a Grill-be. A lány kellemetlenül bólintott. Jobb dolga úgyse lenne, akkor meg miért ne?
Épp kifelé haladtak a boltból, mikor Sue még meglátott magának egy fülbevalót, amit mindenképpen meg akart nézni, ezért visszasietett a pulthoz. Merr csípőre tett kézzel, várakozóan megállt az ajtóban, majd mikor úgy tűnt, hogy Sue mégsem veszi meg azt az ékszert elindult kifelé. Azonban épp csak el tudott fordulni, mert az ajtó abban a pillanatban nekicsapódott, hogy előrelépett volna. A hirtelen ütéstől elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Nem történt komolyabb baja a meglepettségtől, így za aggódó szavakra csak annyit válaszolt:
- Persze, jól vagyok. Semmi baj! – rázta meg a fejét, és feltekintette a fiúra, aki sikeresen elcsapta. Meg kell vallani, jóképű srác volt, de manapság nem tudni, hogy ki vámpír és ki nem. De Meredith mintha már látta volna valahol. Ó, meg van! A focicsapat tagja. És ott volt a visszatérő buliján! Legalábbis hirtelen ez jutott eszébe.
- Öhm… Ismerhetlek? – kérdezte meg azért a biztonság kedvéért, miközben feltápászkodott, és megvárta, hogy a srác is felálljon. Sue pedig úgy tűnt, hogy semmit sem vett észre, most egy másik nyaklánc felpróbálása foglalta le.

Örültem neki, hogy a lánynak semmi baja nem esett, hisz tényleg nem volt direkt. Csak véletlen nekicsaptam az ajtót. Az még egy kisebb lelkifurdalással járna, hogyha véletlenül fellöknék. De hogy neki nyitottam a bolt ajtaját. Egyszerűen még én is meglepődtem magamon, hogy milyen dolgokat el tudok követni. Mármint eddig ilyen még nem fordult elő, azt hiszem. Igen, úgy tudom. Reméltem, hogy nem egy olyan embert sikerült elcsapnom, aki emiatt be is perelne. Azért az nem lett volna egy szép dolog. Úgy értem, hogy tőlem, meg azért a másik féltől is. Abban a reményben éltem, hogy legalább az orrát nem törtem el, de szerencsére úgy láttam, hogy semmi komolyabb baja nem történt. Huhh... Erre nem számítottam. Békésen jöttem a ruhaboltba, aztán véletlenül nekicsaptam valakinek az ajtót. Hirtelen eseményként pergett le ez a szemem előtt. Egyszerűen másodpercek alatt történtek meg egymés után ezek az események. Nagyon rövid idő alatt, szinte egy szempillantás alatt. Először nem is fogtam fel, hogy mit is tettem? De aztán rögtön, mint egy hős lovag a filmekben, már futottam is, hogy a lányt felsegítsem. Ez volt a legkevesebb, ami akkor éppen tőle telhető volt.
- Jól van, akkor megnyugodtam - tettem hozzá egy mosollyal. Tényleg jó volt hallani, hogy nincs semmi baja. Tényleg nekem is ismerős volt az arca. De honnan is, honnan is? Hát persze, már meg is van. Ő az, akinek a hazatérő buliját tartották. Mary vagy, nem Meredith. Ó, igen. Szeretem, hogy ilyen gyorsan beugrik minden!
- Igen, ismerhetsz. Ott voltam a hazatérő bulidon, amit Caroline szervezett - mondtam el boldogan, hisz végre tudtam, hogy honnan is ismerős - Tudtam én is, hogy valahonnan ismerős vagy - mondtam csak úgy kiegészítésképpen. Körbenéztem. Minden ment ugyanúgy, mint azelőtt. Senkit sem bolygatott fel ez a "kis" baleset - Egyedül jöttél? - kérdeztem, hisz jó tudni, hogyha véletlenül felbukkan valaki, aki ismeri Őt.

Nem a legkellemesebb élmény, ha valakit fejbe csapnak egy ajtóval. Ezt állapította meg magában csendesen Meredith. De mégis jobb, mint egy vámpírral összefutni. Az ember már nem tudhatja, hogy hol fog összefutni eggyel. Vegyük csak példának Klaus-t, aki a könyvtárban adta át „üdvözlétét”, amit Merr úgy érzett, hogy már sose fog tudni elfelejteni, főleg mivel nagyon-nagyon régi sebeket szakított fel vele. De ott van például Damon Salvatore, aki pedig a hazatérő buliján jelent meg. Merry nem tudta ki hívta meg, de valahonnan úgy sejtette, hogy senki, mert lehet, hogy isteni pasi, de nyers modorával elég sok ellensége is lehet. Apropó hazatérő buli! Ott találkozott ezzel a sráccal is! A sráccal, aki elcsapta a bolt ajtajával, s aki most segítőkészen hozzá is sietett. Ez a gesztus jól esett a lánynak, mert bár nem egy ilyen kisvárosban, de Párizsban biztos átléptek volna az emberen ahelyett, hogy segítenének neki, vagy rákérdeznének, hogy jól érzi-e magét.
- Nekem is ismerős voltál, csak nem tudtam hova tenni a dolgot. Franciaországból hazatérve van hogy a régi arcok hirtelen nem ugranak be – jegyezte meg Meredith, és halványan elmosolyodott. A fejét még mindig a srác nevét törte, mert az nem akart eszébe jutni. Aztán feltűnt neki, hogy a fiú elég sportos alaknak látszik tűnik… Lehet, hogy sportol. Ó, igen, határozottan kidolgozott izmokat rejthet a fölsője. Talán focizik. Hát meg is van!
- A futball-csapat tagja voltál, ugye? Hányas mezben is? – érdeklődött. Nem igazán volt oda a focistákért, mert a legtöbb nagyképű és bunkó, de ez a srác nem tűnt olyannak. Talán ezért van az is, hogy nem sokat beszélt vele, mert nem az a feltűnősködő fajta. Viszont így ciki, hogy a neve sem jut eszébe. De majd ha megmondja a mezszámát, Merry remélte, hogy azzal együtt eszébe jut a neve is. Valami „W” betűs rémlik neki. Talán Wesley vagy Watson? Nem, nem… De egyszerűen nem ugrik be neki.
- Ó, nem egyedül. Egy barátnőmmel. Az ott Sue – mutatott Merr a nyakláncok közt válogató lányra, és látványosan felsóhajtott, jelezve, hogy ő unja már a vásárlást, majd visszafordult az egyelőre számráa névtelen fiúhoz.
- Te viszont egyértelműen egyedül vagy. Shoppingolás volt a terv mára vagy csak úgy hobbiból nekicsapni az ajtót valakinek? – kérdezte Merry mosolyogva így is jelezve, hogy egyáltalán nem haragszik az incidens miatt.

Lehet, hogy én sem ismerném fel azokat az embereket, akikkel rágen egy iskolába jártam. Bér, mégis csak más egy valamilyen nagyon távoli országba lenni, de így is megértem a helyzetét. Az arcok nekem is rémlenek, de néhányhoz nem tudok embert kötni. Azért a tanáraimra emlékszem, mert őket nem lehet elfelejteni. Főleg a töri tanárom arca ragadt meg. Borostás szakáll, komor kinézet, rövid és vörös haj, emellett haragos szemek. Szóval, még így is elég rosszul hangzik, mégha megismernétek. Olyan szigúran bánt mindenkivel, hogy az órája alatt nem csoda, hogy síri csendben ült az osztály. Még azok a fiúk is, akik a szünetben a legnagyobb hangerejüket veszik elő, és teli torokból üvöltenek. Legalább tudta fegyelmezni az osztály. Viszont azt nem tudom, hogy ez a külseje miatt volt letudható vagy tényleg a viselkedése miatt. Mindegy, végül is az egész osztály normálisan tudott viselkedni az óráján, és ez volt a lényeg. Szóval, most tudjátok, hogy az életemben szerepelt néhány ilyen személy is, akiket nem lehet kiverni a fejemből. Felejthetetlen tanár, ez egy biztos.
Mosolyogva hallgattam a lányt, amikor rájöttem, hogy még nem is mutatkoztam meg. Én tudtam a nevét a buliról, de ő még az enyémet nem. Fogalmam sincs, hogy hogy is felejthettem ezt el, de ezek az események kicsit hátráltattak engem a norális viselkedésben.
- Bocsi, még nem is mutatkoztam be, Sam Williams vagyok - tudtam le ezt a dolgot rögtön, nehogy már úgy találkozzunk, hogy ne is tudja, hogy ki voltam.
- Igen, a futball-csapaté, de csak voltam. És a 28-as mezben játszottam. Az a szerencse számom is - tettem hozzá egy nagy mosollyal. Igen, szerettem ezt csinálni. Nem tudom, hogy a lány már hallott -e róla, hogy feloszlott a focicsapat? Vgay egyáltalán azt, hogy mi történt az edzővel? Nem biztos, hogy ezzel kellett volna őt fogadni, szóval annyira nem hiszem. De még ez sem kizárt, hisz itt Mystic Falls-ban a hírek gyorsan terjednek - Várj csak, te pom-pom lány voltál? - kérdeztem, hisz még a partija előtt valahonnan ismerős volt a neve. Erre tudtam gondolni.
Tekintetemet a lány barátnőjére szegeztem, mivel most tudtam meg, hogy nem egyedül jött. Ó, igen. Sokszor láttam már a filmekben olyat, hogy a nők ilyen bevásárló körutakat tervezgetnek együtt. És mindent megvesznek, ami a kezükbe kerül, de Meredith-ről ezt nem tudtam volna elhinni.
- A barátnőd jó sokat vásárol azt látom. Te is ilyen vagy? Vagy csak párszor jársz errefelé? - kérdeztem kíváncsian. Bár, nem nagyon gondolnám róla, de ki rudja, hogy mik vannak a mai világban.
- Csakis arra gondoltam, hogy minden embernek nekicsapom az ajtót - felelem nevetve - Amúgy csak egy napszemüvegért jöttem be. De gondolom te nem emiatt vagy itt, vagy csak a barátnődet kísérted? - tettem fel a nem is tudom hányadik kérdésemet, és kíváncsian vártam a választ.

