Rebekah lakása a város szélén

Hogy miért pont franciául kezdtem el motyogni félálomban magam sem értem. És a legfurcsább, hogy azt is csak nagyjából tudnám lefordítani, amit mondtam. Hiába tanulok már évek óta ezen az idegen nyelven, sosem szerettem, így nem ragadt rám sok. Vagy talán ezek szerint mégis. Nem szokásom a versek meg egyebek olvasgatása, így talán az annyira nem meglepő, hogy az egyetlen, amit franciául olvastam, azért megmaradt valamennyire, még ha csak ez a két utolsó sor is az, amiről beszélek. S beszélek én itt sületlenségeket, mindenféle meztelen nőkről meg szépségükről illetve örökkévalóságról! A meztelen igazság pedig mindeközben ott volt mellettem egy ha nem is pucér, de nem is olyan régen nagyon kevés ruhában látott lány személyében, aki az éjszaka kimutatta a foga fehérjét, igazi démoni arcát. Nem tudom, hogy mi lepett meg jobban: a tény, hogy Rebekah vámpír vagy hogy előző este a véremet vette. Az Örömtüzet követően ma reggelig nem igazán gondoltam a vámpírokra annak ellenére, hogy például a „Vámpíros film”-et néztük a lánnyal a moziban első randevúnk alkalmával. Nos, őszintén nem nagyon tudtam a filmre figyelni, így nem nagyon fogott meg. Ám miután megtudtam, hogy Caroline Forbes is egy a vérszívók közül, elgondolkoztam azon, hogy vajon hányan vannak még, akiket olyan rég óta ismerek, mint őt, és fel sem tűnik, hogy mekkora változáson mentek keresztük, hol tényleg mások lettek, szó szerint átváltoztak. Ám nem gondoltam volna Rebekah-ra. Meg sem fordult a fejemben azon sok apróság ellenére, ami miatt sejthettem volna. A gyorsasága, ahogyan képes feltűnni a semmiből, az ereje, amivel például tegnap lefogott... Nos, ha eddig egy angyalhoz hasonlítottam, akkor most leginkább magához az ördöghöz!
- Még hogy elvesztetted a fejed? Megharaptál! És ez nem tartozik a szexi kis harapás kategóriába! A véremet szívtad, meg is ölhettél volna! – bukott ki belőlem a válaszára, ami igazából csak magyarázkodás volt, de nem érdekelt. És az sem, hogy mégis csak vámpír, aki simán végezhet velem, és bizonyára ő maga is tudja, hogy mit tett, én viszont túlságosan is magaman kívül voltam ahhoz, hogy ezt logikusan végig tudjam gondolni. Jól esett kiadni magamból a megrendítettséget. Szinte semmit sem tudtam az ő világáról vagy egyáltalán róla, de kezdtem úgy érezni, mintha megcserélődtek volna a szerepek abban a hírhedt „kultuszfilmben”. Főleg ha tekintetbe veszem a szoba túlvégén lévő összetört tükör képén, mely a tegnap este után, eszembe jutatta az első rész híres csók jelenetét. Ám valahogy úgy éreztem nem lehet a mi helyzetünket ahhoz hasonlítani. Mert az mégis csak egy film, de ez a valóság! Itt nincs arra garancia, hogy happy end legyen a történet vége.
- Sajnálod? Most mondjam azt, hogy „semmi baj”? Bocs, nem megy – ráztam meg a fejemet, és lekászálódtam az ágyról. Próbáltam minél messzebb kerülni a lánytól, de arra nem tudtam rávenni magamat, hogy elmenjek mellette, ki a szobából, és elhúzzak innen a fenébe. Kinéztem az ablakon, és a távolba révedtem, miközben a kezeimet a nadrágom zsebébe süllyeztettem, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Ez egyszerűen túl sok volt. Nem csak maga Rebekah vagy a vámpíros ügy, hanem az, hogy ez a kettő lényegében egy és ugyanaz.
- Mégis mikor akartad elmondani? – kérdeztem halkan rá sem tekintve. A közeli erdő fáinak zöld sokaságát tanulmányoztam, miközben vártam a választ. A hangja meggyőző volt, miszerint sajnálja, de hiszen eddig is hazudott lényegében nekem, miközben teljesen őszinte maradt, szóval nem tudom, mikor bízhatok benne. Az is lehet, hogy esze ágában sem volt elmondani, s a személyem vérkészletének tekint, akinek kiszívhatja a vérét, amikor csak akarja. Nem, bármennyire is próbáltam ezt bebeszélni magamnak, na meg azt, hogy Rebekah egy szörnyeteg, éreztem, hogy a lelkem mélyén én sem hiszem ezt el.

Azzal, hogy akár meg is ölhettem volna Danielt teljesen tisztában voltam, és ami a legijesztőbb volt az egészben az az volt, hogy az a vámpír, aki előtört belőlem az éjszaka tényleg megölhette volna őt. Persze, az is, akit én irányítok, de azt könnyű szerrel visszahívtam volna a támadásból, és nem kellett volna összeszednem minden emberi érzésemet ahhoz, hogy elszakítsam magam a fiútól. Hiába gondolná azt az ember, hogy akit szeretsz azt nehezen bántanád, ám mikor egy több mint ezer éves sebet pont ő szakít fel benned, könnyű szerrel akár az életét is veheted. Persze, még koránt sem tartok ott, hogy ténylegesen szerelemmel gondoljak Danielre, de kétségtelen, hogy vannak érzéseim iránta, méghozzá olyanok, amit ember még talán soha nem váltott ki belőlem. Talán csak akkoriban mikor még én is az voltam.
Aztán ott van az is, amin az éjszaka egy igen nagy hányadfában gondolkoztam, hogy mikor megízleltem a fiú vérét sokkal mámorítóbb érzéseket váltott ki belőlem, mint kellett volna, és ez sem könnyítette meg azt, hogy végül ebben a pillanatban ne a hulláját rejtsem el egy elhagyatott kripta szabad részében.
Teljes mértékben jogosnak éreztem a másik dühét, ami minden egyes szava árasztott, és az ő helyzetében bizonyára én sem repesnék örömömben, sőt, talán még ennyire összeszedett sem tudnék lenni, mint ő maga.
- Őszintén Daniel? Nem tudom. Talán soha, talán a jövő héten. Még is hogyan mondtam volna el? Hé vámpír vagyok, de attól függetlenül ugyanolyan lány vagyok int a többi. –mondtam most már kissé merészebb hangvételben, és biztosra veszem, hogyha a másik átgondolja az általam mondottakat muszáj igazat adnia nekem. Persze nem várom, hogy azonnal elfogadja a dolgot, és úgy folytassuk ezt az egészet, mintha mi sem történt volna, de fel kell fognia, hogy ez annál sokkal mélyebb dolog mintha csupán egy apró titokról lenne szó.
- Aztán honnan tudhattam volna azt, hogy te már amúgy is tisztában vagy a vámpírok létezésével. Ha már itt tartunk, te ezt miért nem mondtad el nekem? –szögeztem neki a kérdést, hiszen ha olyan könnyű ezekről a természetfeletti dolgokról beszélni, ő is nyugodtan megtehette volna ezt. Remélem a kérdésemre való válasz megalkotása közben erre ő maga is ráébred, és kissé nyugodtabb hangvételben tudjuk megbeszélni a kialakult szituációt, és azt, hogy vajon így is akarja e folytatni a viszonyt velem, vagy sem.
- Nos, ha talán sikerült kicsit lenyugodnod ki kéne mosni a sebed. Akarod, hogy segítsek? –kérdeztem minden fölényesség nélkül, és lassan elindultam Daniel felé. Persze nem vártam el, hogy rögtön a nyakamba ugorjon a történtek után, de valamiért nem akartam őt elveszíteni. Túl sok embert vesztettem már el magam körül, olyanokat, akik igazán törődtek velem, és mikor végre valaki Stefan után ismét őszintén kezdett közeledni felém nem eshettem újra a földre. Mindenképpen meg akartam tartani magamnak Danielt, és ha bár igen önző dolognak hathat, elhatároztam, hogy ha nem tudná megemészteni a dolgot akkor egyszerűen elfeledtetem vele. Ez végtére is mind a kettőnk számára előnyös cselekedet lenne, hiszen ő se érezné azt a vélhetően megalázottsággal vegyes fájdalmat, és számomra is egyszerű lenne úgy tekinteni a dolgokra mint ha meg se történtek volna. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez ismét csak gyávaság lenne, és a menekülés egy formája a múlt elől, de mégis egyszerűbb lenne, mint szembenézni a tetteim következményeivel.
Idő közben már eléggé megközelítettem a fiút ahhoz, hogy azt talán fenyegetésnek is vehetné, így tehát körülbelül egy méternyire megálltam tőle, és türelmesen vártam a reakcióját, mivel nem akartam, hogy akár csak felmerülhessen benne az, hogy ismét bántó szándékkal közelednék felé.

