Salvatore kripta

Emlékek. Mindannyiunkban égnek múltunk hol boldog, hol fájdalmas emlékei. Mindenki ismeri az érzés, hogy legszívesebben elfelejtene valamit, túllépne a régmúlton, és akkor nem kellene többet foglalkoznia vele, nem kellene szenvednie miatta. Csakhogy ez nem lehetséges, nem, mert vámpír vagyok, akiben úgy él ötszáz éves múltja, mintha minden napját tegnap élte volna meg. Minden pillanatára emlékszem annak a sorsdöntő napnak, mikor megismertem Klaus-t, mikor találkoztam a végzetemmel. Akkor persze még csak nem is sejtettem, én tudatlan! Mit is gondoltam? Elveszett voltam, ő a szárnyai alá vett abban az idegen világban, s hálám elvakított iránta. Azt hittem, szerelem, amit érzek, de hiszen neki én mit sem értem! Feláldozott volna egyetlen pislantás nélkül, mégcsak sajnálatára sem gondolt méltónak. Csupán egy eszköz voltam a kezében, és ez a tudat olyan mélyen megsértett, hogy megfogadtam, soha többé nem hagyom, hogy bárki is így tekintsem rám. Így hát ezentúl én voltam az, aki kihasználtam másokat, de közben üldözőm folyamatosan a nyomomban volt... vagy inkább én követtem őt bosszújától félve. Végtelen macska-egér játék, idegőrlő egy idő után, de megéri, ha ezzel mentheted a saját életed. Szóval így töltöttem a századokat, hol menekülve Klaus elől, hol éppen őt követve ha jobb dolgom nem akadt, azonban ha egy nyomra bukkantam, egy esélyre, mely segítségével előnyt nyerhetek, azonnal kapva kaptam az alkalmon. Most pedig itt vagyok, Mystic Falls-ban... megint, és várom a híreket. Elijah-val lényegében szövetséget kötöttem, azt ígérte segít Klaus ellen, hiszen ő is legalább annyira áhítozik a bosszúra, mint én. Na jó, talán annyira mégsem, hiszen mégis csak a testvére, és nem hiszem, hogy érezhet iránta olyan mértékű gyűlöletet és megvetést, mint én. S ha már a gyűlöletnél tartunk...
Csillogó tekintettel néztem fel a fehér márvány sírboltra, és ajkaimon kacér mosoly játszott, miközben elolvastam a feliratot: Salvatore kripta. Kicsit összébb húztam magamon a fekete kis bőrkabátomat, miután belöktem a nehéz kőajtót, persze nem a hideg miatt libabőrözött a karom, hanem az egész hely szellemisége volt rám ilyen hatással. A régi temetpn keresztül jöttem így késő este mintegy nosztalgiázásképp. A lábaim szinte maguktak vezettek ide, ahol az évek során talán többször megfordultam, mint bárki más. Butaság, nem? Elvégre is sem Stefan, sem Damon holtteste nincs itt, hiszen örömömre még mind a ketten élnek és virulnak. Ám mégis a tudat, hogy az utókor itt emelt nekik síremléket, mint a polgárháború hősi halottainak, idevonzott. Guiseppe Salvatore-t sosem kedveltem igazán. Befogadott, kedves volt velem, de tudtam, hogy megkarózna, ha tudná mi vagyok. S végül ő volt az, aki majdnem romba döntötte tökéletesen induló tervemet. A kör alakú kis kriptát, melyet a család halottainak tiszteletére építettek, szinte teljesen benőtték a futónövények, melyek elburjánzottak a gondozás hiányában. Gondolkozás nélkül a terem közepéhez léptek, és gyertyát gyújtottam, melynek aranysárga fénye bevilágította ebben az esti sötétségben a kísértetiesen üres helyiséget. Csak álltam ott félrebillentettel fejjel és az aranyozott feliratokat figyeltem a falon. Stefan és Damon... azt állítják, hogy gyűlölnek, de ha valaki, én pontosan tudom, hogy milyen könyű megugrani a két legerőteljesebb érzelem közti szakadékot.
Hirtelen közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Gúnyos mosolyra húztam a számat, és mielőtt megfordultam volna, megjegyeztem:
- Csak nem virágot hoztál egyetlen Stefan-öd sírjára? – kérdeztem szúrósan abban a hitben, hogy Elena jelent meg a kriptában, bár fogalmam sincs, hogy honnan tudhatna róla, de abban a pillanatban nem is érdekelt, azonban, mikor hanyagul felé fordultam, megütközve láttam, hogy hasonmásom helyett egy szőke lány áll velem szemben. Pillanatnyi megdöbbenésemet gyorsan legyőztem, és számító mosolyra cseréltem.
- Rebekah, ha nem tévedek... - emeltem meg a szemöldökömet kérdőn, bár szinte biztos voltam benne. Alig változott 1920 óta, mikor utoljára láttam a bátyja, és az említett Salvatore testvér társaságában. De vajon mit kereshet most Mystic Falls-ban?

Mikor ma fölkeltem vegyes érzelmek kavarogtak bennem a Stefannal történt előző esti incidens után. Így hát az iskolába való beiratkozás után elhatároztam, hogy pontot teszek a dolgok végére, és leszámolok az iránta érzett szerelemmel egy életre. Nem akartam újra, és újra átérezni a fájdalmat, ami akkor éreztem a minap mikor elutasított, és bár tudtam, hogy nehéz lesz, de el kell köszönnöm tőle. Miután átgondoltam a lehetséges opciókat rájöttem, hogy mivel az első opció, mely szerint személyesen beszéljek vele nem fog működni, legalábbis egyenlőre nem úgy döntöttem, egy másik, és gyakorlatilag kézenfekvő megoldás mellett döntök.
