Az iskola folyosói

Caroline-nak

Caroline-nak

Caroline-nak

Caroline-nak

Caroline-nak

Kicsi Boszinak

Túléltem egy napot. Vagy mondjam inkább azt, hogy túléltem a Napot? Ali különbözik a két szó, de számomra teljesen mást jelent. Talán egy normális ember meg sem értené, hogy miért. Nem tudom pontosan, hiszen nem szokás felmeréseket illetve statisztikákat készíteni a vámpírok körében, de úgy hiszem, hogy kevesebb a nappal is látható vámpír, mint az, aki ódzkodik a napfénytől. Persze nem azért mert mindenki a halottsápadt bőrre gyúr! Ostoba emberi tézis, hogy a vámpírok mind sápadtak. Az oké, hogy Drakula igen, de ő fürödni sem fürdött! Ki kérem magamnak, én megőriztem emeberi barnaságot - amiért nagyon kellett erődködnöm a mindig esős Angliában - és veszek rendes zuhanyt is rendszeresen. Na, de ez semmi, a leginkább kiakasztó mai napi feltevés, hogy a vérszívók azért nem járlának a napon, mert csilloganak. Mi van, csillogni? Kinek a fejéből pattant ki ez az okosság? Állítólag valami írőnőéből, legalábbis Nora, a pár hónappal ezelőtt megismert pincérlány ezt állította, miután megmondtam neki, hogy ez ostobaság. Vagyis hát nem fogalmaztam ilyen szépen, két pohár tömény gin után valami rondább csúszhatott ki a számon, de a lényege ez volt, s Nora vette a bátorságot erre, s bunkónak nevezett. Én, bunkó? Kikérem magamnak, azért mert az igazat megmondom, és kiakadok, hogy miket ki nem találnak manapság, még én vagyok bunkó? Szerintem azzal az írónővel kellene elbeszélgetnie pár vámpírnak! Na, jó nem, hiszen így legalább mindenki csillogó vámpírokat keres, mi pedig élhetünk nyugodtan.Az életem akkor is nyugodt volt, mikor nem volt napfényvédő karláncom, csak akkor óvatosnak kellett lennem, hogy hajnal előtt mindig valami besötétíthető helyre menjek. iszont így sokkal kényelmesebb, hiszen nem kell erre ügyelnem, így túlélhetem a Napot. Viszont túlélni egy napot... egy napot anélkül, hogy látnám Amandát nehezebb, mint gondoltam. Nem hittem volna, hogy egy halandó lány képes ekkora hatást elérni rajtam, de hogy mit is érzek pontosan? Semmit! Valamit nagyon mélyen biztos érzek, csakhogy nem hagyom felszínre törni, Ez vagyok én: az érzéketlen, és jó is ez így nekem. De szükségesm van egy kis társaságra, hogy meggyőzzem magam arról máshol, másokkal is tudom olyan jól érezni magam, mint azzal a lánnyal.
Aztán valahogy mégis úgy adódott, hogy ezen a délelőttön, mikor sétálni indultam a Mystic Falls-i iskolánál akadtam ki. Már magam sem tudom, hogy kerültem ide. Csak a lábaim hoztak. Oda, ahova Amanda is jár, gondoltam, hiába próbáltam meg Őt kiverni a fejemből. Már nagyon régen nem jártam iskolába - úgy egy 290 éve lehetett az - és most sem volt kedvem, de arra gondoltam, hogy abból nem lehet baj, ha csak úgy benézek. A nyüzsgő diáksereg arra engedett következtetni, hogy szünet van, és az órámra pilantva úgy saccoltam, hogy kb. most lehet ebédszünet, ezért egy segítőkész diáktől megérdeklődtem, hogy merre van a büfé, hátha öszefuthatok valaki ismerőssel. Elindultam hát a folyosókon a mondott irányba...

