Lilianne & Stefan - Exactly looks alike /folyt./

A lány pillanatnyi humoros megjegyzése mosolyt csalt az arcomra, mikor elindultunk és beletapostam a gázba, ám arra mindvégig ügyeltem, hogy ne nagyon lépjem túl a Mystic Fallsban érvényes sebességhatárokat. Nem mintha a lány éppencsak döcögve hajtott volna kifelé a városból pár perccel ezelőtt, de mégiscsak egy ember ült mellettem, akit aligha ismerek, így nem állt szándékomban ráijeszteni, hiszen kitudja milyen reakciót váltana ki belőle. Valamilyen oknál fogna nem akartam, hogy Lilianne egy kicsit is haragudjon rám, és ez őszintén szólva kissé furcsa volt azok után, hogy több éven keresztül képes voltam függetleníteni magam az emberi érzésektől, és most itt van ő, aki talán mindent fenekestül felfordít majd. Ezen a ponton megjegyzendő, hogy nehogy bárki is azt gondolja meglágyulok, csupán lehet, hogy lesz egy olyan emberi személy akire nem csak mint vérdonorra tudok gondolni.
- Sajnálom, nem akartam kellemetlen érzéseket kelteni benned. – pillantottam az útról a lányra, majd rögtön vissza, és azon kezdtem morfondírozni, hogy mégis hogyan lehet az, hogy két egymástól kitudja milyen távolságban élő személy ennyire hasonló sorsot járjon be mint Elena, és az éppen mellettem ülő lány. Mindkettejüknek hamar fel kellett nőniük, mindkettejüknek van, illetve Elena esetében volt valaki, akiről ideje korán gondoskodnia kellett, és valamilyen oknál fogva mindkettejük sorsa valamiért Mystic Falls-ba vezette őket.
- Nem, nem ismerem. Pontosabban ismertem egy Pierce vezetéknevű lányt, de ő… mindegy. – nem igazán ért meglepetésként az említett vezetéknév, hiszen eddig is sejtettem, hogy egy újabb hasonmással van dolgom, ám most teljes mértékben megbizonyosodtam erről. Az pedig, hogy Katherine-re tettem utalást, egy ismeretlen lány előtt; magam sem tudom mi ütött belém, és egy alig észrevehető fejrázással jeleztem magamnak, hogy ez igen nagy ostobaság volt a részemről.
- Igen, a bátyámmal élek itt. A szüleink már rég meghaltak. – adtam választ Lily kérdésére úgy, hogy azzal egyben ki is elégítsem információéhségét, de ezzel együtt ne áruljak el sokat magamról, és legfőképpen arról ne, valójában milyen régóta is élek ebben a városban, kisebb nagyobb kihagyásokat közbeékelve.
- Itt is volnánk. – fordultam a lehető legkedvesebb arccal a lány felé, mire a kórház parkolójához érve kiszálltam a kocsiból, és magam segítettem ki a lányt az anyósülésről.
- Akarod, hogy megvárjalak? Ha még haza is engednek, nem lenne bölcs ilyen állapotban vezetned. – kérdeztem őszinteséget sugározva a lány felé, miközben végig a karját fogtam, és valami oknál fogva jóleső érzés volt őt a közelemben tudni.

- Semmi baj. Tényleg. Nem a te hibád. - Ez csak egy általános kérdés, amit itt még sokan fel fognak tenni nekem. Nekünk. Hiszen újak vagyunk a húgommal egy kis városban, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. Egy darabig kakukktojások leszünk. Egy darabig megbámulnak minket. Egy párszor még válaszolnom kell majd erre, vagy ehhez hasonló kérdésekre. Aztán majd jön valaki más, aki terítékre kerülhet, mi pedig leszünk a két árva Maxwell lány, akiket a nagybátyjuk nevel. És ennyi.
- Na igen. Gondolom nem ritka vezetéknév ez, úgyhogy nem mond neked sokat. Anyám lánykori neve is Pierce, bár ezt csak most tudtam meg. Andrew bácsit sem ismertük korábban. - Ennek pedig egyszerű oka van: anyámat még kislánykoromban elvesztettem, és anyai ágról nem igazán ismerem a rokonaimat. Viszont ezt az információt már nem szándékozom megosztani Stefannal. Nem akarom sajnáltatni magam, és azt sem akarom, hogy ebben a városban úgy kezeljenek mint egy nehéz sorsú, törékeny leányzót, gyenge virágszálat. Ha már új életet kell kezdenem, legalább had kezdjek tiszta lappal.
