Asztalok a Grillben

...

Damon

Most érkeztem a városba, Mystic Falls-ba. Még sosem jártam itt, ezért minden idegen volt. A házak, az emberek, a környék. Elég sokat nézelődtem, próbáltam megbarátkozni a tudattal, hogy mostantól itt fogok lakni. Viszont a gondolat, hogy milyen áron kerültem ide, elkeserített. Aggódtam a testvéreimért, de tudtam, hogy ennek így kell lennie, így van rendjén. Viszont nekem itt jobb lesz. Csak egy dolog aggasztott. Az egyedüllét. Ezzel sehogy sem bírtam megbarátkozni. Sosem szerettem egyedül lenni. Nem vagyok egy olyan akárki, akit egyfolytában pesztrálni kell, de azért szeretem, ha van valaki mellettem. Egy olyan valaki, akiben megbízhatok. Itt ez elég nehéz lesz, de megoldom. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, legfőképp olyanok, amelyek a beilleszkedéssel meg ilyesmikkel kapcsolatosak. Nem tudtam sehova se menni, ezért csak bolyongtam a városban. Bolyongtam és gondolkodtam. Nem szóltam senkihez se, mert nem tudtam, hogy mire számítsak. Kedvesek vagy netán gorombák? Ezt nem tudhattam, ezért inkább csak mentem amerre a lábam vitt, miközben a táskáim a vállamon lógtak, és bőröndömet húztam magam után. Nem tudom, hogy mennyi ideje sétálhattam már, mikor egy Grillhez értem. Bementem és körülnéztem. Minden teljesen idegen volt, de nem tudom, hogy mi mást vártam. Vettem egy mély levegőt és elindultam. Lassan mentem, de biztosan. Kicsit furcsa volt, mert mintha féltem volna attól, hogy nem ismerek senkit. Egy asztalhoz sétáltam, ledobtam a cuccaimat és leültem. A telefonomat kezdtem nyomogatni, később azt is zsebembe mélyesztettem. Az asztalra könyököltem és nézelődtem. Ültem, mint aki csodára vár...

Minden áron próbáltam takarni, az arcomról tükröződő fáradságot, ahogy végigsétáltam az utcákon, hogy betérjek a Grillbe. Rengeteg könyvön rágtam át magam, mégsem találtam semmi olyat amit érdemes lenne bővebben megvizsgálni, mivel, egyszerűen nem tartalmaztak érdemleges információt. De még így is kimerítő volt a sok olvasás, amit szokás szerint, határozott lépéseimmel egyenlítettem ki, nem hagytam hogy szikrája is feltűnjön hogy nem vagyok toppon. 24 órán keresztül olvastam, eredménytelenül. Önkéntelenül is, de be kel látnom hogy, hiányzott valamennyire Stefan, olyan kihaltnak tűnt nélküle a Salvatore vendégház, nagy örömömet leltem volna benne hogyha befáradhatot volna ismét, én pedig a fő időtöltésemmel bajlódhattam volna, az-az, bosszantással. Határozottan kellemes élmény lett volna, de hát, úgy tűnik hogy ez egy darabig még nem jön össze. Addig is, találok valami jobb szórakozási módot. Speciel, egyetlen szóval meg tudnám indokolni hogy mi töltse ki a szabadidőmet, amikor épp nem Klaus nyakán lógok, ez pedig nem konkrétan Elena. De még véletlen sem, inkább, a többes számot használnám, na meg, egy másik szavat, amelyet úgy neveznek hogy nők.
Belépkedtem a Grillbe, ahol helyet foglaltam egy közeli asztalnál. Egy Elena kora beli lányt pillantottam meg, akit meglepő módon, még sosem láttam erre felé. Úgy látszik a sors nem hagy unatkozni. Csúnya dolog is lenne az.
-Nem láttalak még erre. Új vagy?
Elmosolyodtam, aztán persze, mivel biztos voltam a válaszban, ismét csak megszólaltam. Nem hagyhattam ki, hogy egy újabb alak érkezzen a városba, aki még nem ismer engem.
-Damon Salvatore.