Mivel Stefan számomra már csak csodás pillanatokkal teli emlékeket felidéző személy, akivel a múltban rengeteg szép eseményt megéltünk, így a gondolatmenetet folytatva hamar ráeszméltem mi lehet a leghatékonyabb módja a búcsúzásnak. Ez esetben követni fogom az emberek példáját, és csak úgy, mint ők halottaikat, én is a fiúnak a jövő számára fenntartott sírhelyen fogok végső búcsút venni tőle.
Hamar végeztem a beiratkozásnál, igazából egy megigézett titkárnő beírta az általam diktált adatokat a gépbe, és láss csodát, már föl is lettem véve. A folyosón sétálva megláttam, hogy az iskola szurkolólány csapata is felvételt hirdet az évre, és hát gondoltam egyet és felírtam a nevem a hirdetőtáblán lévő jelentkezési ívre.
Ezek után jókedvűen léptem ki a napra, igen szép idő volt ma, és ami azt illeti ez a kisvárosi miliő valahogy hozzá is tett az érzéshez. Emlékeimben motoszkálva felelevenítettem, hogy mikor még Stefannal együtt voltunk említette, hogy a szülőhelyétől nem messze van a Salvatore családi kripta, aztán pár keresztkérdés után könnyedén kiderítettem annak pontos helyét a város lakóitól.
Szerencsére gyorsan megtaláltam a helyet, és a kripta kora ellenére igen könnyen kinyithatónak bizonyult annak ajtaja, mely arra engedett következtetni, hogy koránt sem maradt az elmúlt pár évtizedben ez a holtak számára fenntartott épület. 1800-as évi tipikus díszítőelemekkel teli lépcső vezetett le a kriptába, mely nagy meglepetésemre nem csak a túlvilágon tanyázó emberek testével volt tele az épület.
- Szervusz Katherine. –köszöntem arrogáns stílusomat elővéve, és fölényes testtartást fölvéve sétáltam a lány elé. Nem igazán kellett bemutatni őt a számomra, mivel eleget láttam a róla készült képet Stefan cuccai között, ami önkénytelenül is féltékenységet ébresztett bennem, és annak ellenére, hogy még nem sodort egymás felé a másik nővel az élet, sajnos már túl sokat tudtam róla.
- Te pedig jöttél leróni a tiszteleted a régi játékszereid előtt? Mitagadás, érdekes szokás... –mondta tökéletes természetességgel miközben végigpásztáztam a romos épület belsején, ami magán viselte az elmúlt 200 év történelmét, és végtelenül különös hangulatot árasztottak magukból.

Ilyen későn, és éppen ezen a helyen nem számítottam arra, hogy társaságom akad. Persze azt nem bántam volna, hogyha valamilyen gyászoló férfiú eltévedt volna a sötétben, és erre botorkált volna, mert abból finom vacsora lett volna, ám egy olyan ismerőst, mint Rebekah egyáltalán nem vártam. Bár az ismerős azért erős túlzás, hiszen épp csak annyit tudok róla, amennyit megtudtam azalatt az idő alatt, míg Klaus-t követtem, és nem is számítottam rá, hogy valaha újra látom. Miért is? Mert a Chicago-i incidens után se nyoma, se hamva nem volt, csak arra tudtam gondolni, hogy Klaus eltette láb alól. Tőle nem számítana megrettentően nagy kegyetlenségnek az, hogy ilyesmit tegyen a testvérével. Ó, igen, erről is tudok. Aki a megfelelő körökben mozog, és van elég merész és meggondolatlan, hogy üldözője sarkában lihegjen, az bizony szert tehet ilyen információkra. Viszont azt sem gondoltam volna, hogy ő ismer engem. Sejthettem volna, hiszen valószínűleg neki is van egy jól kiépített kapcsolatrendszere, melynek hála tud a bátyja ügyeiről – így rólam is – de mivel még nem találkoztunk így szemből szemben nem vettem volna biztosra, hogy meg fog vagy fel fog ismerni.
- Inkább az az érdekes, hogy te itt vagy. Nem kéne valahol egy koporsóban rohadnod? – kérdeztem meg kertelés és szépítés nélkül, amit akartam. Lehet, hogy vissza kellett volna fognom magamat, hiszen mégis csak egy ősről van szó, de mint ahogyan azt már Klaus is megjegyezte, én már csak ilyen vagyok: heves, flegma és szókimondó. Már az első pillanattól fogva nem kedveltem Rebekah-t. Onnantól kezdve, hogy elkezdte rebegtetni a szempilláit Stefan előtt, antipatikussá vált. Irracionális féltékenységet éreztem annak ellenére, hogy már majdnem másfél évszázad eltelt azóta, hogy Stefan-nel és a bátyjával töltöttem azt a pár emlékezetes hónapot. Most pedig, hogy szemtől szemben állok a lánnyal, aki vérmámora alatt magába bolondította a fiatalabbik Salvatore testvért, most sem szimpatikus. Fölényessége, gúnyos megjegyzése és az, hogy látszólag tud mindenről piszkálta a csőrömet. Nem fért a fejembe, hogy ennyi mindent megtudott a Salvatore-khoz fűződő viszonyomból... Vagy csak ő maga vonta le a következtetést, hogy a fiúk játékszerek voltak a szememben? Azt nem hiszem ugyanis, hogy Stefan így mesélte volna a dolgot. Nem is érdekel, hogy honnan tudja, de zavar, hogy tisztában van vele.
- Egyre inkább úgy tűnik Mystic Falls turista-paradicsom lett – jegyeztem meg, mintegy mellékesen, és megrántottam a vállam, féloldalas mosolyra húztam a számat, és a kis terem egyik végéből a másikba kezdtem sétálni. Tekintetemet közben az évszázadok nyomait magán viselő falon tartottam, ám közben szemmel tartottam Rebekah-t is. Nem gondoltam, hogy bármiféle támadással megpróbálkozik, de jobb vigyázni, és a jó játékos amúgy sem figyelmetlen soha. A kövön kopogó magas sarkúm hangja visszhangzott a helyiségben, majd hirtelen elhallgatott, mert megtorpantam. A lány felé billentettem a fejem, s mintha az előző témához kapcsolódva csupán csak egy kijelentés lenne, hozzátettem: - Tudtad, hogy két bátyád itt járt nem is olyan rég?