Nem is a távolság miatt feledkezett meg Meredith az itteni arcokról. Sőt, az idő kárára sem volt írható ez a dolog. Sokkal inkább annak köszönhető, hogy mielőtt elment, sem ebszélt sokat egyesekkel. Nem az a beszédes fajta, legalábbis első ránézésre, aztán ha jobban megismerik, rájön az ember, hogy ő egy kedves, vidám és szórakoztató lány. Csakhogy a gyermekkori trauma óta nemigen tud megnyílni másoknak, mert a bizalmat ő nem osztogatja ingyen. Talán ebben különbözik annyira Elenától, hiszen barátnője végtelenül önzetlen, és amiatt picit naiv lány is. Merry ezt is szerette benne, így egészítették ki egymást. Mind a ketten szerettek adni, de ő ésszel, s mielőtt Ms. Gilbert túlzásba vihette volna a szeretetének eladogatását, leállította. Mert vannak, akik nem érdemlik meg sem a szeretetet, sem a törődést. Például Klaus, a gyilkos, alávaló gazember, akit Merr a teljes szívéből gyűlölt. Soha nem fogja megbocsátani, de lefelejteni sem azt, amit a nagyapjával tett. És egyszer még bosszút áll, amiért így játszik az emberi érzésekkel. Bár a fájdalom csak akkor nagy úr, ha hagyjuk, hogy uralkodjon rajtuk, Merry eltemette magában, de Klaus megtalálta a kulcsát a zárnak, és felengedte a régi érzelmeket. Félelem, fájdalom… harag.
- Ó! Sam Williams, tényleg! – esett le a lánynak, és nevetve sóhajtott egyet. Bár ez így kissé gázosan jött ki, de legalább már tudta, hogy kivel áll szemben, és ez jól esett neki. Mármint, hogy nem kell tudatlanul tudósnak tettetnie magát. Bár a színészkedésben egész jó, nem szeret élni a megjátszás eszközével – Én meg Meredith Sulez, de ezt gondolom, tudod! – tette hozzá a lány kicsit elpirulva saját szerencsétlenkedésétől. Először is nem tudta, hogy kivel áll szemben, most meg, hogy megbeszélték, hogy ott volt a srác a buliján, még bemutatkozik? Micsoda szerencsétlen!
- Igen, már határozottan emlékszem rád! – bólogatott, és visszagondolt az előző szezonra – Te adtad a tavalyi szezon záró meccse végén a gólpasszt, igaz? – kérdezte kíváncsian. Arra inkább nem reagált, hogy Sam-nek van szerencseszáma, mert ő nem igazán hitt az ilyesfélékben. Mármint a szerencsekabalában, szerencseszínben vagy épp számban. Attól, hogy az ember elköteleződik egy-egy favorit mellett semmi sem lesz jobb! Mindenesetre egyáltalán nem zavarta, ha valakinek így nyugodt a lelkiismerete.
- Hallottam, hogy Mr. Tanner meghalt. Gondolom emiatt ment szét a csapat, nem? – kérdezte elkomolyodva Merry, mikor eszébe jutott a tökfej edző, aki nem mellesleg az ő történelemtanára is volt. Nem kedvelte azt a férfit, de a halálát sosem kívánta volna, főleg ha azzal jár, hogy feloszlatják a futball-csapatot. A következő kérdést hallva szélesen elmosolyodott, és nem bírta magába tartani a nevetést.
- Igen, pom-pom lány voltam. De nem a legjobb, ezért mindig a hátsó sorban álltam – vallotta be a lány, majd hogy értsék egymást kiegészítette: - Csak azért szálltam be a szurkolók közé, mert ott volt Elena, Caroline és Bonnie is. Jó csajos programnak tűnt – erre a gondolatra vállat vont, majd követte a srác tekintetét Sue irányába. Hát igen, a vajszőke lány ezúttal áttért a sálakhoz, mire Merry felvonta szemöldökét. Sosem értette, hogy egyesek miért hordanak nyáron is sálat.
- Csak néha járok ide, de Sue most ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjem – felelt visszafordulva Sam felé a fiú kérdésére, majd szélesen elmosolyodott a srác válaszán.
- Ó, nem. Azért jöttem, hogy kipróbáljam, milyen ha nekem csapják az ajtót! – felelt Meredith a következő kérdésre, és próbált komoly arcot vágni ehhez, de szemében vidám fény csillogott. Az unalmas shoppingolásnak lőttek, de így ő már sokkal jobban élvezte a dolgot.
- Segítsek napszemüveget választani? Sue még szerintem el lesz egy ideig! – jegyezte meg Merry, és várokozóan pillantott Sam-re. Kedves srácnak tűnt, és szívesen beszélgetne még vele. Inkább vele, mint Sue-val a cipőmárkákról!

Tudtam, hogy előbb-utóbb fel fogom engem ismerni. Én nem vagyok az a srác, akit csak úgy ki lehet törölni az emlékezetből, nem? Legalábbis ezt remélem, hogy nem támasztja semmi alá az ellenkezőjét. Tudom, tudom, hogy ez egy kicsit nagyképűen hangzott, de a focistákról mindenki tud mindent. Talán még az iskolai takarítónő is tud egyet s mást a csapatról. Gyorsan terjednek a hírek a suliban, ugyanúgy, ahogy más helyen is. Nem zavar ez engem, kivéve, ha nem rólam terjesztenek valami olyan információt, ami teljes mértékben nem is igaz. Ezt nem szeretem, amúgy pedig semmi bajom nincsen azzal, hogy mindenki felismer és összesúg a hátam mögött. Elsőre furcsának tűnt, hogy az egész iskola rólam beszél, de hamar belerázódtam a focis dologba.
Ó, igen! A tavalyi szezonzáró meccs végi gólpassz. Nagyon jó játék volt, és az az utolsó passz segített minket abban, hogy megnyerjük a versenyt. Biztos, hogy nélkülem is sikerült volna, de mégis jól esett az ünneplés.
- Igen, az a gólpassz felejthetetlen. Úgy látom ez azért megmaradt, igaz? - kérdeztem mosolyogva. Örültem neki, hogy azzal még, hogy elment, nem felejtett el sok mindent - Láttad a meccset is vagy csak hallottál róla? - kérdeztem kíváncsian. Bár, ha jobban meggondolom, hogy pom-pom lány volt, akkor nagyon valószínű, hogy ott tartózkodott a pályán - Igen - feletem komolyan - Nincs edzőnk, így nincs, aki összetartson minket. Próbálom összehozni majd megint a csapatot, de nem tudom, hogy sikerülhet -e? - feleltem neki, hisz mindig halasztgattam ezt az egész dolgot. Ha összehívnám őket, akkor biztos, hogy nem jönne el senki, mivel a foci az most már mellékes. Viszont az is lehet, hogy teljesen máshogy lesz. Remélem ez utóbbi marad - Értem. A lányok közül sokan szeretnek pom-pom-ozni - mondtam, majd egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Az előző témán már túltéve végleg a régi maradtam. Örültem neki, hogyha nem kellett visszagondolnom arra a pillanatra, amikor az edzőm eltávozásáról hallottunk. A hiedg járt végig, és azt hittem, hogy nem hallottam jól.
Gyorsan kivertem a fejemből ezt az egész dolgot, és a következő mondnivalójára válaszoltam.
- Az ajtó nekicsapás biztos, hogy egy nagyon emlékezetes élmény marad - feleltem vidáman. Ez teljesen biztos. Én sem, és ő sem fogja hamar elfelejteni - Örülök neki, ha segítenél - mondtam mosolyogva, majd elém engedtem, hogy menjen a szemüveges részleg felé. Udvariasságból, és amiatt is tettem ezt, hogy ne történjen megint valami baleset vel, mármint az én jóvoltábolomból. Lassan el is indultunk arra, majd feltettem egy egyszerű beszélgetés inditó kérdést - Mi a hobbid? - kérdeztem kíváncsian. Gondoltam, hogy nem az, hogy mindig megvárja, hogy elcsapja egy ajtó.

Meredith nem volt az a fajta, aki szeret nosztalgiázni, sokat rágódni egy-egy dolgon. Ráunt erre, miután éveken keresztül kereste a miért-re a választ azzal kapcsolatban, amit a nagyapja tett. Feladta a küzdelmet, és bebeszélte magának, hogy nem akarja tudni, s épp ekkor találkozott Klaus-szal, azzal az aljas szörnyeteggel, aki végül – több mint egy évtized elteltével – végre beavatta a „titokba”: ő tette, az ő hibája, és Meredith lesz a következő… hamarosan… Következő micsoda? Tette fel magának folyamatosan a kérdést a lány: áldozat vagy gyilkos? Egyik sem akart lenni, de utóbbinak a tudatában képtelen lenne élni. Inkább a halál… Ó, de hogy tud a halálra gondolni egy ilyen aranyos srác közelében? Meredith nem értette magát, bár nem mintha eddig tette volna. De ki tudja, hogy valóban aranyos-e, mint amilyennek mutatja magát? Lehet, hogy ő is egy alávaló szörnyeteg… egy vámpír! Merry megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan ezeket a baljós gondolatokat! Nem, Sam Williams nem lehet vámpír!
- Ott voltam a meccsen. Tudod: szurkoltam… - mosolyodott el szélesen a lány a kérdésre, majd még az előző is méltóztatott válaszolni: - Felejthetetlen passz volt! – ismerte be, hiszen azt tényleg képtelen volt elfelejteni. Emlékezett, hogy ott szorították egymás kezét a lányokkal, és imádkoztam: már csak 2 perc… már csak egy perc… egyetlen gólra lett volna szükségük a győzelemhez… és megcsinálták… Sam Williams megcsinálta!
- Szerintem mindenkinek hiányzik a csapat. Jó lenne, ha lenne újra. Csakhogy nincs edző – jegyezte meg kissé lehangolva a lány, hiszen tudta milyenek a sulis szabályok: nem lehet focicsapat edző nélkül, tehát addig várniuk kell az újraalapítással, míg nem találnak új edzőt. Amit valljuk be, nem lesz könnyű, mert a legtöbben félnek attól, hogy ugyanúgy járnak mint az előző: egy vadállat-támadás áldozatául. Vadállat? Hmm, persze. Mint amennyire a Mikulás hozza az ajándékot karácsonykor! Vámpírok, az lenne az igazság, de ezt igyekeznek minél jobban eltusolni.
- Hát, én nem vagyok az a mindennapi lány, aki imád pom-pomozni és shoppingolni! – jelentette ki Merry, és sokatmondó mosollyal ajándékozta meg a fiút. Nem akarta, hogy esetleg félreismerjék, mert ő tényleg nem ilyen, ő nem épp egy hétköznapi lány nem épp hétköznapi titkokkal…
- Az biztos! – bólintott a lány egyetértését kifejezve, mikor a srác azt mondta, hogy az ajtó nekicsapás bizonyára emlékezetes élmény marad. Igen, ebben teljesen bizonyos volt Mer is.
Meredith szívesen segített neki szemüveget választani, így halvány mosollyal az arcán elindult a napszemcsik felé. Igazán udvariasnak találta Sam-et, aki előreengedni. Nem tudott ebben hátsó szándékot találni. Megállt, mikor a hatalmas pulthoz érkeztek, és elkezdte nézegetni a kínálatot, miközben felelt a fiú kérdésére.
- Hmm… sokoldalú vagyok. Szeretek olvasni, de a sport is közel áll hozzám. Éveken keresztül lovagoltam – mondta a lány, és lesütötte a szemét. Szinte szégyellte magát amiért ilyen folyékonyan képes hazudni. Senkinek sem mondhatja el az igazat, még a legjobb barátnőinek sem, a szülei megígértették vele. Mindenki úgy tudja, hogy lovagolni járt, de közben egészen mást csinált…
- Mit szólnál ehhez? – kérdezte Merry elmosolyodva, és Sam felé nyújtott egy napszemüveget, amit a férfi polcról vett le.

