Freya Jade Leighton

Hallottál már kegyetlen ribancokról? És találkoztál már igazából eggyel is? Ha még nem, hát tájékoztatlak, hogy egy rideg, hivatásos szajha belső tulajdonságait olvasod. Néha már szenvtelenül pimasz vagyok, fájdalmasan rosszindulatú, kíméletlenül őszinte és teljesen érzéketlen. Máskor viszont képes vagyok mindent a visszájára fordítani. A pénzért mindent megteszek. Ha jól megfizetnek, akkor nem válogatok, bármit megteszek, ha azt mondják, hogy biztosítják az anyagi jólétemet. Soha nem törődtem senki mással, csak is magammal. Persze ezt ugyan csak el kellett felejtenem, mikor összefeküdtem az orfeumban egy férfival. Ott nem volt lehetőségem arra, hogy azzal foglalkozzak, hogy még nekem is jól essen az együttlét. Igazából csak arra koncentráltam, hogy túl legyek azon a tizenöt percen, amit egy férfival töltöttem. A végletekig nyugodt tudok maradni, nagyon nehéz kihozni a sodromból. Mondták már, hogy felháborítóan higgadt tudok maradni, mikor körülöttem mindenki már a haját tépve pánikol. Sokszor még is szeszélyes vagyok és kiszámíthatatlan. Mondhatnánk, hogy makacs is vagyok, de ha pénzt virítanak elém: megszelídülök. Így aztán a büszkeségem réges régen a porba hullott. Szeretek vigyorogni, de azt mindig sikerül úgy tennem, hogy már-már ijesztőnek hat fagyos mosolyom. Arcvonásaim nem igazán tükrözik érzelmeimet, minden mozdulatom a nem törődömségről árulkodik, vagy inkább semmiről.

1939. február 13.

Ez volt az a nap, mikor már rá kellett volna jönnöm, hogy megszületnem felesleges. Ha akkor tudtam volna már, hogy egy olyan szegény családba születek, mint a miénk, akkor valószínűleg megkérem az orvost, hogy ne szedje le a nyakamról azt az idétlen köldökzsinort, hagyjon megfulladni. Nekem is jobb lett volna, nem kellett volna megszületnem anyám tizenkilencedik gyerekeként a tizenkilencedik apától, és nem kellett volna anyámnak azért dolgoznia, hogy eltartson még egy éhes szájat. Merje valaki azt mondani, hogy ezeknél a gondolatoknál önző voltam. Kivételesen rá is gondoltam.

1945. július 27.

Semmi nem változott ebben a családban, még csak a hatodik életévemet töltöttem be, de már most tudtam, hogy a jövőben gyűlölni fogom az anyámat és a családomat is. Vagyis a testvéreimet, mert ők jelentették a családomat leginkább. Anyám táncosnőként dolgozott a főváros híres orfeumában, ahol szép kis summát tudott volna hazahozni, ha nem itta volna el a munkaideje lejárta után. Már ebben az időben is kitűntem a testvéreim közül. Ők belenyugodtak a szegénységbe, nem kerestek kiutat belőle. Nem voltak céljaik, vágyaik és álmaik, megvakította őket a szegénység, a nincstelenség. Ezzel ellentétben én tudtam, hogy mit akarok kezdeni magammal és az életemmel, már hat évesen. Akkor már tudtam, hogy nekem pénz kell, vagyon és ismerettség, pezsgő társadalmi élet. Az egyetlen dolog, amit anyámtól irigyelltem, az a munkája volt. Tudtam, hogy én akarom majd váltani őt, mint táncosnőt az orfeumban.

1953. szeptember 14.

Iskola helyett most is itt voltam az orfeumban. Sok kedvem nem volt a számtanhoz, sem az anatómiához. Kit érdekelt, az emberi test, vagy a sok szám, amiből tudtam, hogy meggazdagodni soha nem fogok. Olyan dolgokat meg minek sajátítsak el, ha még hasznom sem lesz belőle? Teljesen feleslegesek voltak. Már ilyenkor is azzal voltam elfoglalva, hogy pénzem legyen. Éppen ezért pincérnőként és cigiárusként dolgoztam esténként színházakban, éttermekben. Egész jó kis keresetem lett belőle.

1954. január 11.