Valójában ez inkább volt igazi kérdés, mint információközlés. Tudni szerettem volna, hogy tudott-e vagy tud-e az egyik bátyja, nevezetesen Klaus terveiről, s hogy tartja-e vele a kapcsolatot. Bár ebben kételkedtem, mert nem láttam már jó ideje a közelében, de attól még nem ártana az ő szájából hallani, amit viszont nem tartok túl valószínűnek, hogy le tudok szűrni egy válaszából. Ő sem az a könnyen és nagyon megnyílós fajta. Ebből a tekintetből rokonlelkek vagyunk.

Őszintén szólva nem lepett meg Katherine bátorsága, mely abból jött le, hogy tudva azt, hogy egy Őssel áll szemben igencsak pökhendi módon szólt hozzám, és válogatta meg a szavait, de abból, amit az évek során hallottam róla, és kiderítettem mikor még Stefannal voltam, nos, koránt sem lep meg ez a fajta viselkedés. Bár igencsak beletalált abba, hogy nekem valójában ebben a pillanatban hol is kéne lennem, és valószínűleg sokan hiszik, hogy vagyok is, de jelen pillanatban ez izgatott a legkevésbé. Biztos hallotta a vámpír berkeken belül a testvérem családtagokra vonatkozó gyilkolási hajlamait, mert ugyebár több száz év alatt akaratlanul is kitudódik egy-két mocskos részlet Klaus legfőbb hobbijáról.
Ugyan a 20-as évek elején, mikor Stefannal kezdtem járni, és először megláttam nála a Katherine-ről készült képet hihetetlen dühöt éreztem a lány iránt, és a féltékenység sok dologra késztetet a múltban. Természetesen számomra könnyű volt kideríteni, hogy a halottnak hitt lány nagyon is él, mi több Klaus részben vadászott is rá, de sohasem vitt rá a lélek, hogy azt, amit megtudtam Stefannal is megosszam, hiszen az könnyen lehet, hogy a kapcsolatunk végét jelentette volna. Mindeközben eszembe jutott az, hogy valójában meg is találtam ezt a lányt, sőt, beszéltem is vele erről-arról, de miután elfeledtettem vele ezt az "apró" részletet, egyenlőre nem akartam visszahozni az emlékeit. Akkoriban érdekemben állt, hogy éljen, hiszen ha Klaus tudomást szerzett volna, hogy megölték Katherine-t, és az a személy, aki azt végrehajtotta történetesen én voltam, még az előtt egy koporsóban találtam volna magam, hogy Mikael ránk talál Chicagoban. Tisztában voltam vele, hogy ő maga akar végezni vele, ráadásul nem is akár hogyan, és az, hogy beleszóljak a játékaiba akkoriban nem igazán volt az én stílusom. Persze ez a tényállás azóta változott, de mégsem akartam itt azon nyomban kitépni a ribanc szívét, mivel azt súgták a megérzésem, hogy annak hogy itt van, nyomós oka kell, hogy legyen.
- Turistának csupán azt szokás hívni, aki átutazóban van. Viszont ami azt illeti, én nem tervezem, hogy itt hagyjam ezt a kis porfészket. Tudod, vonz benne valami. De hát ugyebár te sem véletlenül vagy itt ugye? –kezdtem puhatolózni Katherine-nél, és bár tudtam, hogy ő annál sokkal körmönfontabb, hogy egyenes választ adjon a kérdésemre, talán mégis lenne valami támpont, amin el tudnék indulni, és fényt deríthetnék az igazi céljára. Mert ugye egy pillanatig sem hinném el azt, hogy csak Stefan és Damon miatt van itt. A-a. Más van a dologban, és az, hogy felhozza a testvéreim itt létét még inkább erre a következtetésre enged jutni.
- Igen. Elijah-al váltottam is pár szót nemrégiben. Sajnos a kedvenc testvéremről lemaradtam. Te is őt favorizálod, ha nem tévedek. Vagy nem is tudom mit kéne leszűrnöm abból, hogy egyfolytában a nyomunkban voltál, annak ellenére, hogy Klaus óriási veszélyt jelentett a te kis kalandokkal teli életedre. – villantottam ki a fogam fehérjét felé, és ezzel együtt adtam kis jelét annak, hogy sokkal többet tudok ám róla, és a háttérben való ármánykodásairól, mint azt ő előzetesen gondolta volna.