Egy darabig még üldögéltem, de ez is, mint minden, kezdett unalmassá válni. Elővettem iPod-omat, azon kerestem zenét. Zömében a kedvenc előadóimtól voltak rajta számok, de voltak olyanok is, amiket nem igazán szerettem és a nővérem rakta rá, amikor lenyúlta. Jellemző volt rá. Nem tudok olyan dolgot mondani, amit legalább egyszer nem csórt el. Itt az iPod is. Ezt is lenyúlta. De azért mégis van egy dolog, amit még sosem vett el sutyiban. A gitárom. Na akkor aztán ki is vertem volna a hisztit, de szerencsére erre nem volt példa. A zenehallgatást is meguntam egy idő után. Elővettem telefonomat és azt kezdtem nyomogatni. A létező össze lehetőséget kiaknáztam unalmam elűzésére, de egyszerűen nem ment. Feladtam és fejemet az asztalra hajtottam. Próbáltam minden gondolatot elűzni és pihenni egy kicsit. Nem figyeltem a körülöttem lévő emberekre és a zajokra sem, csak arra, hogy egy kicsit sikerüljön pihenni. Egyszer csak egy férfit hallottam meg. Lassan felemeltem a fejem, hajamat megigazítottam és ránéztem. Nem voltam biztos benne, hogy hozzám szólt, ezért körbenéztem, de nem igazán láttam mást, akihez szólhatott volna.
-Ömm, igen. Most érkeztem.
Szokásom elsőre megítélni az embereket, de próbálok erről leszokni, mert nem egy dicséretre méltó tulajdonság. Miután elárulta nevét, én is megmondtam az enyémet.
-Elizabeth Leavins.
Nyújtóztam egyet, próbáltam értelmes arcot vágni, bár nem voltam a toppon már csak azért sem, mert teljesen új volt minden.
-Idevalósinak tűnsz. Jól gondolom?
Próbáltam átlagos 17 évesként viselkedni és nem úgy, ahogy szoktam, bár eléggé megerőltető volt. Nem voltam hozzászokva a normális viselkedéshez, mivel általában szemét és flegma vagyok, főleg a fiúkkal, de úgy láttam jobbnak, hogy egy ilyen idegen helyen majd csak később bontakozom ki.
-Nem ülsz le?

A harapnivaló Elizának

//Köszönöm a játékot. Részemről Vége//

Én is köszi a játékot. Részemről is VÉGE.

Patrick örömmel vette, hogy Kitty nem utasította vissza ajánlatát, hogy ugorjanak be a Grillbe. Igazából sok emléke nem volt a helyről, de idefelé hallotta hírét, hogy jól megy, és jól lehet ott szórakozni. Neki igazából csak az számított, hogy kellemes társasága legyen – ami már meg is volt Katherine személyében – és hogy valami finoman lehessen ott kapni. Ez a valami lehet egy jó hűsítő koktél vagy kávé, hogy ébren maradjon éjszakára, bár amennyiben érdekes lesz a társalgás kávéra biztos, hogy semmi szükség sem lesz. Mikor a lány kijött a házból a Chevrolet-jéhez vezette, és kinyitotta neki az ajtót, hogy be tudjon ülni. Majd maga elhelyezkedett a sofőrülésen, a zseblámpát meg egyebeket, amik a keze ügyében voltak a hátsó ülésen helyezte el. Gondolta, hogy ott semmi baja sem lesz, sőt el sem veszíti. Rövid csöndesen elnyúló autóutat követően lefékezett a főtér mellett, ahonnan lehetett látni a vendéglátó helyiség sárgán villódzó neonfényeit. Ezúttal is teljes mértékben udvarias volt, kinyitotta az autó ajtaját, s a vendéghelyiségben is előreengedte. Gyorsan keresett maguknak egy asztalt, és kihúzta a lánynak a széket. Miután maga is leült, és kezébe vette az étlapot, hirtelen nem tudta, mit mondjon, márpedig neki kellett volna beszélgetést kezdeményezni, ha már ő hívta el ide a lányt. Nem akart ostobának vagy egyszerűen unalmasnak tűnni, így egy átlagos baráti kérdést vetett fel:
- Na, és mit csináltál az elmúlt… sok évben? – nevette el magát, mert hirtelenjében azt sem tudta mennyi ideje nem látta a lányt. 15 körül lehetett, de maga sem volt biztos benne, aztán meg a fejszámolás sosem volt erőssége – Meghódítottad már a világot? – kérdezte széles mosoly közepette a férfi, miközben Kitty macskaszemeibe révedt. Erre a pillantásra és arra mosolyra határozottan emlékezett. Sok apróság, mint felnagyított pixelek jelentek most meg élete képén.
Mielőtt azonban a másik felelhetett volna, megjelent a pincér, és kérdezte, hogy sikerült-e már választaniuk. Erre Patrick intett, hogy még nem, hiszen a maga részéről igazából át sem tanulmányozta az étlapot, és fogalma sem volt, hogy mit lehet itt kapni, de azért italra gondolt.
- Te mit kérsz? – kérdezte Kitty-től, mert gondolta udvariasabb, ha megvárja, míg a hölgy rendel, és így időt is nyerhet, hogy letekintsen a menüre, és eldöntse, mi kell neki. Miután a lány rendelt, ő maga is megszólalt: - Nos, akkor én egy fahéjas-szilvás teát szeretnék, és akkor ahhoz valami édeset, mondjuk császármorzsát csokoládéöntettel – mondta a pincérnek feltekintve az étlapból, és miután a férfi távozott, Kitty-re pillantott.
- Édesszájú vagyok – magyarázta Patrick vigyorogva, és megrántotta a vállát. – Szóval ott tartottunk, hogy mi történt veled ennyi idő alatt?