Kicsi Boszinak

Határozott léptekkel haladtam a diáksereg közt, és igyekeztem minél emberibb benyomást kelteni, Ebből kifolyólag nem mehettem vámpírsebességgel, illetve visszatartottam a késztetést, hogy valakit a falhoz vágjak. Hogy honnan jönnek az ilyesfajta ingereim? Onnan, hogy rossz napom volt, és nekem ennyi elég ok arra, hogy kinyírjak valakit. Na, de most mégsem lenne szerencsés, főleg, ha kiderülne, hogy én tettem. Az mindent lerombolna, amit idáig felépítettem. Minden kedves szó vagy gesztus kevés lenne ahhoz, hogy Amanda újra szóba álljon velem, ugyanis nem az a fajta, aki gyilkosokkal lóg. Pedig már megtette, nem is egyszer, hiszen velem kétszer is találkozott, csakhogy akkor nem igazán tudta, hogy kivel áll szemben, de idővel kénytelen lesz szembesülni ezzel a ténnyel. Nem úgy mint iskolatársai. Arcomra kaján vigyor ült ki, hiszen hallottam két lány párbeszédét, akik azon vitáztak, hogy vajon milyen tantárgyat taníthatok a sulijukban, mint új tanár, s végül közös megegyezés alapján a biológia mellett voksoltak. Időközben a folyosók mindinkább kiürültek, de én még mindig nem jutottam el az étkezőig. Valószínűleg eltévedtem, állapítottam meg, és megkerestem a legközelebbi tűzriadó esetére kiakasztott, a legrövidebb menekülő utat mutató térképet, melynek hála megállapítottam, hogy csak egy sarkot vétettem el. Így visszasomfordáltam a folyosóra, ahonnan tévedés volt lekanyarodnom, és folytattam az utamat a szinte néptelen folyosón, mikor hirtelen megszólított egy kedves hang. Megtorpantam mellette. Eddig igazán nem is figyeltem, hogy ki mellett megyek el – bár őszintén szólva most sem nagyon érdekelt – de a tekintetem végül a lány arcára csúszott. Mosolygós, vidám lánynak látszott, na meg persze kíváncsinak, amit abból állapítottam meg, hogy csak úgy lerohant ezzel a kérdéssel. Halvány mosolyra húzódott a szám, de sokáig nem válaszoltam. Húztam az időt. Hogy miért? Mert nem volt előre kitervelt kamu-szövegem.
- Nem – feleltem végül tömören. Istenem, 25 éves vagyok, és ez nem éppen a gimibe járó korosztály. Mindegy. Úgy döntöttem annál jobb, minél kevesebbet tud a lány, de azért hogy ne higgyen bunkónak, kiegészítettem a válaszom: - Erre jártam. Gondoltam, benézek a régi iskolámba – elég hihető állítás, sok öregdiák visszajár fiatalkora helyszínére. Csak hogy nekem ez a hely egyáltalán nem szerepelt a múltamban. Eddig legalábbis nem szerepelt.

Kicsi Boszinak

A régi diákok sztori úgy tűnik, megállta a helyét. Bár számítottam esetleges kérdezősködésre, mint hogy: melyik évben végeztem? merre találja az érettségi-tablómat? stb. De szerencsére visszakanyarodtunk egy normális társalgási szituáció létfontosságú eleméhez, a bemutatkozáshoz. Jenny... Hát igen, tipikus mai, amerikai név. Meg van benne a felhőtlen boldogság, mégis az incselkedés. Ezek az amerikai nevek már csak ilyenek. Nem mint az angolok, melyek hűvösséget és közönyt mutatnak, mint pl. a Maxim. Nem? Ezen néha elgondolkodom. Bár, ha belegondolok a Jenny a Jennifer becézése, ami eredetileg francia Genevieve-ből származik. Ott az nagyon előkelő névként van a köztudatban, ellenben... Na jó, hagyjuk a névtörténeti elemzést!
- Örvendek, engem Eric-nek hívnak - mutatkoztam be, majd ezen is elgondolkoztam. Mégis ki hív Eric-nek? Alig van ismerősöm, hiszen javarészt éjszaka éltem le eddigi életem. Mostanában léptem ki szó szerint a napvilágba. Persze Amanda így ismer és Caroline is. De már nem igen. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólt volna a lány, ha bemutatkoztam volna Cambridge egykori hercegeként. Valószínűleg sült bolondnak tartott volna... Vagy mégsem! Hiszem elég volt egy kétfogás, hogy rájöjjön mi vagyok! A kis boszorkány... Erre nem számítottam. Ki gondolta volna, hogy pont itt összefutok egy boszorkánnyal? Végül is miért ne? Ha már nagy ebben a kisvárosban a vámpír-forgalom, dukál hozzá pár boszi, nem?
Láttam Jenny-n, hogy megrémál, mikor rámismert, el is rántotta a kezét, és félve hátrált. Istenem, a maiaknak nem tanítják meg, hogy ha kimutatják a félelmüket azzal csak még jobban felingerlik bennük a vadász ösztönt? Nem mellesleg ez egy néptelen folyosó, nincs itt senki, aki megakadályozhatna bármiben, úgyhogy jogosan fél.
- Hm... csak nem félsz? Hiszen nem akartalak bántani, kis boszorkány!- mondtam gúnyosan, és gonosz vigyorra húzódott a szám. Egy kis játék belefér, csak szórakozom, gondoltam, és egy kis lépéssel felére csökkentettem kettőnk közt a távot. Figyeltem, hogy megrezzen-e, miközben én provokálóan végigmértem.
- Hát... most mondd meg, mit csináljak veled? - kérdezte sopánkodva, miközben megcsóváltam a fejem. Próbáltam elültetni a gondolatot a fejében, hogy megölöm, amiért leleplezett, és ezzel kiprovokálva, hogy használja az erejét. Kiváncsi vagyok, mit tud. Nem hiszem, hogy legyűrne egy 300 évfes vámpír, ha már így megrémült egyáltalán attól, hogy találkozott egy vérszívóval.

