:: Stefan & Freya :: Royal Casino

A kaszinó, ami az enyém volt, s valójában még sem. Érdekes nem igaz? Hiszen nézzük, miért mondhattam a sajátomnak. Valamikor tíz évvel ezelőtt, képes voltam hozzámenni egy idősödő férfihez, Arthur Johnstone-hoz, akié valójában volt ez a hely. Akkoriban alig voltak vendégek, nem járt ide ennyi ember. Arthurnak hiába volt pénze, nem tudta beindítani az üzletet. Talán ez abból is adódott, hogy minden este vagy elkártyázta, vagy elitta a vagyonát, amit aznap bevételként felírhatott volna a számlájára. Könnyedén kicsusszant ujjai közül a vagyona, ő pedig meg sem próbált kapkodni utána, mert egyik napról a másikra élt. Nem tervezett előre, csak azt tudta, hogy mindig legyen annyi pénz a zsebében, amiből fenn tudja tartani a kaszinót és fizetnie tudja saját lakása költségeit. Annyi mindenre vihette volna szegény szerencsétlen, ha hamarabb találkozik velem, de mivel csak valamikor 2005 környékén futottunk össze itt Mystic Fallsban, csak utána tudtam kezembe venni a vállalkozás irányítását. Nem volt kérdéses, hogy bármit megtettem volna, hogy ez a hely az enyém legyen, így még abba is belementem, hogy Arthur feleségül vegyen, és én legyen Mrs. Johnstone. Így most már több volt a lehetőségem, hogy rendbe hozzam a kaszinót, új vendégeket hívjak meg, akikkel felszínes viszonyt teremthettem, nagyobb kölcsönöket adhattam ki nekik, rövidebb futamidőre… és még csináltam egy-két piszkos dolgot, amiről nem voltam biztos, hogy a városi tanácsnak tudnia kellett volna. Persze addig szabadon űzhettem az illegális ötleteimet, amíg a férjem nevén volt a kaszinó, addig nem zavart, ha néha megbüntették, vagy bevitték elbeszélgetésre. Az ő neve bánta, nem az enyém. Hiszen én voltam a kis felesége, aki otthon meleg vacsorával várta. Ki gondolta volna, hogy nem vagyok egy tiszta lélek?
Egy évvel ezelőtt, még ő volt a feje a kaszinónak, akinek a nevén futott a hely, halála után, amihez sajnos nem tudtam egy szemfogacskámmal sem hozzájárulni, rám szállt a hely, én pedig nem voltam rest tovább szépítgetni és fejleszteni a helyet. Mióta én vagyok a hely igazgatója, és én szabom a szabályokat, sokkal felkapottabb szórakozóhellyé nőtte ki magát, rengeteg új vendéggel, akik minden este visszajárnak, hogy hajbókolva nálam költsék el minden vagyonukat, amit megkerestek. Ezért aztán imádtam őket, arról már nem is beszélve, hogy némelyikük annyira odaadó volt, hogy élő, két lábon mászkáló vértasakjaimmá szerződtették magukat.
Ilyen szempontból abszolút az enyém volt a hely. Ha viszont azt nézzük, hogy egyáltalán nem voltam szerelmes Arthurba, és csak azért maradtam vele, hogy majd ha egyszer elhunyt, akkor átvehessem a helyet, akkor inkább számító ribancként kellett volna feltüntetni engem, mint kaszinó tulajdonosként. Még a végrendeletét is én diktáltam le neki, amiben természetesen az utolsó centjéig rám hagyta minden vagyonát. Minden el volt tervezve. Nekem volt időm megvárni, amíg rám száll a vállalkozás, így nem is akartam felfordulást kelteni azzal magam körül, hogy végzek vele. Meg amúgy is elég ferde szemmel néztek párosunkra a városban, túl nagy volt a korkülönbség. Pedig ha tudták volna, hogy hány évvel voltam idősebb, mint kedves férjem… kinézetemből ítélve a lánya, vagy az unokája lehettem volna.
