Az iskola folyosói

A tegnapi randi után sok gondolat kavargott arról a fejemben, hogy ténylegesen mit is akarok Danieltől, de ez volt az a pont ahol megrémültem, hiszen én magam sem tudtam azt. Ez az égész köztünk ugyan csupán játéknak indult, de van valami a fiúban ami megfog, ami furcsa, mert ember iránt érzelmeket egészen ezidáig csupán két-háromszor mutattam, és félő volt, hogy talán ez lesz a következő ilyen, két évszázadonként egyszer előforduló esemény. Mióta feléledtem a koporsóból nem igazán volt alkalmam ilyenekre koncentrálni, hiszen egyrészt még ott motoszkált a fejemben Stefan,egyébiránt pedig a szimpla futókalandok tökéletesen kielégítették a másik nem iránti vágyaimat.
Mivel egész jó idő volt egy rövid farmerszoknyába és egy egyszerű krémszínű toppba bújtam, míg hajamat leengedve hagytam. Indulás előtt gyorsan átfutottam a mai órarendet, és jókedvűen konstatáltam, hogy az első órám éppen történelem lesz. Mindig is szerettem ezt a tantárgyat, mivel érdekes volt hallani az átélt eseményeket egy abból semmit nem látó, néhol teljesen hibás iratokra hivatkozó emberek szájából. Tökéletes példa erre Amerika felfedezése, hiszen már jóval előbb érkeztek Európából a kontinensre családok, köztünk a miénk, akik érthető módon titokban tartották a hely létezését, mivel így nyugodtan élhették életüket a saját területükön. Persze még így se volt minden békés, akadtak ellentétek, ami az egyik fő oka annak, hogy vámpírrá váltunk, de az már egy másik történet.
Miután beleugrottam lábujjas papucsomba autóval indultam az iskola felé, és miközben a városka eddig még nem látott szegmenseit vettem jobban szemügyre azon járt az eszem, hogy vajon összefutok e ma a kedvenc új játékszeremmel, hiszen vele kapcsolatos bizonytalanságom ellenére még csupán ebbe a kategóriába tudtam sorolni, ám abból is a legjobb fajtába.
Röpke tíz perc alatt ott is voltam az iskolában, és miután kiszálltam az autóból mosolyogva szippantottam egyet a friss levegőbe, és élveztem a nap szépségét. Ugyan már nem egyszer jártam végig a gimit, de minden iskolában van valami új, és egyben megnyerő amitől jó érzés oda járni. A nyüzsgő diáktömeg közepette odamentem az első nap felavatott szekrényemhez, melyben még nem nagyon volt több pár könyvnél, és egy képnél egy festményről, amin a testvéreimmel Elijah-al és Klaussal vagyok látható abból az időből amikor még minden rendben volt közöttünk, és bár a kép már igen régi, de akkor is az egyik kedvencem. Miután kivettem a könyveimet pár pillanatot időztem ezen ereklye nézésével, ám ekkor a látóterembe került Daniel, aki éppen pár fiúval társalgott, akik nem volt nehéz kitalálni, hogy focisták voltak, hiszen amellett, hogy az eső edzésükön volt alkalmam szemügyre vennem őket, egy-kettőn az egyen mez volt látható. Ekkor villant be a fejembe, hogy ideje egy igazán nagy vizsga elé állítani a másikat, és egy röpke gondolattól vezérelve ott teremtem mellette, és habozás nélkül egy szájra puszival köszöntöttem.
- Szervusz szépfiú! –köszöntöttem utána szóban is a másikat, majd vigyoromat a fiúról a barátaira irányítottam, várva hogy a másik bemutat e nekik, vagy pár elkerülő gondolattal hárítja az elé tárult szituációt.

