Stefan és Damon - újratalálkozás a Salvatore házban

A függönyön át beszűrődő napsugarak, arra utalnak, hogy már nappal van. Ásítozva nézek szét és elég gyorsan rájövök, hogy saját szobámban fekszek, csak éppen azt nem tudom, hogy hogyan jutottam ide. Tegnap este még valahol szórakoztam, erre meg már a szobámban vagyok, nem tudom, hogy tettem, de minden bizonnyal nagyon profi lehettem. Fejemet balra billentem és elégedetten elmosolyodok, mikor meglátok egy csinos kis szőke nőszemélyt, aki oly békésen fekszik mellettem. Ilyenkor élvezet nézni a nőket, ilyenkor a legbékésebbek, aztán mikor felkelnek, mindig követelőznek, és valljuk be nekem sincsenek az idegeim kötelekből. Nyakán lévő két harapásnyomról arra következtetek, hogy az éjjel Ő lehetett a vacsorám, csak arra nem emlékszek, hogy megidéztem-e vagy sem, de ez most mellékes dolog. Van abban valami, mikor a préda sikítozva menekül, talán csak a vádászözöneim miatt élvezem jobban a dolgot. De egyenlőre már kijátszadoztam magam. Felkapok magamra egy köpenyt és leveretek a nappaliba. Igaz, még csak pár napja tértem vissza, bár fogalmam sincs, hogy miért. Valahol tudom, hogy nem kellene, túl sok fájó emlék van ebben a városban számomra, na meg persze a házról ne is beszéljünk. Minden egyes pillanatban úgy érzem, hogy Elena bármelyik pillanatban beronthat az ajtón úgy, mint rég és ezzel véget vet ennek a rémálomnak. De nem akarom magam bele ringatni az álomvilágomba, ezért töltök magamnak egy pohár whiskyt és helyet foglalok a kanapén. Bármennyire is furán hangzik, de öcsém egyre jobban hiányzik. Fogalmam sincs, hogy mióta nem láttam és be kell vallanom eléggé hozzá szoktam az évek alatt, hisz volt időm rá. Soha nem gondoltam, hogy hiányozni fognak a régi szép idők, de Elena elvesztésével és Stefan örökös eltűnéseivel eléggé nagy űr kezdett el bennem tátongani és egyetlen élvezetemet csak a nők, hogy is mondjam kellemes társaságában lelem. Nem aprózom el a dolgokat, ezért a pohár teljes tartalmát egyből felhajtom. Majd sóhajtva hátra döntöm fejemet, ekkor hangokat hallok, de nem fordítok rá túl sok figyelmet, biztosan a szőke nő kezdett el mocorogni az emeleten. De akkor mégis miért van ilyen bajjós érzésem?

Vajon miért nem lepődök meg? Nagyon is számítottam öcsém felbukkanására, csak azt nem gondoltam, hogy ilyen drámai belépővel jön. Túl nyűgös vagyok, hogy szórakoztatónak találjam belépőjét. Úgy látszik, hogy csak engem nyomasztanak a múltban történtek, hisz Stefannak elég jó kedve lehet. Türelmesen szó nélkül végig vártam, hogy ki szórakozza magát, bár egy cseppet a váza leverését elég túlzásnak éreztem. De valahogy emlékeztet a régi, vadabbik énemre, és viszonylag tetszik, hogy öcsém ilyen vérmes lett, mert mindig azt hajtogattam neki, hogy álljon át az én oldalamra. Eddig mindig én voltam a gonosz Salvatore testvér és Stefan a jófiú, még hozzá kell ehhez szoknom, hogy már nem így van.
- Vajon miért nem lepődök meg? - Könyökömet a kanapénak támasztom és szúrós tekintettel nézek öcsémre. Valahogy megváltozott, külsőre pont ugyanolyan azzal az idióta zselézett frizurával, de belsőleg lett más, úgymond kegyetlenebb, talán csak így dolgozza fel Elena elvesztését.
- Végül is otthon vagy szolgáld ki magad. - Mutató ujjammal egy közelben lévő asztal felé bökök, amin jó pár üveg található. Remélem nem arra vár, hogy kiszolgáljam, mert olyan soha nem lesz. Kíváncsian fürkészen az arcán, valójában érdekel, hogy miért is jöhetett vissza, persze valamilyen szinten örülök neki, hisz a vámpírság elég unalmas, ha nincs veled még egy vámpír, aki mindig bajba tudja magát sodorni. De persze sosem mondanám meg neki, hogy nélküle üres volt a ház.
- Mit keresel itt? - Végül kíváncsiságom csak utat tör, és felteszem neki azt a kérdés, ami most legjobban foglalkoztat. Biztos vagyok benne, hogy nem a véletlennek köszönhetem megjelenését.

