Rebekah lakása a város szélén

Az ősvámpírhölgy kecója

Mikor visszaértem a lakáshoz, ahová pár órával ezelőtt megérkeztem az ott lakók már lefekvéshez készülődtek. Mivel semmi kedvem nem volt továbbra is emberek társaságában élni, viszont az alibi, miszerint a rég nem látott unokahúguk vagyok pedig kellett, így úgy döntöttem megigézem őket, hogy sürgősen utazzanak el a lehető legtávolabb lakó rokonukhoz és egészen a jövő év végéig vissza se jöjjenek, már ha akkor még visszaakarnak. Mielőtt könnyes búcsút vettem piciny családomtól Stefant, aki addig a kocsim csomagtartójában pihent levittem a családi ház pincéjébe, az ott lakók engedélyét fölhasználva, ahol a sok lim-lom mellett egy régi ütött-kopott ágy is megtalálható volt, majd lefektettem oda a másikat. Pár pillanatig még a fiú eszméletlen teste fölött álltam és közben megannyi szép emlék derengett föl a múltból, amikor még nem hogy erőszakot nem kellett alkalmaznom ahhoz, hogy bármit megtegyen nekem, de még a csillagokat is lehozta volna az égről azért, hogy egy csókot lopjon tőlem. Az emlékek mámorából a csengő hangja ébresztett föl úgy hajnali 2 körül, majd vámpírsebességemet alkalmazva futottam föl az ajtóhoz, ahol egy már régóta nem látott, számomra igen kedves arc állt velem szemben.
- Óóó Dora. - öleltem át mosolyogva őt, majd elvettem a kezében lévő bőröndöt és bentebb invitáltam a lakásba.
- Jó újra látni Bekah. - mondta a másik mosolyogva, majd ezúttal ő ölelt át engem. Megvallom őszintén a Stefannal történtek után igazán jólesett egy kis szeretet, és ha bár ezt egy régmúlt baráttól kaptam ugyanolyan fontossággal bírt a számomra.
- Segítened kell. - bújtam ki lassan az ölelésből, majd fel-le kezdtem járkálni a ház nappalijában.
- Ez csak természetes, hogy segítek. Mint látod jöttem is, ahogy tudtam. Kissé megijesztett az üzeneted. Tudod, ritkán látlak ilyen feldúltnak. Nagy a baj? - kérdezte tőlem Dora, aki közben egy közelben lévő szék támlájának támaszkodott és úgy hallgatta a mondanivalómat.
- Nézd meg magad. - válaszoltam, majd rá sem pillantva a másikra elindultam a pince felé, ahová a másik követett.
- Rebekah. Ez Stefan? - kérdezte őszinte meglepődöttséggel a másik nő, és közelebb lépett a még mindig eszméletlenül fekvő fiúhoz.
- Igen. Ő. - mondtam kissé fanyarú arckifejezéssel, majd a közben kérdő szemekkel rám bámuló nőre néztem.
- És nem emlékszik rám. Klaus megigézte. - mondtam ki a tényállást, melynek hatására mintha egy-kettőre megvilágosult volna minden Dora számára, és egyre táguló pupillákkal indult el felém, és mivel már jól ismertem a másikat tudtam, hogy rájött mire is kérném meg őt.
- Ugye nem gondolod, hogy megteszem? Én..én nem biztos, hogy elég erős vagyok hozzá. - nézett rám őszintén Dora, és közben kissé haragos villanásokat észleltem a szemében.

Nevetve sétáltam fölfelé a lépcsőn és egy pillanatnyi csillogó tekintetet Amadorára vetve jeleztem neki, hogy felettébb díjazom az ötletét, holott még meg sem kértem erre, ő felhúzott egy láthatatlan falat Stefan elé, így ellehetetlenítve a kijutást számára.
- Emlékeztetnélek rá, hogy te fontad előbb a kezed a nyakam köré. - mondta Dora kissé hanyagul Stefanra tekintve, majd a majdnem derékig érő hosszú barna haját megigazítva fordult vissza felém.
- Máskor jobban is vigyázhatnál, ha valakit erőszakkal hozol ide. Különösen akkor, ha az ilyen erős a vértől. - mondta felettébb komoly hangnemben Dora, és az igazat megvallva nagyon is igaza volt. Ha ő nincs, Stefan már rég nincs a házban, de még annak közelében sem.
- Nyugi, máskor sokkal elővigyázatosabb leszek. - mondtam ezt Stefanre nézve félig-meddig neki, félig-meddig pedig Amadorának címezve.
- Nos tudod mi kell a rituáléhoz. Verbénát hoztam és egyéb eszközöket is... - pillantott felém sokatmondó tekintettel a másik nő, és tisztában voltam vele, hogy mit ért egyéb eszközök alatt, ám ezeket nem lett volna szerencsés megosztani Stefannal addig, amíg az nem szükséges.
- Mint látod az alany itt van, az emberi vér pedig már behűtve. -mondtam, hiszen mielőtt elküldtem volna a ház lakóit otthonról még az édesanya csuklójából közel egy egész befőttesüvegnyi vért engedtem ki, előre gondolva ezzel a rituáléra.

Csöndben figyeltem a boszorkány és a Stefan közti kommunikációt, és rendkívül elégedett voltam azzal, ahogy Dora meggyőzte a fiút arról, hogy ez legfőképpen az ő érdeke, hogy emlékezzen, és tisztában legyen a múltjában történt sötét foltok létezésével. Aztán természetesen számomra a legfontosabb az volt, hogy emlékezzen rám, az irántam érzett szerelmére, aztán természetesen elválik, hogy hogyan is tovább. Mikor ránéztem szinte biztos voltam benne, hogy ez a gondolatmenet cikázott végig az ő agyában és ez valahol nyugodtsággal töltött el.
- Még nem de előtte szerintem... -néztem Dorára Stefan mellett szinte teljesen elsikló szememmel, majd miután az bólintott megragadtam Stefant és a földre szorítottam, úgy, hogy esélye se lehessen szabadulni.
- Tudom, hogy magadtól is belementél, de a fájdalom elől szinte biztos vagyok, hogy kitérnél. Muszáj legyengítenünk. - néztem az alattam fekvő fiúra őszintén, majd láttam, hogy Dora a táskájában kutat, majd pár pillanat múlva előhúz belőle egy verbénás folyadékkal teli injekcióstűt.
- Nyugi. -mondtam még mindig Stefanra tekintve, majd miután a másik nő beleszúrta a tűt és annak teljes tartalma a másikba került lassan elengedtem őt.
- Vidd föl a táskát, én pedig viszem őt. -adtam ki az utasítást a boszorkánynak aki úgy is tette ahogyan mondtam, és mire én felértem ő már gyertyák tömkelegével rakta körbe a hálószobát. Miközben a gyertyák nyújtotta félhomályban letettem a kissé kába, de teljes mértékben magánál lévő fiút reménykedő pillantást vetettem Dorára.
- Remélem sikerülni fog. -mondtam majd kissé visszavonulva figyeltem az eseményeket.

Moccanni sem mertem attól kezdve, hogy Amadora Stefan feje mellé térdelt, majd ahogy valami latinnal kevert nyelven kezdett beszélni szinte dermedten figyeltem az eseményeket. Ugyan az emberek hihetnék azt, hogy egy Ősvámpír teljes mértékben tisztában van a boszorkányok nyelvével, ám azok az évszázadok alatt ezt a titkot, csak úgy mint sok más hivatásukhoz kapcsolódót, hűen védtek tőlünk. Ha csak a latin morzsákat nézzük az általa mormolt igében, akkor abban szerepelt nap, tűz, fény illetve vér, ám többre nem igazán jutottam. Abban a pillanatban mikor Stefan felordított és a gyertyák fénye is sokkalta jobban izzott kissé összerezzentem, annak ellenére, hogy már nem egy ijesztőbbnél ijesztőbb rituálén vettem részt az, hogy Stefant szenvedni láttam kissé összeszorított a szívemet, és még én is meglepődtem azon, hogy ilyen érzelmeket válthat ki belőlem ez.
Már lassan ott tartottam, hogy odafutok Dorához és leállítom ezt az egészet amikor is közölte a boszorkány, hogy megvan és erre a szóra megcsillant a szememben a remény, hogy végre a másik is emlékezni fog azokra a gyönyörű évekre amelyeket együtt töltöttünk. Ezt követően nagyon gyorsan történtek a dolgok és amint kijelentette a boszorkány, hogy sikerült ösztönösen ott teremtem Stefan mellett, aki addigra már ájultan feküdt a padlón.
- Ugye jól lesz? -kérdeztem egy pillanatra páncélomat levetkőzve érzelmekkel teli hangon, és közben a térdemre fektettem a fiú fejét és vágyakozva bámultam annak rezzenéstelen arcát.
- Ha magához tér kicsit ugyan gyenge lesz, de ezen kívül semmi baja nem lesz. És az emlékei is a helyén lesznek. -mondta nyugodt és egyben kedves hangon Dora mire én csak bólintottam, majd ismét visszanéztem Stefanra. Lassan fölálltam és újfent fölemeltem a fiút, ám ezúttal a szobában lévő franciaágyra fektetem és az előre elkészített vért egy pohárba öntöttem, majd mellé feküdtem és vágyakozó szemekkel vártam, hogy újra magához térjen.