Aha, szóval Rebekah letelepedni készül, éppen ide, Mystic Falls-ba! Minő meglepetés, hiszen ki gondolná, hogy épp ez a semmirevaló déli város kelti fel ennyire a vámpírok figyelmét? Nekem már fogalmam sincs, hogy miért éppen ezt a várost választottam, mikor először jöttem ide. 1864 áprilisában költöznöm kellett, továbbállnom, mint mindig, mert sosem maradtam huzamosabb ideig egy helyen. Atlantában szerettem élni, egy családnál szálltam meg, ahol én voltam az egyetlen, ráadásul eladósorba kerülő leány. Élveztem, hogy csak úgy járnak hozzánk a férfiak, azt hogy kicsiny családom bálokat tart és estélyeket, melyekre meghívnak minden jó kiállású férfit. Ám ezen a ponton kezdett kicsúszni a kezemből a dolgok irányítása: hiába igéztem meg a házigazdáimat, hogy ne hívjanak több vendéget, egyre csak elterjedt a „bűbájos” Miss Pierce híre, és beigazolódott, amitől tartottam: hírt kaptam, hogy Klaus „emberei” mondhatni szagot fogtak. Elintéztem hát, hogy ne találjanak semmilyen rám s kilétemre utaló nyomot, illetve hogy végképp elhallgattassam az embereket, felgyújtottam a házat, melyben az ideiglenes családom élt. Pislogás nélkül néztem végig, ahogy hamuvá ég a ház, s benne az emberek. Inkább ők haljanak meg, mint én. S ekkor álltam tovább Emily-vel és persze Pearl-lel és a lányával együtt. A Virginia állambeli szinte még gyermekkorban járó városkába költöztünk, Mystic Falls-ba, amit csupán azon évszázad 60-as éveiben alapítottak. Már megérkezésem előtt bebiztosítottam magamat, hogy legyen helyem, és olyan ügyesen intézkedtem, hogy az egyik alapítócsalád vett a szárnyai alá. Így kerültem hát a Salvatore-khoz. Ám egy idő után ott is kezdtek elfajulni a dolgok, együtt több vámpír jelent meg a városban, és sajnos a vezetőség megsejtette ottlétünket, védekezni kezdtek ellenünk, mely nagyon kellemetlen volt számunkra. Tudtam, hogy mennem kell tovább, de nagyobb problémám is volt, mint holmi emberektől félni: Klaus zsoldosai nem rázhatók le egykönnyen, tudtam, hogy addig a nyomomban lesznek, míg nem hisznek holtnak, ugyanígy Klaus. Tökéletes volt a tervem, és be is vált: nyertem pár nyugodt évtizedet, és fordult a kocka. Így már én voltam az, aki eddigi üldözőm nyomát követtem, és tudtam minden lépéséről, miközben ő nyugodtan – halálom hitében – iszogatott egy-egy bárban konyakot. Aztán persze jött apuci, és mindent lerombolt. De ez már csak az Ő gondja.
- Nem szokásom véletlenül felbukkanni, de én nem maradok sokáig. Nyugi, nem zavarom sokáig a köreidet – húztam gúnyos mosolyra a számat. Még hogy nem véletlenül vagyok itt? Éppenséggel a drága bátyja megkeresésére várok, mert a szövetsége nélkül nem nagyon tudok mát kezdeni magammal, mint kavarni itt a port. Úgy sem lehet mást tenni ebben a porfészekben, főleg ha nincsenek a Salvatore testvérek, hogy szórakoztassanak. Márpedig úgy tűnik, hogy ezúttal az ő társaságuk nélkül kell kibírnom ezt az időt, míg itt tartózkodom.
- Hát, hiábavaló lenne tagadni, hogy szeretem az izgalmat. Túl unalmas lenne anélkül az élet – jegyeztem meg vállrántás közepette, mintha nem is érdekelne, hogy tud erről a régi kis szokásomról. – De te sem tűnsz annak a fajtának, aki megveti az izgalmat. Mi másért maradnál egy városban, ami tele van vámpírvadászokkal? – kérdeztem megemelve a szemöldökömet, és számító mosolyt varázsoltam arcomra. Kíváncsi voltam, hogy mi vette rá őt hogy maradjon, mert azt nem hiszem, hogy tényleg magában a városban „vonzza” valami, viszont kevés esélyt láttam arra, hogy nyíltan bevallja ezt. Mindenesetre egy ideig még játszhatunk így.

Katherine „nyugtató” szavai éppen az ellenkezőjét kezdték kiváltani belőlem. Amikor csak találkoztam vele, vagy csupán a nevével az évek során, biztos, hogy ott valami nagyobb volumenű történés volt a dologban. A másik aggasztó tényező, hogy a lány legtöbbször Klaus pillanatnyi lakóhelyének közvetlen közelében szokott tartózkodni, ha nem éppen ott. Ekkor jutott az eszembe, hogy mivel Klaus nincs a városban, viszont Elijah igen, és véletlen egybeesésként Katherine…nem. A bátyám sohasem szövetkezne egy ilyen kavaró nőszeméllyel, aki legtöbbször még akkor is hazudik, mikor kérdez. Csak nem lehet ennyire kétségbeesve Klaust illetően, hogy ilyen megbízhatatlan szövetségesekkel lepaktáljon. A közös indíték persze sokszor hoz össze addig ellenséges személyeket, a mindkettejükre veszélyt jelentő másik ember, vagy éppen birodalom ellen, de jelen pillanatban ez az eshetőség túlságosan abszurdnak tűnt a számomra ahhoz, hogy is foglalkozzak vele. Mindenesetre, ami biztos az az, hogy nem Katherine-nek fogom odaszegezni az ezt firtató kérdéseimet, hanem inkább a bátyámnak, aki ha belegondolok tényleg elég furán viselkedett a minap, és még a terveibe sem igazán akart beavatni.
Ha már a kérdéseknél tartunk, a másikban azért volt annyi merészség, hogy feltegye nekem a sajátját, de maga sem gondolhatja komolyan, hogy majd válaszolni is fogok rá, vagy ha válaszolok is pont az ő orrára fogom kötni a valódi indokát az ittlétemnek. Ami igaz, az igaz, nem akartam túl sok időt elpazarolni még az én örökké tartó életemből se ebben a porfészekben, ám körülbelül egy óra itt tartózkodás után rájöttem, mégis van keresnivalóm Mystic Falls-ban. Kezdetnek ott volt a könnyű esti vacsorának szánt fiúcska, aki verbénás karkötővel felszerelkezve járt-kelt az elhagyatott utcákon. Igaz ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy egy hozzám hasonló kaliberű vámpírt a városban tartson, de mindenesetre elgondolkodtatott az a lehetőség, hogy végre szórakozhatok pár amatőr vámpírvadásszal, hiszen túl rég szerepelt már a kissé véresre sikerült művem a helyi lapok címlapján. Mindenesetre ez éppen elég volt ahhoz, hogy legalább egy estére ezen a helyen ragadjak, és belevessem magam a fiatalok cseppet sem unalmas éjszakai életébe, aminek meg is lett az eredménye. Rögtön sikerült összefutnom az éppen a helyi szórakozóhelyen iszogató idősebb bátyámba, aki ha valahol két percnél is tovább tartózkodik, nem hogy még nyugodtan iszogat is, nyomós oka kell, hogy legyen. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a városban a helyem, ám csupán ekkor jött az igazi meglepetés. Stefan felbukkanása a helyen igazi hidegzuhanyként ért, majd az, hogy nem ismert föl csak még tovább tetézte a dolgokat. Az azt követő dolgok, nos, az eredményezte, hogy itt vagyok, és bájos csevejt folytatok ezzel a korántsem kedves nőszeméllyel.
