Tisztás a Wickery-hídnál

Vámpírhölgynek

Hosszú az út ide Richmond-ból. Főleg, ha az ember – akarom mondani, vámpír – csak éjszaka teheti meg, hogy kimozdul. Ó, igen, a sors fintora, hogy míg emberi életemben a legszívesebben egy hűs kastélyi lakosztályban húzódtam meg, addig ma sok mindent megadnék azért, hogy napközben is kimehessek az utcára. De nem lehet elvégre is vámpír lévén elégnék, hála a tündöklő nap parázsló sugarainak. Így tehát éjjeli vándorként élek már sok évtizede, de nem bánom. Miért is bánnám? Hiszen örökké élek, mégpedig fiatalon, sem a vénség, sem a betegségek nem gyűrnek le, túlélek mindent és mindenkit. Legyőzhetetlennek persze nem mondanám magam, miért is tenném, hiszen éppen előbb ecseteltem, hogy a Nap milyen könnyen végezhetne velem, ha óvatlan volnék. De nem vagyok, közel háromszáz év alatt megtanultam vigyázni magamra, a hátbatámadások sem jelentenek sok veszélyt. A sötétség része vagyok, márpedig aki onnan jön nem fél. Azt állítják az emberek, hogy a félelmet nem ismerős, a hitet sem ismeri. Nos, lehet, hogy igazuk van. Mindenesetre ha összefutok a hitemmel, majd bemutatkozom neki, azonban nem hiszem, hogy erre túl korán sor kerülne. Mégis miben higgyek? Miben hihet egy vámpír? Egy dolog van, amiben hiszek: a vér erejében, és erről nem vagyok hajlandó lemondani, a többi lehet duma vagy igaz, nekem mindegy. Más sorsa vagy hite cseppet sem izgat, ezért is vagyok kissé magamnak való figura. De mit keres egy ilyen alak ebben a kis szinte névtelen kisvárosban, Mystic Falls-ban? Nos, hallottam a bennfentesektől – mert azok ám nem tudják befogni a szájuk, és csak pletykálkodnak meg csacsognak egész nap – hogy fellendült a hely „vámpír-turizmusa”. Meg vannak a magam informátorai, illetve módszerei arra, hogy információhoz jussak, így a kriptavámpírok kiszabadulásának híre egyhamar hozzám is eljutott. Nem mintha az ő sorsuk érdekelne, dehogyis, hiszen egyet sem ismerek közülük, és nem is szándékozom. Viszont a bosszúszomjas vámpírok közt még egy extra fel sem tűnik, és egyik pillanatról a másikra vérfürdőt lehetne rendezni itt, amit bevallom, hogy felettébb élveznék. Ám míg az a pillanat nem jön el, nem árt körbenézni itt, megismerni valamelyest a várost.
Egy ág reccsenése szakított ki gondolkozásból, és a hajnal előtti fényben megvilágított erdő közepén megtorpantam. A Hold már eltűnt az égről, a felkelni készülő Nap viszotn még nem bújt elő. Éjhez szokott szemem néptelennek találta a környéket, mégis feszültnek: szélverte gallyak hallatták hangjuk, és földre hulló korhadt ágak sóhajtoztak, mintha féltek volna az elkövetkezendőtől. Azt búgták: békés honjuk vadász zavarta meg… és nem is egy. Abban reménykedtem, hogy egy emberrel futhatok össze, és jól meglakmározhatok, hiszen legutóbb az előző város egyik benzinkútjának kiszolgálóját fogyasztottam el. Jobbra-balra fordítottam a fejem, de csak árnyakat láttam.
- Ki van itt? – kérdeztem vészjósló hangon, és mégis mosolyogva. Kora hajnalban egy kis játékkal indítani a napot... Hm, nem is rossz ötlet!

Hajnalban - mikor már nem volt olyan sötét,- úgy gondoltam, hogy kimegyek egyet enni. Végül is már ideje lenne, hisz már kezdek kicsit gyengülni. De így, azzal a módszerrel, amit Stefan tanított, az félig emberré tett. Nem is akarok veszélyes vadállat lenni. De most még akár egyetlen mozdulat is lehet, hogy az legyek. Még kezdő vagyok eléggé. Kivettem a polcomról egy olyan fölsőt, amivel azért kimehetek az erdőbe, és ha netán később érnél vissza a kelleténél, akkor ne kelljen átöltöznöm. Kiugrottam az ablakon - persze csak azután, miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sem nézhet. Száguldva a Wickery-hídon túli tisztáshoz mentem, szeretem a változatosságot.
Egy ideig csak hallgatóztam, mert nem tudtam kiszűrni a madaraktól az állatok hangját. De aztán meghallottam, hogy egy kis állatka éppen a fáról leesett levelen megyeget át. A hang irányában mentem. Egy hófehér nyúl volt, nagyon aranyos, de mit tudok tenni. Nem láttam más állatot a közelben, így kénytelen voltam azt megenni. Először simogattam a lágy szőrét, aztán fölemeltem, és hirtelen megsajnáltam. De tudtam, hogy muszáj. Belemélyeztettem fogaimat az ártatlan kis állatkába. Miután már nem éreztem hogy jött volna még több vér, a levelek alá tettem.
A tisztáshoz mentem, ott letöröltem a vérmaradványokat az arcomról. Utána ittam is belőle. Aztán meghallottam egy hangot, mint ha kérdezne, és hogy ki. Mentem a sejtett hang irányába, és megláttam egy fiút. Jó lenne egy kis játék. De valahogy éreztem, hogy Ő sem egy egszerű ember. Száguldva átmentem a férfi tuloldalára, így észrevéve engem. Talán rájött, hogy az vagyok, vámpír. és, hogy kezső, de most nem igen érdekel.
- Caroline Forbes - válaszoltam utóbbi kérdésére. Viszont távolságot tartottam vele, volt vagy 10 lépés közöttünk. A biztonság kedvéért nem kezdek vele gyorsan kedveskedni.