Igaza volt. Naná, hogy igaza volt, mint általában! Nem tudom, miért de úgy érzem, hogy már normális, saját lábukon megálló, szilárd vádakat sem tudok felhozni, mert Rebekah mindet képes megcáfolni. Nem mintha azt a tényt meg tudná, miszerint megölhetett volna, de ezt nem is tagadta. A hallgatás beleegyezés. Ám arra, hogy mikor és hogyan mondta volna el tökéletesek voltak a magyarázatai. Magam sem tudom, hogyan reagálta volna, hogyha közli velem. Persze így már azért mégis csak más, hogy tudok erről a világról, de azt hiszem képen röhögtem volna, ha nem így lett volna, és ő mégis elmondja. Nem várom, hogy megossza velem a titkait, de azt a tényt elhallgatni előlem, miszerint életveszélyben vagyok mellette, nem hiszem, hogy igazságos. Na, jó lehet, hogy ezt most kicsit túldramatizálom, mint valami kislány, de képtelen vagyok másképp felfogni a dolgokat, melyekkel szembesülnöm kellett nem is olyan régen. A tegnapi este olyan jól indult, egy kis játék, egy kis móka, no meg vetkőzés, és az is felettébb kellemes volt, hogy végül itt, az ágyában kötöttünk ki. Az viszont már más tészta, hogy a szó legszorosabb értelmében rám támadt!
- Nem vagy ugyanolyan lány, mint a többi – jegyeztem meg a gondolataimba merülve. Nem csak azt értettem ezalatt, hogy a többi lány nem szívja a pasija vérét – vagy maximum allegorikus vagy izé… mindegy, szóval más értelemben – hanem hogy még én nem találkoztam hozzá fogható lánnyal, pedig sokkal volt már dolgom. Azt viszont még nem döntöttem el, hogy ez akkor most jó-e vagy sem.
- Ó, igen, bizonyára egy élmény lett volna hallgatni a beszámolómat arról, hogy a hétvégén rám támadt egy vámpír, egy másik pedig megmentett. Bocs, de még magam sem fogtam fel igazán a dolgot – válaszoltam. Hogyan is mondhattam volna el, mikor alig pár napja tudtam meg én is, és Caroline szemében szinte ott volt az üzenet, hogy kinyír, hogyha bárkinek is beszélek erről. Még jó, hogy a memóriám rendben van… Vagy ki tudja? Lehet, hogy a tudtom nélkül manipulálta az emlékeimet. Végül is nem számít, mert tudok ezen lények létezéséről, és kész.
- Én teljesen nyugodt vagyok – jelentettem ki, bár magam is éreztem, hogy hazudok. Próbáltam nyugodtan viselkedni, elvégre is ennek köszönhetem, hogy nem futottam el a világ végére azok után, ami történt, de közben éreztem, hogy csak álca mindez, közben majd’ szétszakadok! – Kimosni a sebet? – fordultam el az ablakból, és felé tekintettem. Igazából csak most jutott eszembe, hogy „ó, igen, tegnap majdnem elvéreztem, talán kéne valamilyen orvosi ellátás”. Nem tudtam viszont, hogy mire céloz azzal, hogy segít. – Na, és hogyan segítenél? Van valami menő True Blood-os módszeretek erre vagy szereztél az évek alatt végzettséget ápolónői szakon? – kérdeztem, és minden félelem nélkül néztem szembe az előttem álló vámpírral, aki olyan közelségbe volt, hogy más esetben magamhoz ragadtam volna, de most nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Nem ijesztett meg, pedig talán az lenne a normális. Lehet, hogy csak az adrenalin miatt, de nem félek. Úgy gondolom, hogyha meg akar ölni, akkor így is, úgy is megteszi, legalább a méltóságomat őrizzem meg. Ha pedig személyes játékszerének tekint, akit akkor csapol meg, amikor akar, nos, az ellen úgy sem tudok mit tenni. Mit tudok egyáltalán tenni egy vámpír ellen? Akarok-e egyáltalán? Teljesen össze voltam zavarodva, de rezzenéstelenül néztem Rebekah kék szemeibe.

Az, hogy csak nemrég tud a fiú a vámpírok létezéséről a baráti körére való tekintettel kissé meglepőnek bizonyult, de ez csak azt mutatja, hogy az itt élő vadászok csak a hozzájuk legközelebb álló személyeket avatják be a városkát is nagyban érintő természetfeletti történésekbe. Az viszont igencsak aggasztott, hogy ekkora a vámpír aktivitás a városba, mint amekkora, hiszen a tapasztalt vámpírok nem igazán szoktak tinikre támadni szabadidejükben, és az, hogy ez mégis megtört nem valami jó ómen az itteni viszonyokat tekintve.
- Szerintem vagy annyira intelligens, hogy tudd, a szarkasztikus humor nem éppen ide való. Előttem nem kell a menő csávót játszanod. –vágtam vissza Daniel kissé pökhendi reakciójára a segítségemet illetően. Természetesen nem akartam, hogy féljen tőlem, de azért van egy határ amit nem igazán kéne átlépnie, de úgy tűnik egyenlőre nem igazán képes felmérni a helyzetet. Evidens, hogy nem tudja rögtön teljes természetességgel kezelni a kialakult szituációt, de azért a túlzott tartás nem biztos, hogy a lehető legjobb módja a dolgok megvitatását illetően.
- Egyébként van rá mód, hogy gyorsan eltüntessük a sebet a nyakadról, de nem hiszem, hogy megfelelő opció lenne ebben a helyzetben. És…a True Blood már egész közel van a valósághoz. –jegyeztem meg végül kissé oldva a feszültséget, ám tudtam, hogy ennél többre lesz szükség, hogy rendbe hozzam a még el sem kezdett kapcsolatom Daniellel. Most először tanácstalan voltam azt illetően mit is kéne tennem, amivel talán megkönnyíthetném a helyzetet, és könnyebben el tudnám fogadtatni a fiúval az egészet. Azt az egyet azonban elhatároztam, hogy jobb, ha az emlékei megmaradnak, hiszen előbb utóbb meg kellett tudnia az igazat, és ha nem is ez volt a legjobb módja a közlésnek, ami az éjszaka megtörtént, de legalább túlestünk rajta.
Már minden óvatosság nélkül léptem még közelebb a fiúhoz, hiszen a szavaiból ítélve nem igazán félt tőlem, vagy ha mégis nem mutatja azt. Az összezavarodottság azonban ott van minden mozdulatában, és az, hogy egyik pillanatról a másikra csöppent ebbe a világba csakugyan nem lehet egyszerű a számára.
- Figyelj úgy gondolom tisztességtelen lenne elvenni az emlékeidet az akaratod nélkül, és annak ellenére, hogy bármikor megtehetném nem teszem, mert bármennyire is érthetetlen a számomra érzek valamit irántad, és fogalmam sincs, hogy benned ez miképpen játszódik le, de tudnom kell, hogy van e értelme itt magyarázkodnom előtted, vagy jobban tenném ha összepakolnék, és azzal együtt örökre eltűnnék az életedből. – mondtam teljesen őszintén a fiú szemébe nézve, és lehet, hogy van akinek kicsit korainak tűnhet döntés elé állítani a másikat, de mielőtt véglegesen belemélyedne ebbe a világba, és ezzel együtt az enyémbe, tudnom kell, hogy megosszam e vele a történetem. A vámpírok életmódját, azt, hogy hogyan védekezhet ellenük és minden apróbb részletet, ami a megismerésemhez szükséges, vagy hagyjam a fenébe, és tűnjek el, mielőtt ez az egész nagyobb fájdalmat okoz, mint amekkorát el tudnék viselni a Stefannal való incidens után. Azzal ha beavatnám Danielt a családommal való viszonyomra, abba, hogy mi elől menekültem egész életemben a veszély is állandó része lenne az életének, és nem biztos, hogy egy olyan kaliberű fiú mint ő, képes egy lány miatt teljesen átértékelni az életét.