Kicsi Boszinak

- Hm… nem tanították meg, hogy csúnya dolog a másik korával jönni? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel, és hogy még inkább megjátsszam ezt, még az ajkamat is lebiggyesztettem. Körülbelül úgy festhettem, mint egy 5 éves, aki nem kapta meg a kedvenc játékát karácsonyra. Na, de elég is ebből a színészkedésből, nem vagyok az a fajta, aki szereti megjátszani magát… már-már egészségtelen keretek között, így gyorsan visszavarázsoltam a gúnyos mosolyt az arcomra. Amúgy tényleg nem volt szép dolog a kis boszitól, hogy azt mondta, hogy „ilyen” idős vámpír. Kikérem magamnak! Tudom, hogy a 295 év az szép kor, de azért az öreg papik rangsorába senki se rakjon, én szellemileg, lelkileg és testileg is 25 vagyok csak, egyedül a valóságot nem fedi ez a kor.
- Miért, szerinted az idős vámpírok hol keresik az ebédjüket? – érdeklődtem felvont szemöldökkel, mert fogalmam sem volt, hogy miért gondolja, hogy a vérszívók idősebb generációját megakadályozná bármi is abban, hogy egy egész iskolát lemészároljanak csupán kedvtelésből. Nem mondom, hogy nem esne jól néha, kiengedni a szörnyet, és tömeggyilkosságot rendezni, de sajnos az ilyen feltűnősködéseket a többi vámpír sem nézi jó szemmel, így én a visszafogottabb gyilkolás mellett állok, már ha lehet az öldöklést „visszafogottnak” titulálni.
- Ki mondta, hogy inni akarok belőled? Túl nagy az egód, szívem – jegyeztem meg gúnyosan, és elhúztam a számat, mintha undorodnék a vére gondolatára. Boszorkányok… Pfuj! Soha nem sül el jól, ha egynek is a vére a szervezetünkbe kerül, velük nem érdemes vacsorázni, de ha ez a Jenny lány kiprovokálja, még az is megeshet, hogy rászánom magam erre.
- Te természetesen szeretnéd, ha hagynálak elmenni... Jól gondolom? – tudakoltam halvány mosollyal az arcomon. A kérdések mindig dühítőek, főleg ha az embernek nincsenek rá válaszaik, szeretek ilyesmivel provokálni másokat, a sok kérdés már-már idegesítő lehet egy idő után. De vajon hagynám elmenni? Hiszen tudja, mi vagyok. Az pedig veszélyes.