Vámpírhölgynek

Nem igazán számítottam arra, hogy bárkivel is összefutok ilyenkor az erdőben. Ez a hely egy eléggé elhagyatott tisztásnak tűnt, mellesleg a városba vezető, megrongált híd mellett állt, így nem hittem, hogy túl nagy lenne a forgalma. Bár nem is értem, hogy hogyan nem fordult meg a fejemben azok után, hogy hallottam, eléggé ellepték a várost az utóbbi időben a hozzám hasonló lények. Az éjszaka démonjai, a vámpírok. Persze nem mind olyan mint én, nem mind kóborol évezredeken át sötétben, csak mert túl nagy a büszkesége egy boszorkányhoz fordulni segítségért. Na jó, meg egészen meg is kedveltem ezt az életmódot. Izgalmas a sötétség része lenni. A nappal járó vámpír számomra nem is megy vámpírszámba, hiszen ez olyan mintha a zsiráf az Antarktiszon legelészne. Ugye-ugye az fura lenne? Na, ugyaniylen számba megy nekem az állatokat csemegéző vérszívó is. Minek az? Ha már vámpír öljön ember, ha meg túl lelkiismeretes ahhoz, akkori s ott van még a vérbank, melyhez én csak végszükség esetén fordulok. A vega-vámpír olyan, mintha az oroszlán cska bogyókon élne. Ki látott már olyat?
Szóval mikor meghallottam a lépteket, idegesen felkaptam a fejem, mert először, bevallom, attól tartottam, hogy esetleg egy Ős ólálkodik errefelé. Nem mondom, hogy félek tőlük, de nem szívesen húznék velük ujjat, úgy hallottam nem érdemes. Aztán sokkal jobb lett a kedvem, mikor a kora hajnali szellő egy fiatal lány illatát szállította levegőben. De nem volt hétköznapi, de nem ám, ő is az én fajomhoz tartozott, de meglepően új volt. Ezt lehetett érezni rajta. Hiszen habozni látszott, és léptei sem voltak olyan ruganyosak, ahhoz képest viszont szavai határozottan csengtek a fülemben. "Caroline Forbes" Hm... Szép név, emlékszem, az egyik testvéremet is így hívták. Elhessegettem a család gondolatát, és kellemes társaságomra koncentráltam. Mikor szembekerült velem, úgy egy 10 lépés távolságra, pimasz vigyor kúszott a számra. Nem tűnt annak a könnyen elbizonytalanítható fajtának, és el kell ismerni, hogy csinos lány volt, olyan aki a külsejével könnyen magára hívja a figyelmet. Hosszú, szőke fürtjei lágyan verdesték vállát, melynek kecses vonala karcsú testtel párosult. Aranyfürtjeivel keretezett arca finom vonásokkal rendelkezett és csillogó szemmel. Ezt ilyen távolságból is tisztán láttam hála vámpírérzékeimnek. De Istenem, az szépség is csak túlértékelt emberi kreálmány! Mindenesetre vele így sokkal szívesen szórakozom a napkeltéig, mint egy bányarémmel tenném.
- Helló, szépségem! - mosolyodtam el szélesen, miközben könnyedén ejtettem ki a provokáló szavakat. Egy pillanat sem volt, míg gyorsaságomnak hála, szinte semmissé tettem a köztünk lévő távolságot, és megálltam közvetlen a lány előtt. Olyan közel, hogy szinte éreztem a lélegzetét, és a rémületét. Na, ezt már szeretem! Örültem is magamnak, de úriember módjára hátraléptem, finoman megfogtam a jobb kezét, és lágy csókot leheltem kézfejére.
- Eric Phillip Averay, szolgálatodra - mutatkoztam be én is előkelő modorral, mint anno a régi korban, csak hogy akkoriban hozzátettem, hogy "Őfelsége fia, Cambridge hercege", most már nem büszkélkedhetem ezzel, de őszintén szólva nem is vagyok rá büszke. Sem erre, sem arisztokrata családomra.
Csendben figyeltem Caroline finom vonásait, vártam, hogy ő döntse el, hogy milyen iránt vegyen a beszélgetés. Elvégre is illik meghagyni a döntés jogát a hölgyeknek. De ha nem felel, nekem is lennének ötleteim, hogy merre felé kanyarodjon a társalgásunk. Nem is kevés... Miközben vártam sem engedtem el a lány kezét, és a mosoly sem tűnt el arcomról, úgy álltam, mintha egy megállított felvétel rész lennék.

Mikor megszólított kicsit Damon-ra emlékeztetett. Na, jó nem kicsit. De most már nem tudnak megigézni, hisz már vámpír vagyok. Bár Damon most már nem hiszem, hogy igézgetne engemet, még akkor is, ha én még ember lennék. Szerintem megunt volna egy idő után, de ki tudja.
Azt nem mondhatni, hogy nem volt kedves. Mert illedelmesen bemutatkozott, nem úgy, mint én. De egy részem mégis azt mondta, hogy ez egy gonosz ember - vámpír - ne higgy neki. De éreztem is, hogy erősebb, nálam általábban csak erősebbek vannak, vagy ugyanolyan gyengeségűek.
Következő pillanatban ott tertett alig pár centivel előttem. Miért nem tehetné meg? A vámpírok többsége azt hiszi, hogy bármit csinálhatnak, mivel úgy sem lesz lelkiismeretfurdalásuk.
Mikor közel jött, tudtam, hogy csak viccnek szánja az egészet, mégis minek szánná? Így jobban meg tudtam állapítani, hogy néz ki. Igéző halványbarna szemei voltak, és a haja is barna, de az sötétebb. Barnább bőre volt, mint nekem. És azt is elhinném, hogy még igézés nélkül is a hálója alá fogná a csajokat. Főleg az izmos testalkatával, persze a vámpírságának köszönhető biztos jó része.
Megszólalni sokáig nem szólaltam meg. Talán addig eltűnt a egy kis félelem az arcomról. De talán az, hogy nem szólaltam meg, kínossá tette a helyzetet. Muszáj lenne megszólalnom, de hát mit mondjak. Gyönyörű a nap? Tényleg! Nem látom, hogy hordana gyűrűt. Ettől nőtt a bátorságom. Nem sokára fel kel a nap.
- Nincs semmi napfényvédőgyűrűd vagy hozzá hasonló? - mert ugyebár nem csak gyűrű lehet, hanem nyaklánc, vagy esetleg fülbevaló. De ki tudja mi lehet még?

Vámpírhölgynek

Az előttem álló lány, aki imént mutatkozott be Caroline Forbes-ként annak a tipikus, naiv, jótét lélek vámpírnak tűnt. Nos, igen, sokan vannak így vámpírságuk elején. Be kell, hoyg valljam valaha én is voltam ilyen, Anne figyelmeztetett erre, talán hallgatnom kellett volna rá, és azonnal elzárnom az emberségemet, de én szeretni akartam őt. Már pedig csak akkor szerethetek, ha érzek mellette fájdalmat, dühös, félelmet, és bűntudatot is. De most már semmi ilyen, semmi gyengítő érzelem, hiszen nincs miért, nincs kit szeretnem. Nem éri meg levetni ezt a közönyös álarcot. Mert... Anne meghalt. Nincs többé, és nélküle nem érdemes érezni. Egyáltalán. Ő váltzotatott vámpírrá, neki köszönhetem, ami vagyok, azt is, hogy évszázadok után élek még. Ez a tudat - hogy létem az ő ajándéka - tartott vissza attól, hogy végezzek önmagammal haála után. Nem, nem teszem meg, nem dobom el magamtól az életet, mert az olyan lenne, mintha őt venném semmibe. Azt pedig avilágért sem tenném. Azonban nélküle élni sem igazán érdemes, így ha halnom kell, boldogan megyek utána, de addig is élvezem élőholt életemet, már amennyire ezt lehet. Próbálom megtalálni a jó oldalát. Az élet napos oldalát, ahogyan mondani szokás, hogy egy kicsit szórakozhassak. Mint most. Ezzel az új vámpírhölggyel, aki önbizalma nagy részét visszaszerezte, amint észrevette, hogy nem viselek napfényvédőgyűrűt. Hm... milyen éles szeme van a kicsikének!
- Minek az? - kérdeztem szórakozottan, és megrántottam a vállamat, mintha magam sem tudnám a választ - Jól érzem magam a sötétben! - vallottam be széles mosoly közepette, és hunyorítva néztem kelet irányába, ahonnan derengett a hajnal fénye. Még egy óra, és elégek fényében, de addig az árnyak is könnyen elrejtenek, és ha még nagyobb szerencsém van akkor esős, felhős nap elé nézünk. De ha nem, az sem kár, majd keresek magamnak egy ideiglenes szállást itt az erdőben vagy a közelében, hogy aztán éjjel újabb felderítő túrára indulhassak. Esetleg a csinos kis szőke házához...
- Csak nem aggódsz értem? - érdeklődtem ártatlan mosollyal az arcomon, és meglepetten tapasztaltam, hogy Caroline nem húzta ela kezét, mint arra a számítottam. Elég vakmerő lány. Na, nem baj. A vámpírság nem is gyáváknak való, úgy látszik, hogy erre ő is rájött. De azért nem ártana tartania egy nála jóval idősebb vámpírtől. Bár már megeshet, hogy volt dolga ilyennek vagy mások is állnak a háta mögött, és attól ilyen bátor. Nekem mindegy, a lényeg, hoyg msot jól szórakozzam. - Ez igazán kedves tőled! - tettem hozzá, s pimasz mosoly kúszott ajkaimra, miközben tekintetem vissza kúszott a lány arcára, és újra vonásait kezdtem tanulmányozni.
- Csak nem mókusokra vadásztál idekint? Vagy csak egyszerűen nem tudtál aludni? - tettem fel kérdéseimet provokáló hangon, mellyel tisztán közöltem vele, hogy nem tartom sem őt, sem a közlegő napfelkeltét fenyegetőnek, sőt őt kifejezetten gyengének tartott. Erre utalt az első megjegyzésem annak köszönhetően, hogy tisztán éreztem rajta egy állat friss vérét. Vega-vámpírok, fúj! Talán majd én sikerrel átszoktatom az igazi nedűre...