Sikeresen beigazolódott a sejtésem: Meredith ott szurkolt a szezonzáró meccsünkön a többi pom-pom lánnyal együtt. Nem is emlékszem olyan meccsre, amikor ne lettek volna ott mellettünk. Minden egyes alkalmat megragadtak arra, hogy segítsenek minket a buzdító szurkolásukkal. Ez nekem sokat jelentett, de úgy gondolom, hogy a csapatom más tagjainak is. Jó volt hallani azt, hogy ők még az utolsó pillanatban is képesek nekünk szurkolni, amikor talán nem is nyerünk. Igen, ez a helyzet volt azon a bizonyos meccsen is, amiről épp most beszélgetünk. Alig voltak már hátra percek, és mégis ott szurkoltak végig az utolsó másodpercig. Persze, hogy ez nagy erővel és magabiztossággal töltött el minket, és ennek meg is lett az eredménye. Jó dolog, hogyha támogatnak, és mindig áll mögöttünk valaki. Emiatt is jó érzéssel töltött el, hogy focista lehettem, de talán lehetek is. Csak egyszer, egyszer kéne kiállnom a többiek elé, és elmondani nekik, hogy én még mindig szeretnék egy olyan focicsapatot, amilyen volt. Eddig még nem volt bátorságom erre, de úgy gondoltam, hogy hamarosan sort kerítek rá.
- Felejthetetlen, az igaz. Úgy, ahogy a ti szurkolásotok is - mondtam, miközben visszagondoltam arra, hogy minél kevesebb perc volt a meccsből, ők annál inkább kiabálták a csapatunk nevét - Edző nélkül nincs csapat. Neked nem hiányzott a szurkolás, amikor elmentél?- kérdeztem kíváncsian. Bár, én nem mentem el, de mégis hiányzik nekem a csapatom. Nehéz megválni az ilyen dolgoktól, amikről azt hitted, hogy egész életedben elkísértek volna. Én biztos, hogy régebben focistának képzeltem volna el magam, de most lehet, hogy képregény rajzolónak. Múlik az idő, és én is változok - Lovagolsz? Ejha! - csodálkoztam el - Nekem kicsit nehéz lenne egy lovon ülni a foci után - mondtam nevetve. Nem is tudnám magam elképzelni, ahogy éppen lovagolok - Milyen könyveket szoktál olvasni? - kérdeztem kíváncsian. Mostanság én is egyre gyakrabban olvasok. Hát...inkább izgalmas, nyomozós könyveket. Nem sokan képzelik el rólam. Nem sokkal ezelőtt még nem is gondoltam bele, hogy milyen egy könyvet venni a kezembe. Jól van, azért olvastam, de csak ilyen újságokat. Minden reggel azzal indítottam, hogy kimentem az újságért, és rögtön el is olvastam. Tájékoztatást kaptam, hogy mi történik, mi lesz a városban. Eközben Meredith egy szemüveget mutatott nekem. Kicsit vagányabb volt, mint amit én kedveltem - Ez egy kicsit vagány hozzám képest, de köszi - varázsoltam egy nagy mosolyt az arcomra, nehogy azt higgye, hogy én mindegyikre ezt fogom mondani - Látom, hogy értesz a szemüvegekhez. Honnan örökölted? - kérdeztem kíváncsian. Azt mondta, hogy nem szokott vásárolgatni, és akkor hogy-hogy ilyen jó az ízlése?

Meredith szájára halvány mosoly húzódott, mikor Sam azt mondta, hogy a lányok szurkolása ugyanúgy felejthetelen, mint maga a meccs. Nos, Merry a helyében vitatkozott volna egy ilyen állítással, de mivel ez egy kedves, bókoló megjegyzés volt, inkább nem tette. A szurkolással voltak ellenérzései, melyekre csak lassan, idővel ébred rá. Az egész egy klikkesedést és szétesést segítő versengést és agressziót kiváltó lázítás csapatszellem erősítő sportnak elkönyvelve. Na jó, ennyire azért nem gondolta az egészet, de ha morci volt sokkal több rosszat tudott találni a pom-pomozásban, mint jót. Ezek ellenére két éven keresztül együtt szurkolt az iskolai csapattal. Persze ebben nagy segítség volt számára Elena, Bonnie és Caroline ottléte. Közülük természetesen Care volt a leglelkesebb, és őt később csapatkapitánnyá is kinevezték, így tőle hallgathatta a parancsokat. Ezt nem bánta a lánnyal azóta is nagyon jó barátnők, semmi sértődés nem következett ebből. Bár nem mintha Mer egyébként az a nagyon sértődékeny fajta volt. Őt nem érdekelte annyira mások véleménye. Rosszat mondanak róla? Na, és? Ő az egyetlen, aki tudja az igazat. És csak az igazság a fontos, ez számít. A titkait mögött, a higgadt Meredith álarc mögött rejtőzködő érzelmes lány szíve köré magas falat húzott, hogy semmi se fájhasson későbbiekben annyira, mint az a gyermekkori sérelem. Az életreszóló sebet hagyott maga után, és a lány nem akar több ilyet. Persze vannak más, szó szerint értendő, fizikai sebei is, de azok a múlt más részeihez tartoznak .Egy-kettő talán éppen néhány emlékezetes pom-pom-edzéshez, hiszen kezdetben sok volt az esés, ütés.
- Hát nem is igazán maga a szurkolás hiányzott, inkább a lányok társasága – vallotta be Meredith, és halkan sóhajtott visszagondolva a franciaországi sportélményeire. Az igaz, hogy itt sokkal komolyabbaan veszik ezt a sportágat, mint ott, nem adnak bele annyi energiát, hiszen nem is olyan elterjedt. Meg amúgy is, heti egyszer van „testnevelés” órájuk, viszont akkor az 2 órán át, és mellesleg ott te döntöd el, hogy aerobics-ozni mész vagy mondjuk kosárlabdázni.
- Meg képzelheted... a sok francialány a színesre festett műkörmével... „Jaj, az túl veszélyes!” – magasította el a hangját az idézett mondathoz Merry, mikor elmesélte Sam-nek, hogy így reagált az egyik franciadiáktársa, mikor megkérdezte, hogy van-e szurkolócsapatuk. A legtöbb franciát már így madártávlatból is sok ember sznobnak képzeli el... és nem is tévednek nagyot. Persze ott is vannak rendes alakok, de elég sokan fenthordják az orrukat. Csak tudnánk, miért!
- Biztos nagyon jól néznél ki lóháton! – mosolyodott el szélesen Meredith, miközben ő maga megpróbálta elképzelni Sam Williams-t, a vérbeli focistát lovagolni. Nos, annyi szent, hogy kevés sport van, ami úgy gondolja, hogy nem állna jól ennek a srácnak, de a lovaglás túl... régimódi lenne. Igen, ez a megfelelő kifejezés. A lovaglást leginkább azoknak a kétszázéves vámpíroknak tudja elképzelni, akiknek neveltetésük része volt ez a mai sport. Na mindegy, hagyjuk a vámpírokat, most az egyszer.
- Amúgy csak lovagoltam. Múlt idő. Pár éve azt is abbahagytam. Én már csak ilyen vagyok! – vont vállat a lány, és keserédes mosollyal nézett fel a fiúra, aki megérdeklődte, hogy milyen könyveket szeret.
- Nos, nagyon nyitott látókörű vagyok. Először is, inkább regényeken olvasok, azokon belül megpróbálom elkerülni a nyálas, romantikus fajtákat, és inkább a jó kalandtörténetekbe mélyedek bele. Persze a krimik is rabul tudnak ejteni, egy-egy izgalmas rejtély engem, és képes lázba hozni. Meg aztán ott vannak a klasszikus, európai művek: Shakespeare, Moliére, de az angol felvilágosodás korabeli William Blake-et is nagyon tisztelem. Mégis a mai művek valahogy közelebb állnak a szívemhez. A neo-fantasy műfajt előszeretettel olvasom mostanában, és régóta úgy gondolom, hogy „Le a kalappal J.K.Rowling előtt!” – mondta egyhuzamban a lány, majd szélesen elmosolyodott, és halkan elnevette magát a gondolatra, hogy „Úristen, most ez tényleg mint elmondtam magamról?” Hát igen, ha könyvekről van szó, nehéz leállítani.
- Na, de ne csak én meséljek magamról! Te szeretsz olvasni? – érdeklődött. Elvégre is nem sok fiú van, aki ráveszi magát mostanában az olvasásra, de Sam-ből ezt is kinézte volna.
Gyorsan visszarakta a szemüveget a helyére, amire a srác nemlegesen reagált. Egyáltalán nem vette a szívére, hiszen nem ismerheti ki ilyen könnyen az ízlését, és mivel ő sem volt az a nagy vásárlós fajta, azt sem bánta volna, ha kiderül, hogy Sam igazából nem is akar napszemüveget venni.
- Én azt nem mondanám, hogy értek hozzájuk. Inkább csak női megérzésre hagyatkozom – vallotta be, és kérdő tekintettel a fiú felé nyújtott egy másik, lila darabot. Közben persze pimaszul mosolygott, hiszen ez a tavalyi divat volt: partiszemüveg.