Kinek :: Kitty
Szavak száma :: 418
Megjegyzés :: Nyami

Az a gondolat eszembe se jutott igazán, hogy mivel megyünk, míg meg nem láttam azt hiszem egy Chevrolet-et. Az autómárkákban sosem voltam igazán jó. egypárat meg tudtam jegyezni, de azt a következő hónapra már el is felejtem. Talán csak az marad meg bennem, amit nekünk van. Mivelhogy azt rendszeresen látom. És talán még azért is jegyeztem meg, mert párszor megkérdezték már tőlem, hogy milyen autómárkánk van. Nos, nekem nincs autóm, de úgy gondolom, hogy nem is kell. Ha van valami szükséges, akkor anyutól elkérem a kocsi kulcsot, és már megyek is a dolgomra. Míg a Grill felé mentünk, addig nem igazán szólaltunk meg. Nem is gond, mert legalább jut egy kis időm a gondolkodásra. Talán az ember nem veszi észre, de minden percben egy perccel fáradtabb lesz, és ha pihen egy kicsit, akkor azzal az idővel annyit nyer vissza.
Valahova leparkolt Patrick, majd kiszálltunk. Végig udvarias volt, és ez tetszett is Patrick-ben. Nem emlékszem arra, hogy milyen lehetett kisfiú korában, de nem hiszem, hogy ilyen. Hisz már mindenki megváltozik. Ovis korában nem ugyanolyan, mint felnőttkorában.
Hogy meghódítottam-e a világot? Ha valaki ezt mondja, akkor szóljon. Sok mindent csináltam az elmúlt jópár évbe. Fölnőttem, elvégeztem az iskolát. Ha ismét visszaülnék az iskolapadba, akkor nem mondanám azt, hogy „Jaj, de félek a dolgozat miatt”. A nagyim megtanította, hogy nem számít hányas lesz a dolgozatom, csak az számít, hogy értem-e vagy megtanultam-e. Mert ha megtanulktam, akkor nincs semmi. Hisz attól a világban el fogok tudni igazodni. És szerintem eligazodtam. Bár anyu azt mondta jobb lenne egyszer itt hagyni Mystic Falls-t és elindulni a saját utamon, de úgy gondoltam, hogy még van időm. Még van olyan itt, amit be kell fejeznem.
- Mondjuk... egy Acapulco – mondtam a pincérnek a rendeletemet az étlapból felnézve. Éas miután Patrick is válaszolt, nem tudtam, hogy ennyire szereti a különlegességeket. Én sosem voltam az, aki az italokat, ételeket kavargatja mindenféle módon. De hát ezért vagyunk emberek.
- Az látszik – mosolyogtam kedvesen, nehogy félreértse azt, hogy ez gond. Vannak édesszájúak, vannak mindenfélék. Én például az vagyok, aki sok mindent megeszik-megiszik, nem igazán szoktam ezzel szórakozni. De ha kérdezik, akkor inkább valami savanyúbbat választok, én inkább azt szeretem.
- Hát... nehéz lenne mindent elmondani – nevettem el magam, hisz ha minden elmesélnék, akkor szerintem azzal jó sok órát eltöltenénk. De valamivel elkezdtem – a nővérem... nem tudom emlékszel-e rá elkezdett dolgozni – talán sokszor látta őt is Patrick, csak nem biztos, hogy emlékszik rá. Nehéz volt találnia egy munkát, de végül pincér lett egy étteremben.

