Lilianne & Stefan - Exactly looks alike

Valamiért az elmúlt pár napban mindvégig úgy éreztem, hogy vissza kell jönnöm. Mintha csak bekapcsoltak volna egy soha le nem álló láthatatlan magnót a fejemben, ami rendre ismételgeti, hogy „Vissza kell térned Mystic Fallsba!”. Nem igazán tudtam hová tenni ezt az érzést, hiszen Elena halálával örökre végeztem azzal a várossal. Egyszerűen képtelen voltam azóta akár közelébe is menni annak a helynek, annak ellenére, hogy elvégre az a szülőföldem, ott nőttem fel, már amennyire elmondhatom magamról azt, hogy felnőttem.
Éppen egy hatalmas fa tetején ücsörögtem az erdőben, a kisváros nevével ellátott táblát kémlelve, és még mindig úgy éreztem, hogy nekem semmi keresnivalóm itt, aztán a másik pillanatban újfent megszólalt az a bizonyos hang a fejemben, és egyfolytában csak azt kántálta, hogy „Menj tovább!”, ami valamiért igencsak hátborzongató gondolatokat eredményezett a fejemben. Rendre felrémlett előttem ahogyan Elena holtteste fölött állok, és ahogyan a düh kezdte elborítani az elmémet az azt elkövető pár napból szinte semmire sem emlékszem. Semmi mást nem akartam csupán eltűnni, és minél több elsővel végezni, és újra, majd újra átérezni a bosszú adta kellemes érzést. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába a sok gyilkolás, hiába a rengeteg megtorlás a szívemben mindig is ott fog maradni a heg, amit Elena elvesztése képzett bennem, és emellett a bűntudat is egyre inkább kezdett a hatalmába keríteni. Muszáj volt ellene tennem valamit, és az akkor legegyszerűbbnek, és leggyorsabban véghezvihető utat választottam; minden lehetséges érzelmet kikapcsoltam. Innentől kezdve mintha csak egy láncaitól megszabadult rabszolga lettem volna, megcsapott a szabadság szele, és minduntalan csupán az járt a fejemben miért is hagytam anno Lexinek, hogy elvegye tőlem azt, miért nem harcoltam sokkal kitartóbban ellene. Fantasztikus dolog ám az, hogy mikor egy vad éjszaka után rápillantok a körülöttem fekvő holttestekre, és csupán a csomagolást látom, amely minduntalan szükséges az éltető nedű, a vér megszerzéséhez. Aztán nem is beszélve az erőről, ami azóta sosem hagyott cserben engem, és nem egy legyőzhetetlennek hitt vámpírral végeztem a segítségével. Hatékonyabb az igézés, erősebb és mindenekfelett gondtalan vagyok. Kell ennél több a mókához? Kötve hiszem.
Kaján vigyor kúszott az arcomra, amikor meghallottam, hogy egy autó közeledik az úton, és alig vártam, hogy bárki legyen is a sofőr belekóstolhassak, mielőtt átlépném Mystic Falls földrajzilag határát.
Tökéletes időzítéssel ugrottam a jármű elé, ami ekkor mint egy megzavarodott vad kezdett el az úton cikázni, majd hatalmas fékcsikorgások közepette sikerült megállnia előttem. Ugyan a napfénynek köszönhetően a sofőr arcát nem láttam, de a belőle áradó parfüm illata azonnal elárulta, hogy egy női vezetővel van dolgom, így még inkább vártam, hogy az végre kiszálljon, és kezdetét vehesse a móka.