- Sajnálom - mondom csak halkan, amikor Stefan is elárulja, hogy árva, akárcsak én. Neki sincs mása a testvérén kívül. Szomorú egybeesés. De közben meg is érkezünk, így nem nyúlik túl hosszúra a pillanat.
- Áh, ez a helyi kórház... - állapítom meg nem valami nagy lelkesedéssel az autóablakon keresztül szemlélve az épületet. Aztán kisegít a kocsiból. Igazán kedves.
- Ha nem kell sietned sehová... örülnék, ha megvárnál... - kérem, de még mindig csak a bejáratra meredek sötéten.
- Igazából... - pillantok ismét a srácra. - ... akár... akár be is jöhetnél velem. Csak hogy útba igazíts. Hacsak nem irtózol a vértől. Csak mert... - és ismét a kórházat bámulom. Annyira utálom a kórházakat. Meg a fertőtlenítő szagát. És azt említettem már, hogy rettegek a tűktől? Na jó, nem vagyok óvodás, ne is viselkedjek úgy!
- Oké, nem fogok itt gyámoltalankodni - indulok meg határozott léptekkel az ajtó felé. - Remélem nem tart sokáig, de ha ráunnál várni: köszi, hogy elhoztál - fordulok még hátra Stefan felé, majd belépek az épületbe.

Nagyon tetszett a lány kissé esetlen, de mégis felettébb aranyos válaszadása, és megmosolyogtatott, hogy mennyire meg is van ijedve a kórház látványától, és attól, hogy neki most oda bizony be kell mennie, és vizsgálatoknak kell alávetnie magát. Végül kissé meglepett, hogy azt kéri tőlem, hogy tartsak vele, ám valami oknál fogva jóleső érzés szaladt át az egész testemen, mintegy rég nem érzett valami, ami rendkívül feltöltően hatott rám.
Én irtózni a vértől? –tettem föl magamnak a kérdést gondolatban, amire a válasz természetesen nem volt. Ugyan pár éve óriási erőfeszítésembe került visszafogni magam, amikorcsak megcsapott az éltető nedű mámorító illata, de mára, mikor már nap mint nap emberi vért iszok, már szinte semmibe se kerül visszafognom magam attól, hogy rávessem magam egy-egy zacskó vérre, amiből a kórházban, valljuk be, nincs hiány. Éppen ezért van az is, hogy hiába Lilianne vérző homloka, nincs szükség arra, hogy a világ másik végébe meneküljek előle, félve, hogy ha nem így teszek akár meg is ölhetem őt. Akit nem akarok megkóstolni, azt immár nem is szokásom bántani.
- Várj! – kiáltottam utána kedvesen mikor az végre rávette magát arra, hogy bemenjen, és gyengéden érintettem meg a hátát immár a kórház falain belül, mikor utolértem őt.
- Szívesen veled tartok. – mondtam mikor immár mellette lépkedtem a recepció felé, és egy bíztató mosolyt is megejtettem Lily felé.
Mikor a nővérpulthoz értünk ösztönösen nyúltam a lány keze felé, mivel kilométerekről is érezni lehetett a félelmet, ami belőle áradt, és így fordítottam fejem az adminisztrációt intéző nővérhez.
- Jó napot. A Hölgynek volt egy apró autóbalesete, azóta többször is megszédült. Lenne esetleg valaki, aki megvizsgálja? – vettem magamra a szószóló szerepét mielőtt a lány megszólalhatott volna, mire alig telt el pár pillanat, és egy doktornő jelent meg a színen.
- Üdvözlöm önöket. Mrs. Mendes vagyok. – mutatkozott be a hölgy a kezét nyújtva először nekem, majd Lily-nek, és azután folytatta a teendők ismertetését.
- Maga most jöjjön velem, végzünk pár rutinvizsgálatot. Vagy esetleg szeretné, hogy a barátja is velünk tartson? – kérdezte érdeklődve végül a doktornő kedvesen a mellettem álló lányra nézve.

Ahogy átlépem a kórház bejáratát, a szívem azonnal felcsúszik a torkomba, és ott dobok, hogy alig kapok levegőt. Nem láttam még a sebemet, csak érzem. Mi van, ha varrni is kell? A fertőtlenítést meg biztos nem úszom meg. Persze volt már pár kisebb-nagyobb balesetem, de az ilyesmit nem lehet, egyszerűen képtelenség megszokni.