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

Kicsit furcsálltam, hogy nem vágyik gyűrűre. Viszont én ki nem bírnám, ha nem lenne gyűrűm, ezért örök hála jár Bonnie-nak. Akit az elmúlt napokban nem láttam. Biztos Jeremy-vel van. Ki tudja? Én aztán nem. Hát, Ő úgy látom, hogy a vámpírokból a rosszabbik fajta. Na, de se baj. Vagy csinál valamit vagy nem. Ha fakarót döf belém legalább nem kell tovább aggódnom, hogy mi legyen Matt-tel vagy Tyler-rel. Úgyhogy megölhet, nem érdekel. Élvezd ki az idődet, Caroline! motyogtam magamban. Miért nem készülhetek, hogy bárki megölhet. Sheriff anyám tudja, Klaus és most már Eric is tudja. Mi értelme mindig félni. Attól csak az értékes perceket vesztegetjük el. Az élete mindenkinek veszélybe van, maximum nem tudja. Így hát gondoljunk a jelensre. Semmi értelme a jövőn őrlődni.
- Hogy én? - nevetni kezdtem, persze azt a kezemet, amit Eric-nek a kezén nyugodott - , már ha lehet azt mondani - combom mellé tettem. Egy olyan vámpírt félteni, mint Őt, nem kell. Felesleges. Akár az egész világ fejébe ferhetne bármit. Elég ha csak megigéz egy műsörvezetőt, és nem sokára már más csatornán, más országban, más kontinensen és aztán az egész világban tudni fogják azt. Elhinném, hogy képes ilyenre.
- Nem - válaszom rövid volt, de valahogy a fejembe állandóan visszhangzott a saját szavam. Talán egy kicsit robotkásan hangzott. Míg végül a fejemben is elhalkult a visszhangzott szó. Kezd kiállhatatlanná válni már most, mi lesz később. Várjunk csak... egy óra múlva már biztos, hogy nem lesz itt.
- Ezzel most mit akarsz elérni? - kérdeztem tőle. Nem játékosan, de nem is komolyan. Végül is ez a legmegfelelőbb mondat. Még mondhattam volna azt is, hogy Mit akarsz?, de végül is én mentem hozzá, így ez félreértendő is lehet.

Vámpírhölgynek

Elvette a kezét. Nos, idővel eljött ez is. Talán eddig le sem esett neki, hogy elmaradt ez az apró mozdulat, mely nekem adta az újabb lökést. Mondhatnám, hogy még szívesen tartottam volna a kezemben az övét, de ez nem lenne igaz. Mását persze szívesen birtokolnék, de nem kifejezetettn a kezét. Az nem az én... szakterületem. Na, mindegy, félretéve a perverzkedést, úgy tűnik, hogy ezt a lányt nem kell félteni, kemény fából faragták. Annak ellenére, hogy tisztába kell lennie a ténnyel, hogy jóval erősebb vagyok nála, képes a szemembe nevetni. Nos, ezt a tulajdonságát mindenképpen tudom benne értékelni. Ha a képembe tud nevetni, akkor minden bizonnyal vissza is tud szólni, megvédeni magát, tehát nem lesznek unalmasak a vele töltött percek. Én pedig utálom az unalmat, szóval ez a jó pont nála.
- Most kiábrándítottál - jegyeztem meg ál-szomorkás arccal, mintha aki tényleg azt hitte, hogy a lány máris elkezdte félteni az ő életét. Persze, hoyg nem képzelte azt, ennyire még ő sem beképzelt. Nem mintha érdekelné őt mások véleménye vagy éppen érzései. El van ő a saját világában, ahova soha senkit sem enged be, Caroline-t sem fogja, legalábbis ilyen könnyen, ár nélkül, biztos nem. Már pedig ilyen esetben az a bizonyos ár nagyon-nagyon magas, és persze pénzben nem mérhető. Ahhoz én túl sznob vagyok, hogy pénzzel szórakozzak, vannak más dolgok is az életben.
"Nem" Egyetlen szóban tömören válaszolt az összes feltett kérdéssel, mitnha feszengne, és minél hamarabb le akarná zárni ezt a beszélgetést. El is futhatna, de nem akarja magát gyengének mutatni, nehogy beigazolódjon az én megérzésem. Okos lány, az bizony, kíváncsi vagyok, hogy ez a vámpírságával jött vagy már korábban is ilyen volt-e? Én teljesen más voltam emberként, mintha az nem is én lettem volna. De mindegy is, hagyjuk a múltat! Hiszen ki kell használni az időt, amit a sors áldott ezzel a bűjos szőke vámpírral.
- Ó, én igazán semmit. Itt az a kérdés, hogy te mit akarsz! - magabiztos hangon beszéltem, és kihangsúlyoztam a többi szó közül a "te" szócskát, pedig a többi is elég színpadiasan hangzott. Nem, nem vagyok az a fajta, aki azonnal felel minden kérdésre. Nem, az én válaszaim csak idővel jönnek, és azokat ki kell érdekelni. A céljaimat meg csak végső soron árulom el, és azt sem egy kétperces ismeretséget követően. Így kikerültem a választ, sőt kijelentésemben megbúvó kérdés ismét csak provokálóra sikerült legkisebb bánatomra. Egy kis hatásszünetet tartottam mondanivalóm után, majd szélesen mosolyogva egyik kezemmel megemeltem az állát, mintha csak jobban szeretném látni arca vonalait a nap halványan derengő fényében. Valójában ezzel is csak provokálni akartam, kezem a nyakvonalát követve vállához csúszott, és végigsimítottam a haján, mígnem elengedtem, és biztonságos, egy lépést hátráltam, kíváncsian várva, hogy mit lép erre.