Na se baj, most már ilyenekre nem kell gondolnom, törvényesen az enyém a hely. Mások véleménye meg amúgy sem számadó. Jobb lesz, ha most az italommal együtt átülök a póker asztalhoz, és beszállok a következő körtől, hogy ma megduplázzam a bevételemet.
Lassan ellöktem magam a pulttól, majd határozott léptekkel odasétáltam a pókerasztalhoz, ahol egyelőre még négy jól öltözött üzletember ült. Minden este itt voltak, jól ismertem őket.
- Áh, kedvenc játékosaim – villantottam rájuk bűbájos mosolyomból egyet, majd két férfi között álltam meg, és megtámaszkodtam az egyikük vállán. Mind a négyen felmosolyogtak rám, és illendően köszöntöttek. – Ki áll nyerésre, uraim? – jártam körbe őket, s amelyikük engedte belelestem kártyáikba. Már pedig én úgy akartam, hogy mindannyian mutassák meg nekem.
Tekintetemet végigjárattam az asztalra helyezett póker zsetonokon. Még csak most kezdték el, nem lenne illendő félbeszakítanom őket, s valószínűleg ha csak egyedül akarnék beszállni, nem hiszem, hogy repesnének az örömtől. Így kell még valaki, akinek pókerezni támad kedve a mai este. Kicsit távolabb sétáltam, és nekitámaszkodtam egy biliárdasztalnak, onnan figyelve a póker asztalnál ülő társaságot. Türelmetlenül vártam, hogy befejezzék, vagy hogy valaki csatlakozni akarjon hozzájuk. Csak jönne már valaki, különben valami erősebb italra lesz szükségem.

Minden emberrel bizalmatlanul viselkedtem amíg nem tudtam meg róla néhány olyan információt, aminek birtokában már én is kimertem adni magam, mert így már bebiztosítottam magam, hogy ha ő bármiféle hozzám kapcsolatos dologgal visszaélne, akkor megtudjam védeni magam. Ez az állapot leginkább akkor volt jellemző, mikor nem a kaszinóban tartózkodtam. Idejárni biztonságos volt, hiszen senki nem ment bele mélységekig a másik ember magánéletébe, nem faggatta a másikat arról, hogy milyen előélete volt. A legfelszínesebb témákat érintették az itt tartózkodók, mint például az időjárás, néhány emberi kapcsolatból szárazó bölcsesség kántálása, vagy a kedvenc alkohol márkájuk, mit fognak vacsorázni, vagy éppen hogy mit fogyasztottak az utóbbi egy órában, kivel érkeztek a bárba. Azt hiszem ezeknél a kérdéseknél fújt ki a repertoár. Senki nem akarta, hogy megismerjék, s senki nem akart senkit megismerni, hiszen ha már többet tudunk a másikról, mint az első találkozásunk alkalmával, akkor meg van rá az esély, hogy elfogultak legyünk vele szemben, vagy változtassunk a hozzáállásunkon vele kapcsolatban. Semelyik szerencsejátéknál nem volt szerencsés a kapcsolatokra alapozni, mert biztos helyünk van a meccsekben vesztesként.
Mégis úgy éreztem, hogy többet akarok meg tudni a mellettem helyet foglalóról. Valami csábított a személyiségében, valami ami megmagyarázhatatlan volt, csak a kisugárzása adhatott volna választ fel nem tett kérdésemre. Ha valamit akartam, azt gyakorta el is értem. Most pedig hajtott valami, ami nagyon akarta, hogy megismerjem őt.
Szelíden mosolyogva fordítottam fejemet felé és hagytam tekintetünket összefonódni.