Rengeteg érzelem villant föl a másik arcán, melyek pillanatról-pillanatra változtak, és csak sejtéseim voltak efelől, hogy milyen álmok is válthatják ezt ki belőle. Eközben úgy döntöttem felülök az ágyon, és a mellettem lévő éjjeliszekrényre helyeztem a pohár várt, amit a másiknak szántam, és így vártam, hogy fölébredjen, ami pár perccel később meg is történt.
Riadt és egyben megdöbbent ábrázattal pattant fől a másik, majd szó szerint vetődött át rajtam az asztalon található vér felé, és olyan hévvel hajtotta azt le mintha már vagy 100 éve nem jutott volna az éltető nedűhöz.
- Igen. -erősítettem meg a másik állítását, majd kissé közelebb húzódtam hozzá, és így folytattam.
- Szinte elválaszthatatlanok voltatok. Ám ekkor jött az apánk, és menekülnünk kellet, és a bátyám nem hagyhatott maga után nyomokat. -mondtam keserű arckifejezéssel, majd őszintén a másik szemébe néztem.
-És rám..rám emlékszel? -kérdeztem kissé félve a másik válaszától, ám muszáj voltam rákérdezni, hiszen amellett, hogy az őszinteségem bizonyosságot nyerjen, azért fordultam ezen a rituálé eszközéhez, hogy a másik is emlékezzen mindarra a csodálatos pillanatra amit együtt éltünk át a múltban. A jelen érzéseimmel én magam sem voltam teljesen tisztában, ám azt tudtam, hogy akkoriban jobban szerettem a Stefant, mint akármi mást a világon. Ezért is fordulhatott elő, hogy ezzel együtt félig-meddig Klausnak is háttat fordítottam érte, melynek eredményeként történt, ami történt.

Az, hogy Stefan további kommentektől és hozzáfűzésektől mentesen ismerte el, hogy emlékszik rám kissé rosszul esett, de nem is várhattam mást, hiszen nem lehet valakit egyik pillanatról a másikra újra szerelemmel szeretni.
Mikor a másik hirtelen fölpattant és fel-alá kezdett járkálni még korántsem volt újra ereje teljében, és kissé aggódva figyeltem a hirtelen támadt elszántságát Klaussal szemben.
- Hidd el én sem adtam neki Nobel díjat a tettéért, pláne, hogy utána engem mondhatni megölt. De kérlek nyugodj le! - szóltam oda a másiknak kissé erősebb hangerővel, majd melléálltam és ellentmondást nem tűrően az ágy felé irányítottam, hiszen attól, hogy itt minden erejét belevetve mászkál ide-oda szobában nem fog megoldódni semmi.
- Maradjunk annyiban, hogy ő nem az a szokványos szerető apa típus. -huppantam le az ágyra a másik mellé, és egy érthetetlen gondolattól vezérelve egyik kezemmel kissé megsimítottam az arcát, ám gyorsan el is vettem onnan és a padlószőnyeget kezdtem bámulni.
- Tudom, hogy sok neked egyszerre ez az egész. -mondtam, miközben gondolataim mindvégig azon jártak, mi is lenne a legjobb lépés most a számomra.

Stefan szavaira hamarosan könnyek szöktek a szemembe, és minél inkább kívántam visszatartani azokat, annál jobban csípték a szememet, majd mikor ajkai az enyémhez értek kénytelen voltam elengedni azokat. Óriási vágyakozással léptem bele a csókba, ám pár pillanat múlva rá kellett jönnöm, hogy ezzel csupán hiú ábrándokba ringatom magamat, és egy hirtelen gondolattól vezérelve elkaptam a fejem a másikétól, ezzel megszüntetve a még így is édes csókot, majd kis szünet után ismét Stefan felé fordultam.
- Te már nem szeretsz. -jelentettem ki azt, amit az ösztöneim súgtak miközben a könnyeim úgy potyogtak mint egy kisgyereké akitől elvették a kedvenc játékát.
- De nem hibáztatlak. Még...tudod még nekem se világos ez az egész. -mondtam ki a valóságot, ami bár fájó volt, de mégis minden egyes szava igaz.
Ezt követően fölpattantam az ágyról, majd letörölve a könnyeimet az ajtófélfához léptem, és Dora után kiáltottam, aki eközben a nappaliban tevékenykedett.
- Kérlek vedd le a varázst a házról. Stefan nyugodtan elmehet, ha akar. - mondtam félig meddig az éppen a szobába lévő nőnek, félig meddig pedig az ugyancsak a szobában lévő fiúnak, akire mindeközben vetettem egy apróbb pillantást, ám ezekben a percekben a másik puszta látványa is fájdalmas volt a számomra. Dora eközben bólintott, és ismét lefelé vette az irányt, valószínűleg a láthatatlan fal leengedése érdekében, melynek következtében Stefannel ismét kettesben maradtunk a szobában, majd nem sokkal később egy pillanatnyi megingás nélkül végignéztem, ahogy elhagyja a házat.

A ma reggeli történelem óra csupán a kezdet volt. Még további öt óra várt rám az iskolában, és annak ellenére, hogy már sokadjára járom újra a gimnázium utolsó osztályát, mint mindig, most is nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a társasági élet sűrűjében. Hamar találtam magamnak olyan lányokat, akikkel hamar egy hullámhosszra kerültünk, és megannyi közös témánk akadt, melyeket nem lehet soha elég részletesen kibeszélni, így úgy-ahogy gyorsan eltelt az a pár óra, amit eme emberektől hemzsegő épületben töltöttem.
Miután végeztem az iskolában hazamentem, és mivel a mai szurkolólány edzés elmaradt úgy döntöttem elmegyek a helyi parkba futni, hiszen amellett, hogy nem maradhat el a napi mozgás, már vágytam valami finom falatra. A kis Sammy megcsapolása óta nemigen jutottam friss vérhez, így ideje volt bepótolni a kihagyott alkalmakat. Persze ott van Daniel, akit bármikor megízlelhetnék, de valamilyen oknál fogva úgy érzem, hogy várnom kell ez esetben a megfelelő pillanatra.
A hétköznap ruhámat laza sportosra cseréltem, és így indultam el a nem messze lévő erdő melletti parkba. Miután láttam, hogy van egy ösvény, ami a városból kifelé vezet, úgy döntöttem azt választom, és ha szerencsém van, nem én leszek az egyetlen, aki jobban kedveli a nyüzsgéstől távoli sportolást. Nem is kellett sokat várnom arra, hogy szembe találjam magam valakivel. Egy 30-as férfi futott velem szemben, mire kapva az alkalmon egy látványos esését produkáltam mire a pasas megállt, és nagylelkűen segített nekem felkelni.
- Jól van? – kérdezte érdeklődő tekintettel, ám nem is sejtette, hogy jelen pillanatban nem éppen értem kéne aggódnia.
- Igen. Köszönöm, hogy felsegített. Ritkán jön erre bárki is. – mondtam kedves hangvételben, azonban a legfőbb célom az volt, hogy az állításom a férfi megerősítse avagy cáfolja, mivel nem szeretném ha bárki is meglátna táplálkozás közben.
- Nem igazán futnak errefelé az emberek. Tudja, az állattámadások kezdete óta nem igazán találkozok ezen az úton senkivel. Magának se erre kéne futkosnia. – figyelmeztetett a férfi az esetleges veszélyekre, miközben hamar ráébredtem, hogy az állattámadások errefelé egyenlőek a vámpírtámadással. A hivatalos szervek általában, ha tudják is mi folyik valójában, eszük ágában sincs megosztani a lakossággal, ami teljes mértékben érthető is.
Mivel nem igazán voltam beszélgetős kedvemben, és Daniel érkezése előtt rendbe akartam szedni magam jobbnak láttam a lényegre térni, és egy gyors átváltozás után élvezettel haraptam a korábbi segítőm csuklójába, majd egy fának taszítva az illetőt nyugodtan kiélvezhettem a belőle áramló vér minden egyes cseppjét. Nem igazán törődtem azzal, hogy mennyit fogyasztok belőle, így hát miután a férfi minden ellenállása megszűnt egyszerűen bentebb hajítottam a fák közé, majd a számat megtörölvén vámpír sebességgel haladtam vissza a lakhelyem felé. Mikor visszaértem a tisztásra újra normál futó üzemmódban tértem vissza a házba, és immár jóllakottan álltam a zuhany alá.
Nem igazán akartam feltűnő ruhában ajtót nyitni, így a szokásos otthoni rövidgatyómba bújtam és a melltartót ezúttal mellőzve, egy kényelmes pólót vettem magamra.
Miután végeztem a készüléssel rendeltem két adag kínait, ami fél óra múlva meg is érkezett, és a nappaliban lévő kis asztalkára raktam a két kis dobozt a már előre odakészített üdítő és evőpálcikák mellé.
Szerencsére a kajának nem volt ideje kihűlni, mivel nem sokkal meghallottam, ahogyan vélhetően Daniel autójával a ház elé parkol, és mielőtt csöngetett volna már ki is nyitottam az ajtót a számára.
- Hello szépfiú. –köszöntöttem a srácot, majd a fölsőjénél fogva bentebb húztam a lakásba és egy érzéki csókkal köszöntöttem az otthonomban, miközben folyamatosan irányítottam, míg a nappalihoz nem értünk, amikor is megszakítottam a csókot, vélhetőleg csupán ideiglenes hatállyal.
- Meglepetés! –jelentettem ki éneklő hanggal a fiú számára. – Remélem szereted a kínat! –tettem hozzá mosolyogva, majd lehuppantam a kanapéra.