- Nem is tudom. Rég voltam már a szurkolólányok élén. Újra át akarom élni az ezzel járó élvezeteket. – mondtam a lehető legkedvesebb, és egyben igencsak szarkasztikus hangnemben, hiszen azon kívül, hogy semmi köze a valódi okhoz, korántsem vagyunk vele olyan viszonyban, hogy bármit is őszintén megosszak vele.
- Egyébként reméltem is, hogy nem rontod itt sokáig a levegőt. De azt remélem tudod, hogy ha bármit is kavarni mersz, én egy lépéssel mindig előtted járok. –váltottam igencsak fenyegető hangnemben, mégis tartva a bájcsevej látszatát egy esetleges külső szemlélő számára, és közben már igencsak fenyegető közelségre csökkentettem a köztünk lévő távot.

Az amerikai társadalom a velejéig romlott, hiszen minden a túlplasztikázott cicababákról szól, akik rázzák a kis hátsójukat, hogy esélytelen csapatuknak legalább fele rajongótáborát megtartsák. Ebben látom ezzek az egész szurkolósdiban az „értelmét”, már ha van neki. Bár ha körülnézünk a világban, minden így működik. Amikor nincsen ész és tehetség, akkor ott a külcsín és a tetszetés veszi át a szerepet. Mert mit is tudnak ezek a lányok? Ugrabugrálni körbe-körbe egy pálya körül, miközben ostoba szövegeket skandálnak. De mégis mi lesz belőlük? Talán felveszik őket egy egyetemre szurkolóösztöndíjra, de sokra nem viszik, talán egy-kettő befut modellként vagy esetleg televíziós műsorvezetőként, de az effajta értelmetlen időtöltés szerény személyem véleménye szerint csak elbutítja a fiatalokat. És éppen ez az, ami a kormány vélja: létrehozni egy könnyen irányítható tömeget, akiknek elég csak tetszetős felszínt mutatni, és a következő választások máris biztosítva vannak, nem kellett velük igazán törődni, elég egy jó reklám, de semmi komoly ígéret, és máris nyerű helyzetben van az okos és számító politikus. Igen, ilyennek kell lennie annak, aki a mai világban élni akar: kegyetlennek és ravasznak. Hiszen a gyengék elbuknak, és csak az erősek élhetik túl. A történelmet pedig mint tudjuk a győztesek írják, szóval olyan mindegy, hogy mit teszel másokkal, már ők már nem lesznek, hogy panaszt tegyenek ellened. Kihasználhatod őket, megölheted, büntetlenül, mert mégis milyen szabály az, ami megállít egy vámpír? Van-e erkölcs vagy hatalom felett álló személy, mely képes megállj parancsolni egy olyan öntörvényű lénynek, mint a vérszívók? Nem hiszem, de ha van, akkor csak nem találkoztam még vele, és remélhetőleg nem is fogok.
- Szurkolólány? Akkor bizonyára megismerkedtél drága hasonmásom baráti társaságával – jegyeztem meg, majd sóhajtottam mélyet, és lenézően megingattam a fejemt, miközben az említett személyekre gondoltam: a szöszke, butuska Caroline-ra, az érzelmei által irányított Bonnie-ra, a tehetetlen Matty-re, a csak hallásból ismert Meredith-re, a vérfarkas Tyler-re, akinek én segítettem kiváltani az átkot – merthogy erre sem volt képes magától – és esetlegesen mások, bár ők mindeddig nem játszottak fontos szerepet a dologban. Azokat ugyanis rendszerint ismerem, akik mindennek a közepén vannak
- Egy lépéssel előttem? – nevettem fel gúnyosan, és az égnek emeltem a tekintetemet egy pillanatra, majd Rebekah-ra pillantottam. – Nem vagy még elég öreg ahhoz, hogy leszokj ezekről az elcsépelt formulákról? – kérdeztem szúrósan. Velem így senki sem beszélhet. Klaus sosem tette meg, de talán ő az egyetlen, akitől hagynám, hogy ócsároljon. Tőle szótlanul elviselném, de a kis hugicája szóba sem jöhet! – Nem tudom, te mit akarsz itt, de azt igen, hogy én elvégzem azt, amiért jöttem. Ha ezzel bekeverek neked... – tartottam egy rövid hatásszünetet, majd hozzátettem egy hanyag vállrántás közepette: - ez van! – Tudtam vele durvábban is közölni, hogy elvégre is én voltam itt előbb, semmi köze ahhoz mit csinálok, és ő csak ne fenyegessen engem, de nem tettem. Nem, mert annál okosabb és száímtóbb vagyok, hogy ilyeneket vágjak egy ősvámpír fejéhez. Mert ki tudja: egyszer talán majd vele is szövetséget kötök úgy mint nem régen Elijah-val. Erre a gondolatra megrándult az ajkam. Na, persze, majd pont vele!