- Oh értem - csak ennyit tudtam kipréselni magamból. Hihetetlen volt, hogy tíz éve itt éltem és Vele még egyszer sem találkoztam. Ha valami kifogást kellett volna keresnem, a legtökéletesebb az lehetett volna, hogy a legtöbb időmet ennek a helynek a felvirágoztatásával töltöttem, ezért nem volt még arra időm, hogy jobban megismerjem a helybeli lakosokat, csak azokat, akiknek csillapíthatatlan a játék éhségük. Azt azért még én is tudtam, hogy néhányaknak, akik itt laktak, már több generációra visszanyúló történelmi háttere jelenti kötődését. Talán ő is ilyen volt. - Csak nem maga is egy azok közül a nagy történelmi múlttal rendelkező családok közül, akik már a város alapításában is részt vettek? - érdeklődtem tovább kedvesen, közben félig a zsetonjaimra pillantottam, amik most már ott sorakoztak előttem.
- Remélem izgalmas játkban lesz részünk, Stefan - biccentettem felé kimérten egyet, s hasonlóan hozzá én is ujjaim közé vettem két tallért, hogy ha megkaptam a lapjaimat, tarthassam a kört. Szándékomban állt mindenkit minél hamarabb kiejteni, főleg a mellettem ülőt, akiből több magabiztosság áradt, mint a másik négy játékpartnerből összesen. Lehet, hogy csak ezt mutatta kifelé, de egy idegennel szemben soha nem tudhattam, hogy nem-e készül valami olyanra, amivel nekem könnyedén keresztbetehet.
Összefontam lábaimat, és rezzenéstelen arccal vezettem vissza rá tekintetemet. Nem felejtettem el észrevenni, hogy Stefan végig engem figyelt. Ahelyett azonban, hogy megeresztettem volna felé egy megnyerő mosolyt, csak kifejezéstelenül néztem szemeibe. Ő is kutatott bennem valamit.
- Köszönjük - szóltam én is a nő után, aki már tálcájával visszafelé sietett a pultba. Talán a külvilágnak már zavarba ejtő lehetett volna a hosszú szemkontaktus, amit tartottunk, de tudtam, hogy ez más. Ez nem - csak - női bájaimnak szólt. Ezek a pillantások kutakodóak voltak, mintha sejtené azt, amivel azt hittem, teljesen egyedül vagyok. A tudattal, hogy vámpír vagyok. Lett volna félni valóm? Talán. De vajmi kevés volt az esélye, hogy ő is egy olyan lény, mint én magam. Legalábbis így gondoltam.
- Sok szerencsét uraim - emeltem meg kissé pezsgős poharamat a játék örömére, majd miközben elém csúsztak első lapjaim beleittam az aranyszínű italba. Felemelve lapjaimat, elégedetten konstatáltam magamban, hogy akár mindenféle csalás nélkül is enyém lehet az első körre feltett összeg. Mint minden este... - sóhajtottam magamban.
Betoltam az asztal közepére az alapot, majd ahogy az osztó kiterítette az asztalra a floppot végignéztem a társaimon.
- Emel valaki uraim, vagy átengedik egy nőnek ezt a lehetőséget? - szívtam be alsó ajkam, majd leemeltem a stóc tetejéről négy zsetont és belöktem őket az eddigi téthez. Mivel a négy Mr passzolt, már csak Stefanra vártunk. - Tisztelem az olyan játékosokat, mint maga. De általában a végén tőlük nyerem el all in-ra feltolva az összes vagyonukat - húztam el a két kártyalapot szám előtt, várva, mikor olvad le arcáról a magabiztosság.
- Gondolom már elég régóta szerencsejátékozik - jegyeztem meg vontatottan, közben pedig a velem szemben ülő Daniellel sikerült szemkontaktust teremtenem, és megbűvölve kényszeríteni, hogy dobja el lapjait. Túl jó lapja lehetett, ha számolgatta a zsetonjait tétnek. Nem kockáztatok a kézben tartott hetes párommal.
Daniel letörten dőlt hátra, hogy rögtön az első körben kellett kimaradnia. Ő nem vette észre, hogy külső befolyásra történt az a dobás. Remélhetőleg más sem az asztalnál.