Elég furcsa álmom volt. Maga a tény, hogy álmodom is meglepett, mert nem igen szoktam vagy legalábbis nem ennyire élethűen, de most kivételesen minden részlet, mintha fontos lenne mélyen beleégette magát a tudatomba. Először is, menekültem. Nem vagyok az a fajta, aki bármiféle kihívás vagy nehézség láttán menekülőre fogja, márpedig az álmomban szó szerint loholtam valami elől, és éreztem a szívem dobogását a torkomban, hallottam a saját ziháló légzésemet, és a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy ahányszor csak hátrapillantottam, hogy megnézzem üldöznek-e még, nem láttam semmit, csupán a nagy sötétség nézett vissza rám, és ez jobban megrémített, mint bármi. Hiszen nehezebb az ellen küzdeni, amiről azt sem tudod mi, nem igaz? Végül megmenekültem, legalábbis szeretném azt hinni, de tény, hogy mikor felkeltem verítékben úszott az arcom. Próbáltam bebeszélni magamhoz, hogy ez csak egy ostoba álom, de nem hagyott nyugodni, Kivánszorognam hát hajnalok hajnalán az ágyból, és a mosdóba sétáltam, ahol felfrissítettem magamat. Pár mély levegőt vettem, majd tisztáztam magammal, hogy az örömtűznél történtek egyszeri események voltak, és valószínűleg soha többé nem kell szembenéznem egy vámpírral. Brr... már a gondolatba is beleborzongok. Mióta Caroline elmondta, hogy ezek a lények is léteznek, ráadásul Rebekah is megjelent a színen, nos, a világom szó szerint a feje tetejére állt. Először is egy a szülétésem óta bennem élő tézis dőlt meg bennem: merthogy én soha, egyetlen egy pillanatra sem hittem el, hogy ilyesmik, mint a vérszívók létezhetnek. Aztán meg Rebekah pedig próbára tette az idegeimet ezzel a játékával, amibe én már olyannyira belebonyolódtam, hogy nem fogok egykönnyen kikecmeregni a veszteseknek ásott gödörből. Magam sem tudom, hogyan süllyedhettem ilyen mélyre, hiszen mindeddig nem volt gondom a lányokkal, ám Rebekah komoly fejtörést jelentett, ennek ellenére azonban mégsem akartam nélkülözni a társaságát. Vágytam a provokációira, a közelségére, a sunyi mosolyára és a csókjaira, mindenre vele kapcsolatban. Így hát elhatároztam, hogy nem adom fel. Nem adhatom fel.
Másnap újra iskola volt, ám ezúttal megbeszéltük Rebekah-val, hogy találkozunk. Előző nap nem volt közös óránk, de mivel utánakérdezősködtem, már előző nap kiderült számomra, hogy ő is végzős, szóval val rá esély, hogy esetleg közös óránk legyen. Nem bántam volna, ha erre került volna sor, bár valószínűleg akkor a tananyag lenne a legkevesebb, ami megmarad bennem egy-egy ilyen órám, ugyanis ha nincs a közelemben, akkor is Rá gondolok, nemhogy akkor mikor ott ül a közvetlen közelemben. Ilyen gondolatok közepette rángattam magamra egy farmernadrágot és egy rövidujjú fehér pólót, majd reggeliként sietve bekaptam egy sajtos-sonkás szendvicset, és elhagytam az amúyg is üres házat. A szüleim természetesen megint dolgoznak, vagy csak nem érdeklem őket, de ezen már meg sem lepődök. Hangosra tekertem a rádiót a kocsiban, és úgy hajtottam végig Mystic Falls utcáin a gimnáziumig.
A számomra fenntartott hely természetesen üres volt, és miután leparkoltam, csatlakoztam pár sráchoz, akik résztvettek a hajnali edzésen, amit az új edző bevezetett. Miután én előszedtem a szekrényemből az első órára kellő történelem felszerelésemet, azt ecsetelték nekem, hogy milyen stratégiát dolgozott ki a férfi, épp mikor Rebekah felbukkant. Olyan volt, mintha megint a semmiből tűnt volna fel, akárcsak tegnap, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert kaptam tőle egy apró, szinte csak puszi számba menő csókot.