Az út olyan csendesen telt, hogy Patrick szinte már kínosnak érezte, de nem tudta mit mondhatna, és úgy tűnt, hogy Kitty is nagyon elgondolkozott valamiről. Nem is igazán akarta zavarni, és közben az útra koncentrált, illetve néha-néha lopva a lányra pillantott. Kíváncsi volt, hogy milyen érzések lappanganak benne azzal kapcsolatban, hogy meghívta vacsorázni. Elvégre is ők csak két régi ismerős, semmi több, nem kellene, hogy beleképzeljenek dolgokat. Rick azonban érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, mintha randevúra készülne, azonban ez közel sem volt az, és valószínűleg nem is lesz, hiszen alig ismerik egymást. Bár nézzük csak a világban mennyien vannak, akik úgy randevúznak, hogy még látta nem is látták a másikat! Ilyenek a hirtelen jött ötlet által vezérelt kávémeghívások vagy vegyük csak a vakrandikat. Patrick sok emberről hallott, akik ily módon találtak egymásra aztán meg a dalszövegeinek egy része is szólt olyan szerelmekről, melyek első látásra történetek. De mit is beszél ő itt szerelemről, mikor egy gyerekkori játszópajtással akarja csupán feleleveníteni a régi szép emlékeket? Bár kétségtelen több minden is érdekelte a lánnyal kapcsolatosan.
Kitty csak egy koktélt kért italként, amit Rick teljesen el tudott fogadni. Az kicsit meglepte volna, ha vörös bort vagy pezsgőt akar inni, de azt hiszi, akkor esett volna le az álla, ha a lány sört kér. Ám szerencsére nem így alakult. Nem mintha ezek az esetek bajt jelentettek volna, de mindenképpen egy más érdeklődésű lányt, ő viszont szereti azokat, akikkel hasonló témákban vannak otthon, és sok mindenről lehet velük beszélgetni. Persze más érdeklődésűvel is lehet jókat csevegni, csak könnyen össze is lehet veszni, sajnos ezzel tisztában volt a férfi is. Patrick csak egy mosollyal felelt, mikor a lány azt mondta, hogy „az látszik!” Nos, ezzel ő is tisztában van, és nem is szégyelli bevallani. Az édes dolgok a boldog gyermekévekre emlékeztetik, hiszen az édesanyja volt az, aki sokat sütött anno neki, de minden megváltozott, mikor ő meghalt, és Rick-nek azóta is hiányzik, hiába nőtt fel lényegében anya nélkül.
- Igen, emlékszem rá… Hogy is hívják… Kelly vagy Kayla? – kérdezte mert egyáltalán nem volt benne biztos, aztán meg azóta annyi emberrel találkozott, hogy könnyen lehet, hogy keveri valakivel – Na, és veled mi van? Tanulsz vagy már dolgozol? – érdeklődött tovább halvány mosollyal. Azért valljuk be, hogy jobban érdekelte az, hogy mi van Kitty-vel, mint a nővérével, elvégre is őt hívta el vacsorázni és nem a testvérét.

Kinek :: Kitty
Szavak száma :: 389
Megjegyzés :: Bocsánat a késésért!