Minden emberrel bizalmatlanul viselkedtem amíg nem tudtam meg róla néhány olyan információt, aminek birtokában már én is kimertem adni magam, mert így már bebiztosítottam magam, hogy ha ő bármiféle hozzám kapcsolatos dologgal visszaélne, akkor megtudjam védeni magam. Ez az állapot leginkább akkor volt jellemző, mikor nem a kaszinóban tartózkodtam. Idejárni biztonságos volt, hiszen senki nem ment bele mélységekig a másik ember magánéletébe, nem faggatta a másikat arról, hogy milyen előélete volt. A legfelszínesebb témákat érintették az itt tartózkodók, mint például az időjárás, néhány emberi kapcsolatból szárazó bölcsesség kántálása, vagy a kedvenc alkohol márkájuk, mit fognak vacsorázni, vagy éppen hogy mit fogyasztottak az utóbbi egy órában, kivel érkeztek a bárba. Azt hiszem ezeknél a kérdéseknél fújt ki a repertoár. Senki nem akarta, hogy megismerjék, s senki nem akart senkit megismerni, hiszen ha már többet tudunk a másikról, mint az első találkozásunk alkalmával, akkor meg van rá az esély, hogy elfogultak legyünk vele szemben, vagy változtassunk a hozzáállásunkon vele kapcsolatban. Semelyik szerencsejátéknál nem volt szerencsés a kapcsolatokra alapozni, mert biztos helyünk van a meccsekben vesztesként.
Mégis úgy éreztem, hogy többet akarok meg tudni a mellettem helyet foglalóról. Valami csábított a személyiségében, valami ami megmagyarázhatatlan volt, csak a kisugárzása adhatott volna választ fel nem tett kérdésemre. Ha valamit akartam, azt gyakorta el is értem. Most pedig hajtott valami, ami nagyon akarta, hogy megismerjem őt.
Szelíden mosolyogva fordítottam fejemet felé és hagytam tekintetünket összefonódni.
- Oh értem - csak ennyit tudtam kipréselni magamból. Hihetetlen volt, hogy tíz éve itt éltem és Vele még egyszer sem találkoztam. Ha valami kifogást kellett volna keresnem, a legtökéletesebb az lehetett volna, hogy a legtöbb időmet ennek a helynek a felvirágoztatásával töltöttem, ezért nem volt még arra időm, hogy jobban megismerjem a helybeli lakosokat, csak azokat, akiknek csillapíthatatlan a játék éhségük. Azt azért még én is tudtam, hogy néhányaknak, akik itt laktak, már több generációra visszanyúló történelmi háttere jelenti kötődését. Talán ő is ilyen volt. - Csak nem maga is egy azok közül a nagy történelmi múlttal rendelkező családok közül, akik már a város alapításában is részt vettek? - érdeklődtem tovább kedvesen, közben félig a zsetonjaimra pillantottam, amik most már ott sorakoztak előttem.
- Remélem izgalmas játkban lesz részünk, Stefan - biccentettem felé kimérten egyet, s hasonlóan hozzá én is ujjaim közé vettem két tallért, hogy ha megkaptam a lapjaimat, tarthassam a kört. Szándékomban állt mindenkit minél hamarabb kiejteni, főleg a mellettem ülőt, akiből több magabiztosság áradt, mint a másik négy játékpartnerből összesen. Lehet, hogy csak ezt mutatta kifelé, de egy idegennel szemben soha nem tudhattam, hogy nem-e készül valami olyanra, amivel nekem könnyedén keresztbetehet.
Összefontam lábaimat, és rezzenéstelen arccal vezettem vissza rá tekintetemet. Nem felejtettem el észrevenni, hogy Stefan végig engem figyelt. Ahelyett azonban, hogy megeresztettem volna felé egy megnyerő mosolyt, csak kifejezéstelenül néztem szemeibe. Ő is kutatott bennem valamit.