Kicsi Boszinak

A lány nem zavartatta magát, nem tűnt olyannak, aki megijed, és elszalad. Sőt, tűrte a kérdezősködést, és még válaszolt is, mellesleg néha elég pimasz módon, de sebaj, ettől lesz izgalmas az egész, nemde? A vámípr élvezi a vadászat minden percét, mert az adrenalin átjárja, és a szíve – melynek már dobognia sem kellene – egyre hevesebben ver vagy éppen haláli nyugodt maradt, hiszen számára ez csak egy unalmas játék. Van, aki így, de van aki úgy fogja fel. Én személy szerint különc vagyok, soha nem tervezek előre vadászatot, majd ahogy jön, úgy esik. Van úgy unalmamban beülök egy bárba, elbeszélgetek a pultoslánnyal, majd azon kapom magam, hogy megéheztem, és kikísérem a lányt, Miután olyan jól elbeszélgettünk, majd végelgyengülésig szívom a vérét egy sötét sikátorban. Igen, néha rám jön ez a fajta brutalitás. Várjunk csak, azt mondtam, néha? Dehogy is, nekem ez a megszokott, de egy ilyen kisvárosban sajnos nem lesz Olyan könnyű eltusolni ezeket az ügyeket, így vissza kell fognom magam, ha továbbra is itt akarok maradni.
- Igaz, és én tudom is – mondtam szárazon, és elgondolkoztam azon, hogyha ennyire nem ismeri a vámpírszokásokat, akkor viszonylag friss boszorkány lehet, vagy csak nem szeret kérkedni a tudásával, bár amennyire felvágták a nyelvét, nem hiszem. Gúnyosan felkacagtam arra, hogy ínyenc fajtának titulált. Vámpírok közt nincsenek ínyencek meg egyebek, nem lehetünk válogatósak, mert vagy akad kaja vagy nem. Persze amilyen emberből a legkevésbé szeretnék vacsorázni az a verbenas fajta, na azt ki nem állhatom, de ettől még finnyásnak sem nevezném magam.A vérszívóknál bár ínyenc nincs, vega az van, mellesleg őket eléggé lenézem, de az a kettőnk ügye, és nem tartozik Jenny-re.
- Szívügyek? – kérdeztem vissza megrökönyödve. Persze, persze… én meg az érzelmek. Szeretem azt állítani, hogy legalább olyan kevéssé illünk össze mi, mint a Sötét Nagyúr meg egy viragos rét, de mostanában kezdek elbizonytalanodni efelől. - Ha lennének sem hiszem, hogy veled vitatnám meg – mondtam végül, majd sóhajtottam, és a tekintetem egy a falon függő, 70-es évek buliját hirdető plakáton akadt meg, majd visszakalandozott a kis boszorka arcára.
- Ha most lelépek, reménykedhetek abban, hogy az iskolai bálon való megjelenésemkor – intettem a plakát felé - nem kürtölöd szét mibenlétemet? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Fejemben egy ötlet fogalmazódott meg, és tisztáznom kell ezzel a banyával, hogy békén hagyjuk egymást, mert máskülönben nem fog működni a tervem.

Kicsi Boszinak

Továbbra is mosolyogtam, mikor a lány végigvontatta tekintetét a folyosón, illtetve pillantása rövid időre megakadt az órán. Hát igen, a szubjektív időérzékelés őrjítő. És én már csak tudom, hiszen ez a pár évtized van. hogy elröppen, máskor viszont végig kell szenvedni. Mint ahogyan most is ezt a pár napot, de sebaj, megéri, mert a jutalma nem marad el annak, aki türelmes. Mint a mondásban… hogy is van? Ó, igen: A türelem rózsát terem. Hát nem vagyok oda a rózsákért, de reméljük, hogy másra is vonatkozik ez a kijelentés. Mindenesetre Jenny-n úgy látott, mintha arra várna, hogy becsöngessenek, és mehessen vagy hogy jöjjön erre valaki. Mintha nem szívesen lenne a társaságomban, amit egy kezdő boszorkány esetében tökéletesen megértem. Hiszen még csak a másodperc törtrészébe sem kerülne, és ő már annyira élő sem lenne, mint én. De egyelőre nem terveztem ilyen merényletet, egy bosziból még hasznos segítség lehet, lásd Lucy-t. Sosem gondoltam volna, hogy a szívességért szívesség üzlet ilyen jól fog kisülni vele, de a dolgok így is az én javamra történtek.
- Aha, a bál – bólintottam. Furcsa, hogy ő elméletileg ide jár és nem tud erről a rendezvényről, én pedig aki először fordulok meg az iskolában, mintegy unalomból, azonnal kiszúrom a plakátot, és összerakom a dolgokat, mert kettő meg kettő az… Ha bál, akkor lehetőség is van arra, hogy megismerjem a sulit, illetve arra, hogy elrángathassam otthonról Amandát. Bár elmondása szerint ez nem lesz könnyű, tuti hogy tanulást tervezett péntekre, de sebaj, én mindent elintézek!
- Hát, ugye nem azt szeretnéd hallani, hogy mert olyan ostobának nézlek? – kérdeztem vissza provokálva, és újabb gúnyos mosolyt ejtettem felé, majd kiegészítettem: - A banyák általában becsületesek – jegyeztem meg szinte undorodva a becsületes szótól, ezért kis iróniával fűszereztem meg a mondanivalómat. – És hát sosem tudni, hogy mikor jut eszébe a becsületes embereknek valami… butaság – vontam vállat. De közben azért megnyugtatott, hogy nem akarja szétkürtölni, mert ha akarná is, akkor becsület ide vagy oda, azt hiszem, nem élne addig, hogy megtehesse.
- Nos, ameddig a szád nem jár el, biztosra vehetd, hogy nem esik bántódásod énáltalam. Hisz az alku az alku – biccentettem felé. A háborúban sokszor kényszerül az ember illetve vámpír kompromisszumokra, vagy arra, hogy alkukba bocsátkozzon, így hát én, mint katona, most éltem ezzel a lehetőséggel. Ki tudja? Még akár egyszer jól is jöhet a mi kis „béke-szerződésünk”.