- Öhm... helló! – nyögtem ki meglepetten a lányra pillantva, aki azonban már a barátaimmal szemezett. A fiúk irigykedve, de ugyanolyan értetlenkedve, mint én, méregették Rebekah-t, akit úgy gondoltam illik már bemutatni, ha már úgy viselkedik, mint a csajom. Elvégre is, miért ne lenne az? – Srácok, ő Rebekah. Rebekah, ők a haverjaim: Dick, Paul és Ray – mutattam sorban a fiúkra, akik füttyögések, és felfelé tartott hüvelykujj kíséretében lassan elandalogtak kettesben hagyva minket már amennyire az lehetséges egy diákokkal teli folyosón. Ebben a pillanatban vettem észre Sam-et és Merry-t, akik épp a terem felé sétáltak, s egyúttal felénk.
- Bemutatlak a legjobb spanomnak is – jegyeztem meg, és egy széles mosolyt küldtem Rebekah felé. Végül is, ha az embernek ilyen barátnője van – bár még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az e – nem kell rejtegetnie, és Sam-nek amúgy is joga van tudni, hogy emiatt nem hajtok a kiszemeltjére az örömtűzön történtek ellenére sem. Szegény srác annyira eped a lányért, aki viszont észre sem veszi. Szánalmasak, mint valami régi romantikus regény.
- Hé, Sam! - köszöntem oda a fiúnak megállítva őt és a lányt a sétálásban, mikor melletünk haladtak volna el. – Meredith – biccentettem a lány felé, aki mintha szúrósan pillantott volna rám. – Ismeritek Rebekah-t? – kérdeztem, és átkaroltam az említett lányt, akit ezentúl csak-azért-is a csajomnak titulálok.

-Sziasztok! –köszöntem még mindig jó kedélyűen mosolyogva a fiúkra, mire az egyiktől még egy kézcsókot is kaptam. Egyértelműen kifejezték tetszésüket felém, illetve Daniel felé, hogy milyen jó kis csajt is fogott, ami teljes mértékben igaz is, hiszen kevés olyan szép lánnyal találkozhatnak manapság, akin még egyetlen szépészeti beavatkozást sem végeztek. Régen csupán a szükséges esetekben hajtottak végre efféle műtéteket, mint például egy csúnya égési sérülés helyreállításánál, majd később jöttek a gazdagok a különféle kívánságaikkal, napjainkban pedig már bárki megengedheti magának, sőt, már-már megszokott, hogy a lányok 18. szülinapjukra orrműtétet vagy mellnagyobbítást kérnek. Én azonban bizton állíthatom, hogy a tornász múltamnak és a kiegyensúlyozott étrendnek köszönhetem a tökéletes alakomat.
Éppen Danielhez fordultam volna, hogy tisztázzak vele pár dolgot a tegnapi nappal kapcsolatban, amikor kisebb fajta izgatottsággal a hangjában közölte, hogy bemutat a legjobb haverjának. Földobott a dolog, hiszen ha már így belejött abba, hogy mindenkinek megmutassa milyen csaja van, vagyis inkább még csak lehet, az csakis jót jelenthet. Mikor a két megszólított felé fordultam egy pillanatra elkerekedett a szemem, hiszen az a srác állt velem szemben, akit a városba érkezésem napján módomban állt megkóstolni. Ahogy végigpörgettem az akkori eseményeket a fejemben rögtön világossá vált számomra, hogy valószínűleg az a borzalmas öltözködési stílussal rendelkező lány lehet a mi kis vámpírvadászunk, akit az imént Daniel Meredith-nek szólított.
Arra, hogy Daniel átkarolván kissé magához fogott, rögtönzött reakcióm volt az, hogy én pedig abban a másodpercben a hátsójára csaptam, majd egy kacsintás kíséretében én is derékon fogtam.