A szürke az nem szín, ugye? Engem így tanítottak. Se a fehér, se a fekete. Ezek csak árnyalatok. A fehér fény ha áthalad egy prizmán, na abból lesznek a színek. Sok szép színes fény, akár egy szivárvány. De a lényeg, hogy a szürke az nem szín. Tehát engem a sors jelenleg egy színtelen, és nyugodtan mondhatjuk: láthatatlan kis városba száműzött. Olyannyira láthatatlan, hogy szinte észre sem veszed a térképen, nagyítóval kell keresned Mystic Falls nevét. Na de nem panaszkodom. Nehogy azt hidd! Már rég megszoktam, hogy ha jön a baj, akkor csőstül jön. Persze nem azt mondom, hogy nem viselt meg apánk halála, vagy az, hogy egy számunkra teljesen idegen nagybácsi nyakába lettünk varrva. Egyszerűen csak nem mutatom ki, mert nem tehetem, mert most nekem kell erősnek lennem. Legutóbb Joy tartotta bennem a lelket, de nem hagyhatom el ismét magam, és nem hagyhatom, hogy ismét a húgom leheljen belém életet. Erősnek kell lennem miatta, és ha kell, ha szüksége van rá, akkor most én fogom tartani neki a vállam. Erre való egy nővér, és ezért vagyunk mi egymásnak. Együtt át tudunk vészelni mindent.
Hogy a suli helyett miért választottam ma mégis a száguldozást? A fene tudja! Fogalmam sincs. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy mennem kell. Nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy eltöltsek még egy szürke napot ebben a szürke városban, és magam is beolvadjak a szürke kisegerek soraiba. Joy már előbb elment, mert hiába lökdösött, nem voltam hajlandó időben kikelni az ágyból, és talán még most is vár a suli előtt. Na jó, megvárakoztatni azért inkább nem szeretném. Dobok is neki egy rövid smst:
"Bocsi, húgi, de nem vagyok túl jól. Ma inkább itthon maradok. Tanulj helyettem is. xoxo"
Tisztában vagyok vele, hogy nem fog örülni ennek a húzásomnak. És főképp, mert nem vall rám. De néha én is elengedhetem magam egy kicsit, nem igaz? A következő fázis az volt, amikor késztetést éreztem rá, hogy kocsiba üljek, és minél hamarabb minél messzebbre kerüljek ettől a porfészektől, amit a misztikus Mystic Falls névre kereszteltek el. Úúúh! Mily hátborzongató! Na jó, nem gúnyolódom. Lehet, hogy boszorkányokat égettek itt máglyán valamikor a boszorkányégetések idején. Talán egyszer utána nézhetnék a város történelmének. Ez az a dolog, ami tényleg fel tud csigázni: a múlt, a történelem.
Most mégis könyvtárazás helyett a korábban említett késztetésre hallgatok, és majdnem fénysebességgel száguldok a városból kivezető úton az erdő mellett. Mire meglátom az útra ugró alakot, a nagy sebességnek hála alig tudok megállni. A kocsi sodródni kezd a hirtelen fékezéstől, és majdnem elütöm az illetőt.
- Maga teljesen megőrült?! - pattanok ki a kocsiból adrenalintól felturbózva. Már-már reszketek az idegességtől.
- Meg is ölhettelek volna! - váltok át automatikusan tegezésre, észre sem veszem magam. Talán mert felfedezem, hogy a "majdnem áldozatom" egy jóképű, fiatal srác. De ez mit sem számít, ha őrült!
- Jól vagy? - váltok mégis kicsit szelídebbre, ahogy elmúlik az első sokkhatás.

Amíg azt vártam, hogy a lány kikapcsolja az övét, majd kinyissa az ajtót és kilépjen az útra - ezzel teljesen védtelenné tennie magát - mintegy rossz szokásként megfeszítettem magam mellett a kezeimet, majd néhány határozott fejmozdulattal megropogtattam a kissé befásult nyakam. Mikor láttam, hogy aztán egy hosszú, barna hajzuhataggal rendelkező lány száll ki az autóból, akinek nem mellesleg az alakja is közelített a tökéleteshez, kaján vigyorra húztam a szám, és már éreztem az éles szemfogaimat bizseregni az ínyemben, amikor is megláttam a másik arcát.