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

Természetesen kikapcsolta érzéseit. Mint a legtöbb vámpír. Mégis miért ne? Én is mondhatnám ezt, de nem. Én nem mondok ilyet, mert én érzek, van lelkiismeret furdalásom és a többi. Nekem jó ez az élet, megelégszem azzal, hogy félig ember vagyok. Nem akarok hatalmat, nem vágyom rá. Nem akarok embereket ölni, méghozzá azért nem, mert anyám a Sheriff és ki tudja, lehet, hogy a város érdekében megölne engem. Maradok amennyire csak lehet a normális Caroline lenni. Legalább is remélem, hogy sikerült már. Talán olyan sose leszek, mint régen, de nem bánom, hisz nem tudnék az a cuki Caroline lenni ismét.
Amikor vámpír lettem, akkor éreztem, hogy minden képességem felerősödött. Annyira, hogy az már az emberek szerint fizikai képtelenség lenne. Akkor még talán élveztem is valamennyire, hogy erős lettem. De aztán Stefan-nek sikerült lezsoktatnia. És ez ki miatt is van? Katherine. Ő miatta lettem vámpír. De valamennyire örülök, mert megtudtam, hogy Damon mennyi őrültséget csinált velem.
- Hogy én? Azt inkább nem neked mondom el - De mégis kinek mondanám el? Meredith nem tudja vámpír létemet. Elena most túlságosan is Stefan-nel van elfoglalva, amit meg is értek. Esetleg ott lenne Damon, de neki nem önteném ki lelkemet. Ott van Bonnie, Jeremy, de az utóbbi pár napban nem láttam Őket.
Következő pillanatban legszívesebben megpofoztam volna. Hogy miért nem tettem meg? Azért, mert tudom, hgy erősebb és csak valamit akar ezzel. Esetleg azt, hogy dühös legyek. De nem leszek dühös, nyugtattam magamat. Miután kezét levette rólam, odaültem az egyik sziklára, ami a közelben volt. Már untam állni, és ha még itt akarunk maradni nap felkeltéig, akkor kell egy ülőhely.
- És amúgy nem illik terelni a szót! De tökéletesen megértem, ha nem nekem mondom el - végül is igazat mondtam. Én sem mondanám el mit akarok, és Ő se nekem. Ez pont kiegyenlített.

Vámpírhölgynek

Furcsa: mikor meghallottam a zörejt először azt hittem, félreszámoltam a holdnapokat, és véletlen összefutok egy kifejlett vérfarkassal. Az nem lett volna épp szerencsés, de holdtölte már pár napja lejárt, így csak az a lehetőség állt fenn, hogy vagy paranoiás vagyok, és csak egy őrült, hajnalban túrázó ember jár az erdőben, vagy igazam van, és tényleg egy másik vámpír. Aztán meghallottam a halk neszt és faágak zörrenését, és lám egy fiatal lányt pillantottam meg, nálam azért pár évvel fiatalabbat, aki már első ránézésre is tapasztaltalatlannak tűnt. Szemében csillogott az éhség, és a hajnali fény játékának varázslatos ragyogása. Caroline. Ízlelgettem a a nevét, mintha szokatlan lenne számomra, pedig nem volt az. Sőt, be kell vallani már a XVIII. század óta ez az egyik leggyakoribb név, amit hallhat az ember vagy vámpír, de nem hiába, valóban nagyon szép. A hanglejtése, a könnyedsége. Mindez előkelőséget sugárzott és lelki erőt, ezeket érdekes, de éreztem ebben a fiatal vámpírban is. Igaz, hogy mi - vámpírok - nem érezzük meg egymást, de azt megtudjuk állapítani egy-egy illetőről, hogy a mi fajtánkból való-e vagy sem. Ez olyan, mint mikor az ember egy árnyékot valósnak vél, de végül ki tudja találni, hogy az csak a fény-árnyék játéka vagy valóság. Hm... Pár évtizeddel ezelőtt megjelent egy könyv, a címére már nem emlékszem, csak arra, hogy Angliában, Manderlay-ben játszódott, és az esetlen, gyerekes, de lélekben meglepően felnőtt főszereplőt Caroline-nak hívták. Igaz, ami igaz, a velem szemben álló idegen nem látszott sem gyerekesnek, sem esetlennek, de végtére is a vámpírlét megkeményíti a szívet vagy így, vagy úgy.
A lány nyugodt maradt, legalábbis sokkal higgadtabb, mint amire számítani mertem volna. Így viszon mulatságosabb, mert legalább meg kell erőltetnem magam, hogy kizökkentsem ebből az állapotból. Caroline egyre távolodott tőlem, míg egy sziklán helyet nem foglalt, és bár megrótt azért, mert terelni mert a kérdést a valóság merőben különbözött ettől.
- Én nem tereltem. Válaszoltam, miszerint semmit. Olyan nehéz elhinni, hogy egy magamfajta vámpír semmit sem akar az égadta világon? - kérdeztem kíváncsian, hiszen a véleménye az eddigiekben is elütött az enyémtől, érdekelt, hogy a későbbiekben is ez marad-e a helyzet. Amúgy meg ő is terelte a szót, bár ha vehetjük válasznak a kissé sértő megjegyzését, miszerint nekem nem mondaná el, hát ez van. Elismerem én sem viselkedtem vele igazán úriember módjára, talán be tudna avatni a város ügyeibe, segíthetne beilleszkednem, ha kicsit kedvesebb lennék vele. Lassan, emberi léptekkel odasétáltam a sziklához, amin ült, és udvariasan megkérdeztem:
- Leülhetek? - intettem a kődarab felé, amint valljuk be, kényelmesen elfér egymás mellett két vámípr, ha éppen nem akarják megölni egymást.
- Ha olyanról van szó, nekem elmondhatod, vámpír-téren talán tudok segíteni, mert mind már te is rájöhettél, kissé tapasztaltabb vagyok nálad - jegyeztem meg úgy, hogy most kivételesen ne legyen benne sértés, és halványan mosolyogva vártam reagálását.