Mondjuk nekem sem a foci hiányzott, hanem a csapatom. Jól van, azért be kell vallanom, most még otthon sem focizok az udvarban. Úgy gondolom, hogy az csak a régi csapatommal lehetne olyan, mint amilyen volt. Mi voltunk a suli legnagyobbjai, minket mindenki ismert. Persze ennek a hátrányát is el kellett szenvednünk. A tanároknak nem számított, hogy éppen valamilyen futball versenyre készülünk, náluk csak az, hogy az óráikon jól teljesítsünk. Nekem ez nem okozott nagy problémát, de igazság szerint nem is vagyok egy átlagos focista. Ha olyan lennék, mint a társaim, akkor nem tanulnék, nem is törődnék a szüleimmel, és folyton csak a lányokon járna az eszem. Viszont én éppen az ellenkezője vagyok, mégis helyt tudok állni abba a világba, amibe ők is tartoznak. Sokat tanultam, mindig ott vagyok a szüleim mellett, ha kéne nekik segítség, és nem is vagyok az a csajozós típus. Szóval, mondhatni, hogy én töltöttem be a fekete bárány szerepet. Amiatt is szeretttem a focicsapatban lenni, mivel még ezek miatt sem különítettek ki. Ez nagy szó, hisz nem éreztem magam úgy, mint egy kitaszított. Jó érzéssel töltött el, amikor a haverokkal lehettem.
- Megértelek - bólintottam a lány válaszára. Előző eszmefuttatásom után tényleg erre a mondatra gondoltam. Lehet, hogy nem is annyira különbözünk a pom-pom lányoktól? Nagy valószínűséggel, lehet. Sok hasonlóság van közöttünk. Ahogy már említettem, az iskolában minden tudja azt, hogy ki is az a Sam Williams vagy ki is az a Meredith Sulez. Nem hinném, de lehet, hogy ugyanolyan életet élnek a szurkolók és a játékosok - Nem is mondtad, hogy milyenek a foci csapatok Franciaországban? Bár, ezek után, amit mondtál a pom-pom lányokról...- feleltem. Nem mindig ilyen kérdésekkel bombázok mindenkit, de ezt meg kellett kérdeznem. Hisz nem gyakran találkozok olyanokkal, akik egy másik országban voltak egy huzamosabb ideig. A lóhátas témára még mindig csak mosolyogtam, bár ki tudja?
Figyelmesen hallgattam, ahogy Meredith mesél a könyvekről, vagyis az érdeklődési köréről. Hallottam róla, hogy Joanne Kathleen Rowling nagyon jó írónő. A Harry Potter sikersorozatát többször is az év könyvének választották, így természetes, hogy az írónő is gazdagodott néhány díjjal. Egy csapásra a színészek és Joanne is a leggazdagabbak lettek. A könyv néhány részét olvastam még kisebbb koromban, de nem végig. Bár, lehet, hogy mpst rászánom magam, és elolvasom a többit.
- J. K. Rowlong tényleg nagyon jó író - bólogattam, majd én kezdtem bele a könyves tapasztalataimba - Én nagyon szeretem a krimi és a nyomozós könyveket. Olyanokat, amiben valami kincsnek járnak a nyomába, mert ezek olyan izgalmas könyvek. A klasszikusakat annyira nem, de van közülök néhány jó kedvencem is. Viszont a Star Wars könyvek is elnyerték a tetszésem - feleltem a kérdésemre. Ki ne szeretné Joda-t? Én is, mint még elég sokan, rajongok az ilyen típusu sci-fi könyvekért. A film is nagyon tetszett, de mégis csak a könyv jelent meg előbb. Legalábbis azt hiszem - Jól van, most te kérdezhetsz szabadon, én mindenre felelek - mondtam, hisz úgy igazságos, hogyha cserébe én is elárulok néhány dolgot magamról. Eközben tovább keresgéltünk a szemüvegek között. A következő rögtön meg is tetszett - Ez nagyon jó, Meredith - feleltem, majd felpróbáltam - Na, hogy áll rajtam? - kérdeztem egy nagy mosollyal, majd belenéztem a tükörbe. Igazi partyarc lettem.

A szurkolás Meredith számára olyasmi volt, ami kikapcsolta egy időre az agyát. Valami olyan tevékenység, ami közben nem kell a problémáira gondolni, arra, hogy milyen edzésre kell honlap mennie, hogy újfent hazudnia kell majd barátnőinek. Ezek a dolgok egyszerűen elfelejtődtek, miközben ott táncolt a tömegben, és jól szórakozott barátnőivel. Igazán különleges napok voltak azok. Emiatt egy kicsit sajnálta is, hogy feloszlott a pom-pom csapat a futball csapattal együtt, de másfelől valahogy meg is könnyebbült, hiszen nem kell magára mosoly erőltetnie akkor is, mikor cseppet sem érzi jól magát, csak azért, mert ő „szurkoló”. De hűát minek is szurkol? Annak, hogy nyerjen az ő csapatuk vagy hogy veszítsen a másik? Egyre megy, vagy nem? Végül is, nem tudni, attól függ, hogy mi zajlik a lélekben. Merry-ben pedig nem volt harag, viszont egy kicsi „hazaszeretet”, ragaszkodás igen, ezért nagyon szerette volna, ha az ő csapatuk győz minden alkalommal annak ellenére, hogy mindig húzott kifelé a közösségből. Az pedig, hogy Sam azt mondta, megérti, hasonló lelkületre utal. Bár ezt a lány nehezen tudta elképzelni, hisz ő egyáltalán nem olyan mint a többi, átlagos lány, a titkai sem átlagosak. Nem mintha ezt mondjuk Elena elmondhatná magáról, mert valljuk be, az ő titkai sem semmik! Meredith ezek után csak azon lepődött meg jobban, amit a szüleitől kellett megtudnia. Hú, illene, hogy ezeket továbbadja a barátnőjének, aki őszinte volt vele. De hogy lehet ilyesmit rázúdítani valakire, miközben ő maga sem hiszi el teljesen?
A gondolkodásból Samuel kellemes, barátságos hangja ébresztette fel, amint éppen a francia focicsapatokról érdeklődött. Mer halványan elmosolyodott, majd megrántotta a vállát, és úgy felelt:
- Hát, ugye tudod, hogy Európában még a foci is más? Mármint az kevésbé durva, abban viszont elég jók a franciák, ha nem is a korosztálybelijeink – válaszolt elgondolkodva. Emlékezett, hogy ő mennyire meglepődött, mikor először látott Franciaországban futballedzést. Azt hitte, hogy ugyanolyan lesz, mint itt, erre fő: nem ugyanolyan a védőfelszerelés, a labda is más, sőt a pálya és a szabályok is különböznek? De ha őszinték akarunk lenni, azt inkább lehet „foot” ball-nak nevezni.
Meredith elismerően bólogatott, mikor Sam a könyvekről beszélt. Nagyrészt egyetértett vele abban, amit mesélt. Ő is így gondolta, csak hát ő szélesebb látókörű volt. De már az is nagy szó egy fiútól, hogy olvas, és nem csak kötelezőt – van, aki még azt sem – hanem szívesen, önszántából teszi. Ezt tudta volna tisztelni, és kedvelni a fiúban, hiszen kevés ilyen tulajdonságú srác akad a környezetében. A lány szemöldöke azonban fent akadt meghallva a Star Wars-t. Nem igazán hitte volna, Nem mintha ő nem ismerné, és bizonyos fokig szeretné azt a híres kétszeres trilógiát, de a sci-fi sosem volt igazán a műfaja. Tiszteli Steven Spielberget. Az biztos, hogy ő aztán maradandót alkotott, köztük a filmtörténelem pár legszerethetőbb figuráját, mint például R2-D2 és C3PO.
- Jól van, most megfoglak, Sam Williams… - mosolyodott el játékosan a lány, és állához emelte a kezét, mintha nagyon gondolkozna a kérdésen, amit fel akar tenni, pedig már egy ideje benne bujkál, ami igazából érdekli: - Mondd csak, mi leszel, ha nagy leszel? Hm… van más, ami érdekel a focizáson kívül vagy abban látod a jövőd? – kérdezte valóban kíváncsian.
Aztán mikor Meredith a lila napszemüveget mutatta, meglepve tapasztalta, hogy a fiúnak az elnyerte e tetszését. Őszintén szólva, azok után, hogy a fehéret „túl vagány”-nak titulálta, nem gondolta, hogy ez tetszeni fog neki. De hát, ilyen egy fura srác el, így hát Merry nem tett mást, csak szélesen elmosolyodott, mikor Sam felpróbálta a napszemüveget.
- Hm… Nem is tudom… - húzta az időt és a száját, mintha nem tetszene neki, de nem talált benne kifogásolnivalót – Eltakarja azt a gyönyörű szemedet… Ó, mi rosszat mondhatok még? - tartott egy kis hatásszünetet, majd így folytatta: - Nagyon jól áll! – vallotta végül a véleményét nevetve, és a füle mögé tűrte a haját, miközben azért továbbra is a napszemüveget vizslatta.
- Akkor az lesz? – nézett fel végül, mosolyogva.