Első blikkre éreztem, hogy elernyednek a karjaim, és az arcomon bár megmaradt a vigyor az, mint egy maszk ráfagyott az arcomra, és úgy bámultam magam elé, és próbáltam fölfogni azt amit látok. – Ez nem lehet. – bukott ki belőlem hirtelen, ám inkább magamnak szólt mint a lánynak, és akaratlanul is közelebb léptem hozzá. És valójába. Hogyan lehetséges az, hogy itt áll előttem valaki, aki kiköpött mása Elenának. Még az is megfordult ekkor a fejemben, hogy csupán a képzeletem játszik velem, és a város boszorkányai játsszák ezt a bábjátékot előttem puszta ellenszenvből, ám ez a délibáb túl valóságos volt ahhoz, hogy megálljak ennél a tézisnél. Talán Damon lett volna? Sikerült volna valami utat találnia ahhoz hogy visszahozza?
- Nem, nem...nem. – folytattam a magammal való társalgást, és hátat fordítva a lánynak indultam el az ellenkező irányba, és csak megerősítettem magam abban, hogy ez tényleg nem lehetséges. A haláleset után boszorkánytól boszorkányig jártam, próbáltam lehetséges módok után kutatni, ám ha még maga az ős boszorkány sem tudott Elena testében annak halála ellen lépni, akkor nincs az az erő, ami ezt mégis megtette volna. De hiszen akár egy hasonmás… Egy hasonmás. Lehetséges ez? Ilyen hamar? Hiszen az csak 500 évente születik, vagy mégsem?
Újfent a lány felé fordultam, akinek szavait immár sikerült is felfognom, majd pár pillanat alatt próbáltam valami ésszerű magyarázatot kitalálni arra, hogy mit is keresek az út közepén egy elhagyatott erdőben.
- Őőőmm. Igen. Jól. Bocsi csak…tudod a bátyám. Megint szórakozik velem, kirakott itt, és tudod…ez most nekem nagyon kényelmetlen. – mosolyodtam el a lehető legtermészetesebben, majd kicsit megtörölgetve a kezem a farmeromba a kezemet nyújtottam a másik felé.
- Stefan. Stefan Salvatore. – mutatkoztam be a lánynak, miközben végig mogyoróbarna szemeibe néztem.

Enyhén oldalra biccentett fejjel bámulok a srácra, és nem értem, hogy mi baja van. Az első pillanatban úgy tűnt, mintha meg akarna támadni. De tényleg, az arca olyannyira sötétnek és félelmetesnek tűnt, mintha egy rossz horrorból lépett volna ki. Egy mindenre elszánt, elmegyógyintézetből szökött sorozatgyilkos. Na jó, gondolom a sokkhatástól az agyam színezte ennyire ki számomra a jelenetet. És a következő pillanatban már teljesen meg is változik, mintha kicserélték volna. Azonban a jelenlegi ábrázata sem tetszik jobban. Most úgy bámul, mintha felismert volna. Sőt! Mint aki egyenesen frászt kapott volna, vagy szellemet lát. Hahó! Nem vagyok szellem!
- Nem? - kérdezek vissza meglepetten. - Nem, mármint nem vagy őrült, vagy nem, mint nem ölhettelek volna meg? Esetleg nem vagy jól? Vagy mindegyik kérdésre nem? - Elég furcsán viselkedik, annyi biztos, pedig nem ütöttem el. Sikerült az utolsó pillanatban lefékeznem előtte. Vagy mégsem? De az is lehet, hogy már korábban sérült meg, és azért beszélt félre, meg azért ugrott ki elém. Vagy mondjuk ő is sokkot kapott. Azt hiszem ez az utóbbi még elég elfogadható. Meg részben az én hibám is, mert elég gyorsan vezettem.