Az első óra elég mozgalmasan telt. Legalábbis az eleje, és sikerült a nap további részében megúsznom, hogy a legjobb spanom vagy Meredith rámszálljanak azzal, hogy „Mégis hogyan merted?” Valahogyan el tudtam volna ezt képzelni. Bár azt hiszem, hogy normál esetben Sam nem dramatizálná túl ennyire a dolgokat, de az oldalán azzal a lánnyal már bizonyára is komolyabbnak állítaná be a helyzetet, mint amilyen. Mindenesetre nem volt kedvem magyarázkodni, elmondani, hogy mi zajlik le bennem, főleg mert a szokásosnál is türelmetlenebbül vártam ennek a napnak a végét. Ó, igen, ez is Rebekah hibája. Ha már foghatom valakire, akkor az ő, mert eléggé sikerült felkeltenie az érdeklődésemet azzal a papírlapocskával, amit a kezembe csúsztatott a történelemórát követően. Ma este... Nála... Egyedül lesz... Nos, nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ezek a kijelentések egyértelműen azt szolgálják, hogy izgatottam várjam az estét. Ha nem róla lenne szó, hanem csak egy átlagos csajról, akkor biztos lennék benne, hogy a nap végére megkapom magamnak, de nála sosem tudni, így bár igyekeztem kiverni a fejemből az efféle gondolatokat, egyre csak vissza-visszakúszott az agyamba a lány nedves és félmeztelen képe, ahogyan először megláttam. Mondanom sem kell, hogy éppen emiatt az összes többi órán is nagyjából csak annyi figyelmet sikerült tanusítanom, mint az elsőn. Nem mitnha egyébként nagyon lelkes lennék tanulás irányába, de az agyam nagy részét lefoglalta a fantáziavilágom, melynek főszereplője természetesen Rebekah volt. Komolyan, mint Femme Fatale: megjelent az életemben, és mindent a feje tetejére fordított. Eddig biztos voltam benne, hogy nincs olyan lány, akit ne kapnék meg és hogy mindig én irányítok. Ez utóbbit sikerült megcáfolnia a lánynak, és nem tudom, hogy melyik volt az a pillanat, mikor átvette a vezetést, és elcsaklizta tőlem az ászomat, de nagyon jól csinálja, és csak ámulni-bámulni tudok.
Végül aztán eltelt ez a nap is, és edzést követően, ami fárasztóbb volt, mint amilyenre számítottam, egyenest hazamentem. Lehet, hogy csak azért tűnt megerőtetőbbnek, mert azon járattam az agyamat, hogy mi lesz az este, ahelyett, hogy arra figyeltem volna, ki dobja nekem a labdát. Párszor keményen belém is jöttek, aminek hála a földre kerültem, és az edző leüvöltötte a fejemet, miszerint, hogyha így folytatom, búcsút inthetek a sportösztöndíjamnak. Isten – már ha létezik – látja lelkem, hogy ez az, amit legkevésbé sem akarok, de az, hogy nem láttam a szurkolólányokat a pálynánk szélén edzenni eszembe jutatta Rebekah-t... ismét. Bár azt hiszem, még érdekesebb lett volna a helyzet, ha ott vannak. Talán akkor még kevésbé tudtam volna figyelni a játékra. Mindezért jobb lesz, ha megtanulom kiverni Őt a fejemből, és tenni a dolgom. Nem kellene hagynom, hogy így az orromnál fogva vezessen. Csakhogy sajnos, így hogy nem látom őt, sokkal könnyebb megígérni magamnak, hogy igenis alfahím leszek, mint mikor a közelében vagyok. De azért igyekszem, elvégre is ő is csak egy csaj a sok közül, semmi extra, de tényleg... Hm, miért érzem úgy mintha fölöslegesen csapnám be magam?
A délután őrjítő lassúsággal telt, mintha csak kínozni akarna, én pedig kész voltam, hogy abban a pillanatban bepattanjak az autómba, mikor hanyatlani kezdenek a Nap fényes sugarai. Nem tudom, hogy a lány mit gondolt estének, de magára vessen, ha korán vagy későn megyek, elvégre is ő volt az, aki nem adott meg pontos időpontot. Nem volt otthon senki, úgy döntöttem úszok pár hosszt az alagsorban lévő medencénkben, elvégre is szégyen, hogy Rebekah úgy elvert a minap, és mire használjam ki ezt a „kacsalábon forgó palotát”, amit apám építetett, ha nem ilyesmikre. Ezt követően gyorsan még lemostam magamról a klóros vizet, majd visszavettem az aznapi szerelésemet, és látván, hogy hamarosan sötétedik, beültem a kocsimba. Gondoltam rá, hogy illene vinnem valamit, de kaját nem akartam, mert sejtettem, hogy arról a lány akar gondoskodni, más értelmes pedig nem jutott eszembe, szóval mielőtt elhajtottam volna aházunktól, tettem egy látogatást anyám fehér rózsa bokrainál, és egy szálat levágtam. Elvégre is a virágot – meg az ékszert, de az még ráér – minden nő szereti.
Nem volt nehéz megtalálnom Rebekah házát, bár arra nem számítottam, hogy ennyire a város szélén lakik. Leparkoltam, bezártam a kocsit, majd az ajtóhoz indultam, hogy becsöngessek, de a lány, mintha csak várt volna rám – bár mondjuk ez a természetes – szélesre tárta az ajtót, de mielőtt akárcsak megszólalni lett volna időm, szinte berántott, és ajkait az enyémekre tapasztotta. Belemosolyogtam a csókba, és átöleltem a derekát, miközben hagytam, hogy a ház belsejébe irányítson.
- Igen, szeretem – válaszoltam, miután egy pillanat alatt felmértem, hogy micsoda finomságokat készített a kis asztalra, majd figyeltem, ahogyan leül a nappali kanapéjára, majd hozzátettem, miközben leültem mellé: - De úgy tűnik, hogy a New York-i lányokat jobban – villantottam felé egy elbűvölő mosolyt. Röviden végignéztem a nagynénjének a házán, majd rajta legeltettem a tekintetemet, s közben mosoly bujkált a szám sarkában. Muszáj volt megjegyeznem: - Ha mondtad volna, hogy ilyen otthonos fogadtatásra számítsak, én is lentebb öltöztem volna – utaltam arra, hogy míg rajta egy sort és top van, melyek tökéletesen kiemelik alakját, én itt veszítek pólóban meg farmerban... bár remélhetőleg az este végére mindkettőtől megszabadulhatok.
- Szóval... a suliban azt mondtad meg kell még érted küzdenem. Mégis mit kell tennem, hogy elnyerhessem a kegyeidet? – vágtam rögtön a dolgok közepébe, és felvont szemöldökkel néztem rá, ajkaimon pedig halvány mosoly játszott. Figyeltem azokat az ékkőként ragyogó kék szemeket, de mielőtt válaszolhatott volna, egyik kezemmel a füle mögé simítottam pár szőke tincset, majd mikor visszahúztam a kezem, ott forgattam az ujjaim közt azt a bizonyos rózsaszálat, amit otthonról hoztam. Gyerekes kis varázstrükk, nem? De ha már az ember tud, akkor miért ne kápráztathatn el a kiszemeltet ilyesmikkel? Főleg hogyha 7 évesen az volt a célja, hogy hivatásos bűvész legyen!
- Nézd csak, még virágot is hoztam – jegyeztem meg hamiskás vigyorral az arcomon, és felé nyújtottam a növényt. – Tudtad, hogy a fehér rózsa azt jelenti, „méltó vagyok hozzád”? – kérdeztem, és egy pillanatra az említett növényre néztem, majd vissza Rebekah-ra. Kivételesen ez nem csak szöveg volt, hanem igaz is, és nem tudnám mindezt, ha anyám nem lenne oda a virágokért, de most még ennek is hálát adok. De hogy igaz-e, az más tészta.