Azt hiszem, túl sok vámpírokkal kapcsolatos filmet meg egyebek láttam, és ez egy ksiebbfajta zaavrt okoz bennem. Nem tudom, mi igaz a legendából s mi nem, hogy kellene-e félnem vagy sem, és hogy egyáltalán mi a fene folyik körülöttem? Ám mivel ezek a kérdések továbbra is megválaszolatlanok voltak, és ennek kiküszöbölésére a humor egy fanyar formáját láttam megoldásnak, ám Rebekah nem értékelne. Nos, nem is vártam el, és megbizonyosodtam abban, hogy azt a tábort erősíti, mely hiszi, hogy a szarkazmus a fantáziatlanok végső mentsvára. Hát igen, ha már végképp nincsen ötletem arra, mit mondhatnék egy kínos helyzetben, próbálom így megoldani a dolgot, de most nem igazán jött össze. Az pedig, hogy kell-e előttem játszanom a menő fiút, nem rajta múlik. Nem érdekel apám tisztele, az sem hogy bunkónak tartanak sokan, de ha már annyi minden fölött elsiklott a saját büszkeségemet hadd tartsam már meg! Vagy legalábbis hagyjanak meg abban a hitben. Máskülönben lehet, hogy összetörnék, de nem vagyok az a fajta, aki enged a nyomásnak, inkább szépen, mélyen magamba temetem mindazt, ami fáj és amit nem tudnék másképp elviselni.
- Jó tudni – jegyeztem meg színtelen hangon, hogy a True Blood majdhogynem a valóság. Aham szóval királyok meg sír meg napfény... Apropó napfény Rebekah hogyan képes mindenféle elégés illetve csillogás nélkül járni a napon? Vajon hordhat ezüst ékszert? Egyre több és több kérdést vetett fel ez a gondolat, mert sorban eszembe jutottak azok a fikciók, melyek állítólag igazak a vámpírokra, de egyiket sem láttam beigazolódónak, hiszen Rebekah teljesen úgy élt – a szemfogakat leszámítva – mint egy hétköznapi lány. Meg sem fordult a fejemben, nem mintha ezen törtem volna, de akkor sem. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy ha már a segítésről beszélünk, van-e elsősegély doboza - merthogy onnantól kezdve magam is el tudom látni a sérüléseimet hála a fociedzésen szerzettek sokaságának – még közelebb lépett hozzám. Nem fordultam el, merészen néztem szembe a halál angyalával, és talán egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy minden megtudott ellenére ő még ugyanaz a lány, mint az azelőtt. Ebben a logikában már csak ott van a bukfenc, hogy ő már jóval azelőtt is vámpír volt, minthogy én megtudtam volna. Úristen, mennyi idős lehet?!
Csak néztem azokat a csillogó szemeket, és hallgattam, amint a lány tőle szokatlanul, mindenféle homályosítás és titkolózás nélkül beszélt hozzám. Nem is akármiről. Beszélt arról, hogy nem törli ki az emlékeimet, és hogy érez valamit irántam. Hogy ez mit jelent? Nem tudom, sokszor mondták már, hogy akarnak, szeretnek, belém vannak zúgva meg egyebek, de ilyen komolysággal és őszinteséggel azt hiszem, senki sem. Ami pedig engem illet, sokszor hitegettem másokat hazug ígéretekkel és vallomásokkal, de mindeddig talán magamnak sem ismertem volna be, hogy komolyabb érzéseim vannak Rebekah iránt, a lénye ide vagy oda. Azt mondják, hogy ha szeretsz valakit, akkor a hibáival együtt kell szeretned, és azt hiszem, akkor ez azt jelenti, hogy azzal együtt is éreznem kellene ezt a... valamit iránta, hogy vámpír. És bármi történt is, bármit is tudtam meg, nem akartam, hogy a dolognak, ami kettőnk között van, vége szakadjon. Ahhoz túl önző vagyok, hogy eldobjak magamtól valami ilyesmit, és a tény, hogy vérszívó-e vagy sem Rebekah ezen a tényen lényegében nem változtatott. Talán az agyam parancsai azt üzennék, hogy bólintsak rá arra, hogy húzzon el a városból, mert nem akarok a közelemben tudni egy közveszélyes nőszemélyt, azonban sosem voltam valami jó abban, hogy az eszemre hallgassak.
Olyan közel állt, nekem pedig nem jutottak eszembe szavak, melyekkel kifejezném, amit érzek: hogy nem félek tőle, és így is akarom Őt, de végül úgy döntöttem, hogy inkább lépek, mert mindig is inkább a tettek embere voltam. A köztünk lévő már nem túl nagy távolságot egy lépéssel behoztam, és egyik kezem a nyakhajlatára fektettem közelebb húzva magamhoz, mígnem ajkam az övéhez nem ért. Talán ez óvatosabb és visszafogottabb volt, mint az eddigiek, de igyekeztem belesűríteni azokat a dolgokat, amiket érzek, és átadni, illetve azt akartam, hogy értse meg: bár megrendített a tegnap esti, azt hiszem, még van jövője kettőnknek.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el addig mire Daniel reagált a kérdésemre, de számomra bizony egy örökkévalóságnak tűnt az a valószínűsíthetően alig pár másodperces várakozás. Rengeteg variáció átfutott az agyamon ez alatt az idő alatt, és bizony köztük szerepelt az is, hogy egyszerűen faképnél hagy a fiú. Abban biztos voltam, hogy ebben az esetben az ember oldalát előtérbe helyező Rebekah csupán csöndben nézné, ahogyan elmegy a fiú, mint ahogyan azt tettem nem is olyan rég Stefannal kapcsolatban, ám fogalmam sem volt, hogy ha ez ismét megtörténik, akkor is vissza tudom e fogni a másik énemet, amely a vámpírsággal alakult ki bennem. Már éppen készültem én magam kimondani a végső döntést, és ezzel elébe menni annak, hogy esetleg újra bántsam a másikat, amikor láttam, hogy a fiú arcán egy szempillantás alatt több tucat érzelem masíroz át, majd éreztem, ahogyan olyan gyengéden ér hozzám, mint talán még soha senki. Muszáj volt erre mélyen Daniel szemébe néznem, és ezt követően csupán sodródtam a történésekkel.
Mindig is egyet kellet értenem azzal a kijelentéssel mely szerint a szem a lélek tükre, hiszen bármikor is kémleltem valaki tekintetét, ha csak egy pár másodperc erejéig is, mindig rengeteg információt tudtam meg az adott személy aktuális érzelmeiről. Elég egy kávéházban szétnézni, ahol naponta több száz ember fordul meg, és máris látod kicsiben leképezve a világ nagy problémáit, illetve örömeit. Látni mikor egy anya szemében megcsillan az örömöt, mikor a gyermeke rámosolyog, egy fiatal lány szerelmét a mellette elvonuló lovagja iránt, és látni azt is mikor valakit bánt az elutasítás, vagy éppen csak egy elveszett tárgy miatt bánkódik. Azonban Daniel érzéseiről csukott szemmel is több információt megtudtam a csókján keresztül, mint talán egész eddigi ismeretségünk alatt, és ezúttal korántsem akartam vele játszani, vagy éppen eltaszítani, csupán érezni akartam azt a leírhatatlanul jó valamit, ami akkor hatalmába kerített. Ennek ellenére valamiért mégis sikerült a gondolataim közé férkőznie Klausnak, a sok csalódásnak, Stefannak, és a szívtelen apámnak, és óhatatlanul is muszáj voltam megszakítani a csókot.
- Ha tényleg úgy döntesz, hogy velem maradsz már sosem lesz az életed ugyan olyan, mint ezelőtt. Az évek alatt sok ellenséget szereztem, és a családom se éppen az újabb tagok befogadásáról híres. A veszély örökre része lesz az életednek. Még így is folytatni akarod? Mert ha egyszer elkezdjük, onnan már nincs vissza út. –mondtam ki azt, amit ebben az esetben muszáj volt közölnöm a fiúval, és annak ellenére, hogy kiváltam a csókból minden vágyam volt, hogy azt tovább folytassuk, de ebben a helyzetben nem lehetett. Daniel nyílt sebe még csábítóbb volt, mint ezelőtt, és semmiképp sem akartam újra bántani, és ennek a biztosítéka az volt, hogy ellenállva az érzéseimnek, nem kezdtem bele egy újabb csókba. Biztosítani akartam előbb, hogy a fiú mindenképpen biztonságban legyen a vérszívóktól, és mivel ennek egyetlen hatásos ellenszere a verbéna volt, mindenképpen fel akartam világosítani annak létezéséről. Meg természetesen még sok másról is, de előbb tudnom kellett, hogy biztos a dolgában, mivel az a döntés, amit most meghoz sorsfordító lesz a számára, de azt hiszem a számomra is.