- Miért teszi ezt veled a bátyád? Talán összevesztetek, vagy csak szórakozásból? És te miért hagyod? - Lehet sok a kérdés egyszerre, de nekem ez kicsit érthetetlen. Először is nem tűnik olyan pasinak, akit ennyire egyszerűen le lehetne nyomni. Másodszor... nos, mi a húgommal annyira jóban voltunk mindig is, hogy kicsit nehéz felfognom, két testvér miért akarhatja bántani egymást.
- Örvendek a szerencsének, Stefan, hogy nem sikerült elütnöm téged - eresztek meg egy kisebb mosolyt. - Én Lily vagyok. Lilianne Maxwell, de csak Lily, esetleg Anne. A húgom általában úgy szólít. - Nem tudom, hirtelen minek fecsegek ennyit. Talán még mindig sok az adrenalin a véremben.
- Esetleg... elvihetlek? - ajánlom fel, mert nem szívesen hagynám itt. És meg is indulok vissza a kocsim felé, de ekkor megszédülök, és majdnem ráesek a motorháztetőre, épp hogy csak sikerül megtámaszkodnom. Ezzel egyidejűleg valami meleg és ragacsos indul útjára a homlokomon. Kezem automatikusan mozdul, és nyúl oda, hogy letapogassa. Vér. Hmm... A hajamat félresöpörve gondolom már láthatóvá is válik a frissen szerzett sebem. Beütöttem volna a fejem? Valószínűleg a kormány, vagy a szélvédő volt a hibás. A nagy őrületbe észre sem vettem.
- Hoppá! - hirtelen csak ennyit tudok mondani. Azt hiszem, ezt mielőbb fertőtlenítenem kellene, és egészen biztosan van elsősegélydoboz a kocsiban, csak az a baj, hogy nem tudom hol. Andrewé, tőle csórtam el a járgányát, és valószínűleg kapni is fogok, ha megtudja, hát még ha kiderül, hogy majdnem elgázoltam vele valakit.

Próbáltam a lehető legjobban leplezni a meglepettségemet, és a tanácstalanságomat, de jelen pillanatban ez nehezebb feladatnak tűnt, mint anno Klaus megölése. Vissza kellett fognom magam, hogy ne érintsem meg, és ne bámulja úgy, mintha szellemet látnék, de sajnos ez nem nagyon akart összejönni. Pedig muszáj volt valamit tennem, mert a másik reakciójából ítélve már így is az őrültek stócba kerültem nála, amiért egy szavam sem lehet, mivel én magam is odaraktam volna ebben a pillanatban.
Arra a kérdésére, hogy miért csinálja ezt velem a testvérem nem igazán szerettem volna válaszolni, mivel egy, a sztori igazságtartalma 0%, kettő, ha levetítem a mögöttem álló viszálykodásra köztem és a testvérem között a megannyi ok közül aligha tudnék választani egy értelmeset. Érdekes kapcsolat a miénk, mivel annak ellenére, hogy mindenen képesek vagyunk összekapni, a lelkünk mélyén igazán szeretjük egymást, és ezt még maga a nagy érzelemmentes Damon sem tagadhat le, vagyis legalább magának nem.
- Szép neved van. – bukott ki belőlem egy esetlen bók, amely megintcsak a zavarodottságomat hivatott leplezni mivel amellett, hogy nem tudtam betelni a lány külső hasonlatosságaival a hangja is mintha ugyanazon a simogató hullámon szólalt volna meg, mint Elenáé.
Mikor fölajánlotta, hogy hazavisz hezitálni kezdtem, hiszen nem tudtam mi sülne ki abból, ha egy olyan kicsiny zárt térben kéne összezárva lennem vele, mint egy autó, de ekkor megláttam, hogy vér szivárog Lily homlokából. Ugyan mióta erősebb, és sokkal inkább mohóbb vagyok könnyedén tudok határt szabni vámpír énemnek ami a rengeteg vérből származó erőmből fakad, de valamiért még így is újfent kezdte az éles vámpírfogam az ínem feszegetni, és fogalmam sem volt, hogy meddig tudom még magam visszatartani.