Igen, az európai fociról is hallani lehet manapság. Nem csoda, hisz úgy látszik, hogy egyre kezd elhíresülni is minden felé az országban. Sőt, az is megtörténhet, hogy nem sokára a sima foci nyomdokaiba lépve, híresebb lesz nála. Bár, én annak személy szerint nem örülnék, még hogyha az európai foci is volt előbb. Sokkal, de sokkal nagyobbra becsülöm azt, amelyet én űzek. Persze nem csak amiatt, hanem van egyéb magyarázatom rá. Szerintem izgalmasabb, hiszen durvább, és ez vele jár. A foci megmutatja, hogy valójában ki az, aki tényleg odavaló. Nem azoknak találták fel, akik csak össze-vissza tudnak futni, és semmi erejük nincsen. Erő, kitartás és sok-sok szorgalom kell hozzá, hogy elérjük azt, ahova most jutottunk el. Ki látott már olyan futball csapatot, akiknél a játékosok olyan gyengék voltak, hogy még egy könyvet sem bírtak felemelni? Senki. Nos, ezzel nem azt akarom mondani, hogy senki ne próbálkozoon a focival, csak azt, hogy akik eljutottak eddig azok megérdemelték. Eleinte én sem erősként indultam, de az évek megedzettek, így viszont sikerült bebizonyítanom, hogy oda tartozok. Életemben akkor szántam el magam, hogy igenis focista szeretnék lenni. Sokan, ahogy eddig én is, úgy gondoltuk, hogy tényleg azok leszünk, de úgy látszik, hogy a sors másként rendelkezett. Talán csak véletlen vagy tényleg így kellett lennie. Ezt magam tudhatom, de most már nem is szabad ezen rágódnom.
- Értem. Akkor majd ha egyszer lesz egy francia focimeccs, akkor azt mindenképp megnézem - feleltem mosolyogva. Tényleg érdekelt, hogy hogyan is játszhatnak. Nem hallottam eddig olyan nagy francia győzelmekről, habár nem azt szoktam figyelni. Viszont ezentúl már van még egy dolog is, ami miatt meghallgatom a sport híreket. Azt tudom, hogy a franciák másban jók, de hogy a fociban? Bár, hogyha Meredith mondja, akkor biztos, hogy ez így van, nem is kell benne kételkednem. Ha ő mondja, és persze jól felelt, hiszen kint volt, akkor hinnem kell neki. Nem mintha ezt nem tenném, de kicsit érdekes, hogy az eddig nem hallott Franciaország játékosai nagyon jók.
- Régebben ténylegesen azt hittem, hogy focita leszek. Bár, ki tudja? - mondtam egy nagy mosollyal, majd folytattam - Igazából a másik hobbim a képregány rajzolás, úgyhogy lehet, hogy újságoknak fogok rajzolni, de ezt majd a jövő dönti el - feleltem - És te? Mi leszel, hogy felnőtt leszel? - kérdeztem kíváncsian. Nem hiszem, hogy a szurkolókat fogja edzeni. Csak annyit gondolok, mert szereti a könyveket, így könyvtáros. Bár, ezt csak gondolom, de a váladz után biztos, hogyx többet tudok majd.
- Ó, köszönöm - feleltem arra, hogy jól áll nekem ez a szemüveg. Nem is csoda, hogy ez a tipikus partira való szemüveg a party szemüveg nevet kapta. Hogy honnan is kaphatta? - Igen, szerintem ez lesz. Köszönöm, hogy megtaláltad - feleltem egy még nagyobb mosollyal, mint az előző. Tudtam, hogfy ide kell ma jönnöm a szemüvegért. Jól döntöttem, hisz megismerhettem egy nagyon kedves és szép lányt, mellesleg még egy party szemüveggel is haza fogok térni.
- Te nem nézel magadnak? - kérdeztem kíváncsian, hisz ha már itt vagyunk, akkor ő is biztos, hogy talál egy magának valót.

Meredith nem állítja, hogy ért a focihoz. Hogyan is értene, amikor sohasem művelte? De mondjuk egy ideig kosarazott. Ó, igen, mert elég magas volt, kitűnt a lányok közül, és ez azért jelentős előny egy kosárlabda csapatban. De hát Merry azt is megunta egy idő után. A sportok nem tudták lekötni, az energiája meg amúgy is elment a „lovaglásra”, ami mint tudjuk nem is lovaglást takar. Az igazság az, hogy lovon csak párszor ült életében, épp annyiszor, hogyha a lányok meg akarják nézni, hogy miképp megy neki ez a sportlovaglás, akkor ne bukjon le. Persze a lovakat szerette, és még most is nagyszerű állatoknak tartja őket, de ő meg a lovaglás? Nos, az sem menne sokáig. Nem azért, mert nincs kitartása, sokkal inkább mert könnyen elveszti az érdeklődését, újabb és újabb kihívásokat, kalandokat keres, legalábbis szabadidő eltöltés szempontjából, és ezért újabb és újabb dolgokat próbált ki az idővel, egyetlen dolog maradt meg. Nos… mondjuk már ki: a harcművészet. Ez az, amit nem nagyon néznének ki egy lánynak, így belőle sem, pedig van feketeöve is, és több harcművészeti ágat is tanult az évek alatt. Szóval ha önvédelemre kerülne sor, ő aztán vissza tudna ütni, így nem érdemes kikezdeni vele, nem mintha eddig bárki is megpróbálta volna. Ó, szóval visszatérve a focihoz, annyit tud róla, amennyit látott miközben pom-pomoztak a lányokkal. Nem is igazán ért hozzá, meg hát azt sem tudja megérteni, hogy mi a jó egy bőrlabda után rohanni egész meccs alatt, és kék-zöld foltokkal hazamenni – aha, mondja ő, aki verekedni tanul! – de mindenesetre tiszteli a játékosokat, hiszen a lelküket is kidolgozzák ezért a játékért. Az meg már csak hab a tortán, hogy izmosodnak is közben, és egy-ketten igen jól tudnak kinézni ennek hála. Például Sam Williams.
- Azt azért nem mondtam, hogy annyira jók! – rázta meg a fejét mosolyogva a lány a frnacia focimeccsekre értve. Persze látott jó meccseket odaát, és be kell vallani izgalmas volt meg minden, de a foci az foci marad ott is, itt is. De különösebben a francia sport sem volt olyan meggyőző számára, hogy különösebben foglalkoztassa majd ezek után.
- Még lehetsz focista. Csak kell egy edző, pár jó meccs és egy ösztöndíj, aztán már ott vagy a célvonalban! – veregette vállon bíztatóan a fiút, közben kedves mosollyal az arcát. Látszott Sam-en, hogy szívesen űzné a jövőben is ezt a kedvelt sportját akár profi szinten is.
- Képregényeket? Komolyan? Ó, ha tudnád, mennyire szeretem azokat. A teljes X-men sorozat meg van a családnak! – mosolyodott el szélesebben Merry erre a témára. Nem gondolta volna, hogy ez a srác még több ilyen, kellemes meglepetéssel tud szolgálni. Képregényeket rajzol? Hiszen az nagyszerű, biztosan gyönyörűen tud bánni a ceruzával, ha már régóta hobbikánt űzi. Meg aztán nem kis türelem kell ahhoz. És persze Mer nem hazudott, a családjának tényleg meg van az össze X-men képregény, és gyerekkorában azokkal kezdte az olvasást.
- Remélem, hogy majd megmutatod pár művedet! – jegyezte meg reménykedő hangon a lány, és megerősítésre várva, várakozóan felpillantott a srácra. Igazán szívesen látta volna, hogy mik pattannak ki ennek a sok meglepetéssel szolgáló ifjúnak az agyából, amelyeket le is tud rajzolni képregény formájába.
Aztán jött a kérdés, hogy ő mi lesz. Fogós kérdés. Persze ötletei vannak, és a szüleinek egy konkrét terve. De mindent majd a későbbi események döntenek el. Meredith nem hisz a sorsszerűségben, de ez esetben úgy határozott, hogy rábízza magát, sodródik az árral, és majdcsak lesz valami.
- Hát… nem tudom még biztosan. Anyuék mindenképpen a Harvard-ra akarnak küldeni. Tudod, jogi kar. De az utóbbi időben a Duke egyetemmel szemezek, mert ott van lehetőség paranormális-jelenségek utáni kutatásra – vallotta be a lány, és beharapta az alsó ajkát, nem tudva, hogy milyen reagálásra számítson a sráctól. Talán meg fog botránkozni vagy kineveti ezért? Sosem tudni, de ami furcsább, ő volt az első, akinek elmondta ezt az ötletét. Mióta megtudta, hogy léteznek a vámpírok, jutott eszébe ez az eddig képtelennek tűnő ötlet. Egy valamit azonban biztos tudott: a Harvard és jogi kara unalmas lenne neki.
- Nincs mit. Tényleg jól áll! – mosolygott a lány továbbra is, majd a kérdésre megrázta a fejét – Nos, nem. Nem vagyok az a napszemüveges fajta. De azért köszi, hogy gondoltál rám! – apró mosoly bujkált erre a gondolatra a lány szája sarkában, majd sóhajtva nézett az órájára és Sue-ra, aki csípőre tette kézzel állt, várakozóan nem messze tőlük. Ó, tisztára el is feledkezett arról, hogy elméletileg vele jött vásásrolni, és nem Sam-mel. A lány amúgy elég dühösnek tűnt, bár Merry ennek ellenére nem értette, hogy mi jogon.
- Azt hiszem, hogy mennem kellene – jegyezte meg halkan, és csak egy zavart mosolyra futotta tőle, ami jelezte, hogy ez valóban a búcsú ideje, de várta, mit mond Sam.