Miért kell a nőknek mindig, de mindig elrontaniuk a legjobb pillantokat a jövőre vonatkozó kérdésekkel? Ez olyan, mintha egy teljesen átlagos lány az első randi után azzal a kérdéssel fordult volna hozzám, hogy milyen színű nyakkendőt szeretnék viselni az esküvőnkön! Olyan soká van az még, olyan távol, de ami a legmegrendítőbb és hihetelenebb benne, hogy nagyon-nagyon bizonytalan. Sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. A hétvégéig azt sem tudtam, hogy léteznek vámpírok, holnap meg lehet, hogy kiderül, hogy a világ tele van bukott angyalokkal meg ilyenekkel. Ki tudja? Ezek után már bármit el tudok képzelni! Viszont épp ez az, ami miatt szerintem fölösleges előre tervezni, teljesen értelmetlen egy bizonytalan jövő miatt gürizni. Minek gyúrjak rá a focira, ha annyira nem is érdekel, ráadásul lehet, hogy semmi jövőm nem lesz a sportágban? Éljek életem végéig apám döntéseinek súlyával, és inkább hibáztatom őt, minthogy magamra kelljen vállalni a döntéseimet? Dehogy! Magam akarok a sorsom ura lenni, de mint rájöttem ez nem is olyan egyszerű, főleg ha nálam magasabb rendű erők is beleszólnak a dologba. Hiszen nézzük csak, bármelyik vámpír foghatná magát, és mindent, az egész életem történetét kitörölhetné az emlékezetemből. Innentől kezdve mindegy, hogy létezik-e Isten vagy sem, bizonyára nem az emberek a legmagasabb fokú teremtmények. S hogyan jön ide Isten? Sosem voltam hívő, de tényleg, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben egy mindenek felett álló Mindenhatóban hinni. Talán a Teremtő erő és a Végzet meg Sorssal kapcsolatos mende-mondák egy-egy pillanat erejéig elgondolkodtak, de nem voltam sosem vallásos, és nem is hittem másban, mint az emberben. Mégpedig olyan értelemben, hogy az embernek joga és képessége van saját sorsának kovácsává válni, hiszen ő hozza meg a döntéseit, s ezáltal irányítja az életét. S bár ez a tézis most rombadőlt, azt hiszem, elkezdtem hinni... Nem természetesen ezúton sem Istenben – nem is hiszem, hogy ezek után valaha fogok benne, hacsak nem futok össze vele személyesen a hentesnél – hanem valami olyanban, amit mindeddig csak ideának hittem: a szerelemben.
A történelem minden korában megmozgatta az embereket ez, a szerelemnek nevező erő. Háborúk robbantak ki miatt, ezreket mészároltak le, s megannyi szörnyűséget követtek el a nevében. A költőket, írókat, festőket, s minden művészet képviselőit megihlette a téma, s valamiképpen megörökítették elképzelésüket a dologról az utókor számára. Ma kismillió film témájául szolgál, és zenék szövegeiben szerepel, mindenütt jelen van, a hétköznapjainkban. Ott lebeg egy a rózsaszín nyál a levegőben, és várja, hogy valaki befogadja. Eddig nem hittem el, hogy létezik. Azt hittem, hogy csupán ostoba emberek találnak ki ilyen naiv magyarázatot annak a vonzódásnak, ami férfi és nő között van. De én ezt mindig is csak kémiának tartottam, fizikai szükségletnek. Nem gondoltam, hogy igaz lehet: hogy létezik ez az érzés, mely rávesz, hogy egy személyért olyanokat tegyél meg, amiket azelőtt sosem gondoltál volna. Márpedig most ott álltam Rebekah lakásában, és őszinte szerelemmel - ? – megcsókoltam, miután megtudtam hogy vámpír. Van ennek így bármi értelme? Nincs, persze, hogy nincsen, hiszen ha a logikát tekintjük, akkor kapva kellett volna kapnom az alkalmon, és lelépni, mielőtt túl késő. Ám ehelyett maradtam, és belevágtam egy rendkívül bizonytalan dologban, erre fő Rebekah most meg azzal jön, hogy „a veszély örökre része lesz az életemnek”. Örökre? Hékás, még ember vagyok, ne csináljunk belőlem hallhatatlan lényt, szeretem tudni, hogy a szívem dobog s éltet. Örökre? Komolyan mintha esküvőn lennénk, és éppen a fogadalmat akarná az anyakönyvvezető vagy éppen a pap kicsikarni belőlem. Örökre? Hihetetlen, de akarom! Kit érdekel a veszély, ha ott van mellettem?
- Nem tudom, mire megy ki a játék. De nem zavar, mert sosem foglalkoztam a holnappal. Most pedig igen... határozottan folytatni akarom – vallottam be. Lehet, hogy ez nyálasan hangzott, de igaznak éreztem. Nem voltam igazán a szavak embere, legalábbis ilyen helyzetekben nem, azonban meg kellett bizonyosodnom még valamiről: - Feltéve ha te tényleg akarsz engem... – tettem hozzá, és kérdőn néztem rá. Mit érhetek én porzsmenyi halandó az ő szemében? Tudni akartam, hogy jelentek valamit!

Miután már a lehető legrosszabb is megfogalmazódott bennem, mely szerint Daniel a finisben meghátrál, amikor éppen az ellenkezője történt. Hihetetlen őszinteséggel beszélt előttem, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem sok ember láthatta még a fiúnak ezen oldalát, de azon kívül, hogy mennyire bejön az az ütős szöveggel, és ellenállhatatlan vigyorral rendelkező fiú akit eddig láttam benne, most, hogy a komolyabbik fele is megcsillant előttem csak még inkább vonzóbbnak találtam, sőt, és fura mód azt is, hogy egy ember az, akiről most itt beszélünk. Nem egy vámpír, nem egy hatalmas erejű varázsló, és nem is egy tisztelendő, ugyan nem Ős, de majdnem velem idős vámpír, hanem egy hús vér ember, aki a szó szószoros értelmében él. Érdekes dolog, mert ember iránt még nem nagyon tápláltam valódi érzelmeket, sőt még vámpír iránt is alig-alig, melyben nagy része volt a testvéremnek is. Furcsa volt, most ezt így végig gondolni, hiszen még sosem gondoltam át, hogy Klaus nélkül talán még boldogabb lehetnék, mint voltam mellette a jobb időkben, de az idő kerekét már nem lehet visszaforgatni, és nem is igazán akarom, hisz talán itt áll előttem az, akiben talán minden megvan, amire csak szükségem volt ezidáig.
- Bár az eleinte játéknak indult, de hidd el, részemről ez már korántsem az. –jelentettem ki teljesen őszintén, kertelés és mindenféle szépítés nélkül, hiszen mi értelme lenne ennek a bimbózó kapcsolatnak, ha rögtön egy hazugsággal indulna, mely szerint nekem már az elejétől kezdve komoly szándékaim voltak vele, és hátsó szándék nélkül közeledtem volna felé. Igen voltak afféle gonosz gondolataim, le akartam vezetni rajta a fájdalmam, és pont akkor ébredtem rá arra, hogy talán ő lehet az, aki segít túllépni a múlton mikor bántottam. Ez kellett ahhoz, hogy ráébredjek a problémák elől való elfutás nem éppen a legjobb módja a továbblépésnek, és ha egy ember is az aki segíthet, nem bánom, hiszen végre újra érzek, és az olyan sokáig elnyomott emberi énem is ismét felbukkan a színtéren.
- Persze, hogy komolyan gondolom. Mondd szerinted itt adnám neked a szépet, ha csupán egy játékszer lennél a számomra? Hidd el, ha csak az lennél, már rég nem erről beszélgetnénk, ugyanis még a vámpírok létezéséről sem nagyon tudnál, nemhogy arról, hogy én is közéjük tartozom. –jött ki belőlem a beszédes csaj énem, aki egyébként mindig is voltam, de valahogy még sosem kellett arra használnom, hogy meggyőzzek valakit arról, hogy tényleg szeretem. Szeretem. Még csupán rá gondolni is émelyítő volt, és el akartam terelni róla a gondolataimat, de nem ment, és talán már nem is akartam elfojtani magamban mindezt, csupán engedni, hogy ez vegye át a cselekedeteim felett az uralmat a vérszomj és a bosszúvágy felett.
- És, hogy ezt bebizonyítsam, adok neked valamit, amit mindig hordanod kell. –jelentettem ki, majd abban a pillanatban a szobában lévő nagy szekrény felé haladtam, majd az egyik alsó fiókból előhúztam egy dobozt és az ágyra tettem azt. Volt benne rengeteg apróbb tárgy, mütyürök melyek fontosak voltak a számomra, emlékek sokasága, és egy bőrkarkötő, melyet csupán a csatjánál fogva tudtam kiemelni a helyéről.
- Ez lenne az. Ha ezt föleszed teljes mértékben védve vagy az igézéstől. –mondtam immár Daniel előtt állva a kiegészítővel, és a mellette lógó kezét fölemeltem, és a tenyerébe raktam azt.
- Egy verbéna nevezetű növény kivonatában volt áztatva. Ami, nos… - mondtam, majd hogy a tettek beszéljenek helyettem hozzá értem a karkötőhöz, mely kissé megégette az ujjamat, és Daniel számára jól láthatóan mutattam a sebet, amely pillanatok alatt semmivé vált.