- Őőőm, én inkább itt maradnék. – szólaltam meg kissé vontatott hangnemben, és elindultam szög egyenest a nővel ellentétes irányba, és azért imádkoztam, már ha egy magamfajta megteheti azt, hogy ne jöjjön a lány utánam.

- Öhm... köszi. - Azt hiszem. Mármint mi mást lehet mondani erre, ha az ember nevét dicsérik, miközben egyetlen kérdésemre sem válaszolt? Oké, vágom én. Egy rejtélyes útonállóval van dolgom. Nézzük a jobbik oldalát a dolognak: ez a napon így már nem nevezhető annyira szürkének. Ez volt a cél, nem? Most már legalább mondhatom, hogy történt velem valami Mystic Fallsban. Elkötöttem a nagybátyám kocsiját, hogy száguldozzak vele egy kicsit. Aztán majdnem elütöttem vele egy rejtélyes, magáról nem sokat beszélő srácot, és közben még egy kicsit meg is sérültem. Tök menő. Áh, annyira azért mégsem. És most mégis mi a francot kezdjek vele? Megindul teljesen ellentétes irányban. Így csak egyre messzebb kerül a várostól. Mégis mit gondol? Hová akar elgyalogolni? És egy újabb dilemma rajzolódik ki a fejemben: Hagyjam a fura srácot, had menjen amerre akar? Vagy legyek kicsit erélyesebb, de ezzel megkockáztatom, hogy ha kiderülne róla, hogy esetleg mégis egy sorozatgyilkos, akkor nekem végem? Végül csak az emberségem győz.
- Héé! Most mégis hová mész? A város arra van! - Sietek utána, és hamar utol is érem, majd megállok közvetlenül előtte, hogy az útját álljam.
- Figyelj, bocsi az előbbi kirohanásomért, és azért is, hogy majdnem elütöttelek. Általában nem vagyok közveszélyes. - Csak tippelek, hogy esetleg azért nem akarja elfogadni a segítségemet, mert egy kicsit goromba voltam vele, és nem akar egy légtérben utazni egy hisztis libával. Pedig tényleg nem vagyok olyan.
- Szóval... csak had vigyelek el! Nem szeretnélek itt hagyni, hacsak nem ragaszkodsz hozzá... - nézek rá, és igyekszem megvillantani felé a legbarátságosabb mosolyomat. Közben egy zsebkendőt halászok elő, és a homlokomra szorítom, mert zavar, ahogy érzem a vérem lassú szivárgását. Teszek egy lépést Stefan felé, de közben ismét megszédülök kicsit. Még csak ez hiányzik. A végén még én is itt ragadok, mert így nem lesz egyszerű vezetni.

Minél távolabb akartam kerülni a lánytól, mert a közelségét egyszerűen nem tudtam elviselni. Annyi fájdalmas emléket hozott föl bennem, amelyekkel azt hittem már végre sikerült leszámolnom, és minden erőmmel küzdenem kellett azért, hogy elnyomva az érzelmeimet az a bizonyos kapcsoló még egy pillanatra se legyen képes újra aktív állapotba helyezni az emberi énemet.
Mikor már azt hittem, hogy sikerült úgymond elmenekülöm meghallottam, hogy a lány gyors léptekkel indul el felém, és ekkor rájöttem, hogy anélkül, hogy felfedném igazi énemet aligha tudnék elmenekülni. Választanom kellett, méghozzá gyorsan, mivel Lily már szinte a nyakamban loholt, és mikor elém került olyan gyorsan billent egyik oldalról a másikra a mérleg, hogy még magam sem tudtam felfogni. Ismét bámulni kezdtem a lányt, és hallgattam a néha kusza összevisszaságnak tűnő mondatait, és megcsapott a felismerés mely szerint aligha hasonlíthatna jobban Elenára, nem csak külsőleg, hanem személyiségét tekintve is. Ugyan olyan akarással próbált segíteni, noha egy őrültnek tűnő sráccal van dolga, de mégis próbált érthető magyarázatot találni a viselkedésemre, és csöppet sem úgy tűnt mintha sarkon akarna fordulni.