Szerencsére mielőtt egy kisebb fajta sokkot kapnék, utolér az egyszemélyes felmentőseregem Stefan személyében.
- Köszi... - motyogom csak neki egy picivel magabiztosabb mosollyal, majd a recepcióhoz lépünk. Most meg kellene szólalnom, de még mindig a torkomban dobog a szívem. Nem akaroooooom. Muszáj ezt? Lily, nem vagy már gyerek! Nem vagy gyerek!
És Stefan ismét a segítségemre siet, röviden levázlatolja, hogy mi történt, mielőtt még megszólalhatnék. Közben ujjai a kezem köré fonódnak puhán, mire egy mosolyt küldök felé.
- Jó napot! - köszönök azért én is, amint megtalálom a hangomat. - Ugye nem fog sokáig tartani? - bukik ki belőlem a kérdés, de válaszul egy másik, enyhén zavarba ejtő kérdést kapok. Azonnal pír futja be az arcomat, és tekintetemet zavartan járatom az orvos és Stefan között.
- Ő nem a... szóval mi nem... - Heh? Most meg mi van velem? Bár lehet, hogy a doktornő nem is úgy értette, ahogy én.
- Nem tudom. Elkísérsz? - pillantok Stefanra, mintha teljesen tőle függne a döntés, de ujjaim egyre görcsösebben szorítják a kezét, akárha soha többé nem akarnám elengedni. És amikor Dr. Mendes megindul, húzom is magam után.
- Először kitisztítjuk a sebét, hogy meglássuk, kell-e varni. Nem kizárt, hogy szükség lesz egy-két öltésre. - Nagyot nyelek, miközben belépünk egy kissebb, fertőtlenítő szagú helyiségbe.

Mintha nem lett volna eléggé összezavarodva így is a mellettem álló lány, a doktornő kissé kínosnak ható kérdése végképp föltette az i-re a pontot, és féloldalas mosolyra húzva a számat figyeltem, hogy mégis mi lesz a válasz erre. Nem mintha engem különösebben zavart volna a kérdés, az elmúlt pár év alatt nem egy kissé megbűvölt nő mutatott be a pasijaként fűnek-fának, de ami azt illeti számomra ez inkább a formalitásról szólt, mintsem az érzelmekről.
Már éppen ki akartam segíteni Lily-t a szóban forgó kérdésre való válaszadással kapcsolatban, de szinte abban a pillanatban, hogy ez a gondolat megfordult s fejemben, ő szabadkozni kezdett, de ami kissé furcsa volt számomra az az volt, hogy korántsem állította olyan magabiztosan ezt, mint ahogyan én azt előzetesen gondoltam volna. Mikor felajánlotta, hogy ennek ellenére tartsak vele kissé hezitálni kezdtem, hiszen nem szerettem volna, hogy túlságosan gyorsan ugorjak bele valami kapcsolatba, főleg egy olyan lánnyal, aki kiköpött mása a nemrég elhunyt szerelmemnek, ám azok a gyönyörű szemek, melyek most kétségbeesetten néztek rám, meggyőztek arról, hogy bizony most vele kell tartanom. Aztán a választás lehetősége sem nagyon adódott meg nekem, hiszen immár szorosan egymásba fonódó kezeinknek köszönhetően könnyedén húzott magával, mikor az orvos megindult előttünk. Utólag belegondolva nem csodálkozom, hogy egy párnak nézett minket, hiszen melyik lány jár kézenfogva egy nemrég megismert idegennel, ám jelen esetben éppen ez történik. Valamiért bízott bennem Lily, és ami a legfurcsább volt az az, hogy én magam sem szándékoztam ellene tenni az égvilágon semmit. Egyszerűen annyi érzelemmentes év után jól esett megérinteni valakit úgy, hogy abban semmiféle hátsó szándék, vagy éppen manipuláció nem bújt meg a részemről.
Hamar elértünk a vizsgálóhoz, ahol egészen biztosan tároltak pár tasak vért is, hiszen annak illata azonnal megcsapta az orromat.
- Foglaljon helyet azon az ágyon kisasszony. – szólt Mrs. Mendes kedvesen Lilianne-nak, mire én egy biztató pillantást vetettem felé, és a kezét továbbra sem engedtem el, bár mellesleg megjegyzem, hogy ha akartam sem igen tudtam volna, ugyanis a lány szorítása erősebb volt, mint azt előzetesen kinéztem volna belőle.