Lehet, hogy megőrültem vagy csak már alapból nem vagyok normális, nem tudom. Sőt, most már egyáltalán semmit sem tudok, semmi sem értek, és lehet, hogy ennek Rebekah az oka, de nem érdekel. Lehet, hogy vége lesz ennek egyszer, és mindent megértek. Rájövök arra, hogy mi értelme élni és létezni, hogy valóban a 42-e a válasz a világ legfontosabb kérdésére. De lehet, hogy sosem lesz vége ennek. Nem érdekel. Sosem érdekelt az ilyesmi, mostanában mégis többet gondolkozom ilyeneken. Nem tudom, hogy ennek van-e bármi köze ahhoz, hogy felbukkan Ő az életemben, és teljesen felforgatta azt, de ez sem érdekel. Semmi sem. És hogy mi ebben a jó? Belevágok olyan dolgokba, melyekbe talán mások, egyébként nem mernének, de ha én nem törődöm a veszteségekkel, akkor azzal csak nyerhetek. Hiszen a merészeké az élet. Márpedig ahhoz elég vakmerőnek kell lenni, hogy önszántadból eldöntsd egy vámpírral szeretnél lenni, mert a mellkasodat szorítja egy érzés, amit talán kiirthatnál, talán nem ,de nem akarod kideríteni, mert tetszik… Tetszik az érzés és Ő is. Miért akarnám éppen ezt elveszíteni? Mégis van vesztenivalóm.
- Ezek szerint egy csónakban evezünk – mosolyodtam el halványan, mikro bevallotta, hogy ő már nem játéknak tartja azt, ami köztünk van. Már én sem, nagyjából azóta nem, hogy majd’ az őrültbe kergetett ott, a moziban. Az első csókjától fogva tudom, hogy tőle többet akarok, mint a többi lánytól. Pedig a medencénél még ő is csak egy lány volt a sok közül. Kiemelkedő persze, de nem tartottam másnak, úgy gondoltam, hogy egy ilyen „darab” jól mutatna a gyűjteményembe, újabb skalpnak gondoltam, de valahogyan ezt már én sem tudtam elhinni a következő napokban. Megmozgatott bennem valamit, teljesen átformált, kifordultam régi önmagamból! Azelőtt, hiába volt barátnőm kacsintgattam másfelé is, úgy gondoltam, hogy ez a természetes – „Mert megérdemlem”, mint a reklámban – de mióta megismertem Őt, eszembe sem jutott, hogy más lányokkal foglalkozzak, túlságosan is lekötött az, hogy őt az ujjaim köré csavarjam annyira, mint ahogyan azt ő tette velem. Mert hiábavaló lenne tagadni, hogy igencsak könnyű dolga volt velem. Pedig amúgy nem szoktam beleesni a csajokba. Talán egy-kétszer megfordult a fejemben, hogy talán hosszabb kapcsolat is lehet, de egy tanévnél hosszabb időre sosem terveztem, és nem is jött össze. Viszont most azt tervezem, hogy „letáborozok” Rebekah mellé.
- Oké – bólintottam értelmes képet vágva, hogy tudja, értem mire gondol, bár nem volt egyszerű követnem a logikáját, de asszem a lényeget leszűrtem: azért emlékszem még, mert komolyan gondolja. Pont, és nekem ennyi éppen elég.
- Hordanom kell? Komolyan öltöztetni akarsz? – kérdeztem úgy, ami egy finnyás kisfiúra emlékeztethette, de valójában csak alig fogtam fel a magam körül zajló dolgokat, azt hogy mindez mennyire komoly, és emiatt nem is tudtam úgy viselkedni. Figyeltem, amint a lány az egyik szekrényéből elővesz egy doboz, abból pedig egy karkötőt. Mikor a kezembe tette, megcsodálhattam az ékszert, ami még csak nem is üt el annyira a stílusomtól, ráadásul majd’ leesett az állam, mikor Rebekah hozzáért, és az ujja szó szerint megégett! Pedig az én kezem ép volt meg minden, szóval ez csak a vámpírokra hat. És bár az egyik, ami minden vámpíros cuccban közös, a gyors regenerálódás nem számítottam rá, hogy tényleg valaha látni fogok ilyet. Pedig ott történt közvetlenül előttem. Egyszerűen nem tudtam visszafogni magamat, és kiszakadt belőlem:
- Anyám! Ez nagyon menő volt! – füttyentettem vigyorogva, majd bocsánatkérően tekintettem Rebekah-ra, nem akartam, hogy rossz néven vegye a dolgot vagy azt higgye, hogy én nem veszem elég komolyan ezt a helyzetet. – Hát, nem vagy te semmi, csajszi! Ráveszel, hogy ezt hordjam, miközben megégethet, ráadásul valószínűleg a sálra is rákapok annak ellenére, hogy rühellem – mondtam vigyorogva, és igyekeztem kirángatni Rebekah-t ebből a komorságból. Tudom, hogy rengeteg mindent kell megbeszélnünk, de van időnk, neki főleg.

Szúrós tekintettel néztem föl az immár sértetlen kezemről Danielre, aki a szavaiból ítélve egy jól sikerült sci-fibe képzeli magát, ám ezt követően rögtön láttam a szemében azt, hogy tisztában van a helyzet komolyságával, és csupán a mostanra kissé leamortizált hangulatot próbálta újjáéleszteni a szobában. Persze érhető, hogy amit ezidáig csupán a filmekben, no meg a képzeletében látott, most itt van a valóságban, és a szeme előtt realizálódik, de ennek ellenére muszáj a földön maradnia, hiszen ebben a világban könnyen megégetheti magát az ember.
- Ha már a sálnál tartunk, van egy pár hozzád illő darabom. – mosolyodtam el, ezzel is viszonozva Daniel próbálkozásait afelé, hogy oldja a bennem kialakult feszültséget, de még annyira új volt nekem ez az egész, csakúgy, mint neki. Van egy olyan érzésem, hogy még neki se volt olyan nő, akivel egy pár alkalmon túlra gondolkozott volna, míg nekem az 1000 év során soha, de tényleg soha nem volt olyan emberfiú, akiben többet láttam volna pár szórakoztató esténél. Persze ebben nagy szerepet játszott Klaus is, ám nem hibáztathatom minden ballépésemért őt, és ez esetben is nagyobb mértékben voltam én a ludas, mint ő. Én voltam az, aki játszott az emberekkel, senki sem tartott pisztolyt a fejemhez fatöltényekkel a tárában, én döntöttem úgy, hogy azt az életet éljem, amit éltem eddig a pontig. Az már megint más tészta, hogy mikor utoljára hátat akartam fordítani a mindenre elszánt gyilkos énemnek egy koporsóban végeztem, de láss csodát, itt az újabb lehetőség a megújulásra, amit jelen pillanatban úgy érzem, kár lenne elszalasztani. Aztán a fiú előbbi pár szava is csupán azt erősítette meg bennem, hogy fantasztikus lesz a mellette töltött idő akármeddig is tartson az. Nem akartam a jövőre gondolni csupán a mostra, és ebben a másik csak megerősített.
- Nos. Mr. Herondale a fürdőben talál fertőtlenítőszert és kötszert. Lássa el saját magát, miután oly gorombán visszautasította a segítségemet. –jelentettem ki, majd sértődöttséget szimulálva kezdtem a fürdő felé tolni Danielt, ám fél úton meggondoltam magam, majd visszarántottam magamhoz és olyan csókkal jutalmaztam, melyet egy ideig biztos nem fog elfelejteni. Végképp biztosítani akartam arról, hogy teljesen komolyan gondolom ezt az egészet, és éreznie kellett, hogy mindez milyen jó, és mámorító. Ezen üzenet átadásának legjobb módja tehát egy csók volt, amit reményeim szerint az én szőke hercegem felettébb értékelni fog. Miután kiváltam a csókból ismét a fürdőszoba irányába irányítottam a másikat, majd kis lökést adva a továbbmenethez a fenekére csaptam, és hallhatóan elnevettem magam.
- Ohh. Várj egy pillanatot. –mondtam úgy, mintha egy újabb, a karkötőhöz hasonló ékszerrel szeretném meglepni, ám ehelyett fogtam egy inget a szekrényből, ami valószínűsíthetően az itt lakó férfié volt, majd Danielnek dobtam azt.
- Na, most már mehetsz. –jelentettem ki úgy, mint aki jól végezte dolgát, és egy utolsó kacsintást vetettem a fiúra mielőtt az a fürdőbe lépett volna.
Míg Daniel a szomszéd helységben volt én előkerestem a cuccaim közül egy pólót és a kint lévő jó időre való tekintettel egy rövid farmert, majd fölöltöztem, és az egy tisztességes szénaboglyához hasonlító hajamat is megpróbáltam egy fésűvel elviselhetővé varázsolni.
- Na kész vagy már? –néztem be Danielhez mosolyogva, és reméltem, hogy ő is hasonlóan jól érzi magát, mint én.

Hogyisne próbáltam volna elviccelni a helyzetet, mikor ilyen hirtelen zúdult rám ez a dolog? Alig bírtam felfogni, és talán az lett volna a legjobb, ha egy sötét, ablaktalan szobába zártak volna pár napig, ahol nem tudok mást csinálni, csak gondolkozni. Akkor csak ezen járatnám az agyamat, és talán – bár vannak efelől kétségeim, de lehetségesnek tartom, hogy képes lennék felfogni a felfoghatatlant. Albert Einstein azt nyilatkozta a világegyetemről, hogy az benne a legfelfoghatatlanabb, hogy felfogható. Nos, azt hiszem, hogy Einstein bácsi nem ismerte a vámpírokat, főképp nem a női vámpírokat, akik elrabolják a holmi halandó srácot szívét, és olyasmikre veszik, amiket máskor sosem tennének, ám most, az ő oltárukon szívesen látják ezeket az áldozatokat. Én is egy vagyok közülük, de képtelen vagyok magamra áldozatként gondolni. Csak az jár a fejemben, hogy milyen átkozottul szerencsés vagyok! Hiszen Rebekah-ban meg van minden, amire csak egy pasi vágyik. Jobbat nem is találhatnék.
- Nem lep meg – morogtam az orrom alatt, de azt hiszem, hogy a kellemetlen stílus nem igazán jött össze, mert egy pillanattatig sem tudtam volna a sálak miatt haragudni rá. Főleg nem, mert végre kezdett a fagyos és jeges levegő felengedni. Talán mindez be sem következett volna – mármint a távolságtartás – hogyha én nem akarod ki annyira, de kikérem magamnak, mégis csak megharapott, és azt hiszem, teljesen érthető volt kifakadásom. Ám az ő szemszögéből pedig tettetett sértődékenység volt érthető, miután olyan durván elutasítottam. Bár én nem a durva szót használnám rá, sokkal inkább a szarkasztikust, ahogyan ő is mondta. De nem hiszem, hogy valóban komolyan vette volna a bántó szavaimat.
A csókja pedig mit ne mondjak pezsdítő volt… szenvedélyt felpezsdítő, és nem tudom, hogy miért kaptam. Talán megérdemlem, amiért vagyok olyan akasztanivaló szerelmes bolond, hogy a veszély képébe nevetve mégis mellette maradok. De egy biztos, hogy nem hiszem, hogy a közeljövőben megbánom ezt a döntésemet, mert azt sem hiszem, hogy mi ketten valaha megunjuk a kettőnk közt folyó játékot, azt ami eddig csupán huzavona volt köztünk, most pedig bár már nem tét nélküli, de még mindig játék. Az ilyesmiről ugyanis nem szokik le egykönnyen az ember, vagy hát ezek szerint a vámpír sem. Aztán meg a nők kétségkívül nagyon jók ebben, mármint mindenféle titokzatos utalgatás meg megjegyzés, és elérik, hogy karácsonyra gyémánt nyakláncot vegyél nekik.
Visszafordultam, mikor Rebekah „várj”-t kiáltott utánam, és talán egy kis fintorra is futotta, de mikor csak egy inget dobott felém megkönnyebbültem. Igazság szerint nem is tudom, mi lett a tegnapi fölsőmmel, de nem is igazán tudott ez már érdekelni. Elvigyorodtam, majd bementem a kijelölt fürdőbe, és az említett elsősegély dobozt megkerestem, majd fertőtlenítettem a sebemet. Hm, egy ilyen harapás egy vérengző eb is megirigyelne, mondhatni, Bekah rendesen elkapott, de ezt eddig sem tagadtam. Miután végeztem már eléggé elfogadható állapotban volt a nyakam, de eléggé felismerhető volt a foglenyomat. Erről senki sem hinné el, hogy csak sima kiszívásnak indult vagy ilyesmi. Muszáj lesz az a sál, hacsak nem akarom, hogy őrültnek nézzenek, amiért szeptemberben magas nyakú pulóvert hordok.
- Mindjárt! – kiáltottam vissza a türelmetlenkedő lánynak, majd a kapott inget magamra vettem. Dolgozott bennem az inger, hogy valamilyen ostoba kifogással kérjem meg Rebekah-t, hogy gombolja be ő, de végül lemondtam erről a régi és olcsó trükkről. Begomboltam magamnak, vetettem még egy pillantást tükörképemre, melynek arcán széles vigyor ült, és visszamentem a szobába a lányhoz.
- Na, és mi a terved mára? Suli vagy belekóstolsz még pár emberbe? – viccelődtem. Legalábbis én annak szántam, hogy ő minek vettem, nem tudhatom. Olvasok én a gondolataiban vagy mi? Ajjaj, ugye ő nem… Légyszi, légyszi ne legyen Edward Cullen nőben! – Ugye nem vagy telepata? – húztam össze a szemöldökömet érdeklődve, miközben melléléptem.