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

Végül is a válasza talán már igaz volt, de scak talán. Lehet, hogy egy-két vámpír tényleg nem akar semmit. De akkor mi értelme van az életnek? Mi értelme van annak , hogy léteznek? Szerintem semmi. Hacsak hatalmat akarnak, táplálkozni, egy-két embert tönkretenni... hát legyen, csak nem az én közelembe. Mert én akit ismerek mind meg szoktam védeni. Talán még az én életemet is kockára teszem ilyen esetekben.
- Nem, simán elhiszem - a vámpírokat néha tényleg nem értem. Na, de mindegy. Nem is igazán akarom megérteni, maradok inkább az értetlen vámpír. Kicsit úgy mondtam ezt a mondatot, mint ha szavaltam. Néha így, néha úgy van kedvem megszólalnom.
Következő kérdése meglepett. De biztos valamit el akar érni. De ha már udvariasan megkérdezte, miért nem adnék neki illedelmesen helyet? Elvégre megmutathatom, hogy nekem jobb életem van, mint annak, aki nem mutatja ki önmagát. Vagy esetleg ilyen igazából is? MIndegy... annyira nem érdekel.
- Nyugodtan - bólogatva válaszoltam neki. Miért ne legyünk kedvesek? Legalább megmutatom, hoyg egy vámpír is tud kedves lenni. Nem úgy, mint egyesek.
Következő mondatán nevetni kezdtem. Ezt Ő úgy se érti meg. De ha már itt tartunk elmondom, hogy az egyik Ős a városunkban van, legalább is itt volt még pár napja. Lehet, hogy már tudja, de Ő nála még Klaus is erősebb. Ha nem tudja, akkor kiváncsi leszek az arcára.
- Hát... az egyik Klaus. Igen, Ő az egyik Ős, itt van a városban. A másik? Azon röhögnél, úgyhogy inkább nem hozom szóba - végül is, ha elmondanám pasi ügyeimet, röhögne. Az biztos. Nem hiszem, hogy megértő lenne velem.

Vámpírhölgynek

Meglepett a lány hangulatváltozása, de valószínűleg őt is váratlanul érte az én hirtelen kedvességem. Ami pedig a semmit akarást illeti, az nagyon is igaz. Persze a vámpír, akárcsak az ember, mindig elégedetlen, mindig akar valamit, így én is természetesen. Olykor a vért kívánom, máskor a szórakozást, megeshet, hogy néha, sőt nem is, talán mindig azt, hogy bár Anne még élhetne, de ezeket kívül a nagy általánosságban semmit. Semmit, csupán élni, míg a sors hagyja, de ha az gátat szab neki, nem harcolok ellene. Minek? Ha eljött az idő, hogy kövessen Anne-t, örömmel fogadom, még akkor is ha a semmi vár a túlvilágon, de addig is élek az élettel, amit neki köszönhetek, és próbálok ezzel az ajándékkal nem visszaélni.
- Köszönöm! - biccentettem felé, és leültem mellé a sziklára. Nem mondom, ogy messze, de azért nem is udvariatlanul szoros közelségbe, elvégre is megfogadtam, hogy most játszom a jó kisfiút. Nem csak azért, mert akarok valamit, nem - persze az is a pakliban van - a másik talán egy bennem mélyen megbúvó emberi érzés, amit persze igyekszem eltemetni, ez pedig a részvét. Szóval, mint mondtam, helyet foglaltam Caroline mellett, és rámosolyodtam, mielőtt válaszolt volna. Feleletét meghallva is arcomon maradt a derűs mosoly, de közben komoly hangon megszólaltam:
- Hallottam róla. Mármint Klaus-ról. Nem szívesen futnék össze vele, és neked sem ajánlatos. Nem jó vele ujjat húzni! - figyelmeztettem, Mi van már, én lennék a vámíprvilág jótevője? Nem szokásom mások védelmére kelni, még íly módon sem, de mindegy. Ez van, már kicsúszott a számon. De ha hallottróla, akkor az is meglehet, hogy személyesen ismeri. Na, az pedig nem jó. Már amennyire én tudom. - Amúgy mit keres itt? - érdeklődtem valóban kíváncsian, hiszen csiripelték a madarak, hogy itt van, de az oka valahogy elveszhetett félúton, mert arról sajnos nem tudok semmit. Mosolyom talán egy fokkal szélesebb lett belegondolva, hogy mi leht az a dolog, amin kiröhögném, ahogy ő fogalmazott. Talán nem tudja eldönteni, hogy milyen színűre fesse a körmét a következő bulira?
- Jó, ha nem akarod, ne mondd el, de csak hogy tudd: úriember vagyok, nem mutatom ki megbotránkozásomat szemtől szembe egy hölggyel! - jegyeztem meg módfelett régies, brit akcentussal, hátha egy kis mosolyt csalhatok Caroline kissé gondterhelt arcára.

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

Hogy ne találkozzak vele? Én már találkoztam. Sőt engem is fel akart áldozni a kis rituáléjába. De persze a hős Damon nem engedte. Kiszabadított engem és Tyler-t is. De helyette meghalt Jules és Jenna. Persze Jules-t nem bánom, de Jenna-t nem kellett volna megölnie, feláldoztam volna magamat is. Ezekután, ami történt. Ha tudom, hogy mi történik miután találkozom mind a két fiúval. És ha tudtam volna, hogy mindketten belém szeretnek, megmondtam volna Klaus-nak, hogy én meghalhatok. Csak Jenna-t hagyják békén. DE ha a sors ezt akarta, akkor én vállalom a következményeket.
- Már késő... találkoztam már vele - úgy látszik Ő is tudja, hogy itt van. Pedig szívesen láttam volna az arcát. Mindegy, majd máskor. Ami pedig Klaus-t illeti, tudom, hogy milyen. Hisz bármit képes megtenni azért, hogy neki jó lehesen. Most, hogy a drágalátos testvére, Elijah hitt neki, az nem volt szép tőle. De már itt látszik, hogy egy kicsit sem érdekli senki sem. Csak saját maga. De hagyott minket, főként Elijah-t becsapni. Most már halhatatlan, legyőzhetetlen. Bármit csinálnánk. Nem tudjuk, hogy lesz tovább, de majd valahogy.
- Hogy mit keres itt? Megmondom. Valamit akart a hasonmással. Többet nem mondok el, mert az nem rád, hanem ránk tartozik - kihangsújoztam a ránk szót. Mi majd megoldjuk. Nem kell, hogy egy ilyen vámpír beleüsse az orrát. Bár lehet, hogy jól jönne egy erősítés, de nem vele.
- Nem is mondom el! De ha annyira kiváncsi vagy elmondhatom, elvégre egy vámpírnak is lehet véleménye - igen, lehet véleménye, legfeljebb nem a legjobb ötlet.