Emlékszem arra, mikor benyitottam az ajtón szinte, mint minden nap. És nagyon meglepődtem mikor Kayla a nyakamba ugrott az örömtől. Először fogalmam sem volt, hogy miért ilyen boldog, de aztán rájöttem, hogy állást kapott. Aztán eszembe jutott, hogy mind a ketten kezdtünk már azt a tényt elfogadni, hogy Kayla-nak nem lesz állása. Már nem is igazán gondoltunk rá, és jött. Ő azóta is szorgalmasan dolgozik, és imádja a munkáját. Munkamániás is, de ha ő ettől boldog.
- Kayla – válaszoltam egyszerűen. Azért furcsa volt, hogy ennyi idő után még mindig emlékezett a nevére. És nem is igazán emlékszem az ő rokonaira, inkább csak rá. És mindig eszembe jutnak dolgok. Egy-két kép beugrik, csak attól, hogy látom. Hisz persze, hogy mindenki változik, de a szeme az maradt ugyanolyan. Nem is értettem, hogy miért nem ismertem föl.
- Dolgoznék, ha lenne egy hozzám illő állás – már elvégeztem azt, ami szeretnék lenni. Már csak meg kéne találni azt a helyet, ahol jó lenne nekem. A második lehetőség me az, hogy nem feltétlenül kell jól éreznem magam, viszont lenne munkám. Ez is jó lenne, de inkább választanám az elsőt. Én is hasonlót végeztem el, mint Kayla. Vendéglátó, de lehetnék akár valami ruhaboltba vagy hasonló munkahelyen. Ez csak azon múlik, hogy valami meg fog-e nagyon vagy nem. De azt hiszem, hogy inkább pincer leszek, ha felvesznek valahol.
-És te? - lehet, hogy ez csak egy átlagos kérdés akar lenni, de úgy gondolom, hogy ha már ő is kérdezte, akkor én is kérdezhetem. Kiváncsiu vagyok arra, hogy ő esetleg milyen szakmátban képzeli el a jövöjét. Mert úgy most nem jut eszembe. És ki tudja, hogy ugyanaz-e az álma, mint kisgyerekként. Bár nem emlékszem, hogy beszéltünk-e volna erről, de minden kisgyerek beszél erről. Ráadásul valaki űrhajó akar lenni, nem pedig űrhajós…
- És te hogy-hogy visszajöttél? – nem mint ha zavarna, csak úgy kérdeztem. Ez jutott most eszembe, és kiváncsi is vagyok rá. De ha nem akarja, akkor nem mondja el. És tényleg nem zavar. Sőt! Örülök, hogy visszajött, mert nemigen vannak olyan emberek, akiket több év óta ismerek már. Szerintem a családomon kívül ő az, akivel találkoztam a legrégebben, és talán még folytathatjuk is ezt a szálat. Persze csak jó barátként, mint régebben. És mint jó szomszédok…

Patrick halvány mosollyal az arcán bólintott. Jómagát is meglepte a jó emlékezőképességével, de valószínűleg ennek oka lehet az is, hogy Kitty nagyon fontos szerepet töltött be a gyermekkorában, s emiatt jobban emlékszik a vele kapcsolatos dolgokra, mint bármi egyébre. A többi szomszédnak még a neve sem ugrana be, ha most fel kellene őket sorolnia, de igazából nem is tartotta fontosnak a többieket, mert a lány társaságba minden várakozását felülmúlta. Egyáltalán nem is számított arra, hogy ismerősekbe fog botlani, de hogy éppen ilyen ismerősbe! Nos, az még kellemesebb tudat volt számára.
- Hm… Ez aztán az életfilozófia! Na, és milyen az állás, amilyen hozzád illik? – kíváncsiskodott a férfi vidoran, és elgondolkozott, hogy mennyi ideje is volt már, hogy ő elhatározta, mi lesz belőle. Miután elköltözött Mystic Falls-ból az anyja halála miatt úgy döntött, hogy orvos lesz, de a biológiához egyáltalán nem volt tehetsége, ahogyan a többi magolós tantárgyhoz sem, emiatt a doktori pályát végül kizárta, és kiskamasz volt, mikor ráébredt, hogy igazán mi az, amivel foglalkozni szeretne, mi az, amivel szívesen keresné a kenyerét. A zenélés. És ehhez még tehetsége is volt, emiatt hónapokon át dolgozott már gyerekként, újságkidobói munkákat vállalt, melyből végül összejött a pénz a gitárra, és szinte magától megtanult rajta játszani, aztán találkozott a barátaival a középiskolában, ahol aztán közösen meg is alapították a kis együttesüket. De persze ez nem számított nagy számnak, hiszen tiniként majdnem minden álmodozó gyermek készít zenekart, s abból már csak nagyon kevés az, ami el is jut a nagyközönséghez. Azonban a 4Guyz-nak szerencséje volt, nagyon is. Csak annyit kellett tenniük, hogy elküldték az egyik demójukat egy lemezcégnek, és megtetszett a vezetőségnek, szóval leszerződtek velük, és ezek után jött a kislemez, a fellépések, és bár nem lettek nagyon híresek, a keleti parton menő bandának számítottak. Ám minden jónak vége egyszer, így a sors fintoraként ennek is akkor kellett véget érnie, mikor senki sem számított balhéra. Ám ez az, ami most ide hozta őt, aminek köszönheti, hogy eltölthet egy kellemes estét és vacsorát Katherine-nel.
- A főiskola meg ilyenek nem az én műfajom, a meg volt egy zenekarom, szóval mondhatni, hogy a zenélésből élek – rántott egyet a vállán, miközben keserűen arra gondolt, hogy vajon szólóban kezdhet-e még valamit magával. Ám eközben továbbra is mosolygott, majd felelt a lány második kérdésére is: - Nos, úgy alakult, hogy a bandám feloszlott, és nemrég apám is meghalt, szóval úgy gondoltam, itt építem fel az új életemet – magyarázta, bár maga sem tudta, hogy miért mondja ezt el ilyen részletesen.
Eközben megjött a rendelt étek, és Patrick kezébe vette a bögréjét, és illendően Kitty felé döntötte: - Csirió! – mondta mosolyogva a lány macskaszemeibe fúrva tekintetét.