Mikor Daniel végre kijött a fürdőszobából az általam utána dobott pezsgőszínű ingben már sokkal jobban festett, mint fél órával ezelőtt. Nem csak azt értem ez alatt, hogy a nyakán lévő seb sokkal szebben nézett ki, mint előtte - bár el kell ismernem így sem volt épp a legszebb, ami miatt újra kisebb fajta lelkiismeret furdalás tört rám – hanem azt is, hogy végre minden feszengő és távolságtartó kifejezés eltűnt a fiú arcáról. Ennek hála meg is kaptam az első felszabadultabb beszólást a tegnap estével kapcsolatban, ami ugyan kissé rosszul esett, de semmiképp sem kívántam komolyan magamra venni a szavait.
- Kellőképpen jól laktam az este, szóval ma azt hiszem, elleszek itthon. – válaszoltam kissé csípősen a másik kérdésére, majd leültem az ágy szélére.
- Különben is, néztél már az órára? A suliban maximum az utolsó órára beérnénk. Bár megértem, hogy aki eddig egy órát sem hiányzott indokolatlanul azért legalább arra befárad. Szóval nem is tartalak vissza. – mondtam amolyan mellesleg formában, majd a nem messze lévő komódról levettem egy újságot és azt kezdtem el olvasni. Ekkor hallottam meg Daniel következő nekem szögezett kérdését, amire muszáj volt elnevetnem magam, és pár pillanat kellett mire sikerült emellett megszólalnom.
- Nyugi, a mocskos gondolataidat nyugodtan megtarthatod magadnak. – néztem föl a fiúra még mindig vigyorogva, majd miután megjegyeztem hol tartok letettem magam mellé a divatlapot.
- És mielőtt ezeket is megkérdeznéd: a fokhagyma az ételbe, a kereszt a templomba és a szenteltvíz, nos, az is a templomba való. Egyik sincs hatással ránk. A nap dolog viszont igaz, mármint nem az, hogy csillogunk ha napfénybe lépünk – itt akaratlanul is elnevettem magam – bocs, szóval megéget, de nekem édesanyámnak hála nem kell ezzel az aprósággal foglalkoznom. – fejtettem ki bővebben a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek egy mai emberben felmerülhetnek a vámpírokkal kapcsolatban, és közben eszembe jutott milyen szörnyű is volt szembesülni azzal a pár hátránnyal, ami a fajtánkat sújtja. Amíg anyánk nem talált megoldást a nap okozta fájdalomra mindenkitől elzártan, csupán egymással kommunikálva éltük napjainkat, aztán mire ismét kimehettünk a napfénybe már mindenki elhidegült tőlünk, és ezek után a családomon kívül senki sem maradt a számomra. Miközben ezen gondolkodtam eszembe jutott még egy kérdés, amit előbb vagy utóbb föl fog tenni Daniel a számomra, méghozzá az, hogy valójában mennyi idős is vagyok. Egyenlőre nem voltam felkészülve arra, hogy a választ erre megosszam a másikkal, hiszen már azokat az információkat is nehéz lehet neki megemészteni, amiket pár óra leforgása alatt kapott tőlem, nem még azt, hogy a barátnője még az átlagos vámpíroknál is sokkal erősebb és a történelme több mint 1000 évre nyúlik vissza.
- Közben ezt figyeld mit néztem ki neked! – váltottam témát, és felvettem a nemrég letett magazint, majd visszakerestem azt, amit az előbb igen nagy érdeklődéssel szemléltem. Daniel felé fordítottam a lapot, melyen egy férfi és egy nő volt látható, mindenféle kiegészítővel megspékelve, majd a képen látható férfin lévő sálra mutattam.

- Na, persze, mert éppen olyannak tűnök, mi? – horkantam fel, mikor válaszolt az iskolával kapcsolatos kérdésemre. Én meg aki nem lógott még? Nehéz elképzelni, hogy valaha volt, hogy ez a két személy egy és ugyanaz volt. Pedig volt idő, amikor nagyon is tisztességes diák voltam, de azoknak az időknek vége. Mióta felismertem, hogy sokkal jobb partilehetőségek vannak a sulin kívül, van hogy kihagyok egy-két órát. Természetesen nem viszem túlzásba, mert példának okáért a fociedzésekről nem akarok kimaradni, de egy-egy trigonometriaóra miatt nincsen lelkiismeretfurdalásom. Nem mintha az a nagyon lelke mélyére néző srác lennék, akinek bűntudata van, amiért elejtett egy rossz szót valamelyik tanárjáról. Az iskola számomra amolyan kényszer, maiből még így is megpróbálom kihozni a legjobbat, mert be kell ismerni, hogy az éelt legjobb dolgai, melyekre egy pasi vágyik, mindent megtalálja a középiskolában: csajok, haverok, foci és nagy bulik! Próbálom hát így felfogni a suliban töltött időmet, és igenis élvezem azokat a nagy bandás összejöveteleket, amikor hülyülünk meg vár be nem ismerném másnak, de oda vagyok a sulis rendezvényekért, azok ugyanis arra valók, hogy egy kis alkoholnak és pár lánykának köszönhetően jobb legyen az estém.
- Örülök, hogy legalább egyikőnk számára vicces ez a dolog – jegyeztem meg kicsit sértődötten, mikor kinevetett a kérdésem miatt, és annyira nevetségesnek találta a dolgot, hogy jó idejébe telt, mire képes volt válaszolni. Pedig már-már kezdtem tartani a választól, de tudtam, hogy arra semmi szükség, hogy ezt a tudtára is adjam. Egyrészt, mert hogyha gondolatolvasó, akkor úgy is tudja, másrészt, ha pedig nem, akkor legalább nem alázom porig magamat efféle aggodalmaimmal. Szerencsére ezutóbbi helyzet következett be.
- Ha valami igazán mocskos jár majd a fejemben, arról feltétlen tudni fogsz, erről biztosíthatlak! – ígértem neki elvigyorodva, és leültem mellé az ágyra, miután rövid csókot nyomtam hívogató ajkaira. Kényelmesen elhelyezkedtem, a tenyeremre támaszkodva, oldalra billentett fejjel figyeltem Őt, ahogyan magyarázza mi igaz, s mi nem a legendákból. Olyan furcsa volt egy ilyen beszámolót hallgatni. Komolyan mintha az „Interjú a vámpírral” játszódna le, csak egy kicsit másképp. Szerencsére ezesetben az, akitől megtudom ezeket a dolgokat nő, és nem is akármilyen, ráadásul fontos vagyok számára, ami pedig még többet emel az értékén. Nem mintha valami felbecsülhető tárgynak tekintetém, de igazság szerint nekem mindenképpen többet jelentett, mint bármelyik eddigi lány, és pontosan azért, mert nem csak mocskos gondolatok fordultak meg a fejemben vele kapcsolatban. Már nem. Persze azokban is bőcelkedtem, de nem ez most a lényeg. Mindig is kicsit szexista voltam, ezt be is ismerem, de azt hiszem, hogy most valami megváltozik, azzal, hogy Rebekah belépett az életembe, már nem csak az számít, hogy mennyi csajt szedek fel, és hogy majd melyiket válasszam a szalagavatóra páromul. Fontosabb dolgokon gondolkodom, olyanokon, amelyek eddig meg sem fordultak a fejemben. Talán azért, mert a barnátnőm már egy tapasztalt, sok mindent megélt vámpír, igyekszem tudat alatt én is érettebben viselkedni.Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lemondok a szokásaimról és hogy nagyon megváltozik a viselkedésem, de azt hiszem, hogy valami elindult. Egy fejlődésféle mélyen bennem.
- Édesenyád is vámpír? – bukott ki belőlem a kérdés, remélem nem túl udvariatlanul, miközben odanyúltam a kezéhez, és játékosan összefűztem ujjainkat, majd elgondolkozott tekintettel meredtem le összekulcsolt kezünkre, és cirógattam a bőrét a hüvelykujjammal. Nehéz volt felfognom számomra, hogy vámpírok, vámpírcsaládok élnek közöttünk, és mindeddig még csak fel sem tűnt, az pedig még hihetetlenebb volt, hogy ő is egynek a része.
- Nem is olyan rossz – mondtam el a véleményemet a sálról, mikor megmutatta, majd mivel mégiscsak egy újságból nézte ki, felvetődött bennem egy kérdés: - Na, és most csettintesz egyet, majd megjelenik itt, vagy mi? – pillantottam fel értetlenkedve Rebekah-ra, és úgy néztem rá, mint aki a nagy varázslótól várja a legcsodálatosabb bűvészmutatványát.