Igaza volt Meredith-nek. Csak kérdéses az, hogy én honnan is szerzek egy edzőt? Igazából még én is hiszek abban, hogy mint a villámcsapás, úgy fog betörni a suli életébe egy edző, de ez tényleg csak egy álom. Lehet így is, de lehet, hogy ezután nem s lesz futballistákat tanító férfi vagy nő. Igaz, most már az sem zavarna, hogyha nő lenne az, aki edzi a csapatot, még mindig úgy gondolom, hogy inkább ő, mint senki. Bár, nem olyan rossz a csapatunk. Lehetséges, hogy elterjedt a hírünk, és ha meghirdetnék az állást, akkor jönnének is rá. Viszont ehhez meg kéne kérni az igazgatót. Szerintem jó fej igazgatónk van, hisz eddig is segítette a csapatot, és remélem, hogy ha ezzel az ötlettel állok elő, akkor támogatni fogja. Ez nem is olyan rossz ötlet. Hogy eddig miért is nem jutott eszembe? Lehet, hogy ha nem találkoztam volna Meredith-tel, akkor erre nem is gondoltam volna. Bár, lehet, hogy ezzel az akciómmal felszakítanám a frissen beforrt sebeket. Nem olyan régen veszítettük el az edzőnket, és ha találunk is másikat, aki nem lesz ó, akkor lehet, hogy széthullana a csapat. Már most is szétszóródtunk, de ezek után nem számíthatok semmire. Én is úgy vagyok vele, hogy örülök a csapatnak, de az emléke fáj. Nem mutatom kívülről, de belül igenis még mindig bánt a hír. Sohasem fogom elfelejteni azt az érzést. Úgy belém hasított a fájdalom, hogy utána több percig nem is tudtam senkihez sem szólni. Fiú létemre nem sírtam, de be kell, hogy valljam, hogy nem sok kellett hozzá.
És az ösztöndíj? Hát… sokán mondják, hogy tehetséges vagyok a fociban, főleg a nagyszüleim, de nem is tudom. Lehet, hogy a díjhoz valami más is kellene. Esetleg valami elméleti kérdések? Fogalmam sincs, hisz még nem gondolkoztam ezen, de ha eljön az idő, akkor biztos, hogy gondolkozok rajta. Nincs messze, de nem is olyan közel, hogy most kelljen törnöm rajta a fejem. Még van tengernyi időm addig, ameddig eljutok oda. Még ugyanolyan sok idő, hogy tudjak fejlődni és rontani is. Egyszóval még hanyagolhatjuk ezt a kérdést.
- Tudom, de még korai ezen gondolkozni. Van addig még annyi időm – feleltem neki tömören az alapján a hosszú eszmefuttatásom alapján. Végül is nem mondhattam el neki ezt az egészet, mivel már regényt írnánk miatta.
- Tényleg szereted a képregényeket? – kérdeztem vissza, de ahogy mondta tovább, úgy egyre bebizonyosodott, hogy igen – Az jó. Az X-men tényleg egy eléggé elhíresült képregény. Remélem, hogy majd egyszer az enyémek is ilyenek lesznek – mondtam mosolyogva. Ha a képregény rajzolásban is olyan jó leszek, mint a fociban, akkor talán jó is kisülhet belőle. És ha Mer-t tényleg érdeklik, akkor majd egyszer megmutatom neki a képregényeimet. Végül is elfogadok mindenféle véleményt. És ha a lány szereti ezeket, akkor csak nem lehetnek annyira rosszak az enyémek is. Már az nagy szó, hogy valamit ért hozzá, így nem azt fogom nézni, hogy nagy szemekkel bámulja a rajzaimat.
- Ha gondolod, akkor majd egyszer szívesen megmutatom őket – mondtam mosolyogva, és örültem ennek a felvetésnek. Jó társaság a lány, és remélem, hogy nem csak a mai alkalommal fogjuk látni egymást. Akár egy délutánt is átbeszélgetnék vele, hisz témánk az biztos akad bőven. Itt van a pom-pom, a foci és akkor még a képregény is. Biztos, hogy soha sem fogunk kifogyni a beszélgetési témákból. Ismertem már olyan embert is, akinél ez nem működött. Majdnem mindig ugyanannál a témánál ragadtunk le, és az pedig nem éppen egy kellemes beszélgetés volt.
- Igen, későre jár már – feleltem egy kicsit szomorúan. Viszont nem hittem volna, hogy az ajtó neki csapásos dolog ilyen jól sikerült volna. Valaki csak egyszerűen leüvöltötte volna a fejemet, hogy hogyan is mertem ezt tenni, de ő nem ezt tette. Más, mint a többi lány, ezt már az első beszélgetésünk alkalmával megtapasztaltam. Persze pozitív irányban különb tőlük.
– Örültem, hogy megismerhettelek. Ha más ne, akkor a suliban találkozunk. Szia! – köszöntem el tőle, majd búsan néztem távolodó alakját, amint a barátnője felé ment. Lassan összeszedtem magamat, majd kis várakozás után kifizettem a party szemüveget. Ezt is a lánynak köszönhetem, ami miatt nagyon hálás is vagyok neki. Utána pedig rögtön haza is mentem boldogan, hisz megismerhettem egy kedves, aranyos és szép lányt. Jó volt vele beszélgetni.

Meredith fáradtan lépett be a ruhaüzletbe. Most egyedül jött és önszántából, nem úgy mint legutóbb, mint mikor Sue Carson-nak kellett bevonszolnia szinte csakhogy végignézhesse vele a legújabb trendi amcsi cuccokat, amikről lemaradt, míg Párizsban volt. Ó, Párizs. Mintha egy másik élet lett volna. Szinte lehetetlennek tűnt, hiába volt igaz, hogy pár hete még a francia fővárosban gondtalanul csevegett az osztálytársaival. Most pedig az ilyen egyszerű, hétköznapi dolgok, mint a vásárlás szürreálisnak tűntek számára. Mintha az ő életében ezek nem szerepelhetnének. Azok után amit megtudott a barátairól, a városáról, a környezetéről, a szüleiről, de legfőképp önmagáról. Az egész élete megváltozott. A tudás hatalom. A hatalom pedig mindig veszélyes, viszont Merry sokáig úgy érezte, hogy fél ettől a hatalomtól. De erre nem tanították. Az a sok önvédelmi lecke mind a fegyelmezettségre oktatta, arra hogy nem szabad pánikba esni, a félelem gyengeség, amit ki kell iktatni, így a lány fogta magát, és a kukába vágta minden félelemét, és megfogadta, hogy felszegett fejjel néz szembe az eljövendőkkel. Ha jön egy vámpír? Nem esik kétségbe: verbéna van a szervezetében, fakaró lapul a táskája alján, és elméletben ki van képezve. Viszont még sosem használja ezen képzettségét, bár nem biztos benne, hogy a közeljövőben szeretné. Ezt bizonyítja az is, hogy inkább a ruhaüzletbe megy, minthogy átellenőrizné a nem lakott házakat a környéken, hátha összefut egy-két vérszívóval vagy esetleg ráakad Klaus búvóhelyére. Az igencsak hasznos lenne, ám fogalma sincs hol kezdje a keresést, és azért nem törhet be minden üresen álló házba. Egy idő után azért feltűnő lenne az új „hobbija”.
Szülei megértik új elveit, és támogatják is, de nem ennyire. Ők azért titkolták el a történteket a lány elől, hogy megvédjék, hogy normális életet biztosítsanak neki, de Meredith ezzel a lépésével visszautasította mindazt, amit egy hétköznapi élet kínál. Inkább küzd, azért fárad, hogy másnak jó legyen. Mert nem kell, hogy mindenki ismerje a világ démoni, sötét oldalát, mely tele van rosszal. Aki „vak” az maradjon is az. Nem kell belekeverni, kivéve azt, akit szeretünk, és képtelenek vagyunk hazudni neki, mert ő már csak tudja, milyen érzés becsapva lenni. Vajon megbocsátanák-e neki a barátnőim, ha kiderülne, hogy egész életében apró hazugságokkal etette őket, most pedig egy hatalmas titkot nem oszt meg velük? Ki tudja? De ezt a hibát nem akarja elkövetni Sam-mel is. Vele őszinte akar lenni, ha kell ilyen témában is. Talán eljött az ideje, hogy lépjen: hogy színt valljon. Ám először is kell valami…
Meredith céltudatosan keresgélni kezdett az üzlet sport szekciójában, hiszen elvégre is másnap Sam átjön hozzájuk, hogy fotósorozatot készítsen róla. Még nem találta ki, hogy pontosan, hogy s mint lesz ez az egész, de izgatottam várja. Most viszont egy apróságot be kell szereznie. Lassan, komótosan, ráérően nézegette végig a felsőket, hátha talál olyat, amilyet keres, de egyelőre nem árt sikerrel.

Meredith

Miután végeztem otthon a takarítással - amit mondanom sem kell, hogy rámerőltettek - szükségem volt egy kis lazításra, ami mostanában a vásárlást jelentette. Nem vagyok boltkóros, félreértés ne essék, de nem akarok azokban az ősrégi és nagyon ronda ruhákban járni, amit anyukám mindig rámerőltet.
Juj, de utálom azt a nőt. Oké, egy lány ne mondjon ilyet az anyukájáról... De nyomós indokom van, hogy ezt mondjam. Nem csak az vele a bajom, hogy ízlésficamos. Á, dehogy! Ez még nem lenne ok az utálatra. De szemmel láthatóan én sem vagyok az ő szíve csücske. A húgommal persze mindig úgy bánik, mint valami szenttel, miközben engem szemmel láthatóan ki nem állhat. Nem tudom, mi baja van velem. Ha azt akarja, hogy olyan legyek mint a hugicám, akkor erről nyugodtan le is tehet. Nem leszek egy olyan kis álszent senki, mint Eve.
Szóval igen. Ez a nagy harci helyzet. Ki nem állhatom a családomat. Az is lehet, hogy pont miattuk menekülök mindig a shoppingolásba. Az egyáltalán nem az ő világuk, egy menő ruhaboltban esélyem sem lenne összefutni velük. Oké, apát nem utálom, mert látszólag ő az egyetlen aki törődik velem és amikor nem érek rá, Lilianne-nek is igyekszik gondját viselni. Igazán jó apa és nagyapa.
Mikor beértem a boltba, azonnal a sportcuccok felé mentem, mert akartam egy új szabadidő nadrágot. Persze valami divatosat és nem egy régimódit. Mert azért a stréberek is adhatnak magukra.
Hamarabb kiválasztottam egy nacit, mint gondoltam. Gyorsan meg is fordultam, de pont akkor jött arra egy lány és sikeresen nekimentem, ráadásul a kezében lévő ruhadarabot is elejtette miattam.
Hamar le is hajoltam, és felemeltem a cuccot, majd visszaadtam neki.
- Bocs, nem figyeltem. - kértem bocsánatot és egy mosolyt is megeresztettem a végére. Nem az én műfajom a bocsánatkérés, de ezúttal tényleg nagy bunkóság lett volna ha kihagyom.