Egyrészt össze voltam zavarodva, másrészt nem is akartam olyan határozottan rámondani, hogy Stefan nem a barátom, mert a doktornő, akárhogyan is értette a kérdését, ha nemet mondok, végül még meggondolná magát, és visszavonná az ajánlatát, hogy Stef bekísérhet engem a kötözőbe. Így viszont nem lehet gond. Szóval már húzom is magam után, de nem kell nagyon erőlködnöm, jön ő magától is. Csak egy hálás mosolyt küldök felé, aztán már foglalom is el a kijelölt helyemet az ágyon. Mendes közben elkészíti a szükséges eszközöket. Inkább oda sem nézek. Aztán elém gördül a székével, és lassan letisztogatja a sebemet. Eddig nem is olyan vészes. Vagy csak azért vagyok olyan higgadt, mert megnyugvással tölt el, hogy Stefan meleg kezét még mindig a sajátomban érzem.
- Szerencsére nem tűnik komolynak, nem kell varrni. De ez most egy kicsit csípni fog. - Felocsúdni sincs időm, már fel is szisszenek. Nem kicsit csíp, hanem nagyon. Rá is szorítok ismét Stefan kezére. De ezek szerint lassan végzünk. Ugye?
Egy kisebb gézzel leragasztja a homlokomat, majd elővesz egy már ismerős lámpát, és a szemembe világít, közben néha követnem kell az ujját.
- Ma mindenképpen pihenésre lesz szüksége, ha pedig fáj a feje, vagy ismét szédülés lépne fel, mindenképpen keressen meg. - Köti a lelkemre, aztán lassan végzünk is, és kitessékel bennünket a kórteremből.
- Köszönöm, hogy ilyen hősiesen tűrted a kézszorongatásaimat - fordulok mosolyogva Stefanhoz, ahogy kifelé indulunk az épületből. - Most már jövök neked egy kávéval. Vagy mit szólnál egy sütihez? Úgy ennék most valami finom, habos, gyümölcsös sütit. Tudsz valami jó helyet a közelben? - kérdem meg, miközben a homlokomat tapogatom, és a hajamat az arcomba húzom, hogy amennyire lehet, eltakarjam vele a gézt. Majd kapok Andrewtól, ha meglátja. Bár lehet, hogy Joy még annál is morcosabb lesz.
- Persze nem akarok nagyon rámenős lenni, ha dolgod van, megértem. Így is már elég jól feltartottalak. De talán még egy hálasüti belefér - pillantok a srácra hatalmas, kiskutyaszemekkel. Valamiért még mindig nem akaródzok hazamenni. Most úgy is csak a nagy, üres ház fogadna. És jelenleg van jó társaságom.

Szinte magamon éreztem a lány megkönnyebbülését mikor az orvos közölte, hogy nem kell összevarrni a homlokán lévő sebet, ám annak kitisztítását még így sem sikerült megúsznia. Rámosolyodtam mikor Mrs. Mendes a fertőtlenítőszerért nyúlt, mintegy bátorító gesztusként, majd a kezemen keresztül éreztem, hogy koránt sincs hozzászokva az ilyesfajta fájdalomhoz a másik. Persze ez a természetes, hogy nem nap mint nap köt ki az ügyeleten egy ilyen fiatal lány mint ő, és ekkor ütött szöget a fejemben az, hogy talán sokkal jobban járna ha nem állnék itt mellette, sőt, a lehető legtávolabb tartanám magam tőle. Akaratlanul is fölvillantak előttem Elena halálának pillanatai, amelyek nap mint nap elkísérnek, és hagyják, hogy emberi mivoltom néha napján utat törjön magának, és fölülkerekedjen ripper énemen.
Hamar végeztünk a vizsgálóban, és szerencsére semmi komolyabb bajjal nem kellett számolni a lány esetében, ami kissé engem is megnyugtatott, és ösztönösen engedtem el a kezét kifelé menet az épületből.
- Semmi gond, máskor is. -csúszott kia számon, ám valamiért nem volt kedvem nekiállni fogadkozni. Így is érthette a másik meg úgy is, ám ekkor jött egy ajánlat, ami talán életem egyik legnagyobb döntése elé állított. Tényleg akarom, hogy a történelem megismételje önmagát? Előbb utóbb Damon is rájön a lány ittlétére, ő is elkezd majd érezni iránta valamit. De vajon tényleg ő a szimpatikus számomra, vagy valójában az, hogy mintha csak Elenát látnám magam előtt benne? Sajnos nem volt sok időm a válaszadásra, és Lily egyre csak növő barna szemei igencsak megnehezítették a dolgomat, de döntenem kellett.