Mikor Daniel föltette az édesanyámmal kapcsolatos kérdését kissé visszavett a jókedvemből, de igyekeztem ezt a másik számára nem kimutatni. Hiszen nem szeretném már most a nyakába önteni mindazt, ami a lelkemet nyomja, és nem azért mert nem bízom benne, hanem azért mert még én magam sem voltam készen arra, hogy ezt valakivel megosszam. Az, hogy mindez után a kezemhez nyúlt, olyannak hatott, mintha a fiú megérezte volna a bennem lezajló fájdalmas érzéseket, és ezáltal próbált volna némi erőt átadni, valamint törődést, és ekkor erősítette meg bennem teljes mértékben azt, hogy igen, tényleg szükségem van az ő szeretetére, és abszolút jó döntés volt beavatni mindabba, amit eddig megosztottam vele. Az hogy sok idő után végre valaki igazán törődött velem nem várt jóleső érzésekkel árasztott el, és valamiért arra sarkalt, hogy én is adjak a szájára egy kedves csókot, amivel mindezt remélhetőleg közvetíthetem a számára.
- Nem, ő nem lett vámpír. Már régen meghalt. – mondtam keserű mosollyal a számon, ám nem akartam, hogy a másik emiatt egy pillanatig is rosszul érezze magát. Valamikor úgyis fény kellett, hogy derüljön erre a tényre is, és az, hogy éppen most került erre a sor, csupán egy véletlen egybeesés.
A lassan csupán kérdésekkel kommunikáló Daniel soron következő felvetése újabb adag hangos nevetést eredményezett nálam, ami be kell ismernem, nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen sikerült elterelnie a gondolataimat a szomorú tényekről. Mindenesetre, már az is egy jó pont volt, hogy tetszett neki a sál, amit kinéztem neki, és az igazat megvallva a pirospontos füzetem igencsak kezdett megtelni az ő neve mellett, szóval lassan ideje lesz kissé magasabbra tenni a mércét azok megszerzését illetően.
- Nem. Nem. Nem. –mondtam még mindig kissé nevetve, ám a következő mondatomra sikerült visszavennem mosolyra a dolgot.
- Egy vámpír erre biztosan nem képes. Egy boszorkány talán, csak-csak, de az az igazság, hogy még számukra is sok gyakorlásba telik egy ilyen trükköt elsajátítani. – folytattam a válaszadást természetes hangnemben majd pár pillanat kellett mire újra átfutottam a szavaimon, és rájöttem, hogy oké, hogy számomra természetes a boszorkányokról beszélni, de az korántsem biztos, hogy Daniel is tisztában van a létezésükkel. Hogy is lehetne tisztában vele, hiszen még a vámpírok alapvető tulajdonságait se ismerte teljes biztossággal, sőt semennyire sem ismerte azokat, vagyis egyértelmű, hogy akitől tudomást szerzett róluk nem igazán foglalkozott a részletek kifejtésével a mellettem ülő fiú számára.
- Egyébként még ma megrendelem, és expressz futárral gyorsan ideér, főleg, ha van a városban boltja a márkának. Addig pedig, majd adok neked egy másikat. –tettem még hozzá a válaszomhoz, hogy azért mégis legyen teljes a sztori, és akaratlanul is tőlem szokatlanul bájos arccal kezdtem el kémlelni a másik arcvonásait.

- Részvétem – mondtam együttérzően, mikor elmesélte, hogy az édesanyja meghalt. Bár biztos régen van – egy vámpírnál sosem tudni mennyire is régen – de azért látszott rajta, hogy hiányzik neki, és fáj neki a gondolat, hogy nincs mellette az anyja. Szerencsére nekem még nem kellett megtapasztalnom az érzés, hogy milyen elveszíteni valakit, a gyász elkerült eddig messzire. A nagyszüleimet nem is ismerem, az ország túlsó végén laknak, így lényegében a szüleim az egyetlen hozzátartozóim, de amennyit törődnek velem, nos, nem vagyok biztos benne, hogy könnyeket fogok ejteni, hogyha eltávoznak. Na jó, ez így bizonyára durván hangzik, de mégiscsak egy olyan apáról és anyáról beszélünk, akiknek a karácsony is annyi, hogy a kezedbe nyomnak egy kis pénzt, hogy vegyél valamit, majd folytatják a munkát és a saját életükkel törődnek ahelyett, hogy meghallgatnának téged. Nemrégen egy kivételes családi vacsora során felvetették, hogy felvesznek egy házvezetőnőt, aki állandóan ott van. Nem értem, hogy mire megy ki a játék, miért pont most, elvégre is már szinte felnőtt férfi vagyok, mégis úgy érzem, hogy ezzel is csak ellenőrizni szeretnének. Talán az igazgató beszélhetett velük a viselkedésem miatt vagy nem is tudom, maguktól azonban annyi szent, hogy észre sem vennék, hogy valami nincsen rendben. Fogadni mernék, hogy az sem tűnne fel nekik, ha egyik napról a másikra mondjuk vámpírrá változnék, mert kb. annyira figyelnem rám, mint én figyelek Caroline Forbes-re, aki esetében valóban fel sem tűnt, hogy átváltozott volna... bármilyen tekintetben.
Örültem, hogy sikerült ismét megnevetettnem. Furcsa, de szívetmelengető érzés mást boldoggá tenni. Mindeddig egyáltalán nem törekedtem erre, ha csak nem az ágyban lévő kielégítésekre vagy hasonlóra gondolok. Ilyen tekintetben, mint Rebekah esetében, hogy felvidítani, még sosem akartam boldoggá tenni mást. És végre megint elmosolyodott, ami az én arcomra is széles mosolyt kényszerített, és még az sem tudott zavarni, hogy ha nem is rajtam, de azon nevet, amit én mondtam.
- Boszorkányok? – kérdeztem vissza hirtelen, mikor feljöttek ezek a... dolgok. Oké, hogy vámpírok meg még a vérfarkasok is elmennek, arról azonban eddig nem volt szó, hogy a varázsigéket mormoló, seprűháton repkedő nők is valóságosak. Persze, mit is gondoltam? Igazából reménykedtem benne, hogy léteznek vámpírok meg talán még egy-két éjszakai szörny, de ennyi, kész, pont, azonban, most még kiderül az is, hogy boszorkányok is köztünk járnak. Úristen, úgy érzem magam, mint a világot felfedező kisfiú, aki egyre csak zsugorodik és zsugorodik. – Úgy érted, amolyan vassorú bábák meg „elátkozom a kellemetlenkedőket”-fajták vagy inkább szexi Bűbájos boszorkák? – kérdeztem utalva arra, hogy legyen szíves pontosítani a megfogalmazáson, mert sajnos nem vagyok igazán otthon a témában, így nem tudom, mire gondoljak. Túl sok filmben szerepelnek varázserővel felruházott emberek, és mind-mind különbözőnek írja le őket, honnen kellene tudnom, hogy mégis mi igaz, s mi nem?
- Oké – bólintottam arra, hogy megrendeli a sálat, majd szótlanul néztem rá, és egy ideig csak bámultam azokat a már-már fájóan tökéletes vonásokat. Hogy is nem gondoltam arra, hogy ilyen tökéletes a mi kis földhöz ragadt világunkban nem létezhet? Neki mindenképpen természetfelettinek kell lennie.
Gondolatmenetemet csipogás szakította félbe, és megtörve a pillanatá varázsát gyorsan a farmerem zsebéhez kaptam, majd előkotortam a telefonomat. Az emlékeztetőm jelzett, hogy foci-edzés lesz. Kellemetlenül elhúztam a számat.
- Azt hiszem, mennem kell. Nem akarom, hogy az edző kitegyen a csapatból – ismertem be utalva az indokomra, majd felálltam, és zavartan beletúrtam a hajamba. Életemben először nem tudtam, hogy hogyan hagyjak ott egy lányt a lakásán, hogy tényleg menni akarok-e és ha igen, hogyan.