Mosolyogva konstatáltam, hogy a fiú a kínai étel szerelmese, ám emellett meggyőződésem volt, hogy ha nem éppen lenne a kedvence, akkor is szó nélkül megette volna, amit jó barátnő módjára elé rakok. A következő megjegyzésére úgy gondoltam ideje ismét elővennem titokzatos énemet, és kicsit megdolgoztatni a másik agytekervényeit.
- Egy szóval sem mondtam, hogy New York-i vagyok, csupán azt, hogy onnan érkeztem a városba. –mondtam sejtelmes huncutsággal. Az, ahogyan mindeközben a fiú végigpásztázott tekintetével a házon, majd ismét felém sodródott a tekintete azt hiszem láttam megcsillanni annak a vágyódásnak a szikráját, amit elsődleges célom volt elérni. Mindenesetre muszáj volt ismét rámosolyognom, mivel a csábos ívet rajzoló ajkai még az én kissé nehezen megnyíló szívemet is átmelengették egy pillanatra. Persze, mivel nőből vagyok nem volt nehéz őszinteséggel belerejteni pár gondolatot a szemeimbe, hiszen akármilyen fagyos is legyen egy lány, biztos, hogy Daniel kisugárzása, illetve a hozzá tartozó külleme őt is az érzők világába rángatja, ha nem is hosszú ideig, egy csalfa, mocskos gondolat erejéig biztosan.
Nos, a nagy baj az volt, hogy ez a csalfa gondolat nálam kicsit tovább tartott, mint kellett volna, és volt olyan momentum mikor már-már elvesztem a másik szemeiben, ami, nos, nem volt túl jó jel a ragadozó énem számára, ám annak, aki a szeretetre vágyik a lehető legjobb.
A pillanat idézőjeles varázsát Daniel férfias hanghullámai szakították meg, és tőlem szokatlan módon kissé nehezen szedtem össze a válaszhoz szükséges szavakat az agyamban, de a fiú apró, ám mégis kedves varázs trükkje felmentett az azonnali válaszadás alól. Abban a pillanatban egyszerre töltötte el melegség a szívemet, ám ekkor költözött bele az emlékezés fájdalma is. A mosolyom szikrázóból lassan kissé keserűvé vált, és a már-már magába kerítő rózsaszín buborék egy-kettőre szétdurrant, és ismét a rideg páncél kezdte körbevenni a szívemet.
- Szép. –tettem hozzá még mindig enyhe mosollyal, tekintettemmel pedig a virág szirmai között elveszve, hiszen utoljára fehér rózsát életem talán egyetlen igazi szerelmétől, Stefan-től kaptam. Mindenesetre jókor jött ez a pofon, vissza kellett térnem a valóságba, és realizálnom, hogy az érzelmek világa nem éppen nekem való. Az érzéketlen, gyilkos csábító az én igazi énem. Hiszen mire is mennék egy újabb szerelemmel, ha tudom, hogy az előbb utóbb úgyis elhagy, ha pedig nem ő távozik magától, majd a bátyám tesz róla, hogy kikerüljön a képből. Eddig is bármelyik momentumra visszagondolok az életemből, ha egy kicsit is kezdtem volna kitárni a szívemet, mindig én húztam a rövidebbet, és vagy az illető élt vissza a dologgal, vagy Klaus nem tudta elviselni azt, hogy rajta kívül mást is szerethetek.
- Nekem több kell annál, mint amit a mesékben láttál. – villantottam meg hozzá rideg, és egyben senki által meg nem fejthető vigyoromat, majd a kezemet a fiú combjáról elkezdtem felfelé csúsztatni, és közben kissé megakasztottam körmeimet a pólójában, melynek hatására egy pillanatra kivillant Daniel kockás hasfala, ám a mellkasához érve megszakítottam az érintést, és az egyik doboz felé nyúltam.
- Együnk mielőtt kihűlik. Hidegen már nem az igazi. – mondtam természetes hangsúllyal, majd az odakészített evőpálcikák közül fölvettem kettőt, és a segítségükkel elkezdtem enni a még langyos ételt.
- Finom. –jegyeztem meg közben a másik felé, és az étel gondolatára a valódi táplálék gondolata kezdett előtérbe kerülni, ám a délutáni adag után egyenlőre nem éreztem elérkezettnek az időt, hogy eme igencsak vonzó fiú vérébe is belekóstoljak. Különben is, a mi kis játékunk, ami valójában inkább az enyém, túl kifinomult volt ahhoz, hogy csak így véget vessünk a mókának, és a lényegre térjünk. Újra elmondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy ezt a szívtiprót teljesen magamba bolondítsam, és a végén egy végtelenül kiszolgáltatott fiú legyen belőle, csakhogy végre ne én legyek az, akit a földbe döngölnek, hanem ezúttal a nevető fél szerepe kerüljön rám.
- Na és mondd, belőled hogyan lett ilyen, az életet csak úgy habzsoló macsó? Nem törődöm szülők? Esetleg kegyetlen apa? –kérdeztem bele a dolgok közepébe, miközben egyik kezem az övére raktam, és mélyen a szemébe fúrtam a tekintetem, azt sugallva, hogy nekem bármit elmondhat. Mert hát, ha a belső titkok a felszínre kerülnek, már nem kell sok a teljes sikerhez.
- Hidd el, sajnos tapasztalatból tudom milyen, ha az embert otthon a szeretet helyett a rideg valóság várja. –adtam meg a kezdő lökést a srácnak egy őszinte gondolat segítségével, és csak remélni tudtam, hogy elég lesz ahhoz, hogy megeredjen a látszólag nemtörődöm szívtipró nyelve, akinek biztos vagyok benne, hogy van mit elém tárnia.

Állítólag rossz dolog a kíváncsiság. Azt mondják, hogy rengeteg rossz dolgot okozott már az emberek olthatatlan tudásvágya, és ott vannak természetesen a tanmesék, melyek arra buzdítanak, hogy vegyünk kicsit vissza az érdeklődésünkből. Pandóra szerencséjének történetéről már bizonyára mindenki hallott. A lánynak megmondták, hogy nem szabad kinyitnia férje, Prométheusz ládáját, de ő csak azért is megtette, és ezzel mindenféle szörnyűséget szabadított a világra. S hogy én honnan tudom ezt? Talán meglepő, de volt egy időszakom, mikor kifejezetten érdekelt a történelem, annak is inkább ez a mitológiákkal kapcsolatos része, de azt hiszem, akkor még hatodikas lehettem. Na, mindegy, az idő eltelik, de efféle történetek megmaradnak az emlékezetemben, és most ahogyan megláttam Rebekah sejtelmes mosolyát, és ismét egy rejtélyes megjegyzéssel örvendeztetett meg, ez ugrott be. Nem tudom, hogy ez-e a célja vagy hogy van-e egyáltalán ezzel célja – miket is beszélek, a nőknek mindig van! – de nálam azt sikerült elérnie, hogy egyre kíváncsibb legyen mindennel kapcsolatban, ami hozzá kötődik.
- Na, és szóval, ha nem New York-i vagy, akkor mégis milyen? – érdeklődtem, de pillanatokkal később már olyan arcot vágtam, mint aki időközben rádöbbent saját kérdésének válaszára, s emiatt féloldalasan mosolyogva hozzátettem: - Ó, bocsánat! Butaság ilyet kérdezni egy angyaltól! – bókoltam kedvesen, majd a rózsás trükkömmel próbáltam meg elvarázsolni őt magát. Tudom ostobaság, hiszen sosem volt arra szükségem, hogy egy lányért bármit is tennem kellett, de most mégis így éreztem, aztán meg Rebekah is megmondta. Eddig mindig az volt, hogy a csajok csak úgy tapadtak rám. Hogy mi vonzotta őket? A külsőm, a pénzem vagy netán a tény, hogy ígéretes sportoló vagyok? Nem tudom, talán nem is érdekel igazán, de épp ezért mindig csak kiélveztem az ideiglenes skalpjaim nyújtotta élvezeteket, majd könnyűszerrel továbbléptem. Nem fájt a szívem miattuk. Viszont a gondolat, hogy Rebekah képes lenne visszautasítani, hogy érte még meg kell küzdenem, nos, ez mindenképpen szúrta a szememet. Ezért elhatároztam, hogy bevetem minden rendelkezésemre álló módszert. Hogy a rózsa működött-e? Fogalmam sincs, mert különösebb meghatódottság vagy egyéb tükröződését nem láttam a lány arcán. Bár mit is gondoltam! Bizonyára rengeteg pasi hevert már a lábainál, és nem ez lenen az első eset, hogy virágot kap. Viszont az első, hogy én adok. Oké, legközelebb jöhet az ékszer, döntöttem el.
A lány mondanivalóját szinte nem is hallottam, vagy legalábbis nem fogtam fel az értelmét, mert túlságosan is lekötötte a figyelmemet az, amit művelt. Nagy önuralmamba telt, hogy ne rántsam vissza magamhoz, mikor megszakítva az érintését a kínai kaja felé nyúlt.
- Oké – nyögtem ki nagy nehezen, és követtem példáját, ami a doboz és evőpálcák magamhoz vételét jelenti. Elég nehéz volt egy olyan fizikai szükségletemre gondolni, mint az evés, azok után amit csinált, és amit ez megmozgatott bennem, ráadásul az sem segített, hogy éreztem bódító illatát, és Őt magát olyan közel magamhoz – és mégis távolt – hogy az már fájt.
A kínai kaja gyorsabban elfogyott, mint amire számítottam, és Rebekah azonnal belevágott a lelkizésbe, mire képtelen voltam visszafojtani egy „nem-akarok-róla-beszélni” sóhajt. Hallgatva, amit mondd, és látva az érdeklődést azokban a zafírként ragyogó szemekben, ott tekergőzött bennem egy érzés, hogy talán, esetleg elmondhatnám neki, mi nyomja a lelkemet. De igazság szerint nem vagyok az a fajta, aki hát lényegében a második randin máris mindent a csaja elé tár… vagy fogalmazzunk úgy, hogy egyáltalán bármit a csaja elé tár, még a haverjaim sem tudják ezt rólam. Egyetlen ember, a legjobb spanom, Sam az, aki tisztában van azzal, hogy milyen is igazából a családi hátterem. Bár szerinte ez nem jogosít fel arra, hogy így viselkedjek.
Végül leplezett zavarral felnevettem, és kihúztam a kezemet az övéből, miközben a tekintetemet is elszakítottam az övétől. A szemébe nézve nem tudtam volna megtagadni a válaszadást, viszont a falon függő csinos kis óra mutatóját bámulva könnyebb volt kimondani a szavakat:
- Lehet, hogy kettőnk közül neked van leosztva a titokzatos kártya, de ha lehet erre nem válaszolnék. Nem most – finomítottam a helyzeten, majd eszembe jutott valami, amivel a saját kíváncsiságomat is legyűrhetem, ezért visszafordultam hozzá, és kajánul vigyorogva kiegészítettem: - Hacsak nem felelsz te is egy kérdésemre! Hm, mit szólsz? Felelsz vagy mersz… Vagy legyen inkább „felelsz vagy vetkőzz”? – vontam fel a szemöldökömet továbbra is szélesen mosolyogva, és kíváncsian vártam a válaszát. Ha hajlandó belemenni a játékba, akkor szívesen felelek neki, de cserébe nekem is lennének kérdéseim, és ha közben a ruhák is lekerülnek, annál jobb!