Katherine következő kérdésén, melyben szerepelt az a bizonyos szó, hogy hasonmás igencsak meglepődtem, ám természetesen ennek nyoma sem a tekintetemben, sem az arcomon nem volt fellelhető. Eddig az én szememben pont, hogy Katherine volt Charlotte hasonmása, erre kiderül, hogy már megszületett az újabb Petrova, aki ráadásul már a középiskola padjait koptatja. Hirtelen több kérdésre is választ kaptam, legfőképpen arra, hogy Klaus mit keresett valójában ebben a porfészekben, másrészt ez valamelyest a szemben álló nő ittlétének okait is felfedi. Bizonyára a testvérem minden lépését árgus szemekkel figyelő szukának is vannak egyéb bevégezetlen küldetései a városban, hiszen azt sem hinném, hogy ha csak a hasonmását jött megnézni, akkor itt koptatná a betont egy poros kriptában. Mindenesetre, ha eddig nem is lettem volna száz százalékosan biztos abban, hogy nekem is itt a helyem, mostmár csak azért is megnézem magamnak ezt az újabb Petrovát, akiről mint a mellékelt ábra mutatja Katherine már minden szükséges információt beszerzett egy esetlegesen szükségessé váló zsaroláshoz, vagy egy jó kis manipulációs játékhoz. Ügyes, bár ezen nincs min meglepődni, hiszen azt addig is tudtam, hogy van sütnivalója a csajnak, mivel ha nem lenne, valószínűleg már ő maga sem létezne.
- Még nem vettem részt túl sok edzésen, de igen, akad már pár ismerős a városban. –adtam kitérő, és egyben véleményem szerint kielégítő választ a lány kérdésére, és miután a fenyegetésemet a vártnál is nagyobb örömmel fogadta, kezdtem úgy érezni, hogy túl régen volt már részem közelharcban.
- Az elcsépelt formulák nagyon is időtállóak. – tudattam a felvetésével kapcsolatos véleményem, mely szerint az, hogy egy lépéssel előtte járnék csupán egy elcsépelt formula lenne, és még ha igaz is volna, az indokom remélem kielégítő volt Katherine számára. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egy ilyen, hozzám képest a világból még semmit sem látott nőszemély akarja nekem megmondani a tutit, és mitagadás már kezdete a túlzott arroganciája feszegetni a bájcsevejben megengedett csipkelődések határait. Még ha az eddig elhangzottak nem is bőszítettek volna fel annyira, hogy a tettek mezejére lépjek, a következő mondata, és az ahhoz tartozó vállrándítás kiverte nálam a biztosítékot. Egyébként sem voltam soha az a fajta vámpír, aki a végtelenségig tudtam volna hallgatni az őt ért kritikákat, ám ha az a valaki, aki sérteget még tisztában is van azzal, hogy egy Ős vagyok, és ennek ellenére provokál, csak még inkább arra sarkalt, hogy a tettek mezejére lépjek.
Teljes erőmből löktem a másikat a kripta falának, melynek következtében még az edzett kövekből is kezdtek kisebb darabok leválni, és tetézve a nemrég a fenyegetésemet semmibe vett lány fájdalmát kezem mélyen annak a hátába vágtam, megközelítve ezzel a szívét, amelyet bármely pillanatban itt és most kitéphettem volna, ám még korántsem állt szándékomban őt megölni.
- Szóval hol is tartottunk? Ja ott, hogy simán keresztbe tennél nekem ugye? –kérdeztem úgy, mintha még mindig csupán egy régi ismerőssel beszélnék jól csengő hangnemben, ami a szituációt nézve igencsak abszurdnak hatott.
Mivel csupán fenyegetésnek szántam a támadást pár pillanattal később már ki is húztam a kezem a másikból, majd mosolyogva néztem, ahogy az a földre esik.
- Szerintem újra kéne gondolnod azt a részt, hogy egy Elsővel próbálsz kekeckedni szivi. – mondtam megvető hangnemben, majd az egyik nyughelyen lévő terítőbe töröltem a véres kezemet.

Nem vagyok egy szófogadó fajta, ezt már Klaus is megemlítette nekem. Inkább vagyok forrófejű és meggondolatlan, legalábbis, ha róla van szó biztos. Ám valljuk be, hogyha mégsi annyira meggondolatlan lennék, akkor már régen nem élnék, viszont ha ez a nem túl előnyös jellemvonásom ravaszsággal és szívtelenséggel párosul, akkor keresztültaposva az embereken igenis életben tudok maradni. Ám hogyha arról van szó, hogy mennyire hatnak rám a fenyegetőzések, akkor azt kell mondanom, hogy semmennyire. Mégis mit vársz egy olyan vámpírtól, aki nem féli a halált? Azok után, amiken átmentem a Klaus-nál való tartózkodásom alatt. A fájdalom, mely minden idegvégződésemben átjárt semmi a megaláztatáshoz képest, amiben részem volt. Ám önszántamból a halál karmai közé nem futom, nem én soha! Én, aki annyi mindenen mentem már keresztül, annyi mindent átéltem, nem fogom ilyen könnyen feladni, mert az a gyengéknek való, én pedig nem vagyok az. Egyértelműen nem, hiszen mennyivel könyebb lett volna akkor 1492-ben meghalni? Klaus örült volna a legjobban, és én lettem volna az egyetlen károsult, amolyan járulékos veszteség, de őt nem érdekelte volna, engem viszont igen. Nem érdekelt, hogy bosszúja üldözni fog mindhalálig, csak élni akartam. Kérdezhetné bárki, hogy 500 év nem elég élet? Be kell, hogy valljam önzőségem nem engedi, hogy az élet nyújotta élvezetekről lemondjak csupán a kényelmek miatt. És ettől még az sem tud visszatartani, hogy Klaus negyedévezrednyi szenvedést ígért a menekülésem miatt. Azon vagyok, hogy ne essek újra a csapdájába, és igyekszem a lehető legfelszabadultabb életet élni távol tőle. Ám ez korántsem olyan könnyű, mint hibriddé válása előtt volt. Most ugyanis a megölésére alkalmas alkalmak meg ilyenek száma méginkább lecsökkent, és úgy érzem, hogy mihamarabb kell cselekedni. Még azelőtt, hogy ráébredne, mire és pontosan hogyan is tudná használni a képességeit. Háborút akar egy hibrid-sereggel? Nem értem, mire jó neki, de valami azt súgja, hogy nem akarom megvárni, hogy kiderüljön. Elég nekem, hogy a hugicája tervein gondolkozok.