- Igen, ahogy beiratkoztam az iskolába egyúttal hozzájuk is csatlakoztam. –válaszoltam a szurkolólányos kérdésre még mindig tartva a mosolygós lány szerepét, és kézfogással köszöntöttem a másikat, akivel kapcsolatban olyan érzésem volt, hogy ő az a lány, aki éjfélkor lefújja a bulit, mert a kis fiatal szervezetének alvásra van szüksége a másnapi dolgozathoz.
- Ha gondolod, egyszer elmehetnénk együtt ruhákat vásárolni. –vettem elő kissé csipkelődős énemet, mivel egyszerűen nem tudtam megállni szó nélkül a csaj ódivatú stílusát, és mivel nem vagyok az a fajta, aki magában tartja a véleményét kissé burkolt arroganciával közöltem is azt.
- Én meg a legjobb haverod legújabb skalpjelöltje. –jegyeztem meg Sam felé fordulva, majd kissé lazábbra hagyva a Daniellel való összeköttetést rögtön két puszival köszöntöttem a fiút, ám ezt követően rögtön visszaálltam a másik srác mellé.
- Nyugi te sármosabb vagy. –tettem hozzá halkan Danielnek, és vigyorogva hallgattam a másik fiú kérdését.
- New Yorkból jöttem a nagynénémékhez. Kicsit még furcsa ez a nyugis környezte, de remélhetőleg hamar megszokom. –mondtam az ideérkezésemkor kitalált sztorit a másiknak tökéletes természetességgel, hiszen 1000 év alatt hazudni is tökéletesen megtanul az ember.
- Egyénként csini a sálad. Nálunk már nagy divatja van, de úgy látom erre még nem terjedt el. Majd megpróbálom rávenni Danielt is, hogy vegyen föl néha. –nyúltam oda a sálhoz, majd egy rövidke minőség ellenőrzés után elengedtem azt. Ez a pár mondat természetesen igencsak megtervezett volt, hiszen amellett, hogy igaz is volt, így nem fog feltűnni senkinek, ha Daniel hirtelen többször hordana sálat, mint eddig, hiszen ha tudják, hogy a csajának tetszik, betudják annak, hogy csak nekem akar vele kedveskedni.

Nem aggódtam, hogy Rebekah esetleg ne találná a helyét a barátaim társaságában. Abban viszont nem voltam biztos, hogy a haverok tudják, hol a határ, főleg ha egy ilyen tuti jó csajról van szó, de szerencsére nem estek túlzásba… egyelőre vagyis nem feszítették meg a húrt, de azért meg van bennem a félsz. Ez olyan, mikor van valamid, és azon aggódsz, hogy mikor veszíted el. Ostobaság, nem? Ki kellene élveznem, amíg van, hiszen Ő nem egy tárgy, hanem egy gondolkodó és saját akarattal rendelkező lány, ami még azt is magába foglalja, hogy szeszélyes, sosem tudni mikor mit akar, és ez Rebekah-ra nagyon is igaz. Mert az egy dolog, hogy elcsavarta a fejemet, de épp emiatt fogalmam sincs hol áll az, és gondolkozni sincs időm, hogy mit akar Ő vagy mit akarok én. Viszont az, hogy itt van most is mellettem, és nem a barátnőinek ecseteli, hogy mennyire sikerült kiborítani előző nap, nos, azt hiszem annak a jelének vehetem, hogy nekem is sikerült bizonyos fokig behálóznom őt. Más esetben már rég kijelentettem volna, hogy megszereztem magamnak, de ő nem volt mindennapi eset, és ilyet még korai lett volna kijelenti főleg azok után, hogy az elmúlt alkalmakkal is kiderült, mennyire ügyesen befolyásolja a mi kis játékunkat.