- Köszönjük - szóltam én is a nő után, aki már tálcájával visszafelé sietett a pultba. Talán a külvilágnak már zavarba ejtő lehetett volna a hosszú szemkontaktus, amit tartottunk, de tudtam, hogy ez más. Ez nem - csak - női bájaimnak szólt. Ezek a pillantások kutakodóak voltak, mintha sejtené azt, amivel azt hittem, teljesen egyedül vagyok. A tudattal, hogy vámpír vagyok. Lett volna félni valóm? Talán. De vajmi kevés volt az esélye, hogy ő is egy olyan lény, mint én magam. Legalábbis így gondoltam.
- Sok szerencsét uraim - emeltem meg kissé pezsgős poharamat a játék örömére, majd miközben elém csúsztak első lapjaim beleittam az aranyszínű italba. Felemelve lapjaimat, elégedetten konstatáltam magamban, hogy akár mindenféle csalás nélkül is enyém lehet az első körre feltett összeg. Mint minden este... - sóhajtottam magamban.
Betoltam az asztal közepére az alapot, majd ahogy az osztó kiterítette az asztalra a floppot végignéztem a társaimon.
- Emel valaki uraim, vagy átengedik egy nőnek ezt a lehetőséget? - szívtam be alsó ajkam, majd leemeltem a stóc tetejéről négy zsetont és belöktem őket az eddigi téthez. Mivel a négy Mr passzolt, már csak Stefanra vártunk. - Tisztelem az olyan játékosokat, mint maga. De általában a végén tőlük nyerem el all in-ra feltolva az összes vagyonukat - húztam el a két kártyalapot szám előtt, várva, mikor olvad le arcáról a magabiztosság.
- Gondolom már elég régóta szerencsejátékozik - jegyeztem meg vontatottan, közben pedig a velem szemben ülő Daniellel sikerült szemkontaktust teremtenem, és megbűvölve kényszeríteni, hogy dobja el lapjait. Túl jó lapja lehetett, ha számolgatta a zsetonjait tétnek. Nem kockáztatok a kézben tartott hetes párommal.
Daniel letörten dőlt hátra, hogy rögtön az első körben kellett kimaradnia. Ő nem vette észre, hogy külső befolyásra történt az a dobás. Remélhetőleg más sem az asztalnál.

- Mi tagadás, szeretem a kezemben tartani a dolgokat - ejtettem ki titokzatosan a szavakat, miközben könnyedén elmosolyodtam. Ha nem volt kellő információm és rálátásom az elém gördülő dolgokra, akkor soha nem voltam rest kérdezni. Néha nyíltan, egyenes kérdéseket feltéve, amire nem lehetett kitérő választ adni, máskor ezer kört téve, a lehető legburkoltabban érdeklődtem. Ebben az esetben puszta kíváncsiság hajtott, így nem kerülgettem a forró kását, egyszerűen csak rákérdeztem. Amúgy is, annyira mindegy lenne, hogy ha kíváncsiságom miatt valami negatív véleményt alkotna rólam, ugyanis nagy a valószínűsége, hogy mivel eddig sem volt túl gykori látogatója a kaszinónak, ezután sem szándékozik majd itt eltölteni minden szabadidejét. Az én nagy káromra, az ő pénztárcájáának szerencséjére.
- Áh, szóval egy törzsgyökeres - nem igazán lehetett kiszűrni hangomból, hogy elismerő vagy gúnyos volt hanglejtésem. Nem volt szükségem felesleges csacsogásra arról, hogy én mennyire nem idetartozok, valószínűleg rájöhetett abból, hogy utána érdeklődtem. Meg egyébként sem szerettem a múltamról beszélni. Én annyit éltem már meg, amennyit talán az asztalnál ülők soha nem fognak. Hetvenhárom év alatt, megtanulhattam becsülni azt, amim volt, nem pedig nagyképűen felvágni vele. Egyébként meg, ha elmesélném minden jött-mentnek az eddigi életem, ki hinné el, hogy pont én megéltem már ennyi mindent?! Valószínűleg azt sem hinnék el nekem, hogy hetvenhárom éves vagyok. Ugyan... hiszen hány évesnek nézek ki? Tizenhétnek? Azt mondanák, hogy éppen, hogy átestem életem első szerelmén, és gondolkodok azon, hogy milyen jeggyűrűt akarok kapni és hány gyereket tervezek majd. Nem, ilyen szarkasztikus megszólalásokra még véletlenül sem volt szükségem.