Rebekah megjegyzésére elhúztam a számat.Semmi sem időtálló. Akik ezt állítják, csak álltatják magukat. Hiszen az idő pora előbb-utóbb mindent belep, nincs ami túlélné azt, a természet a körforgásban hisz, és semmi sem szegülhet ellen a természetnek. Persze rengeteg példát fel lehetne hozni arra, hogy megcáfolják ezt a kijelentésemet, de végül rá kell jönnünk, hogy igaz. Mert bár a vámpírok léte alapjáraton valóban természetellenes, mégis úgy intézte a drága jó földanya vagy nevezzük bárhogy is, hogy bármilyen lény is él a Földön, annak ne legyen tejhatalma. Mindennek meg van a gyenge pontja, valamiféleképpen mindent le lehet győzni. Ez a tudta munkálkodik bennem, miközben Klaus ellen ténykedem. Az ebben való hitem tart életben máskülönben már régen feladtam volna, ugyanis mégis mi értelme lenne az örökkévalóságon át menekülnöm valaki elől, aki elől úgysem tudok? De kell hogy legyen valami, egy fegyver Őellene is, és utána végre nyugodtan élhetek. Már amennyire én nyugodt életre vágyom. Figyelmetlen voltam, s amiatt váratlanul ért támadása. Éreztem, hogy felsértett hátamon végigfolyik a saját vérem. Ilyet az elmúlt időben nem nagyon tapasztaltam meg, mert általában én voltam a másik oldalon. Miután az őslány eltávolodott tőlem erőmtől megfosztva rogytam a földre, és felköhögtem egy kevés vért, majd keserű arccal lenyaltam a maradék vörös folyadékot ajkaimról.
- A bátyádhoz képest semmi vagy! Nem félek tőled! – szinte szitokként köptem a szavakat, miközben feltápászkodtam. A fájdalom lassan kezdett csak enyhülni, és éreztem, hogy iszonyatosan szorít a mellkasom ennek ellenére nem hagyhattam, hogy a büszkeségem porba hulljon, ahhoz én túlságosan is magasan hordom az orrom. – Klaus 250 év szenvedést ígért nekem – jegyeztem meg, mintha csak egy kellemes történetet mesélnék neki, és közben szúrósan néztem a szemébe végig – Ha megölsz, azzal csak nekem teszel jót, őt pedig csak felhúzod. Merthát tudod, hogy milyen dühös tud lenni, ha elrontják a kedvenc játékát... – mondtam higgadtan, mintha meg sem érintene, hogy lényegében a halálom következményeiről beszélgetünk. Nem voltam olyan ostoba, hogy rátámadjak, tudom, hogy ilyen szemtől-szembe harc során simán felülkerekedne, de mindig is a hátsó támadást kedveltem.

Katherine kitartó ellentmondó viselkedése kezdett már tényleg az agyamra menni, és az a kijelentése, hogy nem fél tőlem kárörvendő kacajra késztetett.
- Pedig kéne. – tettem kis lábjegyzetként hozzá a kis monológjához, és ami azt illeti tényleg nem ártana végre egy kis tiszteletet mutatnia felém, mert a végén még tényleg meg találom ölni.
- Tényleg? Azt hittem ő azért ennél nagyobb tétekben játszik. – mondtam gúnyosan arra, hogy Klaus testvérem 250 év szenvedést ígért neki, ami valljuk be nem csoda azok után, hogy anno igencsak keresztbe húzta a számításait, olyannyira, hogy az átka megtörésére még 500 évet várnia kellett. Hát igen, ezekkel a Petrovákkal mindig megjárja, már az elsőnél sem volt szerencséje, bár akkor a buta érzelmei miatt hiúsult meg a hibriddé válása, de úgy tűnik még egy elszalasztott alkalom kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, csupán saját magában bízhat. Vagy még abban sem, mert ugye még neki is megvan az az átkozott érzelmekkel teli emberi éne, ami már oly sok mókától megfosztotta jómagamat is, és még sikerült egy koporsóba is száműzetnem magam a szerelem érzésének köszönhetően. Ezért is határoztam el, hogy márpedig többet ilyen nem lesz, mivel amellett, hogy szebbé teszi az életed, bármelyik pillanatban pokollá is változtathatja. Én pedig inkább maradok a szürke, néha egy-egy szórakoztató vadászattal tarkított életemnél.
- Tudod ezzel az érvvel csupán egyetlen, igencsak aprónak mondható probléma van. Hogy már korántsem érdekel, hogy mit gondol a bátyám. Sőt, alig várom, hogy immáron ő kerüljön egy bársonnyal bélelt koporsóba jó hosszú időre. – közöltem Katherinnel teljesen érzelemmentes hangon, majd az egyik sírkőnek támaszkodva figyeltem, ahogyan lassan sikerül összeszednie magát a támadásom után. Ami a legfájóbb most kivételesen semmi ferdítés nem volt abban, amit mondtam, és tényleg a halottak sorában akartam látni Klaust. Igaz sokáig támogattam mindenben, és mellette álltam, de a Stefannal való találkozás egyik pillanatról a másikra felforgatott mindent. Ugyan én még mindig feltétel nélkül szerettem Klaust, mint testvéremet, ő mégis választás elé állított, és döntöttem. Stefant választottam helyette, aminek meg is lett az eredménye, megölt annak ellenére, hogy végig kiálltam mellette a testvéreim elleni hadjáratában is. Bár sosem támogattam azt, elfogadtam, és nem lett volna joga belém szúrni azt a tőrt. De mégis megtette, és most ott tartunk ahol, aztán még az is kiderült, hogy csak úgy szórakozásból, meg sem kérdezve engem elfeledtette Stefannal, hogy valaha is szeretett engem, csak azért, hogy ő biztonságban legyen az apánkkal szemben. Hiába, ez is mutatja, hogy márpedig csak saját magával foglalkozik.