Daniel hezitálása a válaszadás előtt valamilyen szinten jót is jelentett, hiszen az egyértelmű volt, hogy ha most nem is mondja el a nyilvánvalót, idővel biztosan elmondja. Az, hogy nyilvánvalónak tituláltam a szituációt nem véletlenül történt, hiszen több mint 1000 évnyi tapasztalat, és egy ősboszorkány anya is az én oldalamat erősítette, melynek hála a megérző képességem egy átlag vámpírénak is legalább a tízszerese. Aztán nem egy olyan fiút láttam már, aki a haverjai előtt adta a menőfiút, míg otthon az apja verte, az anyja meg rá se bagózott, a szép kis lila foltokat pedig egy-egy túlzott piálásba torkollott éjszaka rovására írta a rákérdező személyek előtt. Persze mivel Danielen külső sérülések nyoma az elmúlt egy hétben mióta ismerem nem igen voltak, így inkább a belső sebek iránti kutakodás lesz az, ami az ő esetében előbb vagy utóbb, de meghozza a kívánt sikert, már ami az én szempontomból a sikert jelenti. Természetesen nyugodtan foghatnám magam, megigézhetném, és itt azonnal a vérét vehetném, de akkor csak a szokásos győzelmi díjat kapnám, ami sajnos az évek során kopott az értékéből. Nekem valami kézzel foghatóbb kell, föl akarom forgatni az áldozat egész életét, teljes mértékű megsemmisülést kell elérnem nála. Első lépésként jöhet az érzelmi kötődés, aztán megismerkedhet az igazi énemmel, majd ha elérkezett az ideje összeugraszthatom a barátaival, és végezetül, mikor már csak én maradok neki eldobom mint egy rongyot és még talán vámpírrá is változtatom; csak, hogy teljes legyen a kép. Szóval ez a terv, és az én feladatom az, hogy rideg maradjak, és ne essek a saját csapdámba, mivel nehéz elismerni, de a mai napon már igen közel álltam ahhoz, hogy átadjam magam a rég elfeledett emberi énem adta vágynak, annak, hogy szeretve lenni jó, ám az utolsó ilyen jellegű hibám felelevenítése ráébresztett arra, hogy sokkal egyszerűbb mindezt elnyomni, és csupán a szórakozásnak élni.
- Megértem, de tudd, hogy Rám bármikor számíthatsz. –mondtam olyan bájosan és szívhez szólóan, hogy már szinte én is elhittem. Persze csak hogy el ne felejtsem, miért is ezt a fiút szemeltem ki magamnak, jött az az ajánlat, amit bűn lett volna visszautasítani, még egy olyan romlott személynek is mint én. Hiába, ember a fiú, de vámpírokat megszégyenítő módon érez rá arra mikor, mi is a helyzethez leginkább passzoló gondolat.
- Miért is ne? De mint azt már észrevetted rajtam csupán három ruhadarab van, míg te úgy be vagy öltözve mint aki Szibériába volt telelni. Egyenlőséget akarok. Csupán három ruhadarab maradhat, egy cérnaszállal sem több. –vettem elő ismét cserfes énemet - Mondjuk kezdhetnénk is ezzel. - majd meglepő ügyességgel és gyorsasággal csatoltam ki a fiú övét, majd egy rántással ki is húztam a helyéről, és pár pillanatnyi huncut lóbálás után a földre ejtettem azt.
- Ha nem haragszol a zoknit nem én rángatnám le rólad. –tettem hozzá mosolyogva, és közben a mellettünk lévő egyik üdítős flakonért nyúltam, majd az asztalon lévő poharakat mellőzve az üvegből kezdtem inni.
- Nos, a kérdésem változatlan. Mi eredményezte nálad ezt az életvitelt? Hidd el, aki kicsit is törődik veled, látja a ki nem mondott érzelmeket a tekintetedben, akárhányszor csak a szemedbe néz Herondale.- ismételtem meg a korábban feltett kérdésemet miután ismét a kanapé mellé helyeztem megkezdett flakon üdítőt, és ismét elkaptam a másik pillantását, ám ezúttal úgy, hogy egyáltalán nem állt szándékomban elengedni.

Nem is az volt a gond, hogy nem akartam elmondani neki, hanem nem tudtam volna, mit elmondani neki. A dolog miértjén nem szokásom gondolkozni. Az emberek változnak, én ezt elfogadom, és továbblépek. Magamat pedig ismerem épp eléggé ahhoz, hogy ne zavarjon a dolog, és pedig ilyen vagyok, mióta csak az eszemet tudom. Milyen is pontosan? Pökhendi, nemtörődöm, néha talán érzékelten, amúgy szemtelenül flörtölő, és a többi és a többi. Ennek ellenére imádnak, elég népszerű vagyok a suliban főként a lányok körében mit ne mondjak. Pedig nem is ismernek, beleszeretnek a látszatba, megelégszenek azzal, amit a felszínen találnak. Pedig attól még nem biztos, hogy finom a szaloncukor, ha csinos a csomagolása. Hú, hát ez a világ lehető legrosszabb hasonlata volt! Na, mindegy, csak annyit akartam kifejezni vele, hogy eddig egy csajomat sem érdekelte igazán, hogy milyen vagyok vagy hogy miért, s hogyan váltam ilyenné. Ez a kép, amit másoknak mutatok, természetesen nem egyezik meg száz százalékosan azzal, ahogyan például az igazi barátaimhoz fordulok. Sam-mel példuál már olyan rég óta ismerjük egymást, és vagyunk haverok, hogy előtte fölösleges lenne megjátszanom magamat, és bár a gimiben állandóan ezt teszem, szinte már fel sem tűnik, mert az is én vagyok. Hiszen tényleg én vagyok, egy részem, mégpedig a külső, ahogyan ismernek mások, akik ítélkeznek. És persze alapot is adok az előítéleteknek, no meg a kritikának és a pletykáknak. Lehet, hogy önzőség vagy egyszerűen csak nagyképűség, de szeretem, ha az élet pezseg, leginkább körülöttem. Nem szeretek unatkozni, alapvetően egy türelmetlen ember vagyok, ezért ha nincs semmi, akkor teszek valamit, hogy legyen végre! Nos, ez a „valami” általában azt takarja, hogy felszedek egy csajt, aki szórakoztat. Ez már csak így működik az én kis világomban. És itt jön Rebekah 25 milliós kérdés: mi miatt van ez így?
- Egyenlőség? Én benne vagyok! – bólintottam kiszélesedő vigyorral, miközben a lány a nadrágomhoz nyúlt, és egy pillanattal később már meg is szabadított az övemtől. Röviden elnevettem magamat a következő megjegyzésére, majd leoperáltam magamról a Converse cipőket, és kibújtam az említett ruhadarabokból. Boxer, farmer, póló. Három, azaz pontosan három és egy cérnaszállal sem több ruhadarab, amennyi rajtam maradt, és ezt cseppet sem sajnáltam, mert tudtam, hogy éppen ennyi van a lányon is. Ez pedig azt jelentette, hogy nem visel melltartót, ami eléggé izgató gondolat volt, bár erre már korábban is rájöttem, mialatt tüzesen átvizsgáltam, és nem volt kevés idő, míg rávettem magamat, hogy az agyam működése folytatódjon.
- Aha, szóval nyitott könyv lennék? – kérdeztem vissza Rebekah szemébe nézve, mikor megismételte a kérdést, és tett egy megjegyzést, ami igencsak éles megfigyelésre vall. Egy kicsit is törődik velem? Jó, hogy mondja, mert apámnak eddig nem tűnt fel, ez pedig csak bebizonyítja sokadjára, hogy nem sokat jelentek neki, leginkább csak csalódást. Megköszörültem a torkom, majd tettetett lazasággal belevágtam a válaszba: - Elég gazdag a családom, de ennek ellenére az apám mániája, hogy sportösztöndíjasként be kell kerülnöm egy jó nevű főiskolára csakhogy öregbítsem a Herondale-ek hírnevét. Ám ezen kívül semmi sem érdekli velem kapcsolatban, mindkét szülőm túl munkamániás ahhoz, hogy foglalkozzanak egy szem kicsi fiukkal. De nem gáz, így legalább élvezhetem az életet! – váltottam a hirtelen komollyá vált hangnememet ismét csevegőre, és még egy vigyort is megeresztettem a lány felé, majd teljes testtel felé fordultam.
- Kielégítő válasz? – kérdeztem, de nem igazán érdekelt a válasz. Ennél mélyebben nem szándékoztam vele megvitatni életem csetlő-botló dolgait, egyelőre legalábbis semmiképp sem. – Akkor azt hiszem, én jövök. Mondd csak, minden pasidat próbára teszed, mielőtt beadod a derekad? – tettem fel az én első kérdésemet, ami részemről csak bemelegítő volt, ám cseppet sem olyan kínos, mint amilyet ő feltett, viszont érdekelt a válasz. Nagyon is.