Sam-nek és Meredith-nek is bemutattam, ő pedig egyre inkább belendült a „barátkozásba”. Úgy tűnt, hogy Merry-vel jól ki fog jönni, de észrevettem egy bizonyos élt a hangjában, ami miatt olyan érzésem támadt, hogy máris költözött bele annyi önérzet, ami a legtöbb szurkolólányban is van: hogy aki nem közéjük való, az alájuk tartozik a „hierarchiában”. Csak épp azt nem tudja, hogy Meredith is pom-pom lány volt elég sokáig. Persze lehet, hogy tévedek. Én meg a női gondolkodásmód? Brr... sosem értettem! Aztán mikor Becca a legjobb haveromhoz fordult, és „bemutatkozott”, vigyorogva megjegyeztem:
- „Skalpom”? Ennyire tartod magad, szivi? Hm… én inkább úgy fogalmaznék, hogy trófeám – javítottam ki, és széles mosoly közepette néztem le rá, miután visszaállt mellém azt követően, hogy Sam-nek puszikat nyomott az arcára. Eddig is tudtam, hogy közvetlen meg minden, és félreértés ne essék, nem voltam féltékeny a spanomra, de volt valami ebben a gesztusban, ami mégis zavart. A pillantásomat egy rövid időre Meredith-re emeltem, és tekintetünk összekapcsolódott, mintha ő is ugyanazon gondolkozna, mint én. Mégis hogy nézne ki az, ha én elkezdeném mondjuk ölelgetni őt? Na, de ma már mindent lehet, ez a szabad Amerika érdeme!
- Jó tudni – mondtam arra, hogy Rebekah szerint én sármosabb vagyok, nem mintha kezdtem volna aggódni... Mikor felelt a spanom kérdésére, meglepődtem, hogy én nekem eszembe sem jutott erről kérdezni, és hogy mennyi mindent nem tudok még róla. Aztán megcsóváltam a fejem arra, hogy megdicsérte Sam sálát. Hát, a helyzet az, hogy a hétvégén szóltam meg épp amiatt a haveromat, szóval nem ez nem fog neki menni, nem vagyok az a fajta.
- Na, azt próbálhatod – jegyeztem meg, hozzátehettem volna, hogy „a csajom vagy, nem a stylist-om”, de a világért sem akartam megbántani, ám mindennek ellenére sem vagyok az a „sálas fajta”.
- Volt valami az örömtűzön, miután eljöttem? – kérdeztem a Sam-Meredith kettőstől egyrészt, hogy túllépjünk a sálas ügyön, másrészt, mert kíváncsi voltam, hogy mit csináltak ők ketten, miután engem Caroline elrángatott, és közölte, hogy léteznek vámpírok. Aztán felpofozott… kétszer is!
- Kár, hogy nem voltál. Hatalmas buli volt! – néztem le Rebekah-ra mosolyogva, és gondolatban hozzátettem: aha, minden szép és jó volt, míg nem jött a pszichopata vámpír, és támadt ránk.

Az, hogy Daniel kijavított azt illetően, hogy én számára egy trófea vagyok kissé megmosolyogtatott, hiszen amellett, hogy ez az ő szájából egy bók, még korántsem tudhat magáénak.
- De ezért a trófeáért még erősen meg kell küzdened Szivi. – néztem föl sokat sejtetően Danielre, miközben magamra vettem azt a rejtélyes mosolyomat, amit még csak nagyon kevés férfi volt képes megfejteni.
- Mibe fogadunk, hogy ráveszem arra, hogy vegyen föl egyet? –súgtam oda újdonsült barátnőmnek, Meredithnek, akivel szemben úgy döntöttem tartom a kedves, ám mégis tartózkodó énemet. Nem csak azért, mert vámpírvadász, hanem mert alapból taszítom az ilyen nulla életkedvvel rendelkező, semmi poént ne fogó komoly embereket.