Kinek :: Kitty
Szavak száma :: 435
Megjegyzés :: Azért jó, hogy én császármorzsát eszek teával, te meg csak koktélozgatsz

Igazából még nem tudom eldönteni, hogy melyik is az az állás, ami nekem való. Lehet, hogy még egy kicsit élveznem kéne az életet, aztán elkezdeni a munkát, de van olyan érzésem is, hogy már dolgoznom kéne. Mint ha hiányom, lenne belőle. Amikor iskolába jártam akkor azt a napot vártam mikor kilépek az iskolából és soha többé nem megyek be. De aztán rájöttem egy idő után, hogy az iskola legalább nem volt unalmas. De ha nem dolgozok és nem is megyek iskolába, akkor az nekem furcsa. Olyan, mint ha nem történne semmi különös, csak vagyok…
- Hát… nem akarok olyan rettentő nehezet elvállalni. Meg lennék elégedve, mondjuk egy pincér vagy egy ahhoz hasonló állással – az életemnek e része, arról szól, hogy gondolkozok. Gondolkozok, mert ha meglátok egy helyet, és úgy gondolom, hogy itt jó lenne, akkor is pár napot aludnék előtte rá. Én nem olyan meggondolatlan típus vagyok. Én inkább szeretek az a fajta lenni, aki minden apróságot megtervez előre. Többször elképzeltem magamat már pincérként, még kisgyerekként is játszottam biztosan. És arra is gondoltam már, hogy esetleg a Grill-be fogok dolgozni. Jó hely felnőtteknek is és gyerekeknek is. Szórakozni is lehet itt, és enni is. Ezt szeretem benne.
Nem gondoltam volna arra, hogy esetleg ő zenél. Nem, mint ha az rossz lenne, csak meglepett. Mondta, hogy volt egy zenekara, de csak volt. Azt hiszem, hogy nem kéne inkább erről faggatnom, hát, ha valami rossz ok miatt ment tönkre a zenekara. Igazából azt nem tudtam megállapítani, hogy ő milyen műfajt szeret, de még van időm bármit kérdezni. Azt mondta, hogy itt új életet szeretne kezdeni. Én sosem költöztem el igazán innen.
- És melyik műfajt szereted? – talán még hosszú a nap, és még egy ideig talán szomszédok leszünk, de úgy gondoltam megkérdezem. Hisz kíváncsi vagyok a válaszra. Ha ezekre a kérdésekre őszintén válaszol, akkor többet megtudok róla. Hisz amiket szeret, abból lesz a tulajdonsága. Rockernek… nem nézem ki, de ki tudja. A mai világban már nem lehet olyan sok mindent biztosra venni. Aztán megjött a rendelt enni és innivaló. Úgy őszintén most nem voltam éhes, ezért nem kértem most semmi ételt, és éppen ezért elégedtem meg egy koktéllal.
- Csirió! – mondtam mosolyogva, miközben koccintottam egyet Patrick-kel. Majd a koktélből ittam egy keveset…

[Legalább biztos, hogy nem én végzek utoljára ]