-Hát azt hiszem kinyitnom már sikerült azt a bizonyos könyvet, de sajnos még csak az első fejezetnél tartok. –adtam félig meddig kitérő, félig meddig pedig elégséges választ a fiú kérdésére, hiszen azt, hogy nyitott könyv lenne a számomra még nem mondanám, de jó emberismerő lévén elég sok mindent meg lehet tudni a mozgásából, az apróbb gesztusaiból, na és persze a tekintetéből. Nem véletlenül alakult ki a mondás, mely szerint „A szem a lélek tükre”. Mindenesetre, tényleg sok olvasnivaló maradt még abban a könyvben, tele titkokkal és fordulatokkal, ám mindenképpen szándékomban állt azt kiolvasni, csak sajnos ahhoz még idő kell, de úgy érzem kevesebb, mint azt előzetesen hittem.
A tekintetem el nem véve a fiúról hallgattam végig a válaszát a kérdésemre, ami azon kívül, hogy Daniel közben a még csupán kevesek által látott komoly arcát mutatta meg, még azért is meglepő volt számomra, mert elsőre azt gondoltam, hogy válaszadás helyett inkább egy ruhadarabtól szabadul meg, így nem hagyva, hogy tovább lapozzak a 10. oldalnál az ő kis jelképes könyvében.
- Becsülendő, hogy képes vagy így felfogni a helyzetet. –reagáltam az őszintének tűnő válaszára, ám az utolsó mondat közben inkább azt láttam rajta, hogy könnyebb neki ezt az életet élni, mint szembenézni a problémáival. Természetesen ez esetben semmi jogom elítélni őt, hiszen több száz évig menekültem az apám elől, ami azért pár dologban különbözik Daniel helyzetétől, de a lényeg ugyanaz: mindig könnyebb elfutni, mint harcolni.
Aztán a nemtörődöm szülő alakjának is lehetne rosszabb kivetülése az életére. Kezelhetné úgy mint Klaus, hogy közben mindenkit elmar magától, de ez a srác legalább a barátai között megtalálta azt a boldogságot, ami szükséges minden ember számára. Bevallom őszintén, kicsit meginogtam abban, hogy pont rajta kéne levezetnem az éppen aktuális szórakozási hajlamaimat, de már elég mélyen belemásztam ebbe a dologba ahhoz, hogy már semmi kedvem nem volt visszatáncolni.
És úgy tűnik a fiúnak se, mármint a játéktól, hiszen megérkezett az első kérdés felém is, ami ahhoz képest mint amit az enyém után várni lehetne, igencsak light-osnak hatott.
- A-a. Csak azt, aki talán komolyabban is érdekelhet. –adtam sejtelmes választ a kérdésre, miközben széles mosolyra húztam a számat, és a közben a szemembe hulló hajamat a fülem mögé tettem.
- Na de most megint én jövök. –vigyorodtam el, és úgy döntöttem, hogy mielőtt túlságosan faggatózóssá változna a történet én is egy kissé lazább kérdést teszek föl Danielnek.
- Hány nővel feküdtél már le eddig, és abból mennyi volt az, akit nem csak egy szimpla skalpnak tekintesz? – kérdeztem, és mielőtt kifogásolhatná a másik a két, kérdés egyben témát elébe mentem a dolgoknak.
- Ja, és mivel ez egy összetett mondat volt, egy kérdőjellel, egy kérdésnek számít. – húztam föl kissé pimaszul a szemöldököm, majd a fiú felé fordulva törökülésbe helyezkedtem, és a kanapé karfájának dőlve vártam a válaszát.

Gondoltam, hogyha már egyszer belemegy a játékba, amit én hoztam fel, akkor nem lövöm le a poént rögtön az első kérdésnél, ezért válaszoltam inkább a kérdésére, minthogy álltam volna neki a vetkőzésnek. Bár igaz, semmi poén nincs benne azok után, ami a medencénél esett meg, szóval végül is mindegy lett volna, de azt hiszem, hogy ez a fordulat ezen az estén még várat magára, bár már nem sokat.
- Mi mást tehetnék? – tettem fel a költői kérdést, melyre nem vártam választ. Sok éven keresztül próbáltam tenni apámnak a szépet, igyekezni, hogy minden, amit csinálok elnyerje a tetszését, de sosem volt elég, sosem voltam elég jó neki, emiatt egy idő után már nem is érdekelt, és most már talán változtatni sem akarok a dolgon. Meg nem tudom, mit tehetnék még. Úgy gondolom, hogy nem én vagyok az, aki csalódást okoztam, hanem ő, aki túl magasra tette a lécen. És bizonyos szempontból Rebekah sem teszi alacsonyabbra, de vele ez a játék új és izgalmas, szóval meg van benne minden, amit szeretek.
- Hm... ez hízelgő – mosolyodtam el szélesen, mikor válaszolt a kérdésemre. Annak ellenére jó jelnek vettem, amit mondott, hogy erősen feltételes módban volt az egész: talán érdekelhet. Az egyértelmű, hogy engem idegileg ezen rövid idő alatt is szinte megkínzott, szóval meg van rá az esélyem, hogy érdeklem, bár azt hiszem, akkor nem lennénk most itt, ha nem ez lenne a helyzet.
Kicsit megdöbbentett a kérdése, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar a dolgok közepébe vág, de mielőtt kioktattam volna, miszerint két kérdőszó szerepelt a mondatában, máris felhozott egy érvet saját mentségére, ami ellen már nem tudtam, mit szólni, így csak megcsóváltam a fejemet, hiszen megint ő győzött, bár ezúttal csak szóban, pontosabban még magát a szócsata részt is megelőzve.
- Ha nem haragszol, ez magánügy – vigyorodtam el ugyanolyan pimaszul, mint ő, és megrántottam a vállam, majd megfogtam a pólóm alsó szegélyét, és egy gyors mozdulattal lehúztam magamról a fölsőt, ami hamarosan oda került az övem meg a többi ruhadarab mellé, amitől már megszabadultam a mai nap. Talán nem kellett volna annyira meghökkentenie ennek a kérdésnek, mert ilyen vagy olyan formában elég sok lány szegezte már nekem a kérdést, mely szerint ő többet jelent-e nekem, mint holmi skalp vagy hogy volt-e egyáltalán, aki többet jelentett. Skalp vagy sem, tisztelen annyira azokat, akikkel eddig akármilyen jellegű kapcsolatom volt, hogy nem beszélem ki a hozzájuk fűződő eseményeket. Szóval bármennyire is megtehetném, nem az a fajta srác vagyok, aki egy jó este után másnap a kocsma közepén azt ecseteli a haverjainak, hogy mit is csinált a tegnap esti csajjal. Lehet, hogy sokan ilyennek gondolnak, és tévednek, de nem zavar, mert akik tényleg ismernek, tudják, hogy legalább ilyen szempontból tisztességes vagyok. És lehet, hogy az ex-eim vagy csak alkalmi partnereim bunkónak meg miegyébnek gondolnak, de amiatt nem panaszkodhatnak, hogy mocskos részleteket adtam volna tovább róluk.
Most, hogy rajtam már mindösszesen két ruhadarab volt, bennem volt a késztetés, hogy a Rebekah tökéletes külsejét takaró ruhaneműk számát is csökkentsem, de inkább azt a kérdést tettem fel, amelyre érdekelt a válasz, mióta csak elültetett egy gondolatot a fejemben egy korábbi megjegyzésével.
- Az én kérdésem pedig: mire gondoltál, mikor azt mondtad, hogy tudod, milyen mikor az embert otthon a szeretet helyett a rideg valóság várja? – kérdeztem igyekezvén, hogy minél pontosabban tudjam idézni iménti szavait. Ez most részemről volt egy, a komolyabb kérdések közül, de úgy éreztem, mintha apró homokszemcséket hintett volna el előttem egészen idáig, és melyek végül elvezetnek majd a kulcshoz, mely szívének lakatja. Először is, az iskolában megjegyezte, hogy nem szeretne a szüleiről beszélni, akkor azt gondoltam, hogy netán elhunytak, és azért költözött a nagynénjéhez, de lehet, hogy egészen más dologról van szó, hiszen lehet, hogy szinte elmenekült otthonról. Nem tudom, de szeretném, és a kérdésem lényegében erre vonatkozott, mert a keserűség, amit az idézett szavakból leszűrtem egyáltalán nem látszott rajta, ami azt jelenti, hogy nagyon jó a maszk, amely mögé rejti szívét, lelkét, igazi arcát.