- Oké. Miért is ne? Mit szólnál a plázához? Tudok ott egy isteni cukrászdát! - mentem végül bele a további közös időtöltésre, és úgy döntöttem egyenlőre nem foglalkozok a körülményekkel, sem a következményekkel. Csak a pillanatnak élek, mint az új Stefan maga, és jelen pillanatban jól érzem magam a lány társaságában. Kell ennél jobb indok?

Nos... igaz. New Yorki vagyok. Illetve voltam, pár nappal ezelőttig. Életem nagy részét Manhattamben és kisebbet Brooklynban töltöttem. Mystic Fallshoz hasonló kisvárosokban eddig nem sokat jártam, amiket tudok az ilyen helyekről, azt is inkább filmekből, tévéből, sorozatokból tudom. Mint amilyen a Szívek szállodája, meg a Született feleségek is. Biztosan vannak olyan tévhiteim így ezekkel kapcsolatban, amelyeket a közeljövőben meg fognak cáfolni. Valahogy így történhetett az is, hogy amikor én süteményezésre gondoltam, valamiért azt képzeltem, hogy Stefan majd ajánlani fog egy aranyos kis cukrászdát, amit valami idős nénike vezet, és a cukrászda is a néniről kaptam a nevét, például Maggie néni mézeskalácsháza, vagy mondjuk Mrs Spenser palacsintázója. És egy ilyen helységet úgy képzelek el, hogy mindenhol csipke, rózsacsín, vagy barackszín falak, apró porcelán kávéscsészék hozzá illő, csicsás végű kiskanalakkal. Túl romantikusan hangzik? Meglehet. De éppen ezért meglepetésként ér Stefan ajánlata, hogy menjünk a plázába. Tegyük hozzá: kellemes meglepetésként.
- Nagyszerű ötlet. Te vezetsz! - Gondolom ez egyértelmű is. Egyébként is még mindig nála van a kulcs, meg ő tudja az utat. Be is ülök az anyósülésre, és várom az indulást.
- A pláza a suli irányában van, ugye? - tippelek, csak mert mintha arra láttam volna valami ilyen épületet, de azt hittem, egy egyszerű áruház.
- Egyébként te is gimibe jársz még? Vagy dolgozol valamit? - teszek fel két teljesen hétköznapi kérdést. Eddig mindig csak olyan szűkszavúan beszélt magáról, de ennyit talán elárulhat. Igazából nehéz lenne ránézésre megállapítanom a korát. Tizenhét és huszonnégy között bármennyit elhinnék róla, de közben talán egy kicsit reménykedem, hogy az én korosztályom, és találkozhatok vele még az iskolában is. Legalább már egy ismerősöm lenne ott. A húgomon kívül, persze.

Jókedvűen ültem be a lány autójának vezető ülésére, bár a hátul lévő férfi pulcsiból, és a vélhetően kissé romlófélben lévő étel szagából ítélve nem hinném, hogy a valódi tulajdonos ő lenne. Miután beindítottam a motort, és az említett bevásárlóközpont felé vettem az irányt Liliből is előbújt a nőkre oly jellemző kíváncsiság, de ezúttal nem állt szándékomban hárítani a válaszadást.
- Igen, bár nem egy nagyvárosi óriáskomplexum, de mindent megtalálsz ott, amire csak szükséged lehet. – szólaltam meg végül hosszas hallgatás után a részemről, majd belegondoltam abba, hogy milyen is volt Elenával anno, az elején. Ugyan külsőleg ugyanolyanok, de már most mutatkoznak azok a jellegzetes különbségek, amelyek mégis sokkal másabbá teszik Lilianne-t mint a már halott Petrova hasonmást. A legfeltűnőbb különbség az az, hogy míg Elena az elején kissé visszafogott volt, addig ez a lány folyamatosan szóval tart, és árad belőle az energia.
- Nem. Én már befejeztem a tanulmányaimat. A munkám pedig… - kezdtem, majd közben az utat figyelve egészen közel hajoltam a másikhoz, és a fülébe súgtam a következő szavakat.