Kicsi Boszinak

Így már kissé érthető. Hiszen, ha csak mától jár ide, akkor valószínűleg nem az az első dolga, hogy érdeklődjön, miféle rendezvények lesznek mostanság. De ha már itt tartunk, az persze az első dolgai közé tartozott, hogy leszólítson engem a folyosón. Akár dühös is lehetnék rá emiatt, hiszen így elvesztegettem egy alkalmat, hogy találkozzak Amandával, de talán jobb is így, mert szegény lány még a végén azt hinné, hogy koslatok utána, ami pedig mint tudjuk nem igaz. Bár az rendben van, hogy valóban szeretm tudni, hol van, és van bennem egy minimális késztetés arra vonatkozóan, hogy a közelében legyen, de ez még senkit sem jogosít fel arra, hogy koslatónak nevezzen, és mivel senki sem fogja megtudni az okaimat, és senkinek még csak esélye sem lesz így neveznie. Ügy lezárva. Visszatérve a bálra, nagy valószínűséggel az egész suli meg fog jelenni, még azt is el tudom képzelni, hogy az a túl emberi vámpírhölgy, Caroline is ide járt, és jár is, mert nem hajlandó lemondani ezekről az emberi ostobaságokról, mint az iskola meg a bálok.
- Nem, nem gondollak ostobának – mondtam hűvösen szinte közönyösen, és gondolatban hozzátettem: Ha annak gondolnálak, már halott lennél, szivi . Gúnyos mosoly táncolt ajkaimon, mikor megkért, hogy ne szólítsam banyának. Persze, ezzel most biztosan megsértettem a drága, érzékeny kis lelkületét. Jaj, Istenem, de sajnálom... irónikus vigyor.
- Akkor, ott és annak hívlak, aminek akarlak... De hogy lásd, egy úriemberrel van dolgod, maradhatunka boszinál a banya helyett – jelentettem ki, és vállat vontam, mint egy lesöpörve magamról ezt a gndot, hiszen nagyon nem érdekel, hogy mit szeretne, hogyan hívjam. Azt hiszem ugyanis, hogy ezek után mindkettőnk érdeke, hogy ne keresztezzük egymás útját.
Következő kérdése sértő volt. Miért kellene kiteregetnem pont neki, hogy miért érdekel engem a hétvégi bál? Onnantól kezdve, hogy nem vérfürdőt rendezek, nem tartozik rá, de ha szeretné és provokál még akár ízelítőt is adhatok neki a gonosz, nemtörődöm énemből, amelyik már csöppet sem olyan udvariasan úriemberi, mint amilyenként napjaim javarészt viselkedem mostanság.
- Nos, ez nem tartozik rád – hideg hangszínen közöltem vele az igazságot, majd mielőtt tovább faggathatott volna, színpadiasan meghajoltam előtte: - További szép napot! – kívántam, majd mint a kámfor füstté váltam, és a következő pillanatban már messze jártam az iskolától, épp amikor megszólalt a csengő.