Daniel válaszára elmosolyodtam, hiszen annak ellenére, hogy azt vártam, hogy egy ilyen vérmérsékletű fiú, mint ő gondolkodás nélkül rávágja a választ a kérdésre, sőt, talán még túloz is kicsit, a velem szemben ülő srác nem ezt tette. A piros pontok száma nőtt egyel, és igen pozitívnak értékelem azt, hogy nem kezdett el hencegni, és ezzel azt bizonyította, hogy az intim részletek terén ugyan azon a véleményen volt, mint én: az csak arra a két, esetenként több személyre tartozik, aki részt is vett a dologban. A most következő póló levétel - amit ugyebár az vont maga után, hogy nem felelt – talán más esetben, és két másik ember között ugyancsak ezen Top Secret kategóriába esne, de nem köztünk, akik már az első találkozásuk alkalmával felfedték az ütőkártyáik nagy százalékát, már ami a külső adottságokat illeti. Még mindig nagyon tetszett, amit láttam magam előtt, és már majdnem meg is feledkeztem az igazi küldetésemről egy pillanat erejéig, amikor is jött a soron következő kérdés, ami ma már kitudja hanyadik alkalommal, visszaterelte gondolataimat a valóságba.
Sok minden jutott eszembe azután miután a másik nekem szögezte a kérdést, amin jobban belegondolva egyáltalán nem kéne meglepődnöm, mivel, egy, tulajdonképpen én kezdtem el ezt a témát feszegetni az első kérdésemmel, kettő, voltam olyan buta, hogy elszórtam pár morzsát a fiú számra, amit úgy tűnik ő egészen ideáig szorgosan gyűjtögetett.
Elsőre az fogalmazódott meg bennem, hogy nekiállok valami kitalált sztorit eladni neki, mint azt nagyjából tettem ezidáig, vagy hagyom a francba a titkolózást, és a tettek mezejére lépek. Nos, végül egy, a másodikhoz hasonló opció mellett döntöttem, ami a szituációt elnézve még inkább szórakoztató lehet a számomra.
Az arcomról eltüntettem minden jókedvről árulkodó jelet, egész lényemben komollyá váltam, majd fölálltam, és egy laza mozdulattal kiengedtem a csomót a derekamon lévő nadrágban, melynek hatására az megállás nélkül esett a földre. Ezt követően elegánsan kiléptem a már földön heverő ruhadarabból, majd elvigyorodtam, és gondolkodás nélkül vettettem magamat a fiúra. Egy minden porcikát megbizsergető szenvedélyes csókkal fojtottam el minden reakciót a fiúban, ami csak a történtek után következhetett volna, majd elkezdtem aprónyi csókokkal bombázni Daniel mellkasát, majd lassan haladtam fölfelé, ám amikor a lüktető nyaki ütőeréhez értem hirtelen megálltam, majd fölpattantam a fiúról, és megragadtam a kezét, és magam után húztam egészen a hálószobámig. Már egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy én magam irányítok, vagy a bennem lévő ragadózó, ám valahol éreztem, hogy jelenleg mind a két felem ugyan arra vágyik.
Danielt lazán az ágyra löktem, majd vadmacska módjára teremtem rajta, és kezeit az ágyhoz szorítottam, már-már olyan erősséggel, amit nem biztos, hogy egy velem korú lány ki tud fejteni, de ezúttal már mind két felemnek határozottan része volt a történésekben, és az alattam lévőnek esélye sem volt a szabadulásra.
- Vagyok, olyan szexi, mint az Underword-ös csaj? –kérdeztem csábos hangon a fiú fölé hajolva, úgy, hogy az arcunk közti távolság éppen egy vékonyabb füzet vastagságának volt megfelelő, majd gyengéden a fiú nyakát kezdtem cirógatni pár aprócska, de annál hatásosabb csókkal. Mostanra teljesen kiéleződött érzékszerveim számára már-már sártő volt Daniel bőrének puhasága, és a vérének elképesztően mámorító illata melynek következtében nem tudtam tovább ellenállni vámpír énemnek, de mostanra már nem is igazán akartam.
Pillanatok leforgása alatt vált a szemem vérben forgóvá, majd jelentek meg az aprócska erek alatta, mellyel egy időben éles szemfogaim is láthatóvá váltak. Mámorító érzés volt azokat Daniel nyakába mélyeszteni, és elmondhatatlan öröm járta át a testem mikor megéreztem az immár belém áramló vérét a számban. Mindig csodás érzés volt az, mikor megharaptam valakit, de ez most más volt. A csodásnál sokkal több. Nem tudtam, hogy a vére olyan édes, vagy inkább az érzelmi kötődés játszhatott közre, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Egyszerűen soha nem akartam abbahagyni, ám egyenlőre korántsem akartam megölni a fiút. Ahhoz túl jó játékszer volt, hogy az ő része csupán ennyi legyen az én könyvemben. Minden erőmet összeszedve engedtem el egyszerre Daniel nyakát és mindkét csuklóját, majd ismét emberi arcomat mutatva emelkedtem föl az immár teljesen erejét vesztett fiú felé.
- Most aludnod kéne kicsit. – jelentettem ki az igézés eszközét használva a fiún most először, és megfejthetetlen arccal néztem, ahogyan lehunyja a szemét, és az álmok sejtelmes világába lép.

Mintha hirtelen 0,5-szörös „gyorsításra” kapcsolt volna a világ, mintha ez lenne a nagy drámai pillanat életem filmjében, valójában csak az szubjektív időérzékelés szórakozott velem. Ó, de még mennyire, hoyg szórakozott, szó szerint szinte kínzott! Ahogyan Rebekah lassan, szavak nélkül – ezzel a titokzatosság leplét borítva tetteire – felállt, majd idegőrlő lassúsággal – legalábbis én úgy éreztem – elkezdte kioldani a csomót a nadrágján, ami egyáltalán rajta tartotta a ruhadarabot. Azon a másodpercek – melyeket évezredekként éltem meg – alatt teljesen elfeledkeztem arról, hogy mit is kérdeztem, hogy mi az, amire ő nem akar válaszolni, sőt úgy egyáltalán mindent sikerült kitörölnie az agyamból. Nem létezett más, csak ő és én. Abban a pillanatban pedig nem tudtam másra gondolni, csakhogy meg akarom érinteni, szükségem van bőrének forróságának érzetére. Nem lehet olyan kegyetlen, hogy így elhúzza előttem a mézes madzagot, aztán megint visszatáncol. Nincs ilyen kitolás ezen a világon, nem lehet! Ezzal traktáltam magamat, miközben tekintetem követte a lány formás lábairól egyre csak lejjebb csúszó sortot, és akaratlanul is nyeltem egyet automatikus fizikai reakcióm miatt. Ám mielőtt én bármit is tehettem volna, Rebekah kezébe vette a dolgok állását, és olyan csókot kaptam tőle, ami csak még jobban felfűtőtte a bennem tomboló fizikai vágyat. Nem is beszélve azokról a csókokról, melyekkel a lány a mellkasomat halmozta el. Képtelen voltam megszólalni, egyszerűen nem jött ki hang a számon, olyan váratlanul ért ez a dolog, de ez persze nem jelenti azt, hogy ne örültem volna neki. Hogyne örültem volna! Ez a kép lebegett már napok óta a szemem előtt, és eddig csak mint vágyálom gondoltam rá, de most úgy tűnt, hogy a fantáziáim életre keltek.
Mikor Rebekah felpattant, vissza akartam húzni magamra. Nem hagyhatja itt abba, ez már nagyon-nagyon durva játék lenne akkor! Ám kellemeset csalódtam benne, mert ahelyett, hogy fölényes mosollyal feltette volna következő kérdését, húzni kezdett a ház eddig számomra ismeretlen helyisége felé. Sejtésem, miszerint az a hálószobája lehet, beigazolódott, mikor odaértünk, de időm nem volt arra, hogy megállapítsam, mégis hogyan rendezte be, mert a következő pillanatban már az ágyán feküdtem, és Rebekah-t magam fölött találtam. Eddig is tudtam, hogy ez a csaj szeret irányítani, de ebben a hitemben itt, az ágyában is megerősített, hiszen szinte mozgásteret sem hagyott nekem. Nem mintha bármilyen tette ellen tiltakoztam volna vagy valami, de azt mégsem szokásom hagyni, hogy a csajok leszorítsák a kezemet. De úgy gondoltam, hogy ha már olyan döcögősen jutottam el vele idáig, miért ne hagynám ezt? Egy másik alkalommal majd lesz esélyem megmutatni, hogy mégis ki a férfi kettőnk közül!
- Ezerszer szexibb vagy! – nyögtem ki suttogva a lány kérdésére. Fájdalmasan soknak éreztem hirtelen a rajtunk maradt pár ruharabot is, és úgy éreztem, mintha minden lángolna körülöttünk. Valójában csak felforrósodott testem érezte az ő forró bőrét, melynek érintésére eddig csak vágytam, most azonban úgy tűnt, hoyg megkapom itt, a sötét szobában. És akkor megéreztem...
Megdöbbenésemben felkiáltani sem tudtam a váratlanul jött fájdalom miatt, csak egy fájdalmas nyögés szakadt fel a torkomból, és hallottam a saját szapora légzésemet, miközben Rebekah egyre csak jobban és jobban tapadt vérző nyakamra, amibe apró tűkként hatoltak a kín szilánkjai. Nem értettem semmit, de nem is volt időm gondolkozni. Ösztönösen megpróbáltam eltaszítani magamtól a lányt, de képtelen voltam rá, ő sokkal erősebb volt, és én pedig azt éreztem, hogy egyre csak gyengébb és gyengébb vagyok, mígnem végül már csak lustán tudtam megemelni a szemhéjaimat, és a karjaim is erőtlenül abbahagyták a próbálkozást, hogy megszabaduljak a lány kezeiből képzett satuból. Alig fogtam fel, hogy leszáll rólam, és már nincs, ami visszatartana, de egyszerűen minden erőm elhagyott, és úgy éreztem, mintha egy megerőltető focimeccsen lennék túl, ahol végig futottam. De itt nem volt diadal érzet a győzelem miatt, csak a vágy összetört szilánkjait éreztem magam körül, miközben valahonnan a távolból hallottam egy bódító hang tanácsát, és gondolkozás nélkül hallgattam rá, mígnem végül tényleg elsötétült a világ...