- Szigorúan titkos. – mondtam, majd újfent kiegyenesedtem miközben egy kedves mosolyt küldtem a lány felé. Iskolába amellett, hogy már párszor kijártam, azért sem lenne szerencsés visszamenni, mert a tanári kar 90% a régi, és valószínűleg igencsak furcsának találnák azt, hogy újfent felbukkanok, mint végzős hallgató náluk.
- Meg is érkeztünk. – jelentettem ki mikor megállítottam az autót a plázával szembeni parkolóban, majd a bejárat felé vettem az irányt Lilit illedelmesen előre engedve. Hamar odaértünk a hangulatos kis cukrászdához, majd szerencsénkre hamar sorra is kerültünk a rendelésnél.
- Jó napot! Én egy csokis szeletet kérnék. – adtam le a rendelést az eladónak majd a velem érkező lányra pillantottam.
- Te mit kérsz? – kérdeztem, miközben széles mosolyra húztam a számat, és még mindig nem tudtam betelni a lány hasonlóságával.

Stefan hamar beül mellém, a volán mögé, és már indulhatunk is az áhított sütik irányában. Talán ez a kórházosdi tehet róla, hogy most ennyire éhezem valami édesre, mármint az esetek többségében azért nem vagyok ennyire édesszájú.
- A célnak most biztosan megfelel. Meg aztán jó tudni, ha véletlenül elfogna a vásárlási láz, akkor van hová menni - vigyorodom el. Persze a vásárolgatás is csak barátnőkkel az igazi, akikkel egyelőre még nem dicsekedhetek, de ami késik, nem múlik. Addig is még párszor benézhetek a kórházba, ha jobb dolgom nem akad. Na jó, csak vicc volt. Rossz vicc.
- Titkos? - kerekednek el kicsit a szemeim, de az ajkaim közben folyamatosan mosolyra görbülnek. - Áááh, ééértem már - bökök felé a mutatóujjammal, mintha nyakon csíptem volna valamin.
- Te vagy a titokzatos helyi srác. Izgi, bár remélem te nem nagyon használsz olyan Edward Cullen féle savanyú ábrázatot, amikor valamit nem akarsz elmondani. - Tréfálkozok kicsit. Lehet, nevetséges pont Bella helyébe beleképzelnem magam, de hát most épp ez jutott eszembe. Új vagyok a városban, már sikerült lesérülnöm, amolyan Bellásan, Stefan pedig... úgy tűnik, ő az ügyeletes szívtipró, aki nem beszél sokat magáról, csak segít, meg fogja a kezem az ügyeleten. Még szerencse, hogy nem léteznek igazi vámpírok, máskülönben lehet, hogy már Mystic Fallson kívül felfalt volna.
- És remélem, azért nem kell majd kinyírnod, ha véletlenül megtudom, hogy mit dolgozol - vágok egy pillanatra rémült arcot, majd halkan elnevetem magam.
Időközben megérkezünk a plázához, és már sikerül a cukrászda pultjához kerülnünk. Amikor Stef felteszi a kérdést, már gondolkodás nélkül válaszolok is.
- Egy szelet Schwarzwald tortát! - Szívem szerint rögtön kettőt mondtam volna, már attól összefutott a nyál a számban, ahogy megláttam. Nyam-nyam. Bár kettő azért lehet, hogy sok lenne.
- Hát nem gyönyörű? - teszem fel a költői kérdést villámmal a sütim felé bökve, miután helyet foglaltunk. Egy kósza tincset el is húzok az arcomból, és a fülem mögé igazítok, hogy ne legyen útban.
- Na lássuk csak... Ha nem mesélsz a bátyádról, sem a munkádról... - sem semmi kézzelfoghatót magadról - bár ezt csak magamban teszem hozzá, mert nem akarok goromba lenni - mesélsz nekem valamit erről a városról? Bármint, amit tudni érdemes. Imádom a történelmet, szóval akár arról is mondhatsz valamit, ha ismered a történetét. Vagy nem is tudom... teljesen új vagyok, szóval bármit mondasz, számomra új lesz... - fejezem be mosolyogva a kicsit különösre sikeredett kérést, aztán szívtelen módon megbontom villámmal a süteményem csodás összképét, és betolom az első falatot. Mmmm...