Vámpírhölgynek

Klaus, Klaus, Klaus... Igazán kellemetlen alak. Nem mondom, hogy én annyival jobb társaság vagyok , de ahol ő felbukkan, ot kő kövön nem marad. Persze, szerencsére nem ismerem személyesen, ahogyan egyetlen Őst sem, de hogy őszinte legyek, semmi kedvem csatlakozni ahhoz a bandához, amelyik a lábuk előtt hever, és még a talpaik nyomát is imádva csókolgatja. Már valljuk be, nem sokan élnek azok közül, akik szembeszegültek Klaus-szal. Vannak, akik még mindig menekülnek előle vagy pedig mint előbb említettem a csatlósaivá válnak. Kicsit ilyen szempontból hasonlít a Harry Potter kötetek hírhedt Voldemort Nagyurára, csak hogy nem tudok róla, hogy lenne köztünk egy kiválasztott, aki majd a végső csatában legyőzi a nagy, csúnya, gonosz bácsit. Nem bánom, ha rendet tesz, fegyelmezi a vámpírnépet, de nem tetszenek a módszerei. De valljuk be, hasonlítunk annyiban, hogy ő sem akar érezni, én sem. De én mégis más vagyok: először is nem hiszem magamat Mindenhatónak, mint ő, illetve a hatalom sem kenyerem, azt meguntam kis hercegként. Persze nem mondom, hogy néha-néha nem kap el a hév, hogy uralkodjak másokon, esetleg vámpírerőmmel az emberek fölé kerekedjek, nem ilyen nem állítok, de számomra nem a hatalom a fő cél, erény. Lehet, hogy nehéz megérteni, de annak ellenére, amilyen vagyok, én sem kedvelem őt, kicsit sem. A csatlósai meg gyáva, talpnyaló férgek, megvetem azokat, akik nem mernek szembeszállni vele. Mert mi ő, hogy ítélkezzen? Természetesen nem azt mondom, hogy okos dolog lenne nyíltan kiállni ellene, de nem is kell megjuhászodni egyetlen csúnya nézésétől, büszkeséggel kell viselni azt, amit a sors ránk mért. De azért óvatosnak kell lenni, elég arrogánsak ezek az "Ősök", de főleg Klaus.
- Nos, akkor gratulálok, hogy túlélted. Ritka az olyan találkozás, hacsak nem kötelezett le, mint szövetségese - méregettem a fiatal lány vonásait, melyekből megpróbáltam kiolvasni, hogy vajon mi történt vele, de nem igazán sikerült. Annyit azért minden esetre sikerül megállapítanom, hogy nem volt kellemes találka.
Aztán szóba jött a hasonmás. Meglepő, hogy mennyiszer hallani ezt a fogalmat mostanság, igen csak felkapott lehet az illető, aki ezt a "megtisztelő" titulust birtokolja. Őszintén szólva olyan, mintha egy "Öljetek meg!" táblával a nyakában rohangálna. Sok mindent tudok, igaz hogy még "csak" alig 300 évet éltem, de a megfelelő körben a megfelelő információkhoz juthat a vámpír, én pedig hercegi karakteremet felhasználva bekerültem ezekbe a VIP "klubbokba", persze nem úgy kell elképzelni, hogy a nagymenő vámpír-bagázs összeül egy bárban, de azért meg vannak a helyeink.
- Hm... Na, és sikerült neki a rituálé? - kérdeztem mindentudó hangnememen, miközben felvontam a szemöldökömet, és elmosolyodtam. Kíváncsi voltam, hogy meglepődik-e, hogy tudok erről. Bizonyára. - Kik azok a "rátok"? - toldottam meg egy kérdéssel a mondanivalómat, és tovább fürkésztem Caroline szép vonásait. Megvakartam a tarkóm, és kelet felé pillantotta. Jó, még van időm.
- Most akkor elmondod vagy sem? - néztem vissza szélesen elmosolyodva bizonytalankodását hallgatva.

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

- Általában nem megöl valakit, hanem kínoz. És nem vagyok a szövetségese - javítottam ki. Elvégre igaz. Katherine-t is kínozta, addig míg meg nem unta. De őszintén? Biztos jót tett Katherine-nel. Minnélk erősebb és gonoszabb vámpír jön Mystic Falls-ba. Először Katherine, Elijah, aztán Klaus. Nála erősebb nem lehet. Hogy miért? Mert Ő egy hibrid. Vérfarkas és egy vámpír. Ami a vérfarkast megsebezné azt a vámpírt nem, ugyanígy igaz fordítva. Nehéz lesz legyőzni Klaus-t. Nagyon. De semmi sem lehetetlen.
- Mi? Ja... sikerült neki, most már halhatatlan - furcsálltam, hogy tud róla. Először nem is igazán tudtam, hogy mit kérdezett. Csak másodszor esett le, hogy tud erről, a rituáléról. Következő kérdésére egy kicsit én is elgondolkozttam. Meghaltak azóta páran, jöttek páran. Mindegy. Baj lesz ha megtudja? Nem.
- Úgy se ismered őket, vagyunk egy páran, de nincs kedvem fölsorolni - sorolhatnám. De mi lenne a ezzel veszélyeztetném magunkat ezzel. Bár nem tudom mivel.
- Csak pasiügy... Ketten vannak, az egyik ember, a másik vérfarkas. És már csak az lenne a kérdés, hogy valamelyikük legyen vagy semelyik. És én inkább maradok a semelyiküknél. De ez most nem lényeges - nem tudom, hogy mit fog erre reagálni. De ez elvégre csak rám vonatkozik, így attól kérdezem meg, akitől akarom.
- Amúgy miért kérdezgetel ennyit? - kicsit már sokat motyogtam. Nem is drámázni vagy sztorizgatni jöttem.

Vámpírhölgynek

Igaz, ami igaz. Caroline jogosan tartja, hogy Klaus általában inkább kínozza a körülötte lévőket, hiszen már eleve a létével együtt ezt teszi, de van, amivel nem értek teljesen egyet. Szerintem előbb-utóbb mindenkit megöl, akit csak egy kicsit is kínzott. Ez neki játék, élvezi, hogy szenvedést okozhat másoknak, élvezi, hogy hatalma van felettük, és azt hiszi, hogy ez felhatalmazza arra, hogy bármit megtegyen. Nem mondom, hogy én nem érzem néha ezt, hiszen korábban már kifejtettem ehhez való kommentemet, de a szenvedés nem az én fegyverem. Ha meg karok ölni valakit, azt nem kínzom előtte, legalábbis a szó szoros értelmében semmiképp. Talán eljátszogatok vele egy kis ideig, mielőtt pontosan eldönteném, hogy meg akarom-e ölni vagy sem. Na, de mindegy. Anne is hasonlóan vélekedett a világról, legalábbis az alatt az idő alatt, míg esélyem volt megismerni őt, ezt sikerült leszűrnöm. Hanyag eleganciával lenézte a világot, nem törődött semmivel, de úgy hiszem, engem mégis szeretett, hiszen kellett valami, amiért oly sokáig kellett győzködnöm, hogy elvegye az életem. Hányszor mondtam, hogy így az újat is tőle kapnám, de ő csak azt hajtogatta, hogy nem lenne képes megölni. Engem nem! Annak ellenére, hogy oly sokakat megölt.
A hír, hogy Klaus immár halhatatlan - mármint a szó legszorosabb értelmében – nem lepett meg igazán, az őróla szóló hírek alapján tudtam, hogy előbb-utóbb ez be fog következni. Persze ennek nem örültem. A természet általában kiegyenlíti az erőket, nem lehetne lény, amely valóban halhatatlan, mert az a tény már-már Isteni magasságba emelné az illetőt. Az pedig mindenkinek elég kellemetlen lenne, mármint Klaus-t Istenként tisztelni. Pfúj! Abban a világban nem akarnék élni.
Bólintottam, hogy nem ismerem a barátait. Valóban még senkit sem ismerek ebben a városban, hiszen most érkeztem. Hupsz, ez nem jó kijelentés, hiszen ő itt van, őt igenis ismerem. Na jó, nem vagyunk a legjobb barátok, de ahogyan néz és beszél, megtudom állapítani, hogy milyen, és ez a lényeg.
- Nos, gondoljuk csak végig. Te ugye vámpír vagy. Első számú opciónak vegyük a mi kis farkas barátunkat. Ő nem válhat vámpírrá, és öregedni fog, akárcsak egy ember, illetve meglehetősen veszélyesek lennének vele a holdtölték. Te örökké fiatal maradsz, ő pedig fiatal blökiből idővel vén csonttá fog idősödni – foglaltam össze a véleményemet a vámpír-vérfarkas kapcsolatról. Istenem, hogy fordulhat meg ez egyáltalán valakinek a fejében? Ellenségek vagyunk vagy mi a szösz! Nem barátkozunk, de végképp nem zúgunk bele abba, aki bármelyik teliholdkor kinyírhat! – De ott az ember haverod. Na, ha tényleg szeretitek egymást, egy idő után eljöhet az a pont, mikor ő lesz az, aki megkér, hogy tedd vámpírrá, mert örökké veled akar lenni! – fejtettem ki a másik végletet, és eszembe ötlött Anne, ez az egész eszembe jutatta őt, és a mi múltunkat. Elkaptam a tekintetemet, és az avarra szegeztem, hogy Caroline-nak ne tűnjön fel a múltba révedő szempárom fátyolossága.
- Mert érdekel, ha unnám a bájcsevejünket, már rég leléptem volna – mondtam neki határozottan, és ismét elmosolyodtam.