Daniel, a boszorkányságot firtató felvetései igencsak megmosolyogtatóak voltak, de próbáltam visszafogni magam egy újabb adag röhögéstől, így hát vettem egy mély levegőt, és próbáltam nagy vonalakban összefoglalni neki a létezésükhöz kapcsolódó lényegesebb tudnivalókat.
- Nem igazán tudom mennyre szoktál figyeli a történelem órákon úgy általában, bár sejtem, hogy körülbelül semennyire, de ezt most ne firtassuk. – pimaszkodtam kicsit, hiszen akármennyire is engedem előtörni az emberi énemet, azért a piszkálódó Rebekah-nak mindig is helye lesz a személyiségemben.
- Szóval a valódi boszorkányok eredete a salemi vonalhoz köthető. Ők valóban léteztek, és igazi erejük volt. És vannak köztük szexik, no meg rondábbak is, ugyanúgy beleolvadnak a társadalomba mint minden más természetfeletti lény. – mondtam el a fiú számára talán a lényegesebbek közé tartozó jellemzőket. Ezt követően ismét csupán a másik arcvonásait figyeltem, és ismét megállapítottam milyen jóképű is az én szőke hercegem, és kezdtem megérteni az eddig általam olyannyira mellőzött tündérmesék mozgatórugóját. Eddig minden olyan mesét és filmet légbőlkapottnak tartottam, amiben két ember egymásra talált és ezek után bíztak a maguk happy endjében, hiszen ha csak a Stefannal való kapcsolatomat nézzük bizonyos, hogy az a valóságban általában elmarad. Most valamiért mégis kezdtem bízni egy efféle történetben, hogy igenis létezik a megtörhetetlen, és bár biztos voltam benne, hogy rengeteg akadály áll még előttünk talán sikerül mindezen együtt túljutnunk és a végén együtt maradnunk.
Ebből a már-már idillinek tűnő pillanatból Daniel mobiljának jelzése zökkentett ki, majd figyelmesen hallgattam, hogy mi is a telefonján kiíródott üzenet tárgya.
- Menj csak nyugodtan. Nekem most amúgy is van egy kis dolgom. Ki kell pakolnom az utazótáskákból. Azt hiszem tényleg tovább maradok, mint azt terveztem. –mosolyogtam a fiúra, és ezzel egyértelművé tettem számára, hogy tényleg nyugodtan távozhat, hiszen én aztán biztosan nem megyek egy darabig sehová.
- Viszont ma hiányolnod kell a kedvenc szurkolólányodat a pálya széléről, de kérlek ha találkozol Molly-val mond meg neki, hogy mindenképpen számíthatnak rám, csupán most nem érzem túl jól magam. – mondtam Danielnek, mivel ha neki fociedzése van, akkor nekem pedig a szurkolólányokkal kéne gyakorolnom, de ma nem igazán volt se kedven, se időm csatlakozni hozzájuk. Mindenesetre biztos voltam benne, hogy a csoport vezetője meg fogja érteni a dolgot, ha meg nem, majd egy négyszemközt folytatott beszélgetés után még a végén a saját posztjáról is lemond, és átadja nekem.
- De mielőtt elmész tényleg kezdjünk valamit azzal a nyakadon lévő sebbel, mert ha Sam barátod is részt vesz az edzésen tuti kiszúrja. Mert ugye tudod, hogy senkinek nem beszélhetsz arról, hogy valójában ki vagyok? – mutattam rá ténylegesen a harapásom nyomára a másikon, majd gondolkozni kezdtem mi is lehet a legjobb megoldás ebben a helyzetben. Az alapozó kizárva, mivel ahhoz még túl friss a seb, aztán a kötéssel ugyan ott tartanánk, hiszen biztosan rákérdeznének mi van alatta.
- Tudod mit? Adok neked egy sálat, aztán te meg ügyelsz rá, hogy amíg öltözöl senki se lássa. Mondjuk menj be addig a WC-be vagy tudom is én. Abba a benga ruhába meg úgysem látszik. – tártam Daniel elé a legkézenfekvőbb megoldást, majd a korábban itt lakó férfi holmijai közt kerestem a fiúnak egyet az említett kiegészítőből, és stílusosan a nyaka köré tekertem azt.
- Na most már mehetsz. – közöltem vele elégedetten, majd búcsúzóul egy csókot adtam a másiknak. Jókedvűen köszöntem el végül tőle, majd mikor hallottam, hogy Daniel már a lenti szinten jár utána szóltam, hogy a pólóját semmiképp se felejtse itt, hiszen anélkül is akad elég mosnivalóm, ott meg még nem tartunk, hogy az övéiről is én gondoskodjak.
Mikor hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó mosolyogva dőltem hanyatt az ágyon.

Nem tudom, hogy miért olyan más ezalkalommal a búcsúzás, mint máskor. Hiszen még csak nem is végleges, hiszen tudom, hogy ide vissza fogok jönni. Talán attól félek, hogy ez az egész csupán álom, és felébredek, amint kilépek az ajtón? Sosem jött a számra sosem búcsúszó, egy volt barátnőm fejéhez sem vágtam olyat, hogy az ég áldjon vagy ilyesmi, csak elsétáltam. Hátra sem néztem, nemtörődve a könnyekkel, amiket miattam ejtettem, mentem tompa és zörgő lépteimmel, hogy életem ösvényén újabb „áldozatot” cserkészhessek be. És mindig akadt egy-egy újabb, mert ezek nem tanulnak, nem hallgatnak a másikra, azt hiszik, hogy majd miattuk megváltozom. De tévednek, én ilyen maradok. Legalábbis ezt gondoltam, de aztán jött Rebekah, és nem szándékosan próbált általakítani – azt hiszem, legalábbis semmi agyátmosós részre nem emlékszem – és mégis sikerült megtennie, mert határozottan nem olyan ember vagyok mint korábban. Ha olyan lennék, nem hallgattam volna végig, amit mondani akart nekem, és elmentem volna mondván, hogy zűrös a csaj, vagy megkértem volna, hogy felejtessen el velem mindent, azt is, hogy egyáltalán megismertem, mert akkor lenne a legkönnyebb. Számomra az lenne a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás. De nem mindig a legegyszerűbb a legjobb, itt és most számomra biztos nem, mert bármilyen nehéz is a másik út, úgy érzem gyerekjátékként fogom venni az akadályokat, ha Rebekah mellettem van.
- Oké, megmondom – ígérem meg Rebekah-nak heves bólogatás közepette, hogy szólok Molly-nak arról, amit mondott... De mit is mondott? Ja, valamit az edzésről. Nem igazán arra figyeltem, amit mondd, ahhoz túlságosan is lenyűgözőtt rabulejtő mosolya, a szeme csillogása, egyetlen tökéletes vonása, és az hogy mindezt tanulmányozzam. Hogy is lehet egy ilyen gyönyörű teremtményről azt hinni, hogy gyilkos? Pedig tisztában vagyok vele, hogy az. Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, sosem ölt, és még ez sem tud megrémíteni. Tudom, hogy ez nem fér bele az „embert a hibáival együtt kell szeretni” kategóriába, de elvégre is ő, nem is ember.
Látom Rebekah-n, hogy tűnődik valamin, míg végül kiderül, hogy azon miképpen rejtse el a sebemet. Hát igen, még mindig elég csúnya és nem kellene mutogatnom. Egyáltalán hogyan sérülhet meg valaki normálisan a nyakán? Kb. sehogy, de majd csak kitalálok valamit, ha muszáj lesz, de reméljük nem lesz muszáj. A sál majd eltakarja, és ha azt mondom a csajom rgaszkodott hozzá, talán leszállnak rólam. Sam-nek sem akarom elmondani a dolgot, egyelőre biztos nem, de ő aztán végképp nem piszkálhat a sál miatt, elvégre is ő hord már egy ideje folyton... Úristen, neki is vámpírral van dolga? Á-á-á, mi van ha Meredith vámpír? Úristen, hiszen Caroline is az, miért ne lehetne? Na, jó elég a paranoiából! Nem lehet vámpír, azt csak elmondta a kis szőkeség, ilyet nem hallgatna el... ugye?
- Köszönöm – mondtam, mikor rámtette a sálat, és vigyorogva megszólaltam, mikor utamra engedett: - Ahogy parancsolja, my lady - kedveskedtem, s tettem egy hátra arcot, hogy elinduljak az ajtó felé. A nappaliban felkapkodtam a zoknim meg a cipőm, no meg a pólóm, ami miatt a lány is szólt, és visszanéztem a háló felé. Rebekah nem követett, talán jobb is így, könnyebben ráveszem magam, hogy elinduljak. A bejárati ajtóban azért még egyszer visszanézek, hogy lássam, milyen a hely, hogy az emlékeimbe véssem, és hogy legyen miről álmodnom, mert visszajövök még ide, vissza bizony, és akkor biztosítok mindenkit, hogy nem vérszívás lesz belőle, hanem valami, ami számomra is élvezhető, mert ez valljuk be, nem volt túl mesés. Elmosolyodtam, miután becsuktam magam mögött az ajtót, és beültem a kocsiba, hogy életem egyik legszebb napján részt vegyen egy már nem annyira fényes fociedzésen. De a kedvem még ez sem törheti le. Max. Hangerőre tekerem a zenét, miközben végigrepesztek az utakon.