- A szüleim miatt, de ha nem haragszotok erről most nem szeretnék beszélni. – váltottam egy általam szokatlan, komoly arckifejezésre, amely arcomat Daniel most láthatott először. Persze nem a kitalált sztorim hitelessége volt az egyetlen ok ami miatt elszomorodtam, hanem maga az, hogy a szüleimre gondoltam. Mondjuk ha jobban belegondolok abba, amit mondok végérvényben tényleg a szüleim miatt kerültem ide, hiszen ha apám nem üldözött volna annyi éven át, a menekülés sem vált volna az életformámmá, és talán sikerült volna huzamosabb ideig megállapodnom valahol. Mindig is fájt arra gondolni, hogy az apámnak köszönhetően mennyi szenvedésen mentünk keresztül a testvéreimmel, és vált Klaus azzá ami, egy szívtelen gyilkossá. Azt pedig, hogy Mikael megölte az anyánkat soha, de soha nem bocsájtom meg neki, hiszen édesanyám halálával együtt temettem el a gyerekkorom, és kellett felnőtté válnom.
- Biztos nagyon jó lehetett. –szóltam hozzá a valamiféle buliról szóló témához kizökkenve a gondolkodásból, és még egy kis mosolyt is sikerült az arcomra erőltetnem. Koránt sem akartam, hogy a többiek megszimatolják a gyenge pontomat, és meglássák a tökéletes imázs mögött rejlő igazságot, hiszen így, e mögött a fal mögött sokkalta könnyebb élni, és nem törődni a múlt fájó részleteivel.
Szerencsére ezt követően jött a mentő kérdés a másik lány szájából, melynek hatására előjöttek a Daniellel való első találkozásom emlékei, amik fura módon ténylegesen jókedvvel töltöttek fel, és immár sikerült őszinte mosollyal válaszolnom a kérdésre.
- Az első nap a medencénél. Egy szál boxerban beugrott mellém a medencébe. Tehetetlen voltam. –vigyorodtam el, majd ezúttal egy igazi csókkal jutalmaztam Danielt, és közben valahol belül éreztem, hogy a másik már legalább ugyanannyira vágyott erre, mint én, ám nehezen, de abba kellett hagynunk elvégre is társaságban vagyunk.
- Igen, egyenlőre úgy néz ki itt fejezem be a középiskolát. –válaszoltam végül Sam felé fordulva. Mindez lényegében igaz is volt, hiszen egyenlőre nem terveztem azt, hogy itt hagyjam ezt az igencsak izgalmas játszótérnek ígérkező kisvárost, ám ez a dolog bármely pillanatban változhat. Egyenlőre élveztem a jelen helyzet szépségét, hiszen mondhatni minden tökéletes volt, ám mégis ott motoszkált bennem a tudta, hogy ha Klaus ismét visszatér ide, mindent fenekestül felforgat majd. Másrészről pedig itt van a kis vámpírvadász csajszi, de mint mondani szokás az ellenséged tartsd a lehető legközelebb, és én ezt a jó kis őstől érkező tanácsot mindig is igyekszem megtartani, így most is. Nem mintha nem szerelnék le könnyű szerrel egy ilyen piti vadászt, hiszen életem során már sokkal veszélyesebb ellenfelekkel is találkoztam már mint ez a semmi stílussal rendelkező hétköznapi emberlány, akinek még fogalma sincs az életről, illetve az azon túli világról.
- És ti? Mióta vagytok együtt? –kérdeztem érdeklődő tekintettel hol Meredith-re, hol pedig a mellette álló fiúra nézve, és volt egy olyan sejtésem, hogy igencsak belenyúltam a dolgok közepébe ezzel a kérdésemmel.

Visszamosolyodtam Rebekah-ra, mikor megjegyezte, hogy sokat kell még érte küzdenem. Mondanom sem kell, hogy ezt sejtettem, sőt mi több tudtam, mert nem volt azok közül a könnyen becserkészhető lányok közül való. A legtöbbnél ugyanis elég volt egy-két kedves bók, elejtett megjegyzés, és máris az ember karjába omoltak, de ő nem, mi több, ő volt az aki szórakozott velem. Elhúzta előttem a mézesmadzagot, és sosem tudhattam, hogy mikor kapok s mikor nem. Aztán feljött azzal, hogy úgyis rá fog venni, hogy vegyek majd fel sálat, mire inkább nem is mondtam semmit, csak megcsóváltam a fejem, mintha nem akarnék erre több szót vesztegetni. Elvégre is minek is az?