Sikeresen átértem Amerikába. Sikerült felkerülnöm egy repülőgépre és úgy elrejtőznöm, hogy senki ne vehessen észre. Tizenöt évesen már nem tudtam otthon maradni, a tudatlanság és az eszetlenség kezdett elhatalmasodni egész Londonon és az ott lakókon, nem volt maradásom, nem akartam olyanná válni, mint az ottaniak. Így miután már sikerült itt elhelyezkednem egy szórakozó bárban, úgy éreztem sínen van az életem. Azt hittem innentől minden szép és jó lesz, problémám nem lehet, nincs több nélkülözés, ráadásul azt csinálhattam, amit akartam.

1956. december 24.

Tizenhét éves voltam és már a legkeresettebb táncosnők közé tartoztam az orfeumban. Sok mindenkit ismertem a városban, úgy tűnt minden a terveim szerint alakul. Persze egy évvel ezelőtt volt egy ügyfelem, aki elfelejtette megemlíteni, hogy Szifiliszben szenved, és így megfertőzött engem is. Persze mikor ez kiderült a bár vezetősége mindenféle pénzbeli juttatást ítélt meg nekem vigaszdíjként, de igazából semmire nem mentem vele. Sokszor betegeskedtem hosszú ideig, ráadásul mindenféle orvosokhoz kellett járnom. Gyógyszereket kaptam, de tudtam, hogy ez már soha nem fog megszűnni. A testem is megviselte az állandó gyengélkedést, és addigra már az átlagosnál is vékonyabb és törékenyebb voltam. Ekkoriban már túl voltam a tizenkettedik vetélésemen is. Nem akartam gyereket, viszont mindig becsúszott. Kisebb sötét foltoknak neveztem az ilyen eseteket az életemben, semmi többnek.
Karácsony estéjén kaptam egy meghívást az egyik vendégünktől, aki szép kis summát ígért nekem, ha felmegyek vele a lakására. Persze ezzel megszegtem a munkaköri leírásomat, és a szabályokat is az orfeumban, de a pénz hajtott. Minden rendben ment, a pénz a zsebemben volt, mikor már éppen visszavettem kabátomat és vártam a taxim érkezését. Valami különös történt akkor és ott. A férfi szemeiben vadság csillogott, és nem azért, mert nem elégítettem ki. Ez más volt. Egy perc alatt megváltozott a nyugodt légkör, és olyan volt, mintha valaki folyamatosan azt suttogná a gondolataim között, hogy "Menekülj". Megrémültem, és ahelyett, hogy futni kezdtem volna, csak arra volt erőm, hogy elhátráljak a falig, de mikor rájöttem, hogy zsákutcában vagyok, testem megmerevedett és mozdulni sem tudtam. A férfi szemei éjfeketévé változtak, arcizmai megfeszültek, mozdulatai kapkodóbbak lettek, és rámvillantotta hófehér szemfogait. Ha nem velem történik, nem hittem volna el, hogy léteznek a világunkban vámpírok.
A férfi egy gyors mozdulattal előttem termett, majd saját csuklójába harapott és számranyomta azt, kényszerítve, hogy szétnyissam ajkaimat. A vér fémes ízétől összerándult a gyomrom és újra visszatért belém az erő, próbáltam szabadulni, akkor azonban már teljesen mindegy volt, a férfi felpréselt a falra, én pedig egyre kevésbé kaptam levegőt, míg végül "megkímélt" és egy gyors mozdulattal kitörte a nyakamat.

2015. január 4.

Hol vagyok ma? És hogy lehet, hogy ma vagyok egyáltalán? Vámpír lettem. Azon kívül viszont sikeres üzletasszony, aki kaszinót vezet Mystic Fallsban. Néha nem tudom eldönteni, hogy mi lett volna a jobb: ha inkább meghalok valamikor a harmincas éveim elején a vérbajom miatt, vagy hogyha így, mint most itt vezetek egy kaszínót, elismert és tehetős barátságokat kötök. Azt hiszem inkább köszönet illetné Mr. Lawsont, amiért segített elindítani az életemet. De azóta, hogy "meghaltam", vagy nevezzük inkább újjászületésnek, még nem találkoztam vele. Nem mintha nagyon kerestem volna, hiszen volt nekem itt elég dolgom, főleg mikor ki kellett tanulnom, mi az vámpírnak lenni és mi az, megbarátkozni a vér ízével.
De itt vagyok hetvenhat év után, és még mindig ugyan az a pénzéhes szajha maradt a belsőm, annyi különbséggel, hogy most már úszok a pénzben, és elértem, amit mindig is akartam: a pénzt, sikert és elismerést.