Hosszú idő után először kellett elmosolyodnom inkább kedvességet, mint gonoszságot sejtetve, mikor egyik pillanatról a másikra a lány ismét megszédült, és ezúttal reflexszerűen nyúltam utána. Puha bőrének tapintása igézően hatott rám, és arcának közelsége valamit tényleg kezdett bizsergetni bennem, ami ezúttal nem a vér iránti soha meg nem szűnő vágyat jelentette, hanem valami mást.
- Így nem vezethetsz. Beviszlek a kórházba. – közöltem a lánnyal kedvesen, ám érezni lehetett a hangomon, hogy nem felajánlás volt, hanem puszta kijelentés. Még mindig el nem engedve őt kezdtem a kocsi felé vezetni, majd megvártam míg beül az anyósülésre, és én is helyet foglaltam az autóban.
- Még nem láttalak errefelé. Gondolom nemrég költöztetek ide. A szüleiddel laksz? –érdeklődtem őszintén a lány iránt, hiszen amellett, hogy ő maga is felkeltette a figyelmem muszáj volt kiderítenem, hogy honnan származik, és legfőképpen azt, hogy mi hozta őt ebbe a városba.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy ellenkezni fog, talán szépen, de az is lehet, hogy elküld a francba, csak hagyjak neki nyugtot, és menjek a dolgomra. De ilyen könnyen nem szándékozom feladni, mert ebben az esetben felelős vagyok érte. Legalábbis annak érzem magam, és úgyis a lelkiismeretem dönt. Szóval teszek Stefan felé egy lépést, aminek az lesz a vége, hogy a karjaiban kötök ki. Igazából magam sem teljesen értem, hogy hogyan, mert felfogni sincs időm a dolgot. Megint megszédültem.
- Köszi - motyogom tétován, aztán meghallom, hogy mit tervez. - Kórház...? - tiltakozni akarok, hiszen nem olyan komoly a gond, csak fertőtleníteni kell a sebet, és kész. De időm sincs ellenkezni, mert finoman a kocsi felé irányít. Hát jó. Végül is nem fog megártani, ha valaki megnézi a fejemet. Az én szerencsémmel sosem lehet tudni, hogy valami komolyabb ütés érte-e.
- Oké, menjünk! - Ha lehet, ezt még bizonytalanabbul mondom, mint az előbbit. Tagadhatatlanul rühellem a kórházakat, főleg a szagát, a tűket meg inkább ne is említsük. De nincs is más választásom, már az anyósülésen ülök.
- De most szólok: ha csak egy icike-picike tűt is belém döfnek, rajtad verem le a dolgot - nézek morcosan magam elé, egyik kezemmel még mindig egy zsebkendőt szorítva a homlokomra. Aztán ismét felé fordulok, amikor kérdez. Persze rögtön a közepébe. Hogy lehet egy ilyen kérdést kedvesen elutasítani? Még nem tanultam meg. Muszáj lesz tárgyilagosan őszintének lennem...
- Így van. Csak pár napja költöztünk ide a húgommal New Yorkból. Nincsenek szüleink. A nagybátyánk vett minket magához... - Ez egész tárgyilagos volt, nem? Menni fog ez. Most kell egy kicsit terelni a szót.
- A nagybátyánk Mystic Falls-i. Talán ismered is, Andrew Pierce a neve. - Pillantok ismét oldalra, hátha látok valami felismerést Stefan arcán.
- A szavaid alapján te idevalósi vagy. Régóta élsz itt? Gondolom a családdal... - Annyi már biztos, hogy van egy bátyja. Aki olykor érdekes játékokat űz vele. Különös egy család lehetnek.