A férfi tényleg kíváncsi volt rá, hogy Kitty milyen munkát képzel el magának, mert gyermekként ilyesmiről nem esett szó köztük. De hát nem is lett volna normális, ha csupán ötéves fejjel már arról tágyalnak, hogy az üzletemberi vagy inkább a katonai állás a jövedelmezőbb. Akkor ugyanis vagy Luke Skywalker illetve Leia hercegnő akartak lenni vagy éppen Indiana Jones meg az ő hősnői. Na jó, természetesen ahhoz is idő kellett, hogy elkezdjék érdekelni őket az effajta filmet, és sokat fel sem fogtak belőle, főként csak azt, hogy ott van a bácsi, aki ugrál ide s oda, és hogy ez milyen menő. Az meg sem fordult a fejükben, hogy ez is komoly munkának az eredménye. Pedig Patrick miót abelekóstolt a médialétbe, pontosan tudja, hogy milyen nehéz is egy „híres” embernek, legyen az énekes vagy színész. Ő meg a kis bandája nem voltak nagyon felkapottak, de ahhoz épp eléggé, hogy kisebb újságok említést tegyenek az esetleges szombat esti kiruccanásaikról. Nagyon zavaró és nehéz az ilyen esetek után mosolyogva válaszolni a riporter mocskos kérdéseire. Nem tartozik rá, ennyivel nem lehet senkit lerázni egy olyan világban, hogy szinte elvárják, hogy a kitwittelj mindent az életedről.
- Nem is tudom... Én inkább valami olyasmit tudnék elképzelni számodra, mint a rendezvényszervező – jegyezte meg Rick halványan elmosolyodva. Emlékezett, hogy a nő, aki a koncertjeiket tervezte milyen összeszedett és kreatív volt. Szerinte ilyen állás jól állna Kitty-nek is, de persze nem akart beleszólni az életébe – De te tudod! – rántotta meg a vállát jelezve, hogy nem akar belekontárkodni a magánéletébe.
- Hát, mindenfélét, de azt hiszem, hogy a pop áll a legközelebb hozzám vagy inkább az akusztikus zene – válaszolt a férfi a másik kérdésére, és mivel tudta, hogy mennyire szokott ez tetszeni egyeseknek, hozzátette: - És képzeld, gitározni is megtanultam! – jelentette ki, bár nem tartotta nagy számnak, de sok nő odáig van a zenészekért, és azért ő amellett, hogy énekel, még dalokat is ír, no meg gitározik, és ennek ellenére nem elég jó. Vagy legalábbis a zenei listák szerint nem. De épp azért jött ide, hogy az ilyesmikről megfeledkezzen!
Kihozták a vacsorájukat, és a pohárköszöntő után, Patrick óvatosan belekóstolt a teájába, majd letette a csészét, és magához vette a villáját, és beletúrt a tésztába, mielőtt felnézett volna szembe vele italozgató lányra.
- És milyen az élet itt, Mystic Falls-ban? Nyugis? – érdeklődött, és bevett egy falatot.

Kinek :: Kitty
Szavak száma ::
Megjegyzés :: Igaz, de azt hittem, nem sietünk sehova

Ami furcsa volt az előző mondatába az az volt, hogy sosem gondolkoztam még a rendezvényszervezésben. Persze hallottam már róla, és már egy kép is van róla, hogy milyen is a munka. Igazából úgy nem gondolkoztam még rajta igazán, hogy esetleg azt is dolgozzak. És ami még furcsa az, hogy nem is tűnik hirtelen rossz ötletnek. Persze mielőtt jobban belevágnék keresésbe, inkább alszom rá egypár napot. Hisz már elég sokat tűnődtem azon, hogy esetleg pincér legyek. És azt úgymond eldobni tőlem egy nap alattt, szerintem, ezt át kell gondolni. Én biztos, hogy átgondolom, mert én nem vagyok egy olyan fajta, hogy kapásból teszek mindent. Persze az ember sok mindent tesz hirtelen, például azon nem gondolkozik, hogy hogyan tegye le a tollát. Csak a fontos dolgokon gondolkozik többet, a hirtelen megtörténő dolgokon nem kell annyit gondolkoznia. Persze az is meglepett, hogy ezt az ötletet olyan mondta nekem, akit szinte még/már nem is ismerek. Hisz már nem emlékszem olyan sok dologra, a másik: az ember változik.
De te tudod! Hangoztatta el Patrick a következő mondatát, és akkor eszméltem rá, hogy nem is reagáltam rá semmit. Persze ez nem kérdés, hogy muszáj kelljen rá válaszolni, de azt hiszem, hogy erre azért illik valamit mondani.
- Nem… igazából még magam se tudom – tűnődtem el azon, amit mondott. Hisz lehet, hogy csak a testvérem miatt lennék én is az – De nem tűnik rossz ötletnek – egyenlőre ez még csak ötlet, de lehet, hogy nem sokára már munka lesz. Majd meglátjuk. Azt hiszem, hogy erről otthon kéne gondolkoznom, nem pedig egy rég nem látott ismerősöm előtt.
Bár táncolni annyira nem tudok, de attól még zenét hallgatni szeretek. És ha jól tudom, akkor a pop a kedvencem. Bár ha elgondolkozok, akkor nem mindig tudom megállapítani a zenei műfajok között a küönbséget. De azt hiszem, hogy most tudom. És aztán azt is mondta, hogy gitározni is meg tanult. Egyre több érdekes dolgot meg tudok róla. Először azt, hogy tud énekelni, aztán meg azt, hogy tud gitározni. Persze talán a kettő kapcsolódik valahogyan egymáshoz, de azt hiszem, hogy mindegyik egy adottság. Vagy megkapod vagy nem.
- Néha nyugis, néha nem. Ha buli van a városba, akkor nem – Nem sokára fellép egy helyi banda, de abban nem vagyok biztos, hogy mikor. Nem igen szoktam eljönni ilyenekre, hacsak Kayla nem dönt úgy, hogy elcipel engem. Ittam pár kortyot a koktélomból, nem sokat, mert úgy sem sietek sehova…