- Nos ha valóban nem félsz tőlem ezt engedelmeddel a szívedbe is döfhetem. Elvégre is ezzel csak szívességet teszek neked. – mondtam szarkasztikus mosollyal az arcomon, miközben a hátam mögül előhúztam az idő közben a mögöttem lévő sírról leszedett vastagabb barkaszálat, és határozottan kezdtem Katherine felé közeledni vele. Kíváncsi voltam meddig mer elmenni a velem szembeni kóstolgatásban, és nem is szándékoztam visszafogni magam a támadást illetően, hiszen vesztenivalóm nemigen volt, és amúgy is rég tapadt már vér a kezemhez átvitt értelemben is. Aztán ha időközben mégis visszavenne az arcából, és végre közölné valójában mit is forgat a kis fejében csak az előnyömre válnék.

Ó, igen én is biztos vagyok benne, hogy illene tiszteletet és netalántán még félelmet is mutatnom egy Ősvámpírral szemben, de nem vagyok az a megalázkodós fajta. Nem, nem azért küzdöttem éveken keresztül, hogy aztán a büszkeségemet, mint holmi félredobható szemetet a földbe tapossák. Ráadásul pont Rebekah! Mit képzel magáról? Hogy csak azért, mert átkozott joga van így beszélni velem? Mert, igen ő rajtuk az egész drágalátos családján még ha nem is ismerik el, hatalmasabb átok ül, mint rajtunk egyszerű vámpírokon. Mi meghalhatunk, ha úgy döntünk, hogy eleget éltünk, elég egy fakaró a szívbe, és máris vége, ám őket nem lehet megölni. Véglegesen nem. Hiába akarnának meghalni, mindig csak a sír várná őket, és mindig lenne, aki felébreszti őket hosszú, hosszú álmukból. Ez elég nagy átok, és nagy árat kell érte fizeni. Ugyanis ki akarná látni, hogy ez a világ a szeme láttára megy tönkre? Én bizony nem. Élek persze, mert szeretem az életemet, de azért az örökkévalóság nagyon hosszú idő, mondhatni túl hosszú. Viszont ők Ősként megtehetik, hogy időnként „szundítanak”, de a világ nem, folyik tovább minden és fejlődik. Ezt ők sem tudják megállítani, és eljön majd a nap, mikor az emberek rájönnek a vámíprok létére, hogy erről fognak beszélni a tévében, és mivel az emebri faj oly’ híú nem fogják hagyni, hogy békében éljenek. Én pedig azt az időt talán megélem, talán nem. Nem is én vagyok a fontos, hanem az Ősvámpírok, akiket annak ellenére, hogy nem tudom a mikéntjét legszívesebben megölnék... örökre. És erre lesz a segítségemre Mikael, a vámpír vámpírvadász, akinek megkeresésére jó magam is elindultam. Nem bízhatok mindent Elijah-ra, és nekem is megvannak a kapcsolataim. Egy boszorka, bizonyos Ruby épp a városba tart, hogy segítsen nekem kicsit a kutatásban, hogy pontosan hol is találom meg ezt a bizonyos fickót, aki állítólag tudja a módját, hogyan lehet megölni Klaus-t, és akkor ezek szerint azt is, hogy az Ősöket hogyan. És akkor Rebekah már nem lesz ilyen nagyszájú és fölényes, ha a kezemben lesz a megfelelő fegyver.
Szavai nem rémítenek meg annak ellenére, hogy nem biztos, hogy blöfföl. Csak játszani akar, feszegetni a határokat, megnézni, mikor ugrok ki ijedtemben a bokorból. Látni akar megalázkodni, de nem adom meg neki ezt az örömet, inkább beszélek, mondok olyat, amit a szavaiből leszűrve nem biztos, hogy tud, pedig kellene. Bár lehet, hogy közel sem olyan okos mint hittem, csak jól megjátssza. Sebaj, amíg hasznosat beszélek, úgysem bánt, addig pedig kitalálhatom, hogy mitévő legyek. Bár mindenesetre van B-tervem, ahogyan most is, de a nyulat csak akkor húzzuk ki a kalappól, ha már minden bűvésztrükknek lőttek.
- Ha nem tudnád, nincs olyan fegyver, amivel a bátyádat koporsóba lehetne helyezni. Nem hat rá a tőr. Most már semmiképp – jegyzem meg hidegen, majd mintha csak akkor jutott volna eszembe megjegyzem: - De suttognak ezt-azt, tudod, hogy létezik egyetlen fakaró, amivel örökre meg lehet ölni... bármelyikőtöket, akár Klaus-t is – ültetem el a gondolatot a fülébe, majd mivel az a gally kezd egyre ijesztőbb lenni vámpírsebességgel a kripta túlsó vége felé mozdulok. Tudom, hogy ős, de a hirtelen váltás meglephette annyira, hogy ne tudjon azonnal követni. Ez pedig nekem elég volt ahhoz, hogy a sírkamra ajtajához érjek, és becsukjam magam mögött azt. Tudom, hogy holmi lánc és lakat nem tartja fent sokáig, de nem is kell sok, csak míg elmondom, amit akarok:
- Hülye lennék szembeszállni veled, de ne feledd, hogy ez az én városom, és könnyedén el tudom rontani itt a szórakozásodat! – sziszegtem a rácsokon át, majd ismét természtfeletti sebességre kapcsoltam, és eltűntem a közelből, amilyen gyorsan csak tudtam. Kifulladva értem ideiglenes szállásomhoz, ami vámpíroktól védve van hála a tulajdonosnőnek. Miután behivattam magamat, kivágtam a nő nyelvét, hogy még véletlenül se tudjon behívni mást. Kegyetlenség talán, de ez egy kegyetlen világ, és az ősvámpírok ellen már a megigézés sem jó módszer, könnyedén felülírják. De Mystic Falls-ra az otthonomként tekintek, és nem hagyom, hogy itt ők írják a szabályokat!