Egyre jobban olyan érzésem van, hogy nekem itt semmi keresnivalóm, de talán az emlékek miatt nem tudok innen elmenni. Végül is mindegy, hogy hol vagyok, mindenhol vissza térnek emlékeim. Most, hogy öcsém visszatért egyre nagyobb kényszert érzek arra, hogy mostantól kevesebbet tartózkodjak, ebben a házban. Nem érzem annyira hiányát, hogy nap mint nap lássam. És bevallom őszintén kezdem úgy érezni, hogy deja vu-m van. Katherine után is pont ez volt, most pedig Elena... már azon sem csodálkoznék, ha valahonnan a semmiből előbukkanna egy lány, és drága öcsémet ismét a jó útra vezetné. Sokkal jobban tetszik, mikor azért cikizhettem, hogy Bambi vért ivott.
Mogorván végig nézem, ahogyan kiszolgálja magát, még szép, hogy nem fogom kiszolgálni, de azt hittem, hogy már ennyire ismer, hisz volt ideje - túl sok ideje, hogy megtapasztalja.
- Úgy látszik, hogy te meg a zaklatásomról nem szoktál le. - Rosszallóan csóválom meg a fejem. Már majdnem sikerült elfelejtenem, hogy mindig van számomra olyan dolog, amit szívesen dörgöl az orrom alá. Talán ezt nevezik testvéri szeretetnek?
- Rád tört a nosztalgia, vagy csak szeretnéd bepótolni testvéreddel azt a sok elmarasztott időt? - Csak nem bírom ki és cinikusan felnevetek. Ha bele gondolok, hogy régebben miket is tettünk ketten, de az már csak a múlt. Valahogy nem érzem, hogy kedvem lenne vele együtt bármit is csinálni, főleg nem vadászni.
Tudtam, hogy a szöszit elfelejtettem megigézni. Ez lett a veszte, jobb lett volna, ha inkább meg sem mozdul fent, de nem bírt magával. Csak megvonom a vállam, mikor öcsém annyira kifacsarta, mint egy citromot.
- Nem hallottál még olyant, hogy magántulajdon? - Szúrós szemekkel meredek rá. Nem mondanám, hogy sajnálom, hogy meghalt, de estékén eléggé lebilincselő társaságnak bizonyult, igazából csak azt sajnálom, hogy most keresnem kell egy másik lányt, vagy akár kettőt.
- Ugye tudod, hogy te fogod eltüntetni a vacsorád maradványait? - Sötét szempárommal nézek öcsémre. Eléggé feldúlt az, hogy a játékommal végzett. Felsóhajtok, majd mindkét kezemet tarkómra téve hátradőlök.
- Talán látszik is, de ha eddig nem vetted volna észre, nem vagyok túl jó kedvemben. Szóval az imént ott tartottunk, hogy elakarod mondani, hogy mégis mi a francnak jöttél vissza. - A tőlem megszokott nyers modoromat ismét előveszem. Egyre jobban kezdi fúrni az oldalamat a kíváncsiság és öcsém bizonyára ismer annyira, hogy ezt Ő is tudja rólam.

Sosem voltam az a türelmes fajta és egyre jobban kezd irritálni öcsém viselkedése, de vissza fogom magam, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy feldúltan lásson. Még mit nem! Lassan már a régi Stefan odavész. Régebben túláradt belőle az emberiség, még így vérszívóként is, de most, rá sem ismerek. Olyan, mint egy vadállat, mintha régebbi önmagamat látnám benne.
- Sosem voltál túl informált. - Teljesen higgadt hangon közlöm vele. Legszívesebben most egy karót döfnek a szívébe, hogy észhez térjen már. Ez az egész rossz fiús viselkedés nem áll jó neki. Vissza fogom még sírni azokat az időket, mikor azzal cukkoltam, hogy állatvért iszik, most mit meg nem adnék érte, hogy megint úgy legyen.
- Tudod elég nehéz lenne most vissza gondolni. - Megvonom a vállam. Konkrétan most nem jut eszembe egy példa sem, de ennyi év alatt biztos volt olyan eset is.
- Most jössz nekem egy perzsa szőnyeggel. - Nem, mintha annyira foglalkoztatna most az a szőnyeg. Csak azért, mert Ő is itt lakik, azért még nem kell hagynom, hogy mikor rá jön az öt perc kedve szerint dobálózzon. Olyan érzésem van, mintha máris elszabadult volna a pokol, pedig tudom, hogy csak most kezdődik. Úgy látszik lemondhatok nyugodt életemről, pedig már lassan kezdtem bele élni magam.
Már meg sem szólaltam, csupán fekete szempárommal gyanakvóan méregettem.
- Drága öcsém, jobban járnál, ha befejeznéd ezt a színjátékot. Mindenki előtt nyílt titok, hogy beléd több emberiség szorult, mint az összes vámpírba együtt véve. - Már majdnem elfelejtettem, hogy mennyire ki tud fordulni önmagából. De persze ez az időszak is addig fog tartani, még nem találkozik egy lánnyal, aki a jó útra csábítsa.
Egyre jobban érdekelt, hogy mit is akart mondani, de ilyen áron nem. Nem fogom hagyni, hogy dróton rángasson. Előbb-utóbb úgyis mindent megtudok, még az is lehet, hogy öcsém szájából.
- Remélem útközben eltévedsz és soha nem találsz vissza. - Intézek felé pár szívhez szóló szót. Nincs olyan szerencsém, hogy ne jöjjön vissza. Mondhatni, hogy epekedve várom, hogy újból felbukkanjon és végezzen aktuális játékszeremmel. Nyugodtan elheverek a kanapén és várok. Végül is az idő, amiből sosem tudok kifogyni. Bár fejemben még mindig öcsém által pár elejtett szó bolyong.

Vége