// Bocsi ha kicsit rövid lett, most ennyire tellett. //

Miért is menne Meredith Sulez valaha a ruhaüzlet sportrészlegébe? Ha egy évvel korábban kérdezik ezt bárkitől, aki ismeri, azonnal rávágták volna, hogy bizonyára a szurkoláshoz kell valami neki vagy külön edz, ilyesmik, de már nem volt az élete része a pom-pomozás. Mikor kiment Franciaországba azt hitte, hogy hiányozni fog neki, de nem, sokkal inkább a barátnői hiányoztak, mint az a „sport”. Így mikor visszajött nem erőltette a szurkolást, inkább hagyta, hogy minden folyjon tovább a maga medrében, nem is szólva arról, hogy egyik barátnője sem vett már olyan aktívan részt az iskolai életben, mint egy évvel korábban. Ez az egész vámpíros, természetfeletti dolog komolyabbá tette Elenát, Bonnie és Caroline pedig már el vannak foglalva a pasi-ügyeikkel. Bon Jeremy-vel lóg, állandóan, legalábbis Meredith csak ezt a mentséget találta neki, amiért eddig nem tudtak leülni, és egy jót beszélgetni, míg Caroline mondhatni, hogy két srác közt őrlődik, bér Mer számára inkább tűnik úgy, hogy kerüli mindegyiküket. Ki tudja? Caroline sosem volt beszámítható, most pedig… Szóval talán jobban össze van zavarodva, mint valaha.
Meredith emlékszik, hogy legtöbbet még a középiskola előtt járt sportos ruhákért, mert akkor aktívan járt különórákra. Iskolán kívüli foglalkozásokra, amik lovaglás néven illetve harmonika óraként futottak, ám eközben harcművészetet tanult, és önvédelmet. Senki sem gondolta volna, ő pedig senkit sem ábrándított ki azóta sem. Viszont most nem védőfelszerelésért vagy hasonlóért jött, hanem a suli színeiben tündöklő mezért. Ezzel akar kedveskedni Sam-nek, aki megígérte neki, hogy megtanítja focizni. Sok keresgélés után, végül ráakadt egy éppen megfelelő bíbor és fehér színű mezre, amit le is akasztott, és elindult a próbafülkék irányába, mikor egy lánnyal sikeresen összeütközött.
Úgy tűnik, hogy ez a Sors vagy az univerzum jele. Előzőleg mikor itt járt Sam nekicsapta az ajtót, most pedig ez. Lehet, hogy biztosítást kellene csináltatnia ilyenféle balesetek esetére. Mindegy, elvégre is a múltkori is jól sült el, és most sem lett semmi baja. Azt ismeretlen lány felvette az elejtett ruhadarabot, és bocsánatot is kért.
- Semmi baj. Részben az én hibám is – biccentett felé Meredith, és ő is halványan elmosolyodott. Nem volt haragtartó fajta, csak nagyon kivételes esetekben, mint amilyen Klaus. Őt gyűlöli, és ez sosem fog elmúlni. Viszont ilyen apróságok miatt fölösleges haragudni. Ilyenek történhetnek, történnek is, túl kell lépni.
- Nem láttalak még errefelé. Új vagy a városban? – érdeklődött Merry kedvesen, mert azért egy ilyen kisvárosban majdnem mindenkit ismert, főleg az iskolás alakokat, és a lány látszólag még középiskolás korúnak tűnt, de persze nem feltétlenül. Bár az is megeshet, hogy míg Franciaországban mulatta az időt, költözött ide, vagy mindig is itt élt, csak elkerülte léte Merrry figyelmét, akárcsak Sam.

Reggel kelletlenül keltem fel, mert tudtam, hogy ma megint munkába kell mennem. Mert hát csak vadászatból nem lehet megélni, azért nem fizetnek. Ezért hát találnom kellett egy munkát is, amivel kereshetek némi pénzt. Igazából már megbántam, hogy pont a fodrászatot választottam, mert bár értek hozzá, de meglehetősen unalmas. Viszont legalább jól fizető helyen dolgozok, meg kell becsülnöm. Inkább ez, minthogy mondjuk tanár legyek. Ott rengeteget benn kell lenni, ráadásul a fizetés is elég gyenge. Ráadásul nem nagyon lenne mellette időm a fizetés nélküli főállásomhoz, amit annak ellenére, hogy nem termel profitot, nagyon is szeretek csinálni. Jó érzés megszabadítani a világot a rosszakaratú vérszívóktól. Nyilván csak a rosszindulatúakkal végzek, akik nem ártanak az embernek, azokkal nem. Persze ők sem a szívem csücskei.
Szerencsémre ma csak röpke négy órát kellett benn lennem, mert a drága főnökasszony lányának szülinapja volt és hol tartották meg éppen? Naná, hogy a szalonban. Egyenesen örültem neki, mert bár jól fizet a nő, de akkora egy szadistát, mint ő, ritkán lát az ember lánya. Viszont nem nagyon tudtam mihez kezdjek magammal a nap többi részében. Már napok óta nem volt új megbízásom, ami nem kicsit furcsa. Elvégre ahogy hallottam, Mystic Falls csak úgy hemzseg a mindenféle természetfeletti lényektől. Bár néha jól jön a nyugalom, de ez egy kicsit mégis csak sok.
Nem ülhettem egész nap otthon a falat bámulva, valamit kellet csinálnom. Mivel egy ideje nem nagyon költöttem pénzt ruhára, jött ez az ötlet, hogy akár vásárolni is elmehetek. Szép kis összeg gyűlt össze, ezt nem tagadhatom, de nem akartam Paris Hilton szintű költekezésbe kezdeni. Szeretem a divatot, de nem vagyok plázacica. Isten ments! Még belegondolni is rossz.
Úgy egy órányi otthon csücsülés után összeszedtem magam és elindultam a közeli plázába. Azt hallottam, hogy nagyon szép a cipőkollekciójuk. És egy új dzseki sem lenne rossz. Ahogy végigjártam a bevásárlóközpontot, el kellett ismernem, hogy amilyen kicsi város, annyira tele van jó üzletekkel. Gyakrabban kéne ellátogatnom ide, persze csak mértékkel, nem töltöm itt az egész napomat. Talán. Na jó, mint mondtam, az ilyen típusú túrákat inkább meghagyom Hilton kisasszonynak.
Betértem az egyik cipőboltba, ahol kifejezetten csizmát kerestem magamnak. A divatos, de kényelmes fazonra mentem. Akármennyire is ostobán hangzik, vadászatkor is szeretek adni magamra, de persze mértékkel. Divatos öltözéket hordok, de a magassarkút ilyenkor értelemszerűen inkább hanyagolom. Az összes buta akciófilmben tűsarkúban mentik meg a világot, amit személy szerint abszolúte valószerűtlennek tartok. Előbb törne ki a csizmám sarka, vagy esetleg ficamodna ki a bokám, minthogy futnék öt métert. Mazochista lennék, ha követném a filmes világmegmentők öltözködési szokásait. Szegény színésznőknek elég rossz lehet, nem lennék a helyükben. Fogadok, hogy Halle Berry nemsokára ízületi panaszok miatt kerül a kórházba.
Miután megvettem magamnak a csizmát és egy dzsekit is beújítottam, a következő állomás valami olcsóbb ruhaüzlet volt. Konkrét célom nem volt, nem tudtam, mit akarok venni, de ha találok valami hasznosat, azt megveszem. Ha nem, akkor meg nézelődtem egy jót és legalább elütöttem az időt. Beérvén az üzletbe, a blúzok között kezdtem el nézelődni és kicsit csalódottan állapítottam meg, hogy az itt lévő ruhadarabok nagy része többnyire tinédzserek számára készült. A kicsit idősebb huszonévesekkel senki nem foglalkozik? Úgy tűnik. Tizenhét éves kislánynak csak nem fogok öltözni. Igaz, hogy alig vagyok 21, de nem akarok gimnazistának kinézni.
A nagy bámészkodásomból egy férfi agresszív hangja rángatott ki. Magasba tartott kezében egy igen dícséretre méltó pisztoly volt. Ha valaki, akkor én értek a fegyverekhez. De ez nem fegyveres kiállítás volt, mert a következő pillanatban elkiáltotta magát, és mindenkit a földre parancsolt. Ha vámpír lenne, itt helyben végeznék vele, de ő ember, nem ölhetem meg bűntudat nélkül. Azzal egy életet vennék el. A vámpírok pedig már elve halottak.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki megragadja a karomat és behúz az egyik polc mögé. Dühösen az illető felé fordultam és felkészültem rá, hogy lekeverjek neki egyet, amikor elkezdett magyarázkodni.
- Semmi baj, kösz. - mondtam semleges hangon és megeresztettem felé egy műmosolyt. Igen, segített rajtam de ettől függetlenül csak egy idegen. Én pedig igyekszem nem közelebb kerülni másokhoz. Egyetlen ilyen eset volt, annak sem lett jó vége.
- Roxanna. - mutatkoztam be én is és elfogadtam a felém nyújtott jobbkezet. Aztán eszembe jutott, hogy ez vészhelyzet, nem ilyenkor szokás ismerkedni. Ezen gondolatomnak hangot is adtam.
- Nem gondolod, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont és helyzet az ismerkedéshez? - kérdeztem. Miközben a válaszát vártam, láttam, hogy a rabló éppen a pénztárosra szegezi a fegyverét, miközben az nagyban pakolja ki a pénzt. Ha minden igaz, pár perc múlva el is tűnik.