Mikor azonban Meredith feltette az egyszerű érdeklődő kérdését arra vonatkozóan, hogy mégis miért költözött ide az új barátnőm – már ha nevezhetem így. Ó Istenem, mióta vagyok én ilyen bizonytalan? – úgy éreztem, hogy a lány megmerevedik mellettem, mintha rosszul érintené a dolog. Lenéztem rá, és olyannak láttam, mint azelőtt soha: a kacér, játékos mosoly helyett most komoly kifejezés tükröződött arcát, ami meglepett. Bár nem is tudom, hogy-hogy meg tud még döbbenteni ennyi minden után, aztán meg hogy miért lepődöm meg olyan apróságokon, hogy mégis emberi. Mert már-már olyan mint a csábítás istennője, aki egy másodperc alatt képes engem kenyérre kenni, de az istennők nem szoktam ilyen törékenynek látszani. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lehetett az ami miatt ezt az érdektelen, nemtörődöm álcát rántotta magára, ahelyett, hogy… Mit is akarok, hogy sajnálkozzon? Dehogy, és én sem akarnám, hogy tőlem megkérdezzék ezt, szóval gyorsan kivertem ezt a fejemből, ám motoszkált bennem a gondolat, hogy valamit kérdezni kellenem tőle, de nem akartam a magánéletében vájkálni, még akkor sem ha a csajom, ott még nem tartunk, hogy ilyen személyes dolgokat megtudjak. Sőt, az sem biztos, hogy valaha leszünk olyan „közel” egymáshoz. Sosem voltam az a fajta pasi, aki egyben lelki szemetese és érző barátja is a barátnőjének.
Az örömtűz témája mindenkinek elterelte erről a gondolatait, és újra felszabadultabb lett, főleg mikor ráadásként feljött még az is, hogy miképpen „ismerkedtünk” meg Rebekah-val. Kaján vigyor kúszott az ajkaimra, mikor a mellettem álló lány válaszolt, majd készségesen fogadtam váratlanul jött, de igencsak érzelmes csókját, ami már igen csak jól esett, mert azt hittem, nem is kapok.
- Tehetetlen, mi? Miért, talán ellenkeztél volna? – kérdeztem felvont szemöldökkel, játékosan, és a lány derekát fogó kezemmel finoman még közelebb húztam magamhoz – már amennyire lehetett – és elkezdtem cirógatni a fölsőjén keresztül a bőrét.
- Örülök hát, haver – mondtam Sam-nek mikor rákérdezett Rebekah-nal, hogy itt marad-e az év végéig. Igen, jelen pillanatban tényleg örültem neki, de elég egy csúnya szakítás, és inkább már átkozott ezt a pillanatot, de addig is mindegy, mi lesz ha… elég ha a jelennek élünk! Meg egyelőre még játszadozunk, szórakozunk egymással, kísértjük a sorsot, én legalábbis várom, hogy mikor ütnek vissza a reményeim.
Rebekah kérdésére majdnem elnevettem magamat, de végül sikerült visszafognom magam, Elvégre is ő nem tudja, hogy Meredith és a legjobb spanom „csak barátok”. Aha, persze, mondom én, de ők már hónapok óta ezt állítják, hiába rí le róluk, hogy lehetnének többek. De, hát valakinek ki kell ugrasztania a nyulat a bokorból, és úgy tűnik, hogy Rebekah akaratlanul is, de megzörgette azt a bokrot, szóval úgy döntöttem beszállok.
- Erre én is kíváncsi lennék! Olyan aranyos pár vagytok! – mondtam vigyorogva, és nem törődtem ledöbbent, esetleg szúrós tekintettükkel. Kíváncsian vártam, hogy mit reagálnak erre!