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

Végül is teljes mértékben igaza volt, amit állított. De attól még a szemöldökömet fölvontam. Biztos a sokévi tapasztalatát mondja.
Hogy Matt vámpír lenne. Nem, én azt nem tenném meg. Hogy miért nem? Nem biztos, hogy Ő olyan jól tudná a dolgokat kezelni, mint én. Másrészt meg nem biztos, hogy Ő az igazi. És akkor mi lesz? Hagyjam, hogy örökké utánam epekedjen? Nem tehetem meg. Főleg, hogy vámpír legyen? Nem. Én nem vagyok olyan, mint Stefan. Nem tudnám megtanítani mindenre. Pláne nem jóra.
- Vicces vagy, de nem. Nem fogom Őt vámpírrá tenni soha - a soha szó nagyon elgondolkodtatott. Végül is már "csak" 60 évet gondolkodhatnék, hacsak nem valami 120 évet fog megélni. Az örök szó nekem egy kicsit furcsa. Mit fogok én csinálni 200 év múlva. Milyen lesz, akkor a világ? Repülő cipő? Lesz valami haszna is annak, hogy tovább fogok élni. Legalább is ha a sors, így döntött.
- Nem unod? Pedig szerintem biztos van jobb szórakozásod - amikor ezt mondtam, akkor én pont azon gondolkoztam, hogy menniy embert ölhetett meg. Mondjuk ha mindennap eszik akkor gyorsan összegyűjt 1000 emberkét. Miért jó neki ha elfeledteti, ami történt vele, amit érez? Ezt nem tudom elfogadni. Damon is ilyen volt, biztos,hogy benne is van valamennyi emberség. Csak nem tudni hol.
- Új vagy itt különben? Csak mert még nem láttalak - szinte biztos vagyok abban , hogy új-e itt, de nem árt megkérdezni.

Vámpírhölgynek

Most mondjam azt, hogy szeretem, ha igazam van? Látszott Caroline-on, hogy nem nagyon tud, mit mondani az ellen, amiket én felvetettem. És megmondjam miért? Mert egyszerűen nem tud! Ugyanis teljes mértékben igazam van. Nem mondom, hogy szakértője vagyok a vámpír-szerelmeknek, hiszen Anne halála óta kikapcsoltam az érzéseimet, és nem közeledtem senkihez. Már ha azt nem vesszük közeledésnek, mikor a nyakát harapom át valakinek. Szóval nem tudom, megérteni Caroline-t, de ki sem nevettem, mint ahoygan ő azt gondolta korábban. Persze kissé tipikus tini melodrámának tartom ezt az egész szerelmi háromszöges dolgot, de azért nem nevetségesnek. A női szív kiismerhetetlen, így még magam sem az én 295 évemmel nem állapíthatom meg, hogy mi dúl benne. Azt sem tudhatom, hogy mi dúlt anno Anne-ében.
- Nem vicceltem. Szerintem én hogyan lettem vámpír? - tettem fel keserűen a költői kérdést. Nem igazán szoktam a múltamról, főképp nem az átváltozásomról vagy Anne-ről beszélni, de ez most kikívánkozott. Nem érdekel, mit hisz rólam, de nem szoktam ilyenekkel poénkodni. Őt sem untatnám az elméletemmel, ha nem lenne igaz.
- Nem, most nincs. Szívesen hallgatom egy tapasztalatlan tini szerelmi drámáját - jegyeztem meg mosolyogva, majd közelebb hajoltam hozzá, és suttogva folytattam, mitha valami titkot osztanék meg: - Csak hogy tudd... De nehogy tovább ad! Oda vagyok a szerelmi tragédiákért! - jelentettem ki, és csúfondárosan elmosolyodtam, ami azzt igazolta, hogy ez közel sem igaz. Na, én így szoktam poénkodni: egyértelműen. Hülye angol humor, mi?
- Igen, éppen az imént érkeztem Te vagy az első, akivel összefutok a városban - feleltem a kérdésére, és nyújtóztam egyet. Már csak fél óra napfelkeltéig, állapítottam meg magamban kelet felé pillantva. Az elmúlt évszázadok megedzettek e téren, már nagyon jól tudom, mikor kell lelépnek a helyszínről, és most még van egy kis időm.
- Apropó... Nincs kedved körbekalauzolni itt? - vigyorodtam el, és felvont szemöldökkel pásztáztam arcát a válaszra várva.

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

Ó! Szóval ezért. Egy lány változtatta át, aki csodálom, hogy nincs itt vele. De neki sincs igazán köze az én ügyeimhez, ezért én se szólok bele az övéibe. Azt inkább hagyom másra. Én biztos, hogy nem amiatt lettem vámpír. Csak azért, hogy drága Katherine megmutassa, hogy mennyit is ér. Akkor még talá féltünk tőle, de most inkább Klaus-tól kell tartanunk. Bármit megcsinálhatna az égvilágon, már halhatatlan. Nem állíthatjuk le, hcsak nincs valami megoldás. Kell lenni valaminek, semmi sem lehetetlen. Lehet, hogy 3-4000 évig jól szórakozott, de most nem fog. Tudom, hogy nem hagyjuk ezt ennyiben. És ha ezt akarom, nem keverhetem bele se Tyler-t, se Matt-et. Sem az előttem álló embert.
- Pont te? - higyjem is el, hogy szereti ezeket. Egy ilyen vámpír át sem érzi, amit mondnak. Csak bólogat vagy nevet, de együttérezni nem tud.
Én vagyok az első, akivel találkozott, szerencséje van annak az embernek, aki ha nem vagyok itt, már hallott lenne. Én se biztos, hogy csak úgy elhúzom a csíkot. De majd meglátjuk. Azzal még nem kll foglalkozni.
- Hogy én? Hm... jó kérdés - lehet, hogy valami célja lenne ezzel. De mégsem én vagyok az, akit manipulálni tudna, ha nem fogadok szót. Hogy fenyegetni megtudna-e? Ebben a pillanatban nem jut eszembe senki.
- Oké. Benne vagyok - nyújtottam a kezemet, mint akivel szerződést tettemvolna. Végül is ezzel azt mondom, hogy megígértem. Vagyis most már, ha valami közbe jönne, akkor is kénytelen lennék valamikor körbevezetni Őt. Azt döntse el mikor. Hisz bármikor megtehetjük, az idő végtelen számunkra.