Valami igen zavaros álmom volt. Semmit sem értettem, mintha csak tanácstalanul jártam volna egy olyan világban, ahol nem vagyok otthon. Sodrodtam egyik álom mezejéről a másikra. Aztán megunva a kóborlást ki akartam törni a sötétségből, ám a feketeség újra és újra magába szippantott. Nagy nehezen sikerült felfeszítenem a szemhéjam, és meglepetten tapasztaltam az ismeretlen környezetet és a beszűrődő fényt. Még félálomban jártam, de Rebekah képe úszott elém, mire féloldalas vigyorra húztam a számat. Öntudatlan motyogni kezdtem egy verset, amit nagyon régen hallottam, de megfogott, és úgy éreztem, hogy Rá pont illik.
- Femme nue, femme noire... – szünet, azért nem vagyok egy nagy szám memorizálásba, megköszörültem a torkom, majd fojtattam az egyetlen sorral, amit még valamennyire tudtam: - Je chante ta beauté... qui passe... qui passe forme que je fixe dans l'Eternel...
A szavam elakadt: ha emlékezetem nem csak akkor az utolsó szó azt jelenti ’örökkévaló’, erről a szóról pedig valami olyan jut eszembe, aminek nem kellene... A tegnap este kirakóként pixelről pixelre lett egyre tisztább, mígnem újra belém nem hasított a nyakam fájdalma, és miközben hirtelen, immár éberen felébredtem, odakaptam. Éreztem a rászáradt a vért, és ordítani lett volna kedvem, de a kiáltás a torkomra forrt, mikor megláttam Rebekah-t a szobában. Az ágy támlájáig hátráltam.
- Mit akarsz tőlem? – szűrtem ki a fogaim közt hidegen, és próbáltam meg a hidegvérem. Legszívesebben a világ végéig rohantam volna, de úgyis tudtam, hogy gyorsabb nálam, semmi értelme sem lenne. Még jó, hogy az a kotnyeles Caroline nem törölte ki az emlékeket a fejemben, mert így legalább nem csinálok hülyeségeket. Még hogy nem csinálok? Akkor hogyan magyarázom meg ezt? A francba, egy rohadt vérszívó vámpír a csajom!

Miután Daniel elaludt magam se tudom meddig néztem le rá mozdulatlanul. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben a történtekkel kapcsolatban, és a legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt miért visel meg ennyire ez az egész, hiszen nem egy embert haraptam már meg, mitöbb ontottam ki az életét úgy, hogy semmi megbánást nem éreztem miatta. Aztán most itt vagyok, és egy ember érzései miatt aggódom, és azon, hogy hogyan nézek vele szembe azok után amit tettem. Hihetetlenül feldühített ez a dolog, az hogy valóban éreztem, és az ágyról fölkelve idegesen ütöttem bele az első szembejövő tárgyba, ami jelen esetben egy óriási álló tükör volt. Csillogó szemekkel néztem a kezemen keletkezett sebeket, melyek pillanatok alatt a múlté lettek, egy kivételével, mivel az azt okozó nagyobb üvegdarab még mindig a kezemben állt, ám rezzenéstelen arccal húztam ki azt, és figyeltem ahogyan ez a sérülés is nyom nélkül eltűnik.
Lassan néztem bele a több tucat repedéssel gazdagodott tükörbe, melyből most a ragadozó helyett egy törékenynek ható lány nézett vissza rám. A hajam kócos tincsekben hullott előre az arcomon pedig egy éppen legördülő könnycseppet lehetett tetten érni. Most, ha magyarázatot kéne adnom valakinek azt mondanám a kezemben keletkezett sebek miatt gyengültem el egy pillanatra, de sajnos akármennyire akartam nem tudtam elhitetni magammal ezt az abszurd, és egy ősvámpírtól végképp nevetségesnek ható érvet. Most sajnos nem sikerült elhitetni magammal, mint oly sokszor eddig az életemben, hogy amit a mások által feltett kérdésekre adok válaszul igenis igazak, és én egy erős, megtörhetetlen nő vagyok, akit nem érdekel semmi és senki, csupán az aktuális játéka.
Az, hogy a mellettem lévő fiú egyetlen kérdésével szembesített azzal, amit valójában mindenki előtt tagadok, még a testvéreim előtt is, előhozta belőlem azt az énemet, ami mindig előjön mikor a szikrája is előtör annak, hogy esetleg bánthatnak, és az a vámpír aki ezekben az esetekben előjön irányíthatatlan az emberi énem számára. Az nem olyan mint általában, ahogyan történt Sammel, ma délután, és még sok más alkalommal, hogy csupán a fennmaradás szempontjából, és puszta szórakozásból jön elő belőlem, én irányítom, és bármikor megállíthatom.
Igen, ha vámpír vagy a fizikai sebek könnyedén begyógyulnak, de az emberi éned által összeszedett belső sérülések csak még jobban fájnak, és hihetetlen kínokat okoznak. Azzal, hogy Daniel felhántorgatta bennem anyám elvesztésének kínját, a menekülést a vérszomjas apám elől, azzal..nos nem várt érzelmeket váltott ki belőlem. Elképesztően akartam ellene védekezni, de sajnos nem ment, és meg is lett a következménye. Valamiért már az elejétől fogva tudtam, hogy ez az emberfiú más, mint a többi, de koránt sem gondoltam volna, hogy ahhoz hasonló érzelmeket vélt ki belőlem, mint mikor még Stefannal voltam. Épp egy ember iránt éreznék újra ?
Az ágy szélé ülve vártam meg a reggelt, és figyeltem az alvó férfinak minden egyes rezdülését. Már majdnem 9 óra volt mikor meghallottam, hogy Daniel francia irodalmi műből kezd el idézeteket mormolni, ami alapján valószínűsíthető tartottam, hogy még csak az ébredés fázisában van, ám nem sokkal később egyik pillanatról a másikra pattant ki a szeme, majd mikor rám pillantott a nyakán lévő sebhez kapva iszkolt az ágy végébe. Láttam a szemében megcsillanó félelmet amitől kissé rosszul éreztem magam, majd az ekkor logikusan következő kérdést tette föl nekem.
- J'ai perdu la tête. Nem tudom, mi történhetett. –közöltem folytatva a francia vonalat, ám gyorsan ráébredtem, hogy nem az ő kérdésére válaszoltam, hanem inkább magamnak magyarázkodtam.
- Nem akartam, hogy így tudd meg. Én, tényleg sajnálom. – mondtam Danielnek tényleges őszinteséggel, mivel valami oknál fogva nem akartam elveszíteni őt, és ösztönösen akartam a fiúhoz érni, de félúton megálltam, és visszatettem a kezem az ágyra.