Naná, hogy viszonozta a viselkedésemet. A Hilton kisasszony-félék (nem tudom, miért őt hozom fel folyton) megsértődnének, de én már hozzászoktam ehhez. Igazából igen, még meg is érdemlem. De inkább ez, minthogy csomó embert közel engedjek magamhoz. Egyrészt csak hátráltatnának, másrészt nem akarom, hogy csomóan miattam szenvedjenek. Ennyire önző még én sem vagyok. És egyébként sincs szükségem barátokra, nélkülük is tökéletesen megvagyok. Jó, ez nem igaz, de... Jason óta szabályosan paranoiás lettem. Ezek a vámpírok mintegy érzelmi zsarolásként képesek elrabolni az illető vadász egy, vagy akárt több szerettét is. No, nem mintha a közönséges emberrablók nem ilyenek lennének. És még a vérszopók mondják, hogy az emberek technikái elavultak? Lópikulát azok, ők is ezeket használják. Pont emiatt szakítottam meg a kapcsolatot még a családommal is és mindig olyan kamu sztorikkal jövök, hogy ilyen-olyan módon meghaltak, vagy éppen utálom őket. Pedig az igazság az, hogy ők az egyetlenek, akik fontosak számomra. Fájna, ha elveszíteném őket és egyáltalán nem volt könnyű csak úgy otthagyni az egész családot.
De hagyjuk az egész lelki fájdalmas dolgot. Most nem olyan helyzetben vagyok, hogy a múltamon keseregjek. A férfi eléggé bedurvult, mivel valószínűleg nagyon megzavarhatta egy éppen besétáló férfi, mert rálőtt. Bánt másokat? Így már kétszer is el kéne gondolkozzak azon, hogy akcióba lépjek-e. Ha még egyszer fegyvert szegez valakire, muszáj lesz. Mindig van nálam pisztoly, amivel ugyan nem lehet végezni a vámpírokkal, de időt nyerhetünk, elvégre ők sem sebezhetetlenek, bennük is kárt tesz, legyengíti őket egy időre. Oké, ezüst golyókkal már próbálkoztam ellenük, de úgy látszik, ez csak az Odaátban működött, mert ugyanazt értem el vele, mint az egyszerű golyókkal. Ennyit a sorozatok hitelességéről. Olykor-olykor lennék a Winchester tesók helyében, mert - köszönhetően az amerikai forgatókönyvíróknak - nekik előbb vagy utóbb, de minden sikerül. Rólam és a legtöbb vadászról ugyanez nem mondható el.
Sajnos megmentőm amilyen segítőkész, annyira meggondolatlan is volt. Hirtelen kiugrott a polcok mögül, hogy megnézze, mi történt, mire a rabló fószer rászegezte a fegyvert. Ismerem az ilyet. Ha nem teszik azonnal, amit kér, akkor gondolkodás nélkül lepuffant bárkit.
Több sem kellett nekem, előkaptam a táskámból a pisztolyomat, majd én is előjöttem a polc mögül. Most vagy gyorsabbak a reflexei, mint nekem, vagy pedig én járok sikerrel. Nem akartam megölni, csupán megsebesíteni, hogy meggyengüljön és esetleg el is meneküljön. Mint minden szorult helyzetben, itt is mintha csak lelassultak volna a dolgok. Rászegeztem a pisztolyt a férfi kezére, majd egy hirtelen és határozott mozdulattal meghúztam a ravaszt. Ha elvétem, könnyen elépzelhető, hogy nekem annyi.
Szerencsémre a golyó erősen súrolta a kezét, ő pedig felordított fájdalmában, majd a földre ejtette a fegyvert. Csak pár másodpercem van amíg a sebbel foglalkozik, hogy lezárjam az egész dolgot. Odarohantam és felkaptam a pisztolyát majd az enyémmel együtt azt is rászegeztem.
- Kifelé! - kiabáltam rá dühösen. Kezdett rádöbbenni, hogy nincs már esélye, ezért felpattanat a földről, majd kirohant az üzletből. Meglehetősen egy gyáva alak, mit ne mondjak.
Mikor végre mindenki felfogta, hogy mi is történt, szinte egyszerre sóhajtott fel a boltban tartózkodó összes ember és szinte érezni lehetett a megkönnyebbülést. Én is megkönnyebbültem, ennek jeléül behunytam a szemem egy pillanatra, majd felsóhajtottam. Kicsit halleluja érzésem van. Általában könnyen véghez viszem az akicóimat, de mindig jó érzéssel és sikerélménnyel tölt el az, amikor sikeresen vetek véget egy ügynek. Viszont ez egy kisváros és hamar elterjednek a pletykák. Nem akarok benne lenni a hírekben, mert van pár vérszívó aki nem kicsit dühös rám, ezért nem lenne jó nagy port kavarnom. Amilyen észrevétlenül csak tudtam, visszamentem a táskámhoz és eltettem a fegyvert. Akkor jöttem rá, hogy a másik még nálam van. Először nem tudtam, mihez kezdjek vele, de aztán jött egy ötlet. Miután sikeresen összeszedtem magam, felálltam, majd odamentem Matt-hez.
- Ezt tartsd meg. Úgy látom még szükséged lehet rá. - mondtam és a kezébe nyomtam a fegyvert. Kíváncsian vártam, hogy mit reagál. Most vagy elfogadja és hálálkodni kezd, majdhogynem annyira, hogy a földet is megnyalja előttem, vagy pedig egyszerűen visszautasítja és elhúzza a csíkot. Ilyennel is találkoztam már, hozzá vagyok szokva.

Normális ember azt gondolná, hogy meglehetősen ostoba dolog volt futni hagynom a rablót. Nos, bizonyos szemszögből ez tényleg igaz. Hiszen így időbe telik majd, mire a rendsőrség kézre keríti és megkapja a hozzá méltó büntetést. De én nem ezek szerint az elvek szerint élek, és viszem véghez hasonló helyzetekben a tetteimet. Fogalmazhatunk úgy, hogy szabályosan különcködöm, mert gyakorlatilag csak azért veszek tudomást az emberi világról, hogy bejárjak valahova, ahol pénzt szerezhetek. Akárhogyan is próbálnám tagadni, nagyon is a "természetfeletti világ" az én világom. Gyakorlatilag a vadászatoknak élek és számomra azok életre vagy halálra mennek. Hogy mi történik egy halandóval, miután elkövetett egy bűnt, az engem nem nagyon foglalkoztat. Úgy az egész világ nem. Jason elvesztése után meglehetősen antiszociális lettem, mindentől és mindenkitől elzárkóztam. Roxanna Cornish, ilyen a te formád!
Matt természetesen agresszív és elviselhetetlenül negatívan viselkedett, de azért elvette a fegyvert, mondván, hogy még átadhatja a rendőrségnek bizonyítékként. Persze jött az "engem egy ilyenért le is csukhatnak" lényegű dumával, de mint azt már korábban kifejtettem: nem érdekel az ilyesmi. Ezt ki is fejtettem, persze nem a legmegvetőbb hangnememben, mert szegényke véletlenül még halálra sértődne. Fogadok, hogy ő anyuci pici fia.
- Figyelj. Azt most közlöm veled, hogy engem nem érdekelnek az ilyen dolgok következményei. Felőlem történhet ezután bármi, a lényeg, hogy sikerült megmentenem valakit, vagy éppen valakiket a haláltól vagy bármilyen komolyabb sérüléstől. - teljesen higgadtan, érzelemmentesen mondtam végig mindezt. Igen, olyan voltam, mint egy robot. Nem hergelni akarom őt, csak tisztázni szeretném a helyzetet. Mielőtt bármit mondhatott volna, hozzátettem.
- És igazán hálás lehetnél, hogy megmentettem az elkényeztetett s€gged. - tettem hozzá ugyanolyan közömbösséggel, mint előtte. Semmi érzelmi csata. Itt csak a szavak dukálnak, ezt ő is jól tudja. Azt, hogy milyen hangsúllyal mondjuk ki őket, itt nem számít. Nem, ez nekem nem háború. Korábban is kifejtettem már, hogy nem éppen életcélom magamra haragítani az emberiséget. Egyszerűen feladatomnak érzem, hogy megszabadítsam őket a vérszívóktól, vagy adott esetben egy veszélyes bűnözőtől. Egyébként sem jönne jól még több ellenség, így is elég van belőlük és természetesen mindegyikük a pokolba kíván. Vagyis, nem egészen... Valószínűleg ott összefutnának velem. Egyszerűen csak el akarnak lehetetleníteni, vagy rosszabb esetben a föld színéről is eltörölni.
A következő mondata kirángatott a hosszú elmélkedésemből. Megvárni a rendőrséget? Eszemben sincs. Nem tőlük félek. Hanem attól, hogy velük együtt a média is megjelenik és annak következményeitől. Azok a bizonyos ellenségek így egy perc alatt a nyomomra bukkannának. Ezt nem szabad megkockáztatnom, valahogy meg kell lógnom. Eszemben sem volt közölni Matt-el, hogy rengeteg mindenkinek fáj rám a foga, de valahogy éreztetni akartam vele, hogy jobb, ha titokban maradok.
- A rendőrség elől éppenséggel nincs mit rejtegetnem. - jelentettem ki. Úgy döntöttem, hogy kicsit kedvesebb formára váltok, ezzel próbálom majd meggyőzni őt arról, hogy tényleg nem előnyöm itt maradni. Ezért félretettem kicsit a büszkeségem és hagytam, hogy az arcizmaim és mozdulataim a valódi érzelmeimet tükrözzék.
- Egy ilyen kisvárosban, még az ilyen kis jelentőségű eseteket is képesek felfújni. Ebből pedig az következik, hogy a média is jelen lesz és csomóan tudni fogják mi történt, látni fogják a résztvevőket. Engem meg... Szóval van, aki ha rábukkanna a jelenlétemre, azonnal felkeresne és végezne velem. - mondtam őszinte aggodalommal miközben közelebb léptem hozzá és lehalkítottam a hangomat. Véletlenül sem akartam, hogy megtudják, milyen helyzetben vagyok. Sajnos addig fajult a paranoiám, hogy bárkire képes vagyok az ellenség kémjeként tekinteni. Nagyon reméltem, hogy az őszinte megnyilvánulásom segít őt meggyőzni. Mert elmehetnék, csak úgy simán is, de akkor gyanús lenném és a sok üldöző mellett a rendőrség is a nyakamon lenne. Nem kívánom ezt a stresszt is. Így is nehéz a sok bujkálás, hát milyen lenne egy ilyen helyzetben? Vámpírok első számú ellensége és a rendőrség egyik körözöttje is lennék. Ez olyan, mintha két falat kezdenének tolni felém, míg végül teljesen összepréselődnék.