- Hmm. Úgy látom habosan szereted az életet. - mondtam mikor leültünk egy szabad asztalhoz az ablak mellett, amely remek kilátást nyújtott a pláza mögötti parkra. Figyelmesen hallgattam a lány egyre csak áramló szavait, és csodáltam mindazt az életerőt ami belőle áradt. Sajnos az utóbbi életben inkább a hálál, mint az élet érzése tűnt fel időről időre a környezetemben. Mielőtt előző hónapban ideérkeztem volna szerencsém is volt pár igencsak képzett vámpírvadászhoz, akik mielőtt megölik a kiszemelt "vadat" szeretnek eljátszadozni azzal. Egy jó ismerősnek hála megmenekültem, ám sosem felejtem el azt a közel egy hetes kínt, amikor a végső halál szele igencsak közel férkőzött hozzám. De egy kiadós szexel, majd egy pár ártatlan vérével sikerült feledtetni ezt a kis kalandot, ám még mindig rossz szájízzel idézem föl ezt a kalandot, és a legaggasztóbb dolog az, hogy ezek a vadászok még mindig élnek.
A rossz gondolatok ellenére mégis mosollyal az arcomon figyeltem a lány arcának minden rezdülését, és hosszú idő után először jókedvvel gondoltam az elkövetkező időkre.
- Nos ez a város igencsak tiszteli a történelmét. Minden évben megrendezik az alapítók bálját, és találd ki, hogy melyik család az, amely alapító mivoltának köszönhetően minden évben hivatalos erre az eseményre? - tettem föl egy olyan kérdést amely azt kell, hogy mondjam egyszerre elégíti ki a lány kíváncsiságát felém, és a város irányába egyaránt.
Ezen a ponton muszáj voltam elnevetnem magam, hiszen a lány szája szélén lévő habból, csupán egy vak nem tudná megállapítani éppen mit fogyaszt.
- Vár, hagy segítsek. - jegyeztem meg, majd óriási precizitással töröltem le a habot az egyik ujjammal miközben végig a lány szemébe néztem, majd a helyemre visszaülve lenyaltam a kezemen lévő habot, és továbbra is kedves arccal figyeltem Lilit.

- Mmm - nem tudok azonnal válaszolni a megjegyzésre a falat süteménytől a számban, ami valljuk be, tényleg isteni. - Valóban. Habosan az igazi. Mondhatjuk úgy is, hogy minden alkalmat meg kell ragadni, amit az élet nyújt, hogy szebbé tegyük a mindennapokat. Akár egy szelet süteménnyel is. Te nem így gondolod? - teszem fel a kérdést érdeklődve. Persze nem minden nap vagyok én sem ilyen pozitív, vannak nagyon is rossz pillanataim, amikor morcos vagyok, és inkább senki ne szóljon hozzám. De épp elég pofont kaptam ahhoz az élettől, hogy megmakacsoljam magam. Mindig újra és újra talpra állok, és épp azért is élvezni fogom az ittlétet, Mystic Fallsot. Magam miatt, Joy miatt, apám miatt, aki valószínűleg a túlvilágon izgul azért, hogy boldogok legyünk immár nélküle is. És máris kaptam rá egy lehetőséget, hogy eltöltsek egy szép délutánt egy kedves és jóképű sráccal. És talán még jó pár ilyen délutánom lesz. Fő a pozitív gondolkodás! Ha elég sokáig mondogatom ezt magamnak, még el is hiszem.
- Had tippeljek: a Salvatore család? Hmm... izgalmasan hangzik. Az alapítók bálja... Tényleg utána kell olvasnom a város történelmének. Gondolom nem hiába tartják ilyen nagyra. És sok más ilyen alapító család van? - Kérdezem meg, majd egy újabb falatot is eltűntetek. Tényleg nagyon jóízűen eszegethetek, ha még azt sem vettem észre, hogy összemaszatoltam magam. Erre is csak Stefan nevetése miatt eszmélek rá. Kicsit zavartan elmosolyodok, és megpróbálnám letörölni, de ő megelőz. Finoman érinti az arcomat, hogy megszabadítson a habtól, és a keze szinte éget - nem fájdalmas értelemben - a tekintete pedig fogva tart egy pillanatra. Amikor visszaül a helyére, csak még jobban zavarban vagyok, mint előtte.
- Kö... köszönöm - nézek még rá mozdulatlanul egy fél másodpercig, majd ismét elmosolyodom. - Na ugye hogy finom? - kérdem meg enyhe incselkedéssel a hangomban, amikor lenyalja az ujjáról a sütim mázát.