Vámpírhölgynek

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé.
Averay hercegnek

- Várjunk csak... - kezdtem el gondolkozni. Hirtelen nem jutott eszembe semmi sem. Hotel az nem lenne jó, mert biztos van ablak, ami neki nem jó. Bár érdekel engemet az, hogy mi lesz belőle? Nem, na jó... talán lelkiismeret furdalásom lenne, de egy ilyen vámpírnak nem szívesen segítek. Na, de ha már be akar illeszkedni, remélem az azt is jelenti, hogy leszok az emberekről.
Aztán ismét eszembe jutott Matt, utána Tyler is. Igen! Tudok egy helyet, ahol meghúzodhat, míg a Nap le nem nyugszik. Ott ahol Tyler áltváltozott. Az biztonságos hely. Ott aztán a Nap nem zavarhatja.
- Igen - válaszoltam. Forogtam és egyszer a kezemet kinyújtottam észak-kelet irányába. Hogy miért? Mert arra van az hely. Megjegyeztem. Már jártam ott, sőt fél napot is töltöttem ott lenn.
- Menj arra, és egyszer csak megbotlasz ott - kezemet visszaraktam a combom mellé. Már fált, ahogyan a magasba tartottam. Látszik, hogy már jó ideje nem pom-pomozok. Az végül is torna. Most aztán simán erős leszek én úgy is, hogy nem tornázok. Vámpír vagyok. Erősebb, mint egy ember. Biztos a sors akarta így, visszacsinálni úgy se tudom, úgyhogy minek rágódjak a múlton.
- Jobb, ha most mész - a Nap már kicsit látszódott, de idáig a fénye még nem ért el. Ha már elért volna biztos, hogy 'vámpír-pirítos' lenne. Én még maradhatnék pár percig, de nem maradtam. Elmentem. Elhagytam a tisztást. És persze egyre halkabban hallottam a fáknak susogását, madarak csiripelését, és a tisztásnak lecsorduló hangját. Mosolyogtam, azt nem tudtam miért. De most úgy érzem, jó kedvem van
Végül is választ adott nekem Eric. Hogy mit? Azt, hogy vérfarkassal ne is barátkozzak, de én akkor is barátként fogok tekinteni rá. És az embert pedig nem változtatom át, Őt is csak barátként fogom tekinteni. Így a legjobb, hagyom ezt az egészet annyiban. Szeretnék egyedül lenni egy kicsit, nem a középpontban állni, hanem a háttérben. Szeretnék egy kicsit... magányos lenni. Persze Meredith, Elena, és Bonnie még mindig a barátaim lesznek. De valahogyan meg kell oldanom a magam problémáját. Meredith még azt sem tudja, hogy vámpír vagyok. Vámpír... hogy fogom én ezt kibírni? Nem akarok ez lenni. Ember akarok lenni, de már késő. Talán vámpír is maradok, de attól még viselkedhetek ember módjára.

Dean elé elég unalmas élet vár, legalábbis most. Épp készül a csaját dobni és fél, hogy megint felidegesítik és akkor annyi az életének. Ilyenkor pedig nem volt kedve ölni, és kész. Tehát elhatározta magát. Még egy utolsót szívott a csaj véréből, végül megidézte és úgy szakított vele. Ami jó, mert legalább nyugodt maradt. Aztán egy kis idő múltán, úgy döntött, bemegy az erdőbe. Ha meg van ott pár turista, falatozik is belőlük. Az legalább elmulasztja a pillanatnyi, rossz kedvét. Ám e helyett valami sokkal jobb történt. Érezte, sőt tudta, hogy egy boszi van a közelben. Legalábbis sokszor mászkált össze-vissza és hallott néhány dolgot, hála annak az áldott jó érzékeinek.
Miközben sétált az illat felé, meghallotta a boszi hangját is. Amint épp azt kérdezi van-e itt valaki. És hát persze, hogy van. De szerencséjére, csak a jóképű – már ha ez nem egózás – és erős, jól lakott vámpír járt errefelé. S a hangra, gyorsaságával már a lány mögött is termett.
- Csak nem az ártatlan kis boszika, akit épp becserkész a gonosz vámpír? – súgta a fülébe sejtelmesen, amivel egy ütemben, arcára egy vigyor ült ki. Majd ajkaival megérintette a lány puha arcát.
És ekkor hirtelen előtte is termett.
- Ne sikíts, csak ha muszáj. – mondta féloldalasan mosolyogva. – Dean Harlow, a rosszfiú vámpír, immár békés szándékkal. – mondta dallamos hangjával. Aztán megfogta a lány kezét és megcsókolta. – Örvendtem, hogy megtaláltam új játékszeremet. – suttogta, majd kiegyenesedett. Egy féloldalas mosollyal az arcán végig mérte a lányt, szemétől, a lábáig, végül ismét a szemébe nézett.
- És neked neved van? – kérdezte egy ferde mosollyal az arcán, közben tekintete lejjebb vándorolt, és amíg a lány nem válaszolt, addig nem is nézett máshova.

Dean csak úgy mondta a sikítást, hiszen ki tudja milyen ez a lány. Az is lehet, hogy eszeveszett sikításba kezd, mint egy eszelős. Annak pedig senki sem örülne. A vámpír pedig felettébb nem.
- Mert még sem vagyunk egy súlycsoportban. – mondta egy elnéző mosollyal az ajkain. Aztán szépen be is mutatkozott, de a boszi úgy tűnik tényleg egy boszorkány és be nem áll a szája. Mint az most ki is derült.
- Természetesen. – felelte egy rosszfiús mosollyal az ajkain. Ki mondta, hogy Dean nem őszinte ember? Hisz már annyiszor bebizonyította őszinteségét. Mint például most is. Bár sokan egy idiótának tartanák, hogy minek beszél ennyire nyíltan. De a férfi erre csak annyit mondhatna, törődjenek a maguk dolgával, vagy ha nem, akkor egy kis vérhiány lesz annak az ára. Amit ő nagyon élvezne.
- Igen, ahogy mondod. – Vont vállat, mert már igazán abbahagyhatná a fecsegést a csaj. Kezdi idegesíteni, és ha valami idegesíteni kezdi, annak sosem lesz jó vége.
- Oké, Enn. – mondta és szánt szándékkal nem a nevét mondta, hanem egy becenevet vagy ki tudja mit. A lényeg, hogy ha már a csaj idegesíti őt, akkor ez legyen kölcsönös.
Végül a férfi elkezdte a lány melleit nézegetni és nem nagyon zavartatta magát. Viszont Jenny-t láthatólag zavarta, és ezért tett is egy megjegyzést.
- Szólok. – felelte és már nem is idegesítette a lány. Mivel rettentően élvezte a helyzetet, s miután úgy kb. fél percig bámulta, felpillantott, egyenesen Enn szemeibe. – Végeztem. – mondta vigyorogva.
- Te nem unatkozol? – kérdezte egy rosszfiús mosollyal az arcán.