Elégedettséggel töltött el, mikor már csak négyen maradtunk játékban, ráadásul önerőmből sikerült az egyik játékostársunkat kiejtenem. Nem azért jegyeztem ezt így most meg, mert annyira nehéz volt ezt megcsinálnom, ugyanis annyi történt, hogy tartottam a naiv kis ellenfelemmel a szemkontaktust, ő pedig egyszerűen és visszavonhatatlanul eldobta a lapjait. Így kell játszani. Még soha nem buktam le, de mint mindent, ezt is el kellett kezdenem. A mellettem ülő Stefan gyorsan kapcsolt, neki volt szeme az ilyen dolgokhoz, ebből pedig már csak egyetlen dolog következhetett. Ismerte ezt a különös világot, s a természetfeletti lények képességeivel is tisztában volt. Hogy ez rám nézve minősülhetett volna fenyegetésnek? Nem, legalábbis ezekben a körökben semmiféle hátrányom nem származhatott volna abból, hogy ő ennek tudatában van. Nem lenne neki sem túl nagy öröm, ha mindenkinek körös-körül elújságolhatná, hogy rajta és a családján kívül más vámpír is tartózkodik a városban. Meg egyáltalán ki tudja, hogy hányan vagyunk még, akik Mystic Fallst választották "búvóhelyüknek"?! Meg aztán még egy ok, amiért Stefan nem fecserészne mindenkivel arról, hogy mi is vagyok valójában, az az, hogy be kellene bizonyítania, hogy mi, a vérszívó élőlények, nem csak a kitalált meséknek lehetünk a főszereplői, hanem egy ember éjszakájának rémes sztoriába is belekeveredhetünk.
- Köszönöm, mondták már - válaszoltam teljes nyugalommal, arcomon mégis valami kirívó ült. Valami, ami talán fenntartotta a továbbiakban is az érdeklődését. Én nem tudtam, hogy a törzsgyökerei meddig nyúltak vissza, ő sem sejthette, hogy én mióta vagyok, ami. Egyelőre ugyanolyan lapokkal játszottunk, tétek nélkül. Nem úgy, mint a pókerben, ahol eleve párt tartottam a kezemben, s az asztalon három hatos feküdt. Nem volt kizárt, hogy Stefannak pókere van, de erre elég kicsi volt az esély, vagy akár ő is bírhat Full-lal, amit csak akkor vihetne, ha a kártya pár, amit a kezeiben tart, nagyobb, mint, amivel én rendelkezem. Ez a valószínűségszámítás egy percig el is felejtette velem, hogy az előbb éppen lelepleződtem előtte.
- Nem, magára hagyom. Néha hagyni kell másokat is érvényesülni - mosolyogtam rá bájosan, és letettem az asztalra a két kártyalapot. Ha emel, emeljen, én pedig tudni fogom, hogy van-e valamije. Persze élhet a blöffölés eshetőségével is, de hogy ezt megtudjam, feltettem neki egy most már személyesebb jellegű, keresztkérdést.
- Mit szoktak mondani magáról a rokonai és a barátai? A kezébe tennék az életüket, vagy tartózkodnak az ilyes fajta bizalmaskodástól magával szemben? - vontam fel bal szemöldökömet, és pimasz vigyorra engedtem szaladni rózsaszín ajkaimat. A kérdés kétértelmű volt, hiszen ezzel együtt mérhettem, hogy mit várjak tőle a pókerasztaltán, valamint, hogy milyen, mint vámpír. Ha rá is jött a csalfaságra, maximum kitér a válaszadás alól. Történt már ilyen, s túl fogom élni.
Töretlenül mosolyogva siklott végig tekintetem a termen, majd az asztalunknál ülőkön. Hárman voltunk, s látszott a velem átellenben ülőn, hogy hezitál, hogy meddig éri még meg neki a játék. Nekem megérte.