[Látod az utolsó mondatot? ]

- Jó, de majd mindenképpen értesíts, ha kaptál munkát! – kérte meg Patrick a lányt olyan tekintettel, ahogyan egy aggódó apa kéri meg a lányát, hogy hívja fel, amint megérkezett a buliba. Persze nem aggódott vagy ilyesmi, egyszerűen csak érdekelte, hogy mi van vele, és végül is az, hogy mivel foglalkozik, milyen a munkája, és hogy egyáltalán van-e, az nagyon is ebbe a kategóriába tartozik. És furcsa, mert évek teltek el, sokáig eszébe sem jutott, hogy megkérdezze itt maradt apját, hogy mi van a szomszédokkal ,de most már, hogy „visszatért”, hogy az ő szomszédjai lettek Wayland-ék, úgy gondolja, hogy szeretné tudni, ráadásul itt nem is akármelyik szomszédjáról, hanem egyenesen Kitty-ről volt szó, akinek a még megmaradt gyermeki bája, egyszerűen lenyűgözte. Nem tudta, miért, de így volt, és minden érdekelte, ami a lánnyal kapcsolatosan, ezért is hívta el vacsorázni, hogy még több mindent meg tudjon róla, és arról, hogy mi minden történt mialatt ő távol volt… a várossal és legfőképpen Vele.
- Buli a városban? Mégis milyen? – kíváncsiskodott a férfi, mikor a másik felhozta ezt témát. A keleti part tele volt bulival, ott aztán lehetett élni, és szórakozni. A fiatalok álma egy olyan hely. Persze nem mintha nyugaton nem lenne ugyanez, de Atlanta pont a kettő közé esik, és valahogy Rick nem gondolt arra, hogy ez a hely olyan nagyon-nagyon „bulis” lenne. Persze valamiféle rendezvényekre emlékezett, de mivel nagyon fiatal volt még akkor így nem sok marad meg benne. Vagy legalábbis akkor más, mint például a szomszéd lány barna szemei…
- Te el fogsz menni? – érdeklődött tovább, mielőtt a lány válaszolt volna, mert a tény, hogy Kitty elmegy-e vagy sem erre a rendezvényre, az azért valamennyit mutat a színvonalából: vagy megemeli számára vagy csak lerontja. Hiszen azért a lány jobban ismeri ezeket, ő tud véleményt alkotni, és hogyha nem megy, akkor valószínűleg neki sem érdekes, azonban annak is meg van az esélye, hogy elmenjen egy borzalmas bulira csak azért, mert Kitty ott van. Elvégre is ha ott van, akkor olyan rossz már nem is lehet.
Kíváncsian meredt a másikra, miközben tovább ette a finom vacsoráját. Hm, lehet, hogy ez lesz a törzshelye, ha a többi étel is ilyen finom itt!

Kinek :: Kitty
Szavak száma :: 358
Megjegyzés :: Ühüm